Izráel szemei az öregségtől homályosak voltak, és már nem látott jól.” (1Móz 48, 10)

Feltűnő a kontraszt az öreg Izsák és az öreg Jákób áldása között. Mindketten szinte vakon tették kezeiket a fiaikra. Izsák szemei homályosak voltak az öregségtől, amikor megáldotta Jákóbot az elsőszülöttségi áldással, ezért más érzékszerveire próbált hagyatkozni. Az érzékszervei azonban becsapták. Ézsaut, a nagyobbik fiát akarta megáldani, de az elsőszülöttségi áldás a kisebbikre, Jákóbra esett. Jákób sem lát öregségében, de ő Izsákkal ellentétben nem a hallására vagy a tapintására támaszkodik, hanem a hitére. Látja a láthatatlant, ezért tudatosan adja az elsőszülöttnek járó áldást Efráimnak, nem pedig Manassénak, aki az idősebb.

József (hiszen Efráim és Manassé az ő fiai voltak) megpróbálja áthelyezni Jákób öreg, csontos jobbját Manassé fejére, nehogy elrontsa az áldást. Jákób azonban jelzi Józsefnek, hogy tisztában van azzal, amit tesz. Jádáti, beni, jádáti (יָדַ֤עְתִּֽי בְנִי֙ יָדַ֔עְתִּי). „Tudom, fiam, tudom.” Ez a tudás mélységesen mély tudás, benne van Jákób egész életútja, anyaméhben való harca, az, ahogy megfogta Ézsau sarkát, hogy vele húzassa ki magát a szülőcsatornából, benne van gyermekkora, csalásai és az ellene elkövetett csibészségek, benne van Ráhel és József elvesztése, Bétel és a Jabbók réve, az a sok évtized, amit vándorással töltött, minden nyomorúsága és Isten előtti gyötrődése. Jádáti, beni, jádáti. Ez a tudás egy összetört ember tudása. Olyan emberé, aki eljutott ereje végéhez, és megértette, hogy minden kegyelem.

A Zsidókhoz írt levél Jákóbot a hit hősének nevezi. Nem azért, mert nagy áldozatok vagy hatalmas csodatettek kapcsolódtak hozzá. Jákób nem fogta be oroszlán száját, de ketté sem fűrészelték. Jákób kapcsán egyetlen epizódot, egyetlen momentumot említ a szerző, egyetlen rövid sorban: „Hit által áldotta meg a haldokló Jákób József mindegyik fiát, és botja végére hajolva imádkozott.” (Zsid 11,21) Jákób ebben a mozdulatban vált a hit hősévé. Egész életét végigkísérte a gyötrődés, hogy megszerezze az elsőszülöttnek járó áldást, miközben Rebekának már a terhessége idején megmondta Isten, hogy a nagyobbik fog szolgálni a kisebbiknek. Jákób élete arról szólt, hogy megértse: az ígéret kegyelemből van. És ekkor, szinte vakon, már érti. Látja a láthatatlant. Jobbját a kisebbik fejére teszi, és őt áldja meg. Jádáti, beni, jádáti. Tudom, fiam, tudom. Nem azé, aki fut, nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené…

Urunk, taníts bennünket úgy számlálni a napjainkat, hogy a végén – legalább a végén – mi is lássuk a láthatatlant, és bölcs szívhez jussunk!

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum