(Földesi Barnabás festőművész barátom írását teszem közzé a prófétai és tanítói szereppel kapcsolatban. Az alábbi gondolatmenetet először másfél éve egy levélváltásban küldte át nekem több részletben. Számomra annyira megvilágosító erejű volt, hogy arra bíztattam, fogalmazza át egy önálló cikké, amit vendégposztként közzé adhatok. A cikk mostanra született meg, de a tartalma azonos a másfél évvel ezelőtti eredetivel. Aki követi az evangéliumi világon belüli mozgásokat, számos ponton kifejezetten prófétainak fogja találni a Barnabás által leírtakat. Nagyon fontos és időszerű írás. Mivel a leírt mintázat nem kortól függő, a gondolatmenet szerintem időtálló is lesz.)

Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lucius és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul.” (ApCsel 13,1)

A mai egyház gyakorlata szinte kizárólagossá tette az egyszemélyű, prédikáló lelkipásztor szerepét. Ebben a zubbonyban senyved sok szolgálati ajándék, amelyek különálló és határozott peremű energiaközpontként is kapcsolódhatnának egymáshoz, ha nem kötné őket gúzsba ez a hagyománnyá merevedett uniformis. Éppen ezért – és ez kívülről sokkal jobban látszik – nyomokban evangélista, prófétai vagy apostoli ambíciókat is fogva tart a parókiaposzt. Sok értékes szolgálati karakter jobb híján lelkipásztorkodik és félrecsúszott hologramként felel csak meg munkaköri leírásának amitől a gyülekezetén kívül talán saját maga szenved a legjobban. De a képet kicsit elfordítva, azt is elmondhatjuk, hogy a helyi kötődésű, pásztori szívvel rendelkező presbitériumnak is nagy szüksége van, hogy valós segítséget kapjon az idézett igében felvonultatott beszédajándék specialistáitól, lévén, hogy a pásztorlás vagy gyülekezetvezetés nem feltétlen kívánja meg a szónoklás vagy a szisztematikus gondolkodás képességét.

Az antiókhiai klérus leírása alapján a helyi gyülekezet működhet az apostol, pláne az evangélista jelenléte nélkül is (akik az indulásnál ugyan nélkülözhetetlenek), de nem nélkülözheti a tanító és a próféta ajándékait. Az, hogy a két terminus nem szinonimája egymásnak, már ebből a kis szakaszból is jól kitűnik. A két ajándék nem keverendő össze. Az élek letöréséből, az ízek keveredéséből sokszor csak silány szellemi ellátmány várható. Az Újszövetségben a prófétaság nem az Ószövetség hasonló néven bejegyzett intézményének a folytatása, hanem kevesebb annál. De nem is az alkalmi kijelentéseket és próféciákat közvetítő kegyelmi ajándék birtokosa. Ennél – a laikus testvérek által is gyakorolható karizmánál – többet megvalósít az Újszövetség prófétája, akit talán a tanító hivatalának az összevetésével lehet legjobban körbejárni. A próféták és a tanítók ugyanis sokszor ellentétes habitusban és szerepben öltenek testet. Ennek ellenére vagy éppen ezért kéz a kézben járnak, és együtt testesítik meg az egyház számára az isteni gondviselést.

A prófétának Isten életutat és sorsot ad, amit üzenetté kell formálnia. Lehet egy földrajzi, társadalmi, családi vagy munkahelyi helyzet, melyen keresztül Isten mélyen beleszántja lelkébe azokat a vájatokat, amik begyűjtik majd a Szentlélek gondolatait. Nem mindenhez ért és nem tud mindent, mint a tanító! Időről-időre várandós egy-egy fontos igazsággal, ami számára is életalakító jelentőséggel bír! A tanító saját élettapasztalatán túlmutatóan is tud tanácsot és útmutatást adni. Képes az elveket és általános igazságokat a töredékes tapasztalatokra is adaptálni, az egyediben meglátni az általánost. A próféta ezzel szemben saját és mások helyzetét emeli üdvtörténeti magaságokba. A tanítóval szemben a profétának a saját helyzetét kell nézőponttá tennie, mert Isten egyik arcélét képviseli az emberek felé.

Egy tanító ezzel szemben nem engedheti meg magának a személyességnek ezt a luxusát! Neki kiszögelni kell és eltávolodni magától, mert az embereket fogja Isten felé vinni. Egy próféta lehet virtuóz a kifejezésben és élhet a teatralitás eszközeivel, egy tanítónak ellenben le kell mondania erről. A tanítónak nem szabad a kivételekre építeni, a prófétának viszont azonosulnia kell az egyéni drámákkal. A próféta élete rejtőzködő és pusztai élet. A tanító a hegyen áll a folyamatos figyelem középpontjában. A tanító hosszútávfutó, aki stratégaként éli az életét. Nagy munkabírású és bírja a módszeres, rendszeres terhelést. A próféta sprinter, aki egy nap alatt kétszer is megjárhatja a Jákob lajtorjáját, de utána évekre eltűnhet az Adullám barlangjába. Koncentrációja intenzív, de rövid ideig tart. A tanító megteremti a helyzetet és lerakja az alapokat, kezdeményez és épít. A próféta reagál, betoppan és kiigazít.

A Biblia egy vaskos tanítói könyvvel kezdődik, mely kijelöli az Isten helyét az ember életében, de a próféták munkálkodásával folytatódik, akik a valós hozzáigazítást elvégzik. A próféta keresi a tanító tekintélyét és igényli normakontrolját! Nem önjáró és nem önjelölt. Képes bejárni az alázat völgyét. A tanítóban a stabil rugaszkodási pontot keresi, ahonnan felemelkedhet és ahova az üzenetétől megüresedve visszaeshet. A próféta kockáztat, mikor saját szerepével házal és beleáll mások életébe, de a tanító megfoghatja kezét, hogy bele ne szédüljön küldetésébe. A tanító munkája folytatóját látja a prófétában, befogadja inspirációit és rendszerbe foglalja.

A hirtelen támadt helyzeteket nem mindig szerencsés a tanítónak definiálnia. A tanító megérleli és elhelyezi ezeket a rendszerében. Ez idő. A rajtaütés a próféta dolga, aki a gyors helyzetfelismerés ajándékát kapta. Gyakran képekben és példázatokban világít meg összefügéseket. A tanítónak nem szerencsés ezért elhasználódnia a sajtóértesülés szintű aktualitásokban, mert koptathatja a tekintélyét. A tanító megkérdezheti a prófétát és tanácsokat is elfogadhat tőle a friss áramlatok megítélésben, mert a próféta szimata itt jobban működhet.

Mózes törvénytanító volt. Dávid próféta. Ha csak a zsoltárokat olvassuk a törvény nélkül, akkor életünk az igei inspirációk és benyomások önkénye szerint alakul majd. Bármi igaz lehet és annak ellentéte is. Mózes kéréséhez pedig sosem leszünk elég bátrak, ha nem kapunk erőt hozzá a zsoltárokból. Mózes alig hibázott élete során (ott is inkább csak megduplázott valamit, amit egyszer is elég lett volna) és kimaradt miatta az ígéret földjéről. A tanító nem hibázhat, mert akkor százezrek mehetnek a levesbe. Az alap egyszerűen nem lehet rossz, mert akkor a hibás építkezés közben nem lesz hová visszatérni. A munka megéghet, de a fundamentum nem! Dávid Mózessel szemben hibát hibára halmozott élete során, mégis azt mondta róla Isten: szívem szerinti ember. Ez nem menti fel Dávidot és nem bátoríthatja a prófétát felelőtlenségre, csak a két elhívás ellenkező természetére mutat rá.

Ne legyetek sokan tanítók, mondja Jakab, mert azoknak nagyobb ítéletük lesz. Tanítóból kevesebb kell, mint prófétából. A tanítónak nem szabad kilépnie elhívásából és fecsegnie a szószékről. Fontos, hogy vállalja önmagát és szerepéhez hű legyen. Még akkor is, ha időként nehéznek vagy hűvösnek érzik a tanácsait. Neki nem szerencsés az általános szabályoktól eltérnie. Egy elakadt embernek szüksége van arra is, amit a tanító és arra is, amit a próféta tud neki mondani. A kettő a tanácsolt személy döntésében és helyzetében összeforr.

A XX. században volt néhány átfogó jelentőségű próféta és tanító. Chesterton például tankönyvszerűen szólaltatta meg a prófétai hangot a XX. század elején. A modernizmus jelentkezésével egyidőben adott megsemmisítő kritikát az új mozgalom gyökerének. Csodálni való lélekjelenléte minden fals gondolatnak utána eredt. Virtuóz volt, meghökkentő és kíméletlen. Munkáját azonban mások folytatták. C.S. Lewis, aki Chestertont mesterének tartotta, sokkal tovább jutott abban, hogy a modernizmus utáni világnak újra elmagyarázza a keresztény igazságot. Ez lassabban érő és kitartó feladat volt. Szinte minden részletre kiterjedt munkássága és betöltötte a XX. századi keresztény hiányérzet várakozásait.

Elszigetelődésből és szerepcseréből származó veszélyek

Ha az ajándékok elszigetelődnek egymástól, akkor komplementerük nélkül teszik a dolgukat. A magára maradt tanító könnyen kiéghet a próféta inspirációi nélkül. Kell, hogy lásson vertikális mozgásokat is azon az elterülő földön, ahol él. Szüksége van arra, hogy bármilyen széles is horizontja, időről időre felkapja fejét és bámulja a fölé táruló ég magasságát. Ezt az élményt a próféta adja a tanítónak.

A magára maradt tanítónak sokszor lesz az az érzése, hogy bár tűpontosan meghirdette az emberek számára az eszményképet és azok meg is értették, de nem jutnak el odáig. A tanítónak nem dolga a robbantás és a serkentés! Ez a próféta dolga! Tehát e nélkül a tanító sokszor frusztrálódik és magában keresi a hibát, noha önmagában jót és teljeset ad! A nyáj, ha csak tanítóval találkozik, előbb-utóbb érzékelni fogja saját életében a távolodást az elmélet és a gyakorlat között! Erre csalódással vagy képmutatással fog reagálni. A valódi próféta reményt adna a csalódottaknak és leleplezné a képmutatást. Ezzel szemben mindkét csoport valószínűleg egy tévtanítót választ majd gondjai enyhítésére!

A tévtanító nem más, mint a kiugrott próféta. Az, aki meghasonlott szerepével vagy felmondta a tanító kontrollját és önjáróvá vált. Nem engedett a karakteréből következő ciklikusságnak és nem vonult vissza időnként a magányába, hanem befogódott a napi munkavégzésbe. Lehet, hogy egyházi vagy hivatali nyomásra, de lehet, hogy a befolyás ambíciójából. A tévtanító a hitelesen megélt tapasztalatát kristályosítja rendszerré, pedig a „kiugrott prófétának” nem feladata a rendszerépítés. E tekintetben a tanítóból kell élnie. Rendszere így törvényszerűen szűk és hazug lesz! Amíg a tanító egy új felfedezést négy-öt igazság közé feszít be a rendszerében, addig a tévtanító egy-egy igazságot térhálosít el. Ez nem azt jelenti, hogy egytémás igehirdető lenne, de azt igen, hogy nála minden téma önmagában áll, kitakarja a teljes képet és hisztérikus! A tévtanító sokszor az egyedi átélésekből csinál beceigazságot. Egy betegségből való felépülésből, egy bűnből való szabadulásból, egy sikertörténetből vagy egy trauma átéléséből készít zubbonyt, amit mindenkire rászuggerál. A tévtanító mindig érdekes és reménykeltő, de hosszú távon rombolja az igazi tanító tekintélyét, és az igazi prófétaság intézményét. Végső soron pedig nagyobb reménytelenségbe taszít és még jobban megtornáztatja a képmutatót.

Az Apostol, aki egyesíti a képességeket

Az Újszövetség szolgálati hierarchiájának csúcsán az apostol áll. A terminushoz kapcsolódó munkaköri és jogosítványi leírások körül nagy zavarok és visszaélések vannak. Alapvetően három értelemben beszélhetünk az apostolságról. Az első kört Krisztus közvetlen tanítványi köre jelenti. Ez az egy ízben kiegészített (Júdás-Mátyás) mágikus tizenkettő. A legspeciálisabb csoport. Eggyel kijjebb lépve találjuk azokat a tekintélyszemélyeket, akik a kánon kialakításához kaptak mandátumot. Vagy az írásaikon keresztül, vagy olyan értelemben, hogy a Krisztusról szóló tanítást meg tudták gyökereztetni a zsidó, a pogány és barbár területeken. A második kör apostolai készítették el annak az ekének az öntőformáját, amivel a harmadik körös apostolok felszántották a többezer éves ugarokat és elplántálták Krisztust a föld szélső határáig.

Az apostolság első két formája betöltötte történelmi küldetését. A tizenkettes szám már nem bővíthető és a kánonon sem kell tovább babrálni. Az öntőforma elkészült és ahhoz nem szabad már hozzányúlni. Aki ezekben a kérdésekben feltöri a pecséteket az hamis Apostol! Az apostolság harmadik köre azonban tovább él. Minden nemzedéknek megvannak a maga apostolai, akik vagy földrajzi, vagy intellektuális értelemben képesek a térfoglalásra. Akikben Isten bizonyos értelemben újra kijelenti magát hitelességük és széles szolgálati skálájukon keresztül. Nem mindig állnak egy hivatal élén és általában nem hívatják magukat apostolnak (sokszor nem is tudják, hogy azok), de felekezeteken átívelően lehet a hatósugarukhoz kötődni. Magáénak érzi az egész eklézsia őket. Nem megosztó (mint olykor a próféta), hanem integráló emberek. Nem kezdik újraírni a Bibliát, hanem leporolják azt a korosztályuk legégetőbb kérdései mentén.

Pál apostol a második és a harmadik kör értelmében is apostol volt, és mint ilyen képes szintetizálni magában a tanító és a próféta szempontjait. Mindkét elhívás részese. Az elméletet is a gyakorlatban mutatja ki és a gyakorlathoz is mindig alapelvet rendel. Levelei –amelyek az Újszövetség jelentős részét teszik ki – éppen ezért vegyes természetűek. Nem annyira profétai és nem is vegytisztán tanítói felütésűek, szemben a Zsidókhoz írt levéllel vagy a hegyi beszéddel.

Írásai gazdag életszerűségének egy másik oka lehet, hogy nem egyedül jegyzi őket. Silás többször említésre kerül, mint szerzőtárs, akiről tudjuk, hogy próféta volt. Azt nehéz megállapítani, hogy mennyit és hogyan tett hozzá az írások tartalmához, hangütéséhez vagy szerkezetéhez, de említése a levelek elején biztosan nem csak vállveregető gesztus az apostol részéről. És ebből az is kiderül, hogy az apostolság nem csak a szolgálati területek összegzése, azok egyszemélyű birtoklása, hanem a különböző karakterrel és elhívásokkal rendelkezők organizálásának és csapatba szervezésének a képessége is. Ehhez nagy alázat kell, alkalmazkodási és irányítási képesség egyszerre. Pált, a nagy apostolt sokszor látjuk szinte pánikszerű elesettségben és bizonytalanságban, mikor átmeneti időre nélkülöznie kellett apostoli csapatának néhány tagját. Timóteus vagy Titusz hiánya sokszor meg-megbénítja az apostolt, ami annak a jele, hogy vagy nem akart vagy nem tudott mások nélkül szolgálni és diadalra jutni.

A szolgálati ajándékok összehangolása (esetünkben a tanító és próféta) az apostol feladata. Meg persze a tanító és a próféta engedelmességének függvénye. Erős kisugárzású apostolok nélkül az egyház a fogyatékosság és megrekedés, vagy az egyéni ambíciók és a kakofónia terepévé válhat.

2 hozzászólás a “Próféta és Tanító – vendégposzt Földesi Barnabástól” bejegyzéshez

  • Kárvin says:

    A cikk nagyon jó.
    Az őskeresztényi viszonyokat nagyon jól jellemzi.
    Azonban felteszem a kérdést:
    van olyan több évtizede működő gyülekezet, vagy egyház,ahol ez így működik?
    S amennyiben lehetséges ne évtizedek óta 20 fős közösséget írjatok, ahol a tagok fele próféta,stb…
    A cikk iró is ilyen közösségbe jár?

  • F Barni says:

    Kedves Kárvin!

    A kérdés jó és jogos is. A célom valóban nem csak az volt, hogy megpróbáljam érzékeltetni az ősegyház szolgálati áramlását. Mégis úgy gondolom, hogy miközben minden kor egyháza keresi a saját struktúrait a maga idejében, nem spórolhatja, meg hogy az ősmintából kinyerje legalább az elvi részt. Az újszövetségi formák nem kötik mindenben a mai egyházat. Lehet ebben evolúció, de számomra a próféta és tanító megkülönböztetése tartalmi és nagyon is jelenlevő kérdés.

    Hogy hogyan segít ez ma?

    1, Ha magamat vagy a másikat pontosabban definiálom, akkor nem várok mást, mit, amit tenni tudok vagy tenni tud. Ez önmagában felszabadító.
    2, Elindulhat erről egy párbeszéd, ami újabb struktúrákat segíthet a világra.
    3, A helyi gyülekezetben ez a többoldalúság egy presbiteri vezetés mellett érhető el a legjobban.
    4, A népegyházi vagy egyszemélyű pásztorlás hatálya alatt lévő gyülekezetek esetében a vendégszolgálatokat ajánlanám, ami felekezetközi csomagból is meríthet.
    5, Személy szerint sokat épülök a tanítók és proféták szolgálatából, főleg mióta azt is tudom, hogy melyik mibe tud segíteni.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum