Minden közösségben vannak egyensúlyozók, akik leginkább arra ügyelnek, hogy a társaságban megjelenő vélemények két végpontjától egyenlő távolságra legyenek. Így akarják biztosítani, hogy ők és a csoport ne sodródjanak el az igazságtól. Ők azok, akik a politikában is mindig középen állnak és a konfliktusokban is a közvetítő szerepét igyekeznek betölteni. Számukra az éppen aktuális szélsőség a hazugság, mindig attól szeretnék magukat távol tartani, amit a másik oldalról hevesen támadnak, hogy a vitázók között középen lehessenek és kijelölhessék a vitázóknak is a közepet. Ők azok, akik szerint nem helyes oldalakban gondolkodni, holott egész gondolkodásukat az oldalak közötti egyensúlyozás tölti ki. Egyesek közülük egy helyben állók, akik lecövekelnek a mértani középen, mások dialektikusok, akik a két szélsőség közötti folyamatos mozgásban valósítják meg az egyensúlyt. Ami mégis összeköti őket, az a meggyőződés, hogy az igazság mindig középen van.

Hogy lássuk, mi ezzel a probléma, nézzünk meg egy konkrét példát a magyar történelemből. Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon c. vaskos történelmi monográfiájában bemutatja, hogy a két világháború között szinte minden lényeges politikai erő antiszemita volt, függetlenül attól, hogy a politikai paletta jobb- vagy baloldalán helyezkedett-e el. Szinte azt mondhatjuk, hogy a kor közös meggyőződése volt, hogy a zsidókkal valami gond van. Nyilván más okból volt antiszemita a konzervatív Teleki Pál, a katolikus Prohászka Ottokár, a jobboldali fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endre, a polgári radikális Jászi Oszkár, a nemzetiszocialista Hubay Kálmán, vagy a népi középutas Szabó Dezső, de mind valamilyen formában meggyőződéses antiszemita volt. Aki abban az időben a centrumot akarta megkeresni és védeni, az tehát feltétlenül antiszemita kellett, hogy legyen. Mai szemmel – és különösen a holokauszt után – ez a közép már szélsőségesnek számít, de akkoriban ilyen volt a politikai paletta. Ha az igazság a politikai paletta közepe, akkor bizonyos korban az antiszemitizmus is igazság.

De az igazság éppen azért nem lehet mindig az aktuális csoport közepén, mert maga a csoport nem biztos, hogy az igazsághoz képest középen van. Ha egy hatalmas emlékművet építünk egy tér közepén, és azt szeretnénk, hogy az emlékmű mértani közepe a tér mértani közepével essen egybe, akkor először azt kell tudnunk, hogy hol van a tér mértani közepe, és ahhoz igazítva kell megszabnunk az emlékmű mértani közepét. Ha először az emlékmű közepét jelöljük ki a téren, könnyen előfordulhat, hogy ez a pont távolabb lesz a tér közepétől, mint az emlékmű valamely szélső pontja. Ugyanígy van az igazsággal is. Ha egy adott csoport szélsőségei között próbáljuk megtalálni a közepet, lehet, hogy az igazsághoz képest szélsőségesebb lesz a véleményünk, mint a csoport valamelyik szélén elhelyezkedőké. Egy csoporton belüli szélsőség lehet az igazsághoz képest a centrum, míg a csoporton belüli centírozás a szakadék szélén való egyensúlyozás.

A csoportok is általában haladnak valamerre, noha ezt sokszor ugyanúgy nem érzékelik, mint a repülő haladását a szunyókáló utasok. Aki a földrajzi helyzetét a repülőn belüli helyzetéhez képest akarná meghatározni, nagyon meglepődne a kiszálláskor. A belső tér megtévesztő. Történelmi tény, hogy egész keresztény felekezetek tudtak korábbi meggyőződéseiktől egyre messzebb sodródni, és ehhez nem kellett más, csak az, hogy a külső igazság helyett önmagukat tegyék referenciaponttá. Elég volt, hogy valaki mindig az egyik irányba feszegesse a határokat, a többiek pedig rendre hozzáigazítsák a centrumot. Ami korábban centrum volt, az fokozatosan szélsőség lett, ami korábban szélsőség volt, az meg centrummá vált. Számtalan esetben ment végbe ez a folyamat.

Fontos tehát belátnunk, hogy az igazság nem középen van, ellenkezőleg, az igazságnak kell meghatároznia a közepet. A csoporton belüli egyensúlyozás rendkívül félrevezető és többnyire haszontalan mutatvány. Aki szereti az igazságot, ne a vélemények két végső pontja között egyensúlyozzon, hanem viszonyítsa az egész csoportot az igazsághoz! Persze ebben az az ijesztő, hogy miközben a saját helyét középen jelölte ki, kiderülhet: éppen ő képvisel az igazsághoz képest szélsőséges álláspontot.

6 hozzászólás a “Az igazság nem középen van, hanem meghatározza a közepet” bejegyzéshez

  • Lacibá says:

    “az igazság nem középen van, ellenkezőleg, az igazságnak kell meghatároznia a közepet.”
    (Most nem kötözködésként, de ha az igazság határozza meg a közepet, akkor szükségszerűen a középen is van! 🙂 )

    Kérdés: ki avagy mi határozza meg azt, hogy mi az igazság? Mert ami számomra evidencia, az a másiknak egy kérdés is lehet.

    Jézus azt állítja magáról, hogy ő az út, az igazság és az élet. Meg azt is, hogy Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.

    Tehát az Út vezet el a teljes Igazsághoz.
    Úton vagyunk. Hallottunk a célról, de még egyvalakin kívül senki sem járt ott. Nincs térképünk, csak utunk van, melyet követnünk kell, s nem letérnünk róla.

    Tehát nem tudjuk a célt a térképünkön elhelyezni. Ez tehát a gondom, gondunk.

    De van megoldás!

    Hiszen meg van írva, hogy “az élő Isten egyháza … az igazság oszlopa és biztos alapja.” (1Tim 3,15) Meg van ugyanis írva, hogy a Szentlélek elvezeti a teljes igazságra! Az Egyház maga határozza meg, mi az igazság! Mert a Lélek vezeti, Krisztus a feje, Péter személye a kapocs hozzá. “Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” -mondja Krisztus.

    Vagyis az Egyház a kezdettől Istentől adott biztos pont! “Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” -mondja Krisztus. Ha valaki az Egyházban van, annak hitétől nem tér el, akkor az igazságban van, a középpontban van! Hiszen meg van írva, hogy az Egyház Krisztus teste. Cél: az Egyházzal egységben lenni, mert akkor vagyunk Krisztussal is egységben, akkor vagyunk középen! Akkor igaz ránk is, hogy bár még testben itt vagyunk, de már az üdvösségben, az igazságban élünk.

  • Kunleány says:

    Kissé rejtélyes volt számomra, hogy miről is szól ez a cikk így, konkrétumok nélkül, pontosabban az indíték a rejtély, ami miatt a cikk létrejött. Annál izglmasabb. (Asszociációs játék.)

    Mostanában nekem hasonló gondolatom (ennyire nem dolgoztam ki) a feminizmusról való olvasgatás során támadt, amikor a kifejlődését követtem nyomon. Mert még a nők választójogáért való lobbira (1. hullám) még hajlanék talán (bár bevallom, nem élek vele újabban az aktuálpolitika miatti rosszulléteim miatt), és a karrierépítésemben is szeretem, ha nem akadályozottak a lehetőségeim (2. hullám) (bár egy ideje ennek sincs aktualitása az életemben), de a feminizmus hullámzott tovább, és nem tetszett, amit olvastam. Kezdtem hajlani az antifeminizmus felé, mert a feminizmus a szexista rasszizmus felé kezdett hajlani (a radikális szárny), pont ami ellen kiállnának. Olvastam egyenesen gyűlöletbeszédeket is, és az a benyomásom támadt, hogy mivel a társadalmunkra mélységeiben és terjedelmében is jelentős hatása van ennek az ideológiának, alkalmas arra, hogy egy következő diktatúra alapjait jelentse. És elképzeltem, hogy én feleség és családanyaként lennék megbélyegezve szexistának, stb., pedig a karrieremmel a csúcs felé tartottam, és szavazni is voltam, amennyire ill. ahányszor akartam. Sőt feleségként és családanyaént is beleadok mindent, és teljesnek érzem az életem és nem élek át erőszakot, egy kicsit sem: azt hiszem, ez minden feminista álma. Feltételezem, épp a család és a házasság lenne az, ami szúrja a szemüket, és véső soron a keresztyén háttér ill. maga Krisztus. Így én mindenképpen a rendszer ellensége lennék, pedig Jézus az Út, az Igazság és az Élet, és milyen jó! Hiába, Jézus is a rendszer ellensége volt (sőt, most, hogy belegondolok, Ő a főellenség!) Továbbá a fáraó sem engedte el Izrael népét, mert minden áron ragaszkodott ahhoz, hogy ő isten. Nincs új a nap alatt.

    Köszönöm a gondolatébresztő cikk(ek)et!

  • Kunleány says:

    Szinte azt hihetnénk, mellébillentyűztem, de nem. Gondoltam szétnézek a nagyvilágban, beírtam, hogy divany.hu
    1 kattintás után ajánlja magát egy cikk, valójában egy cikksorozat “Tényleg a monogámia a legelőnyösebb párkapcsolati forma?” címmel. Hasonló címmel jött a többi, gyakorlatilag népszerűsíti a poliamóriát több oldalon keresztül, mint lehetőség, végül levonja a következtetést:
    “Lojalitás vagy szabadság? Alapvetően ez az a kérdés, amit a párkapcsolati forma megválasztásánál el kell döntenünk. A lojalitás esetén az unalom, a szexuális frusztráció és az elismerés hiánya fenyeget, míg a szabadság gyakran káosszal, megaláztatással, féltékenységgel, bizonytalansággal és túlterheltséggel jár együtt. Bármit is választunk, nehéz lesz. A videó készítő szerint annyira, hogy a párkapcsolati forma kiválasztása igazából nem a boldogság, hanem a szenvedés módjának választását jelenti. (…) Szóval, akkor van-e jó megoldás? Talán csak az, hogy nem jobb párkapcsolati formát érdemes keresni, hanem fejlődni abban, hogy jobban tudjuk egymást szeretni. Szerencsére ebben sokat tud segíteni a tudomány…”

    Nem tudom mennyire gyakori a neten a hasonló álláspont publikálása, mindenesetre ez is jól példázza azt, hogy a csoporton belül kijelölt centrum az Igazsághoz képest mennyire szélsőség. Sajnálom ezt az egész világot, annyira szánalomra méltó!

  • Krisztián says:

    Szerény klasszifikációm szerint három féle ember létezik a nyugati világban: woke (újbalos megvilágosodott), red-pilled (reakciós megvilágosodott), normie (boldog tudatlanságban élö, netflixet, macskás videókat stb nézö). A woke és a red-pilled alapvetöen összeesküvéselmélet-hívö, apokalipszis-hívö stb, élete nem könnyü. Normie-nak lenni látszólag a legkönnyebb, valójában azonban ö az aki az út közepén ténfereg és soha nem tudja, hogy honnan jön a következö pofon (ld: https://www.dailywire.com/news/25115/pro-racer-apologizes-saying-little-boys-dont-wear-amanda-prestigiacomo). Köszönhetöen a woke-kapitalizmusnak (van erröl egy mandineres cikk) a normie gondolkodás nélkül magáévá tesz egy mainstream, felvizezett woke-ságot, ami így meghatározó lesz, bár nem túl fajsúlyos. Rod Dreher említi a könyvében, hogy milyen nehéz mondjuk egy szülöértekezleten meggyözni az átlag szülöt arról, hogy a transzideológia nem egy ártalmatlan dolog ami csupán a transzgyerekek jólétéért aggódik.

  • Áron says:

    Kedves Ádám!

    Egy bizonyos fokig én magam is egy egyensúlyozó személy vagyok, így nagyon köszönöm a cikket, ugyanis rámutatott egy-két olyan axiómámra, amik nem feltétlenül igazak.

    Ugyanakkor, maradtak bennem kérdések is. Az egyik ok, amiért sokan egyensúlyozásra “kényszerülünk”, az abból fakad, hogy az emberek (keresztények különösen) hajlamosak polarizálni, és ott is határt húzni, ami véleményem szerint szükségtelen. Tehát, az a tendencia, hogy egy nagyobb közösség hajlamos csoportokat létrehozni magán belül, majd eltávolodni egymástól, szükségszerűvé teszi a “közvetítő, egyensúlyozó” szerep felvételét. Amennyiben nem az egyensúlyozás a megfelelő eszköz rá, hogy egységet teremtsünk, akkor szerinted mi igen? (Tegyük fel, hogy az alapvető, hogy egyébként újjászületett keresztényekről beszélünk.) Egyensúlyozás alatt itt azt értem, hogy megérteni minden oldal szempontjait, kiemelni mindegyik érveit, és kritizálni őket egyaránt.

    A másik kérdésem pedig John Stott egy könyvéhez kapcsolódik. (Balanced Christianity). Esetleg olvastad, s ha igen, akkor mi a véleményed róla? Stott szerint azzal tudunk egyensúlyt teremteni (ami szerinte dolgunk is), ha a két szélsőséget egyszerre tartjuk meg; tehát nem közepén kell libegni, hanem egyszerre kell megélni a két szélsőséget teljes intenzitással. (Pl. Érzelmesség v intellektus, konzervatív v radikális).

  • Szabados Ádám says:

    Áron,

    nagyon köszönöm a kérdéseidet, mert segítenek továbbgondolni a témát.

    Olvastam John Stott könyvét, sőt, most levettem a polcomról is és újra belenéztem. Stott fontos tanító az életemben, nagyon tisztelem, mindig odafigyelek arra, amit mond. Az egyensúly képe hasznos, amikor olyan dolgokat kell együtt tartanunk, amelyek összetartoznak. Stott az értelmet és az érzelmet, a megőrzést és az újítást, a formát és a szabadságot, az evangelizációt és a társadalmi cselekvést nevezi meg ilyeneknek. Szerintem ebben igaza van. Stott ezt remekül is képviselte a gyakorlatban.

    Az egyensúly hasonlata akkor nem jó, ha olyannak látjuk, mint egy mérleget. Ha a mérleg egyensúlyba kerül, nem szabad többé hozzányúlni, mert elbillen. Így egy statikus állapotot hozunk létre, amely megfojtja a mozgást. A jó egyensúly inkább olyan, mint a tánc. A tánc során készíthetünk pillanatképet a párról, amely az egyensúly kibillenését rögzíti. A táncban az egyensúly ugyanis a mozgásban van. Néha a polarizáció szükséges az élethez, és sokszor a polarizáció éppen arra adott reakció, amikor olyan dolgok között kezdünk egyensúlyozni, amelyek már nem tartoznak össze.

    Stott hangsúlyozza, hogy az egyensúly a kereszténységben az adiaphorára vonatkozik (az én kiadásomban a 8. oldalon ír erről). Ott szükséges, ahol a lényeges dolgokban egység van. A cikkem gondolatmenete azt a csapdahelyzetet próbálja körüljárni, amikor az egyensúlyra való törekvésben fokozatosan elsodródunk az igazság centrumától, és végül egy tényleges szélsőség válik középponttá.

    Szerintem tehát egy csoport, mozgalom, egyház vagy missziós szervezet esetében elengedhetetlenül fontos rögzíteni, hogy mit tartunk esszenciálisnak, lényegesnek, központinak, mi az, ami összetart bennünket. Ugyanis ha ebben nem értünk egyet, akkor az egyensúlyozás felesleges és káros lehet. Ezt Stott is egyértelműen így gondolta.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum