Augusztinusz Vallomásai az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legcsodálatosabb alkotása, amely ráadásul teljesen korszerű is. Az afrikai egyházatya mai szemmel is lenyűgöző őszinteséggel ír arról, hogy változtatta meg Isten kegyelme az akarata irányát. Augusztinusz életében Karthágó és Hippó egy-egy szimbólum. Karthágó testesíti meg az érzéki szenvedélyeket és az akarat általuk való megkötözöttségét, Hippó azt az időszakot, amelyben az Isten tiszta szeretete teszi szabaddá a szenvedélyek által űzött akaratot. Az alábbi idézetek felvillantják a Karthágó és Hippó közötti éles és mindent meghatározó különbséget. Az idézetekben döbbenetes erővel mutatkozik meg a mai ember tapasztalata is, jelezve, hogy az emberi természet nem sokat változott az elmúlt másfél évezredben, valamint hogy mire képes az Isten szeretete. Ha tapasztaljuk mi is az akarat irtózatos nehézkedését, figyeljünk Augusztinusz elbeszélésére, aki elmondja azt is, mi képes azt a magasba emelni!

KARTHÁGÓ

„Mámoros gőzök szálltak folyton testi vágyaim mocsarából és ifjú erőm forrásaiból, és úgy ködbe, homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és a fajtalan kívánkozás sötétsége között. Mohó iramban táncoltatták ezek tapasztalatlan fiatal mivoltomat a szenvedélyek örvényei fölött, és mélyen megmerítettek a bűnök hullámaiban. Rám erősödött haragod akkor, de én nem gondoltam vele. Éppen az volt felfuvalkodott lelkemnek büntetése, hogy megsiketültem gyarlóságom láncainak csörgésétől. Mind jobban elszakadtam tőled. Tűrted. Zsákmánya, játéklabdája lettem forrongó érzékiségemnek. Hallgattál. Óh Uram, én késlekedő örömöm! Hallgattál, én meg mindig messzebb rohantam tőled, s megátalkodottan, gonoszul, riadozó fásultsággal halomra gyűjtöttem az örök szenvedések gyümölcstelen magvait.” (50)

„Jaj, hol és milyen távol voltam én a te házad örömeitől, földi életemnek ama nevezetes tizenhatodik esztendejében. Akkor lett zsarnokom az eszeveszett kicsapongás, én meg valóságos rabszolgája… A hozzám tartozók nem gondoltak arra, hogy házassággal akasszák meg süllyedésemet. (…) Mikor 16. évemben anyagi zavarok miatt bizonyos időt iskolai tanulmányok nélkül a szülői háznál semmittevéssel töltöttem, egészen elborítottak felburjánzó testi vágyaim, s nem volt gyomláló kéz, amely őrködött volna felettem. Sőt, mikor atyám egyszer a fürdőben érni kezdő ifjúságom érzéki gerjedezését észrevette, mintha már unokáiban gyönyörködnék, örömmel tett róla jelentést édesanyámnak. Öröme ugyanaz a mámor volt, amelynek ködében ez a világ téged, teremtőjét el szokott feledni, és megittasodva gonoszul megbomlott akarata pokoli borától helyetted a teremtményt szokta szerelme tárgyává tenni.” (53)

„Olyan vakon rohantam vesztembe, hogy szégyenlettem kevésbé romlott mivoltomat, mikor társaim hetvenkedve emlegették ‘sikereiket’. A legromlottabb hősködött leghangosabban, így nem csak a bűn ingere csábított, hanem még az elismerésé is… azért iparkodtam gonoszabb lenni, hogy társaim le ne nézzenek; s ha nem tudtam velük a romlottságban lépést tartani, inkább hazudtam nekik, hogy ezt is azt is elkövettem, csakhogy kevesebbre ne becsüljenek… Fetrengtem Babilon utcáinak sarában… a legközepébe tiport bele láthatatlan ellenségem, hogy beletapadjak; újra és újra elcsábított, mert magam is akartam.” (53-4)

„Megérkeztem Karthágóba, s körülrajzott engem a züllött szerelmek raja minden oldalról. Még nem voltam szerelmes, de vágyódtam utána és e mélységes vágyakozás ösztönével haragudtam igénytelenségemre. Kerestem valamit, amit szerethetek, mert kellett szeretnem, másrészt ki nem állhattam a szürke, kalandtalan egyformaságot. Beteg volt tehát a lelkem, és ilyen betegen ömlött szét az érzéki világ dolgaira… Így rohantam bele az érzéki szerelemnek előttem igen kívánatos rabságába. Uram, könyörülő jóságod temérdek epével keserítette ezt a boldogságot. Mert mikor szerelmem viszonzást lelt, s bilincs lett az élvezetből, s én boldogan szedtem magamra e gyalázatos bilincseket, – a féltékenység vasvesszejének égő ütései, a folytonos gyanakvás, aggodalom, a sok harag és civódás igen megkínoztak.” (64)

„Folytonos sóhajok, könnyek között, szomorúságban emésztődtem, nem volt sem nyugodt, sem világos percem. Jártam-keltem szívem vérző sebével, a lélek nyugtalanul elkívánkozott belőlem, de sehol megpihenni nem tudtam. Nem volt nyugta hűs berkekben, énekben, szórakozásban, sem illatos mezőkön, sem fényes mulatságokban, sem érzéki gyönyörűségben, sem tudományban, sem költészetben. …Nálad lett volna Uram, enyhülése, gyógyulása – eszem is ezt tanácsolta -, de jaj, nem akartam. Nem is tudtam volna hozzád fordulni, hisz nem voltál te az én felfogásomban igazi valóság… Hiába próbáltam lelkemet nyugalomra odahelyezni, az üresség ugyan meg nem támasztotta; visszaomlott ismét önmagamra, és megint csak magam voltam az a boldogtalan hely, ahol sem maradásom nem volt, sem belőle menekülésem. Hova is menekülhettem volna el, szívem, önmagam elől? Hova nem követtem volna menekülő önmagamat?” (93)

HIPPÓ

„Uram, te nagy és minden dicséretre igen méltó vagy, bölcs mivoltodnak sem vége, sem határa. S íme, teremtett világod aprósága: az ember akar dicsérni téged. Nyakán a halál igája, lelkében bűne tüskéje s az a bizonyosság, hogy a kevélyeknek ellenállsz, s mégis ez a porszem kezed alkotása között: az ember dicsérni akar téged. A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, és nyughatatlan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.” (24)

„Mert könyörületed fordított meg engem igen gonosz ösvényeimen, annak édessége győzte meg bennem a bűnös vágyaimmal kötött barátságot, hogy azután szeretetem egészen hozzád forduljon.” (42)

„S mi volt e változás? Az, hogy immár teljességgel elszakadtam mindentől, amihez azelőtt ragaszkodtam, s arra igazítottam akaratomat, amit te akartál! Jaj, hol volt annyi időn keresztül akaratom szabadsága? Micsoda mély és titkos rejtekből került most egy pillanat alatt elő, hogy belehajtsa nyakamat szelíd igádba, s hátamra rakja könnyű terhedet, én Krisztus Jézusom, segítőm és megváltóm?! Milyen édesen elvagyok én immár hiábavaló élvezetek nélkül, s akiktől féltem elszakadni, azokat íme, öröm volt szétbocsájtanom, mert kiszórtad őket bensőmből, igazi és legfőbb gyönyörűségünk; kiszórtad s beléptél helyükbe. Minden élvezetnél édesebb vagy, nem ugyan test és vér szerint; minden fénynél ragyogóbb, minden titoknál bensőségesebb, minden dicsőségnél magasabb vagy az emberi léleknek, kivéve azokat, akik önmagukkal töltekeznek. Szabad volt immár a lelkem, ment a nagyravágyás, vagyon, a kéjelgés és bűnös vágyakozás maró gondjaitól, s már szálltak első hangjaim feléd, Uram, Istenem, fényességem, kincsem és üdvösségem.” (217-8)

„Az én nehézkedésem a szeretet, az szabja meg az irányt, amerre szárnyalok. A te ajándékod, hogy kigyullad bennünk, s fölfelé törekszünk; áttüzesedünk és szállunk. Megjárjuk a szív magasba vezető ösvényeit és a lépcsők énekét énekeljük. Tüzed, kedves, jó tüzed erejében lángra lobbanunk és igazán megyünk, mert fölfelé megyünk, föl az égi Jeruzsálem békéje felé ‘s vigadozunk, mikor azt mondják nekünk: az Úr házába megyünk.’ Oda helyez el majd minket kegyességed, hogy soha többé egyebet ne kívánjunk, mint örökkön-örökké ott maradni.” (388-9)

„Távol legyen Uram, távol legyen előtted ím vallomást tevő szolgád szívétől, hogy akármilyen öröm birtokában mindjárt boldognak tartsam magamat. Van ugyanis öröm, ami sohasem a gonoszok része, hanem a te ingyen szolgáló szolgáidé: te magad vagy örömük. S ez az igazi boldogság: rajtad, nálad és miattad örvendezni. Ez a boldogság, és nincs más ezen kívül. Ha ki más valaminek tudja, az más öröm után szalad, nem az igazi után. Az akarat azonban az örömnek valamilyen formájától soha el nem szakadhat. …A boldogság ugyanis öröm tebenned, Uram, ki igazság vagy, világosságom és orcám üdvössége, én Istenem!” (275)

„Szeretlek Uram. Mit szeretek, mikor Téged szeretlek? Testi szépséget? Múló bájt? Ezt a barátságosan szemembe ragyogó fényt? Sokféle hangnak összesimuló édes zengzetét? Virágok, kenetek, fűszerek illatát? Mannát? Mézet? Ölelésre hívogató tagokat? Nem. Nem ezeket szeretem, mikor Istenemet szeretem. De mégis valami fényt, hangot, illatot, valami eledelt és valami ölelést szeretek, mikor Istent szeretem, mert ő fény, hang, illat, eledel és ölelés az én belső világomnak. Ott olyan fény ragyog rá lelkemre, amelyet semmi hely be nem fogadhat. Van ott hang olyan, hogy idő szárnyán el nem száll; van illat, de azt szellő el nem ragadja, van íz, amelyet semmi falánkság meg nem ront; van ragaszkodás, amelyet megunás szét nem tép. Ez az, amit szeretek, mikor Istenemet szeretem.” (253-4)

„Tenálad van tökéletes boldogságunk, te magad vagy!” (107)

(Az idézeteket innen vettem: Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, 1995. Fordította: Dr. Vass József.)

9 hozzászólás a “A boldogság nyomában – Karthágóból Hippóba” bejegyzéshez

  • L.I. says:

    Kedves Ádám!

    Épp a napokban kezdtem el olvasni Szent Ágoston vallomásait, de már a kiragadott idézetek is magukért beszélnek.

  • Illés says:

    Láttad, a napokban jön ki James K.A. Smith Ágoston-könyve (a munkacíme The Augustinian Option volt, Dreherre utalva).

    https://www.amazon.com/Road-Saint-Augustine-Real-World-Spirituality/dp/1587433893

  • Szabados Ádám says:

    Köszi! Én pont most a nyáron olvastam tőle a Thinking in Tongues c. könyvét, amely a pünkösdi spiritualitás alapján vázol fel önálló filozófiai víziót. Brilliáns gondolkodónak tartom. Egy kicsit ugyanakkor az az érzésem, hogy beleragadt a posztmodern problémáiba, idő előtt elfogadta a posztmodern alapvetéseit, és kevéssé látja ennek – és saját pünkösdi lelkiségének – a csapdáit. Szívesen olvasok Smith-től (ez a könyve is izgalmasnak ígérkezik), de nem bízom magam rá teljesen.

  • Illés says:

    Azt én is olvastam, szerettem is. Azon kívül még épp a Who’s Afraid of Postmodernism volt a másik, abban van egy elég jó kritikai Derrida-értelmezés.
    Tényleg eléggé rá van (vagy remélem, csak volt) fixálódva a posztmodernre (filozófiaprofesszornál ez valamelyest érthető is) de bízom benne, hogy ahogy maga a posztmodern is véget ér lassan, az új Smith-könyv se ekörül forog majd.

    Rábízni én alkatilag nem tudom magam egy könyvre sem, (még arra a 66-ra is nehezen), az a típus vagyok, aki folyamatosan dialogizál, pöröl a szerzővel fejben.

  • Szabados Ádám says:

    Azt én is olvastam, szerettem is.

    Nekem is tetszett.

    Rábízni én alkatilag nem tudom magam egy könyvre sem, (még arra a 66-ra is nehezen), az a típus vagyok, aki folyamatosan dialogizál, pöröl a szerzővel fejben.

    Azért ebben is van némi posztmodern életérzés, nem?

  • Illés says:

    Ez a belső dialógus (amit néha írásban externalizálok) számomra a hermeneutika maga. Bízom a szerzőben (ezt nevezem olvasásnak), épp ezért dialogizálok vele (ezt nevezem megértésnek), de nem fogadom el eleve igaznak (ezt nevezném megismerésnek – az ószövetségi áthallással együtt). Azaz vendégként vagyok vele, nem családtagként (kivéve a kivételt).
    Annyiban posztmodern ez, hogy a középkor végéig az olvasás elsődlegesen a Szentírás olvasását jelentette, utána is sokáig csak a jól képzett elit írt,(és olvasott), a folyamat maga költséges volt és időigényes, azaz nagy alapossággal jártak el. Most meg? Mindenki ír (bár kevesen olvasnak), ami (Nietzsche szavaival:) nem csak az írást, de a gondolkodást is megrontja.

  • Szabados Ádám says:

    Ebben sok igazság van, egyetértek. Ami a posztmodernből nekem nagyon hiányzott, az a mester-tanítvány kapcsolat alázata és szépsége. A kétség, a cinizmus és az ítélet lebegtetése uralt el mindent. Természetesen nem lehet mindenki mesterünk, és teljesen nem bízhatjuk magunkat arra se, akitől készek vagyunk tanulni. Jézust viszont nem tudjuk követni teljes ráhagyatkozás nélkül. Posztmodern Jézus-követés ezért szerintem nincs.

  • vándor says:

    1. Én csak azt nem értem miért kell szeretőnek nevezni a nőt akivel 15 évig együttélt. Csak azért mert nem volt papírjuk az együttélésről amit házasságnak hívnak?

    2.”…..A hozzám tartozók nem gondoltak arra, hogy házassággal akasszák meg süllyedésemet….” – ez lenne a házasság célja?

  • Szabados Ádám says:

    1. Ez jó kérdés, de a papír pont az esküt (ígéretet) jelenti, amit az együttélők nem akarnak egymásnak adni. A házasságot ez választja el a paráznaságtól. Ezt Augusztinusz és a környezete tisztán látták.

    2. Nem, de ez is benne van (vö. 1Kor 7,2).

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum