Lassan hagyománynak is mondhatnám, hogy nyaranta elolvasok egy hosszabb klasszikus irodalmi művet. Idén Dante Isteni színjáték-ára kerítettem sort, júniusban az egész trilógián (Pokol, Purgatórium, Paradicsom) átrágtam magam, Babits Mihály fordításában. Reggel és este Dantéval a kezemben kiültem a lakásunk teraszára, és átadtam magam a híres tercináknak (hármas rímeknek). Nem nehéz megértenem, miért rajongott Dantéért Eliot is, Pound is, Lewis is. Dantét olvasni olyan, mintha valaki hatalmas ablakokat vágna felettünk az égre. Vagy inkább a léceket kezdené elbontani, amelyekkel valamikor valakik bedeszkázták az ég nyílásait. Dantét olvasva helyek, emberek és események természetfeletti jelentőséget kapnak, hogy ami itt lent megtörtént, az valahol máshol – egy többdimenziós világban – ismét megjelenjen. Lenyűgözött ez az átjárhatóság, ahogy a síkok egymásba karoltak és mozogtak, mint egy gigantikus Rubik-kocka, amely csak lenyomata egy még hatalmasabb kockának. Talán zavarosnak tűnik ez a kép, de azt próbálom érzékeltetni, milyen belépni egy világképbe, amely teljesen idegen és érintetlen a naturalizmus szellemétől.

Nem vagyok biztos abban, hogy Dante értette az evangéliumot. Abban azonban szemernyi kétségem sincs, hogy Dante értette az univerzumot. Nem tudományosan, nem is teológusként, hanem a lényeget illetően. Dante Komédiája filozófikus költemény. Az univerzum Dante számára jelekből áll, a jelzett valóság pedig költői képekben ölt testet. Az Isteni színjáték-ban nem az a lényeg, hogy a pokol tényleg egy nagy kürtő-e a föld mélyén, hanem az, hogy a tetteinknek van örök következménye, és az ítélet a bűnnel együtt súlyosbodik. Nem az a lényeg, hogy a purgatórium tényleg egy magas hegy-e, és hogy az a mi világunkban van-e vagy egy másikban, és hogy egyáltalán van-e ilyen hely, hanem az, hogy a belső megtisztuláshoz Istennek sokszor kemény próbákon kell bennünket átvinnie, hogy dicsőségében részesüljünk. (Ez a dantei gondolat van T. S. Eliot Koktél hatkor c. drámája mögött is.) Nem az a lényeg, hogy a paradicsom megegyezik-e a bolygók és csillagok szféráival (a Narnia Krónikái valószínűleg éppen Dante miatt van erre a kozmikus keretre kifeszítve), hanem az, hogy számunkra a menny a földről elgondolva olyasmi, mint a csillagok és bolygók szférái. (Hogy hol van a harmadik ég, arról még Pál apostol sem tudott beszámolni, noha lélekben megjárta; azt azonban ő is el tudta mondani, hogy a menny számunkra felfelé van.) Ami Danténál teljesen egyértelmű, az a természet és a természetfeletti kapcsolódása a jelek bonyolult, metaforikus rendszerében.

C. S. Lewis jól látta, hogy Dante filozófiai értelemben vett „Doppelgängere” (démoni ikerpárja) Freud. Míg Dante ablakot nyitott az égen, Freud arra törekedett, hogy bedeszkázza a mennyre nyíló ablakokat, a poklot pedig végleg elfelejtesse velünk. Freud nem volt ebben egyedül, Feuerbach, Marx, Nietzsche és sokan mások vele együtt kalapálták, szegecselték az eget, míg az utolsó fénysugár is kihúnyt, és az utolsó fényvetette árnyék is eltűnt a földről (és a föld alól). Azért Freudot említem, mert ő az, aki jelképesen Dante múzsáját, a gyönyörű Beatricét szedte le az égről. Beatrice Dante gyerekkori szerelme volt, akit mindig távolról szeretett, és emléke sok évvel később is transzcendens magasságokba tudta emelni a költő lelkét. A transzcendens szó itt nem díszítő elem, hanem pontos jelző arra, ahogyan Dante Beatricére gondolt. Beatrice neki nem csak az a konkrét lány volt, akibe fiatalon beleszeretett, akit konkrétságában testileg nem szerethetett, és aki idő előtt meg is halt, hanem a szent nőiesség is, a szerelem tőrdöfésének földöntúli tárgya, az, aki felé a vágy irányul, akinek tisztasága és szentsége mennyei, és aki emlékeztet arra, akinek ő testi valójában csak ikonja volt. Beatrice a menny felé vivő jel.

Fontos érteni, hogy Danténál a Beatrice iránti plátói szerelem nem a valódi szerelem hiánya vagy beteljesületlensége, nem is a testi szerelem megcsúfolása, ahogy ma gondolnánk, hanem annak lényege, célja, jelentése és beteljesülése. Ezt nagyon nehéz a modern embernek elmagyarázni, aki felett bedeszkázták az eget, aki elhitte Freudnak, hogy minden mélyén a libidó van, aki leszámolt már az ideákkal és önmagába kunkorodott lélekkel sétál a bezárt ég alatt. A modern ember a régiekkel ellentétben esténként sem néz fel már az égre, amikor feljönnek a csillagok, mert a telefonjával, a laptopjával és önmagával van elfoglalva. A modern ember ha ki is jön este a házából, nem a csillagokért teszi. Ha netalán mégis érdekelnék a csillagok, a fényszennyezéstől úgysem lát már semmit. Jobb hasonlat is ez a modern ember világképére, mint a bedeszkázott ég. Lehet, hogy az ég nincs is bedeszkázva, csak annyi mesterséges fény áraszt el bennünket, hogy nem lehet tőle látni a csillagokat. A sors fura fintoraként a saját kreált fényünk vakít el bennünket.

De miért fontos Beatrice, és hogy kapcsolódik hozzá Freud? C. S. Lewis A zarándok visszaútja c. allegóriájában pontos diagnózist ad a kapcsolatról. A regény főhőse, egy John nevű fiú, Sigismund börtönébe kerül, ahol elhitetik vele, hogy minden mögött, amit lát, valami alantasabb dolog húzódik meg. A börtönt őrző óriás pillantására John az emberi bőr alatt látja az emésztetlen ételt és a belek salakját. Mindent, amit a bőr eltakar. Megérti, hogy a valóság mélyén lévő valóság visszataszító. Elmagyarázzák neki, hogy a tej éppen olyan váladéka a tehénnek, mint a vizelete, csak másik szerv választja azt ki. Aki tejet iszik, ihatna akár vizeletet vagy izzadságot is. Az Isten iránti vágy pedig a szexuális vágy szublimálása. Nemesebb köntösbe bújtatunk egy testi késztetést, hogy elfogadhatóbbnak lássuk, mint nyers valójában. Sigismund börtönében végül minden a „barna lányokról” szól. Az égre képzelt Beatrice is egy „barna lány”. Eszerint Dante is a szexuális vágyat öltöztette fel – a középkor vallási igényeinek megfelelően – égi öltözetbe. Freud az eget a libidó projekciójaként a földre húzza vissza. Sigismund börtönében az égi Beatrice fordított Hamupipőkeként vedlik át bálkirálynőből rongyos szolgálólánnyá. John ebben a börtönben vergődik, míg Ész meg nem jelenik, és rá nem mutat a helyzet fonákságára.

Lewis meséjében Ész három találós kérdést tesz fel a börtönt őrző óriásnak, és a harmadik az, amelyik a mi szempontunkból a legfontosabb. „Milyen szabály alapján teszel különbséget az eredeti és a másolat között?” – kérdezi Ész. Az óriás nem tudja a választ, pedig ez itt az igazi, mindent eldöntő kérdés. Milyen szabály alapján mondja Freud – és a modern ember –, hogy a „barna lányok” az eredeti és Beatrice a másolat? Miért magától értetődő Freud számára, hogy Beatrice a barna lányok racionalizálása? Miért gondoljuk, hogy a gyanú apostolának van igaza, aki a nemes, a mennyei, az örökkévaló, az ideális, a szent mögött mindig a nyers nemtelenséget feltételezi? Nem lehet, hogy éppen fordított a helyzet? Milyen szabály alapján döntünk az eredeti és a másolat között? Nem ugyanilyen logikus a feltételezés, hogy a „barna lányok” a másolat és Beatrice az eredeti? Hogy a testi szerelem a mennyeinek a jele (és gyakran torzulása)? Nem ugyanilyen észszerű, hogy a konkrét az ideális képe, és hogy a világban jelek vannak, amelyek önmagukon túlra mutatnak?

Dante úgy hat Freud világképére, mint mikor az analóg fényképezés korában egy tekercs előhívásakor a negatív fényt kapott és tönkrement. Dante kinyitja az égen az ablakot és a betörő fény leleplezi Sigismund börtönének hazugságát. Lewis regényében az óriás tekintete láthatóvá tett mindent, ami a bőr alatt volt, amiből nyilvánvaló következtetésnek tűnt, hogy a bőr alatti az igazi valóság. Amikor azonban Dante ablakot vág az olvasó egére, olyan fény tör be onnan, amely az óriás hazugságát leplezi le. Dantét olvasva az a nyilvánvaló, hogy Sigismund összekeverte a másolatot az eredetivel. A valóságban az égi Beatrice az eredeti, a konkrét „barna lány” a másolat. Eszerint a régi exegéták helyesen gondolkodtak, amikor Salamon és Szulamit testi szerelmét tipológiai értelemben Krisztus és az Egyház kapcsolataként is értelmezték.

Talán nem is fogjuk fel, mekkora jelentősége van a döntésnek, hogy melyiket tekintjük eredetinek, és melyiket másolatnak. A modern ember a „barna lányokat” tekintette az eredetinek, és bedeszkázta az eget. Dante az égi Beatricét tekintette az eredetinek, és a földit jelként kezelte. Könnyű belátni, hogy ahol a földi az eredeti, ott az égi végül eltűnik és marad magában a földi. Ahol viszont az égi az eredeti, ott a földi is jelentőséggel bírhat, sőt, képes meggyógyulni, de önmagánál mindig többre fog mutatni. Megmarad az ég is és a föld is, hiszen Isten kezdetben teremtette mind az eget, mind a földet (et há-sámmájim veet há-árec); de mindig az égi lesz az eredet, a forrás, a földi pedig a másolat. „Nagy titok ez” – mondta Szent Pál. Dantét olvasva a titok nyílik előttünk résnyire. Ez persze megtörténhet Dante nélkül is, de az eget feszegetők többségével egybevetve még mindig Dantéról mondható: il miglior fabbro.

„Szép, szép” – gondolja a modern olvasó, majd visszasüpped tanult cinizmusába és a tudás ingoványos bizonyosságával hozzáteszi: „Kár hogy Dante lángelméjét is csak a barna lányok tüzelték. De persze lenyűgöző, milyen magasságokba emelhet ez a tűz!” De hát nem éppen erről van szó? Nem éppen az minden jel természete, hogy a nála nagyobbra mutasson és így lendítsen a magasba? Nem erről beszél Dante is?