Tegnap reggeli csendességemben megsimogatta a lelkem Máté evangéliumának egy részlete, melyben páratlan erővel mutatkozik meg Jézus emberi arca. A 14. részben Máté arról számol be, hogy Jézusnak megviszik a hírt: Heródes banális és egyben horrorisztikus körülmények között véget vetett Keresztelő János életének. Jézus valószínűleg tudta, hogy János nem párnák között fog meghalni, és Heródessel kapcsolatban sem voltak illúziói, mégsem sztoikus közönnyel reagál a hírre. „Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül.” (13) Máté hallgat arról, hogy Jézus miért akart egyedül lenni, de nem nehéz kitalálni ennek az okát. Kedvenc Jézus-filmemben, a Miracle Maker (A csodatevő) című káprázatos agyagbáb technikával készült animációban Jézus a tengerparton a földre veti magát és sír: siratja Jánost, a prófétát és útkészítőt, és Jánost, a közeli rokont. A szöveg dramaturgiája szerintem is arra enged következtetni, hogy Jézust mélyen megrázta a Keresztelő halála, és emiatt keresi az egyedüllétet.

Az egyedüllét Jézus számára nem is olyan egyszerű kérdés, hiszen mindenki az ő idejére és jelenlétére pályázott. Máté beszámolójából kiderül, hogy Jézusnak nem volt ideje feldolgozni János halálát, mert a sokaság gyalog Jézus után ment és kereste őt. Amikor kiszállt a hajóból, amivel a magányos helyre tartott, meglátta a tömeget, és tudta, hogy terve és égető vágya ellenére nem lesz módja arra, hogy egyedül legyen. Kiborulhatott volna, és követelhette volna, hogy hagyják békén, fáradt, kontemplálnia, pihennie kell, ki kell öntenie a szívét az Úr előtt. Ehelyett azt olvassuk, hogy „megszánta őket, és meggyógyította betegeiket” (14). Felgyűrte az ingujját és munkához látott. Végigdolgozta a napot, rátette a kezét egyenként a betegekre, és megmutatta nekik az Isten országa erejét, a jövő előízét, saját királyi hatalmát. De még csak este jött a munka java. A tömeg ugyanis megéhezett. A tanítványok azt javasolták Jézusnak, hogy küldje haza az embereket, ő azonban lehetőséget látott arra, hogy messiási hatalmát ismét megmutassa az összegyűlt embereknek. Ott, helyben messiási lakomát rendezett ötezer férfinak és a hozzájuk tartozó asszonyoknak és gyermekeknek.

Az evangélista közben azt várja tőlünk, olvasóktól, hogy emlékezzünk a gyógyítások és a lakoma előtti lélektani szituációra. Jézusban valószínűleg egész idő alatt zakatolt az a szörnyűség, ami Jánossal történt, és a hosszúra nyúlt nap végén elkerülhetetlennek látja, hogy immár tényleg egyedül legyen Atyjával és imádkozzon. Az ötezer megvendégelése után „nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot” (22). Máté finom szavakkal mondja el, hogy Jézus nem akart a tanítványokkal beszélgetni, nem akarta velük kielemezni a nap történéseit, nem akarta megválaszolni a kérdéseiket, és egyáltalán, nem akart több időt emberekkel lenni, azokkal sem, akiket nagyon szeretett. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal maga előtt küldi tanítványait a túlsó partra. Azt ígéri nekik, hogy utánuk megy, csak most menjenek, menjenek, menjenek! Ő majd elbocsátja a tömeget, kitakarít utánuk, elrendezi a székeket, leoltja a lámpát, bezárja az ajtót… csak most már menjenek, hadd maradjon végre egyedül. Utánuk fog menni nemsokára, de értsék meg, most nem tud velük foglalkozni. Egy kis időt adjanak neki.

„De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott.” (23) Jézus láthatóan nem szakad meg a sietségben, hogy beérje tanítványait. Most végre az Atyával van, egyedül. És Jánosról beszél vele, meg saját küldetéséről, meg fáradtságáról, meg belső iszonyatáról. Ki kell öntenie a szívét, meg kell pihennie, fel kell töltődnie. Látnia kell újra Isten dicsőségét; nem azt a dicsőséget, mely a bénákat és a vakokat helyreállítja, hanem azt, amely a szív békességét állítja helyre a lélek tajtékzó hullámai között. Bűn soha nem tudta Jézus erejét elszívni, és Atyjával való kapcsolatát megrongálni, mert ő nem vétkezett. De emberként nagyon is átélte a végességet, az erőtlenséget, emberi természetének a korlátait. Most tehát magánosan akart imádkozni, emberek jelenléte nélkül. A hegyen. Ott, ahol nincsen tömeg, és senki sem látja őt, csak az Atya. Most Jézusnak is Gyógyítóra volt szüksége. Meg kellett osztania a terhét az Atyával, hogy elfáradt, megtépázott lelke meggyógyulhasson.

A következő epizód Máté evangéliumában arról szól, hogy a negyedik éjszakai őrváltáskor Jézus a vizen járva közeledik a tanítványok hajójához. A tanítványok megijednek, de Jézus azt mondja nekik: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Reggeli csendességemben nem tudtam nem látni az összefüggést az egyedüllét és a különleges csoda között. Aztán arra gondoltam: vajon ha Jézusnak, a Mesternek szüksége volt időnként az egyedüllétre, nem beképzeltség azt gondolni, hogy mi, tanítványai tudunk vizen járni egyedül töltött, magányos idők nélkül?