Menjen csak az én uram a szolgája előtt, én majd ballagok lassan az előttem járó jószág és a gyermekek járása szerint, amíg eljutok az én uramhoz Széírbe. (…) Jákób pedig Szukkót felé indult…” (1Móz 33,14.17a)

Jákób és Ézsau találkozása hihetetlenül erős jelenet. A Jabbók révénél lezajlott éjszakai tusa készíti elő, amikor belelátunk Jákób lelkébe és tanúi lehetünk annak a változásnak, ami a szív sötét rejtekében történik. A jelenet feszültségét fokozza a várakozás és a kiváló dramaturgiával megrendezett felvonulás, a feleségek, szolgálók és a tőlük született gyermekek felsorakoztatása, a tettek és szavak pontosan szerkesztett egysége. Jákób semmit nem bíz a véletlenre. Majd mikor szinte nevetve pukkan ki a félelem óriásira fújt léggömbje, a testvérek kibékülnek, és már az együtt lakást tervezgetik, Jákób az egyik kanyarban északra mutat és letér az útról. Nem Széírbe megy, Ézsau után, hanem az ellenkező irányba.

Ez a kanyar zavarbaejtő antiklimax (a dráma tetőpont utáni váratlan elgyengülése) a történetben. Jákób megint átvágja Ézsaut, és pont akkkor, amikor épp feloldották a köztük lévő két évtizedes konfliktust! Jákób semmit nem változott? Ugyanaz a manipulátor maradt, aki elcsalta az atyai áldást? Nem tanult semmit a Lábánnál töltött nyomorúságos évek alatt? Jabbók réve sem érintette a szíve rejtett kamráit? Nem látta Isten arcát? Nem menekült meg a lelke? Nem tört el a csípőjén a forgócsont? Nem lett más emberré? Nem született újjá? A kutya mindig kutya marad, a szalonna meg szalonna? Nincs valódi változás? Nincs győzelem? Nem lehet senki igazi, valódi értelemben vett Izráel, Isten harcosa?

Szerintem pont az ellenkezőjéről van szó. Jákób pontosan azért nem ment Ézsau után Széírbe, mert megváltozott. Bölcsebb lett. Aki nem változott meg, az Ézsau, és kettejük közül pont Jákób volt az, aki ezt észrevette.
A jelenetben látszólag Ézsau a nagyvonalú. Amikor Ézsau meglátja Jákób drámaian felépített megalázkodását, odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja őt, egymás nyakába borulva sírnak. Majd Ézsau a roppant igyekezet jeleire mutatva szinte elneveti magát, a joviális, tagbaszakadt báty jóindulatával, és a lehető legőszintébb nyersességgel köpi oda: „Mi ez a hülyeség, öcsém?!” Ézsau az ajándékokat nem is akarja elfogadni. Aztán mikor Jákób ragaszkodik hozzá, ezen sem problémázik, elfogadja, csak lépjenek már túl a parán és az idétlen formaságokon. Ézsau meghívja Jákóbot, hogy menjen vele és lakjanak együtt. Lenyűgöző a belső szabadsága.

De Jákóbnak ekkor már törött a csípője és megkapta az áldást, Isten színelátását. Jákób belenéz Ézsau lelkébe és tisztán látja a bajt. Ez az ember semmit nem változott. Az egyik percben odaadja az elsőszülöttségét egy tál lencséért, mert éhes, a következőben elfelejti, hogy odaadta, mert ez neki tényleg nem fontos. Aztán mikor az apjára néz, mégis fontos lesz neki és a dühe határtalan. Aztán ezen is túllép és a legnagyobb természetességgel öleli magához Jákóbot, és nem is érti, mi az, aminek köztük rendeződnie kellene. Ézsau lelke nyers, műveletlen természet, amelyben bármikor kitörhet egy vulkán, de amelyben egyetlen nemes növény sem tud mély gyökeret vetni.

Ézsau négyszáz fegyveressel indult útnak, amikor megtudta, hogy Jákób közeledik. Majd a szíve azonnal ölelésre nyílt, amint meglátta az öccsét, és mindent elfelejtett, ami köztük volt. Most Jákób volt a vörös lencse vagy az elvesztett apai áldás. Az, ami a szeme előtt kívánatosnak látszott. Most éppen.

Jákóbot nem tévesztette meg a jelenet. A konfliktus feloldódott, de Jákób tudta, hogy nem bízhatja magát Ézsaura. Jákób megváltozott. Ézsau nem. Jákób most nem csalt, hanem az egyenes utat választotta. Ez az út nem vezethetett Széírbe.

Urunk, a te bölcsességed mélyebb a zsigerből jövő emberi indulatoknál. Adj nekünk is tisztánlátást a kapcsolataikban!

Egy hozzászólás a “Reggeli naplójegyzetek a Genezisről (35) – Ki változott meg?” bejegyzéshez

  • Gergely Erzsébet says:

    “………………… Jákób megváltozott. Ézsau nem. …………………..”

    Ez nem is történhetett másként, hisz Jákóbnak találkozása volt Istennel,
    Ézsaunak pedig nem. Tapasztalataim igazolják, minden valódi találkozás, a
    változás folyamatát indítja el az emberek életében, mely áldott és dicsőséges.
    A Változtató valóságát tükrözi. Végtelen türelem, irgalom, szeretet, személyre
    szabottság fémjelzi ezt a folyamatot. Ennek egyik találó megfogalmazását az Úr
    Zorobábelnek adott válaszban vélem felismerni:

    “………: Nem erővel, sem nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel!………..”
    (Zakariás 4:6)

    Kegyelem, hogy én is alanya lehetek a változás folyamatának.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum