Kálvin Jánost a szó legklasszikusabb értelmében nyugodtan nevezhetjünk kegyelem-tanítónak. Ez különösen hangsúlyos, amikor a reformátor a hit alapjáról ír. Az Institutióban (III.2) Kálvin hosszasan időzik a hit témájánál, és azt kutatja, mi teszi a hitet valódi hitté. Szerinte a hit mindig Isten szavába kapaszkodik, arra felel, arra reagál. „Mivel azonban Istennek nem minden szavára támad hit az emberi szívben” – írja –, „meg kell vizsgálnunk, hogy tulajdonképpen mire is tekint a hit az igében” (III.2.7). Kálvin szerint a hit feladata, hogy Isten bármely szavát elfogadja, azt is, amely ítéletről szól, de a valódi hit számára nem minden ige megfelelő alap. „Ha lelkiismeretünk haragot és bosszút lát csupán, hogyne rendülne meg, és hogyne borzadna el? Hogyne menekülne Istentől, ha retteg tőle? Márpedig a hitnek keresnie kell Istent, és nem elmenekülnie tőle. Nyilvánvaló tehát, hogy még nem határoztuk meg teljesen a hitet, hiszen nem lehet hitnek tekinteni azt, hogy valamelyest megismertük Isten akaratát.” (III.2.7)

Ez a mozzanat Kálvinnak nagyon fontos, ezért újra és újra visszatér rá. „Állítsunk csak jóindulatot vagy irgalmasságot az akarat helyébe, melynek üzenete gyakran szomorú, kinyilvánítása pedig rettenetes, és máris közelebb kerülünk a hit természetéhez! Mert azután kapunk nagyobb kedvet Isten keresésére, miután megtanultuk, hogy üdvösségünk nála van letéve, és kijelentésével ő maga erősíti meg, hogy figyel rá, és gondja van arra. Ezért szükségünk van kegyelme ígéretére, amellyel igazolja, hogy irgalmas Atyánk, hiszen másképpen nem közeledhetünk hozzá, és egyedül csak ebben a kegyelemben nyugodhat meg az ember szíve. Ezért kapcsolódik össze a zsoltárokban lépten-nyomon az irgalom és az igazság, mint két összetartozó dolog; mert hiába tudnánk, hogy Isten igaz, ha ő maga nem vonna önmagához kedvesen. Irgalmasságát sem tudnánk elfogadni, ha nem a saját szavával kínálná fel nekünk.” (III.2.7)

Kálvin a hit alapjaként nem Isten általános irgalmasságára gondol, hanem arra a sajátos kegyelmére, amelyet Krisztusban kínál nekünk. „Láttuk már, hogy szeretetének egyetlen záloga Krisztus, aki nélkül fent és alant megjelennek a gyűlölet és a harag jelei. (…) Ezek után így határozzuk meg az igaz hitet: az irántuk tanúsított isteni jóindulat biztos és szilárd ismerete, amely a Krisztusban megjelent ingyen kegyelem igazságán alapul, és amelyet a Szentlélek tár fel elménk előtt és erősít meg szívünkben.” (III.2.7) Egyedül Krisztus megfelelő alap a hit számára, hiszen Isten irgalma Krisztusban jelent meg, és Krisztuson kívül a harag várna ránk. A hit Kálvin szerint a Krisztusban adott kegyelmes ígéretekre támaszkodik.

Máshol ezt írja: „A hit alapjául az ingyenes ígéretet tesszük, mert maga a hit tulajdonképpen ezen alapszik. Jóllehet a hit Istent minden tekintetben igazmondónak tartja, akár parancsol, akár tilt, akár ígér, akár fenyeget; ezért parancsait engedelmesen fogadja, a tiltásokat betartja, a fenyegetéseket megszívleli: mégis a hit voltaképpen az ígéretekkel kezdődik, ahhoz igazodik, és teljesen azon múlik. Az életet Istenben keresi, amelyet nem a parancsolatokban, nem a büntető rendeletekben, hanem a kegyelem ígéretében ismeri fel, méghozzá ingyen; mert ha a kegyelem feltételes volna, vagyis ha cselekedeteinkhez utalna minket, nem ígérhetné másképpen az életet, csak úgy, ha már megvolna önmagunkban. Ha tehát nem akarjuk, hogy hitünk szüntelen inogjon és ingadozzon, akkor az üdvösségnek azzal az ígéretével kell megerősítenünk, amelyet önként és szívesen kínál fel Isten, aki inkább nyomorúságunkra tekint, mintsem arra, hogy méltók volnánk rá. Ezért tesz bizonyságot az apostol az evangéliumról úgy, mint a hit beszédéről, s ezt az elnevezést nem használja sem a parancsolatokra, sem a törvényi ígéretekre, mert semmi sem erősítheti meg a hitet, csak az a nagylelkű kedvezés, hogy Isten megbékéltette magával a világot.” (III.2.29)

„Amikor tehát azt mondjuk, hogy a hitnek rá kell támaszkodnia az ingyen kapott ígéretre, akkor nem tagadjuk, hogy a hívőknek minden tekintetben meg kell ragadniuk és el kell fogadniuk Isten igéjét, hanem az irgalmasság ígéretét tesszük a hit tulajdonképpeni céljává. A hívők kötelesek elismerni, hogy Isten a bűnök bírája és büntetője, ám mégis főképp kegyelmességére néznek, mert ilyennek írja le őt a Szentírás: jóakaratú és irgalmas, késedelmes a haragra, nagy kegyelmű, mindenki iránt kedves, irgalmát kiönti minden teremtményére.” (III.2.29)

Vajon ez azt jelenti, hogy a hit Istent csak kegyelmesnek, kedvesnek és irgalmasnak látja, igazságosnak, haragvónak és büntetőnek soha? Kálvin ezt válaszolja: „Elismerem, amint másutt is mondtam, hogy a hit általános tárgya (mint mondják) Isten igazsága, akár fenyeget, akár a kegyelem reménységét teremti meg. Az apostol ezért tulajdonítja a hitnek azt is, hogy Noé már akkor félt a világ pusztulásától, amikor az még nem volt látható. Ha a közelgő büntetéstől való félelem a hit munkája volt, akkor a fenyegetéseket sem lehet kizárni a hit meghatározásából. Ez ugyan igaz, de minket méltatlanul vádolnak rágalmazóink, mintha tagadnánk, hogy a hit tekintettel van Isten igéjének minden egyes részére. Mi csak az alábbi két dologra akarjuk felhívni a figyelmet: a hit mindaddig nem lesz szilárd, amíg el nem jut az egyenes ígéretre; illetve a hit csak akkor békíthet meg Istennel, ha Krisztussal egyesít minket. (…) A hit tehát csak akkor lesz erős, ha Isten irgalmára támaszkodik. Mert mi másért beszélünk mi a hitről, ha nem azért, hogy megtaláljuk az üdvösséget? Hogyan lehetne üdvözítő hit, ha nem oltana bele minket Krisztus testébe?” (III.2.30)

Így beszél egy valódi kegyelem-tanító. A hit alapja Isten kegyelmes ígérete. A kegyelmes ígéret alapja Krisztus személye és váltságműve. Ha nem a kegyelmet hirdetjük, nem születik valódi hit, hiszen a hit nem tud mibe kapaszkodni. Ha nem hirdetjük Krisztus keresztjét, nincs alapja a kegyelem ígéretének. Az evangélium kegyelemről szól, nem ítéletről, ezért származhat a hallásából hit. A hit Krisztusra néz, mert Isten kegyelmes ígéretének alapja és záloga Krisztus áldozata. Nincs üdvözítő hit kegyelmes ígéret nélkül. Nincs kegyelmes ígéret Krisztus személye és váltságműve nélkül. Aki máshogy beszél a kegyelemről, az nem a kegyelem tanítója.

3 hozzászólás a “Kálvin mint kegyelem-tanító” bejegyzéshez

  • vándor says:

    Aki nem tájékozott az egyháztörténelemben – mint pl. én – annak érdemes meghallgatni az előadások menüpont alatt a Kálvinról szóló életrajzelemzést, nagyon üdítő és megerősítő (a “nyakas kálvinista” szállóige alapján sokan másnak hittük mint aki volt).

    Egyébként az egyházatyák és teológusok írásai egy bizonyos rendszeren belül értelmezhetők és ennek alapkövetelménye az hogy Isten evidens annyira mint Julius Cézár, Mr Bean vagy Lenin. És ilyen vonatkozásban kínálja az egyház az üdvösséget: minden oly egyszerű, csak higyj, csak higyj csak higyj (ahogy a régi nóta mondja) de ez valójában cinizmus. Egyrészt az illető képességéhez köti a hitet, és ha ezt az egyszerű dolgot nem tudja megtenni akkor valószínű óriási probléma van nála és jön a bűntudat, mert hisz itt van a szeme előtt Isten is, az örökélet, az üdvösség és mégsem tudja hittel birtokba venni. Valójában nincs a szeme előtt és lehetetlen hinni.

    Másrészt olyan mint a televíziós vetélkedők: minden oly egyszerű, máris tied tízmillió dollár csak tippelj. Ha ennyire egyszerű akkor miért nem segít Isten egy kicsit a vevőnek? Pl. kicsike kis bizonyítékkal hogy amit az utcai evangélista mond annak van némi valóságfedezete? Ehelyett kéri az egész életét, hogy vegye fel a keresztjét mindezt fedezet nélkül.

    Csak egy módon oldható fel az ellentmondás: Isten szándékosan rejti el magát hogy csak azok higyjenek akikhez ő kiküldi az Igét. Egyébként tényleg lehetetlen.

    Ellenkező esetben a templomok tele lennének, és a legegoistábbak ülnének a legelső sorban és imádkoznának a leghangosabban. Az emberek milliókat költenek arra hogy késleltessék a halált. Ki az a hülye aki nem akar örök életet ha csak hinni kell és elfogadni?

    Vajon Isten hogy választ az emberek közül? Talán származás alapján (Ti nem az én juhaim közül valók vagytok…mindaz aki az igazságból való hallgat az én szómra….nem úgy mint Kain aki a gonosztól volt…búza és konkoly – soha nem lesz a konkolyból búza, sem a búzából konkoly csak együtt nőnek az aratásig stb.)

    Aztán fölmerül a következő kérdés: ha Isten a bűnt idő alárekesztette (“…most pedig hogy ki ne nyújtsa kezét és szakítson az élet fájáról is űzzük ki őt Édenből….”) akkor miért van örökkévaló következménye a bűnnek mint sátánnál aki nem időben követte el a bűnt? Nem az ember védelmét szolgálta bűnös állapotában a halandóság? Egyébként a zsidó hagyomány szerint ha egy gonosztevőt kivégeznek az megfizette bűne árát, ismét tiszta. A keresztény tanítás szerint azután jön csak a fekete leves. Mennyi ebben az esetleges betoldás pl. Konstantinék részéről aki államvallássá tette a kereszténységet, hisz a mai statisztikák szerint is az emberek jelentős hányada jár templomba a pokoltól való félelem miatt. Tehát ez hatékony manipulációs eszköz. Amellett a militáns jellegű felhívás: “tegyetek tanítványokká minden népet” – kissé gyanús volt, utánanéztem és kiderült hogy későbbi betoldás stb.

    Szóval sok a megválaszolatlan kérdés.

  • wkm says:

    Kedves Vándor,

    Ha jól sejtem az utóbbi pár hozzászólásod alapján, valami hasonló próbán mész keresztül, mint volt(?) szerencsétlenségem nekem is. Úgy tűnik nekem, hogy ezt esetedben sem a kálvinizmus tanai gerjesztik, hanem az csak olaj a tűzre. A kálvinista tanok, egy nem abban felnőtt, erős lábakon álló keresztény számára önmagában is elég lehet arra, hogy meginogjon a hitben. Ha tehát a dráma alapját nem ez adja, akkor mindenképpen érdemes más teológiai irányzat szerint megközelítened az Örökkévalót (arminianus, molinista), amik esetében a kérdéseidre elfogadhatóbb választ kapsz, mert ezek a pradoxonokat morál szempontjából semleges területre helyezik, szemben a kálvinizmussal. Ezekben az igazságtalan, vagy a személyválogató Isten érzése sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem jelenik meg. Így redukálhatod a feszültséget okozó kérdések számát, és csak a lényeges kérdések maradnak benned. Ha meg akarsz bírkózni a kálvinizmussal is, akkor érdemes ezt hitben erős lábakon tenni, szerintem.
    Könnyen lehet, hogy ezekkel a fenti gondolatokkal többen nem fognak egyet érteni, és lehet, hogy több kérdésben tévedek is.

    Egyébként Isten elrejti magát, mert hit nélkül senki sem lehet kedves előtte, és ha nem rejtőzködne, akkor könnyen szükségtelenné válna a hit. Ami fontos, hogy lehet kérni hitet Istentől, és ha megalázkodik az ember előtte, akkor kapni is fog. Ezekben a kétségekben néha a legmegnyugtatóbb/leglogikusabb válaszok is kevesek lehetnek, mert valójában csak az Örökkévaló tud minket meggyőzni belül. De megalázkodás nélkül nem fog menni.

    Ha félre értettelek, akkor szeretnék elnézést kérni.

  • Tavaszieper says:

    Nekem lenne egy kérdésem ami már egy ideje nem hagy nyugodni, és amit talán legjobb ha kálvinistáktól kérdezek meg.

    Részt vettem egy előadáson ami a reformációról szólt, ezáltal néhány szó esett Kálvin egyházvezetéséről is.
    Őszintén szólva sose jártam utána miben is áll a kálvinizmus, nem is nagyon ismertem eddig kálvinistákat. Pont emiatt megdöbbenve hallgattam az előadót.
    Megemlítenék pár dolgot amit azon okból teszek, hátha valaki eltudja úgy mondani ezeknek az okát, hogy megértsem, erre a fajta vezetésre miért volt szüksége Kálvinnak az egyház építésében.

    Idézet az előadásból:

    “Az otthonoknak mindig nyitva kellett lennie, mivel felállítottak családlátogató presbiteri csoportot, akik bármikor betoppanhattak a hívők házaiba, ellenőrzés okából, pl. hogy mit esznek a kedves gyülekezeti tagok (pl. pástétom, kandirozott gyümölcs, stb. nem volt megengedett, legfőképp a libamáj), ellenőrizték a ruhatárat, mert akármilyen színű és szabású ruhát nem vehettek fel a testvérek stb.
    Ki volt adva a gyülekezet tagjainak, hogy figyelniük kell egymást, hogy a Szent Reformáció szerint él e mindenki, így ha gyanú merült fel egy kis lazaságra, a csaladlátogató presbitetek máris felkeresték az otthonukban a gyanús testvéreket, s úgymond házkutatást tarthattak, hogy megtalálják a bizonyítékokat ( pl. kugli van e, mert valaki jelentette, hogy kugliztak egyes testvérek).
    Figyelték egymást, hogy valaki hiányzik e az Istentiszteletről, és ha hiányzott, azt jelenteni kellett. Egyszer nagy botrány volt, mert valaki elment lovagolni alkalom helyett. Ezt jelentették a testvérek a presbitériumnak. Legközelebb az egész gyülekezet előtt térden állva kellett bocsánatot kérnie a lovagló fiatalembernek.

    Az Istentiszteleten szent komolyság! Azonban volt aki olyan komolyan vette a csendet, hogy elaludt. Jajj az ilyen nagy bűnösnek, akár elzárással is bűntethették.

    Esküvő. A reformáció az esküvőket is “megreformálta”. Tiltva lett minden
    nemű vidámság, zene, tánc. Lantok, dobok nélkül, fő a komolyság! Egy esküvőn mégis akadt egy pár aki táncraperdült, páran a násznépből követték őket. Amikor megjelent a ” kálvinista karhatalom”, mindenkit elvitt aki részt vett az ünnepi táncban. Egyik neves résztvevő aki szintén táncolni merészelt, időben elmenekült, még a városból is elment, félve a börtönbüntetéstől. Kálvin nem hagyta annyiban. Levelet írt neki. A testvér bűnbánattal visszatért, a konzisztórium elé állt, majd bevonult a börtönbe.
    Mindezt azért, mert egy esküvőn táncolni mert!
    Ezen az esküvőn történt az , hogy egy szintén táncolni merészelő likvidált vendég elkiálltotta magát miközben vitték kifelé a teremből: “Kálvin jobban gyötör titeket mint 5 püspök együttvéve!”

    Esküvői ruhát csak az előírt szabásminta szerint lehetett készíteni. Azonban egy fiatal hölgy más formát választott. A karhatalom azonnal lecsapott rájuk miután valaki jelentette az esetet. A menyasszony cinkostársai az anyuka a két barátnő és a divatárusnő börtönbüntetésre lett ítélve, 2 napi elzárás.

    Volt aki csecsemőkeresztségen mosolygni merészelt. Büntetése: 3 napi elzárás.

    Humor nagyon csínyjával!
    Egy szamárbőgést hallgató testvér elszólta magát, -“milyen szép zsoltárt énekel!”. 3 hónapra száműzték a városból a humorizáló egyháztagot.

    Egy kislányt egyházi bíróság elé állították , mert korcsolyázni merészelt.

    Egy fiatal eldugta a kugliait amikor meghallotta hogy be van tiltva a játék. Azonban teltek a hetek és nem tudott ellenállni a kísértésnek, egy este barátjával beosontak egy épületbe, hogy kuglizzanak egy kicsit. De a vidám hangokra figyelmes lett az egyik testvér, és máris jelentette az esetet. A két megátalkodott kuglizó természetesen börtönbe került bűne miatt.

    A városi börtönvezetőtől néha ilyen üzenet érkezett Kálvinékhoz: ” Több elitéltet egyenlőre nem tudunk átvenni” (idézet a genfi iratból)

    Semmilyen világi zenét nem jatszhattak a városban. Egy vak hegedűst kitiltottak mert a repertuárjában világi zenék is szerepeltek.

    Stb.stb.

    Az előadás végén így szólt az előadó:
    Mindezt honnan lehet tudni? Ezek a történetek fennmaradtak a genfi jegyzőkönyvekben, a konzisztóriumi tárgyalásokról. Minden vétkezőt mielőtt kiszabták a büntetést, konzisztórium elé vittek, amiről jegyzőkönyvet vezettek, ezek pedig az utókor számára megmaradtak.

    Nem tudom, nem tudom , valahogy ezek után nem tudom elképzelni, hogy Kálvin milyen kegyelemben hitt tulajdonképpen?

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum