Isten pedig szólt Izráelhez éjszakai látomásban, és ezt mondta: Jákób! Jákób! Ő így felelt: Itt vagyok! Ekkor azt mondta: Én vagyok az Isten, atyádnak Istene! Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott! Én megyek veled Egyiptomba, és én is foglak visszahozni. József keze fogja majd le a szemedet.” (1Móz 46,2-4)

Jákób élete során többször találkozott Ábrahám és Izsák Istenével, de most egy hosszú, dermedt állapotból feléledve (1Móz 45,26-27) hallja meg Isten hangját. Jákób nehezen, de elhitte, hogy József él, el is indult hozzá, de nem teljesen biztos abban, hogy helyes Egyiptomba vinnie népes családját. Az ígéret Kánaán földjéről szólt, nem Egyiptomról. Ábrahám az ígéret földjén halt meg, Izsák is, vajon Jákóbnak idegen földön kell meghalnia, feladva mindazt, amiért atyja és nagyapja éltek?

Isten éjszakai látomásban szól Jákóbhoz, amikor Beérsebába érnek. Az öreg Jákób áldozatokat mutat be ott atyja, Izsák Istenének. Az áldozatok azt mutatják, hogy Jákóbnak továbbra is Isten felé fordul a szíve, ebben a tekintetben semmi nem változott. Beérseba a föld határát jelentette, ott akarta Jákób segítségül hívni Ábrahám és Izsák Istenét. Izráel nem mehet enélkül Egyiptomba. Imáját követte az éjszakai álom, amelyben Isten csodálatos bíztatást ad neki.

A biztatás lényege az, hogy Jákób nem kótyavetyéli el az atyai örökségét azzal, hogy idegen földre költözik. Maga Isten mondja neki, hogy ne féljen ettől. Az ígéret egy része pont Egyiptomban kezd majd megvalósulni: ott lesz nagy néppé Izráel. Isten biztosítja őt, hogy vele megy Egyiptomba, és arról is, hogy vissza fogja őt hozni onnan. Az ígéret konkrétan tartalmazza, hogy József fogja őt eltemetni. Ez meg is történt, Jákóbot a fáraó engedélyével József temette el a makpélai mező barlangjában, ott, ahol Sára és Ábrahám sírhelye is volt (1Móz 50,13).

Jákób élete alkonya tehát újabb, különös irányt vett. Tizenhét évig élt ezután Egyiptomban, távol atyái földjétől, az ígéret földjétől. Száműzetésben halt meg, ahogy felnőttkora jelentős részét is száműzetésben töltötte. Élete végét azonban Istenre bízhatta, aki megígérte, hogy vele lesz Egyiptomban is. Sőt, vele lesz a halálban is. Jákób szemét az a fia csukta le, akinek az elvesztése miatt tizennégy évig dermedt volt a szíve. Jákób szemét József által maga Isten csukta le, hogy jobb feltámadásban legyen része. Mert Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a holtak Istene, hanem az élőké (Mk 12,26-27). Az Úr Jézus mondta ezt a feltámadással összefüggésben.

Urunk, te ott állsz az út végén! Veled az út vége egy másik út kezdete!

2 hozzászólás a “Reggeli naplójegyzetek a Genezisről (48) – Isten az út végén” bejegyzéshez

  • Judit Petrikné says:

    Egyik legmeginditobb sztori szerintem a Bibliában. Isten úgy szól Jákob hoz, mint egy apa a félő kisfiához. Gyönyörű. Mindig meghat.

  • Gergely Erzsébet says:

    Testvéreimmel, kikkel most virtuálisan tartjuk a kapcsolatot, és akik között van aki
    könnyebben, van aki nehezebben viseli ezt az élethelyzetet, együtt örülünk Isten
    életünkben való jelenlétének (1 Ján.4:4). Örömünk fokozza az Ő kijelentése, hogy utunk
    végén a Vele való színről – színre látás vár ránk (1Kor.13:12). Ennek ellenére, vagy
    épp ezért bátorító bekukkantani a Divinityre, ahol a nyitó oldalon egy újabb poszt
    megjelenéséig ezt olvassuk: – Isten az út végén!” A cél látása segít a jelen nehézségeiben.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum