Ha az újszövetségi nyelvekenszólás nem valamiféle „jelajándék” a hitetlen zsidóknak, és nem is xenolália (létező emberi nyelv beszélésére kapott természetfeletti képesség), akkor hogyan gondolkodjunk erről a jelenségről? A glosszolália természetének megértéséhez hasznos fogódzókat találunk az 1Kor 14-ben, abban a fejezetben, ahol Pál hosszasan foglalkozik a nyelvekenszólás gyülekezeti használatával. A 2. versben például ezt olvassuk: „Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat.” A nyelvekenszólás tehát az imádság egy fajtája. A prófécia emberekhez szól, a nyelvekenszólás Istenhez. Ennek alapján nyugodtan kizárhatjuk azt az értelmezést, hogy az ajándék célja az evangélizáció[1] lett volna. Az is kiderül ebből a versből, hogy a nyelvekenszólás (magyarázat nélkül) nem érthető más számára, tehát nem a korinthusi jelenség számít kivételnek, hanem a pünkösdi esemény, amikor a hallgatók saját nyelvükön értették a tanítványokat. Tipikus esetben a nyelvekenszólás nem érthető a hallgatóknak.

Talán ennél is fontosabb, hogy a nyelvekenszóló a Lélek által[2] szól titkokat (μυστήρια). Nem teljesen világos, hogy Pál mire gondol „titkok” alatt, de nem valószínű, hogy a prófétáláshoz hasonló kinyilatkoztatásról lenne szó, hiszen a nyelvekenszólás Istenhez szól, nem emberekhez. Sokkal valószínűbb, hogy Pál a szív szavakkal kimondhatatlan, rejtett sóvárgásaira gondol, amelyekre a Róm 8,26-ban is utal („Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.”). Imádkozás közben rejtett mélységek tárulnak fel, olyan belső vágyakozások és sóhajok, amelyek túl összetettek ahhoz, hogy az értelem kifürkéssze és a szavak megformálják őket. A Szentlélek segítségével az imádkozó a szív kamráiból mégis felszínre tudja hozni ezeket a sóhajokat, anélkül, hogy az értelemnek – mint a normális beszéd esetében – szűrnie, tagolnia és rendeznie kellene őket. A glossszolália „hozzáférhetővé teszi az élet tudattalan mélységeit”.[3]

Ebből következik, hogy „Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi.” (1Kor 14,4) A többi ajándéktól eltérően a nyelvekenszólás elsősorban a hívő személyes épülését szolgálja, nem a közösségét. Ez különbözteti meg a glosszoláliát a Lélek többi megnyilvánulásától, és ezért hangsúlyozza Pál egyedül a nyelvekenszólással kapcsolatban, hogy az alapesetben ne a gyülekezeti alkalmon történjen. A magyarázat ajándéka nélkül még az imádkozónak is érthetetlen marad az, amit mond, magyarázat nélkül viszont a közösség nem épül. „Ezért aki nyelveken szól, imádkozzék azért, hogy magyarázatot is tudjon adni.” (1Kor 14,13) (A magyarázásra még visszatérek, de fontos megjegyezni, hogy arról is csak akkor fogunk helyesen gondolkodni, ha a nyelvekenszólás természetét jól értjük.)

A következő néhány mondat kulcsfontosságú: „Mert ha nyelveken szólva imádkozom, a lelkem ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom. Hogyan is van tehát ez a dolog? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek lélekkel, de dicséretet éneklek értelemmel is.” (1Kor 14,14-15) A nyelveken való imádkozás során tehát nem az értelem (νοῦς), hanem a lélek (πνεῦμα) szólal meg. Pál szerint lényeges, hogy az értelemmel való imádkozás is megfelelő hangsúlyt kapjon, mert a nyelvekenszóláskor az értelem bizonyos szempontból (de nem minden szempontból!) használaton kívül áll (ἄκαρπός = gyümölcstelen, nem produkál semmit). A nyelvekenszólás esetében egy értelem előtti, fölötti vagy melletti imádkozásról van szó, olyan imáról, amely nem az értelmen keresztül vezet. (Hogy ez mit jelent, arra is még visszatérek.)

Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni” (1Kor 14,18) – folytatja az apostol. Ebben az imaformában tehát lehet fejlődni, növekedni, ahogy más karizmák használatában is. Ez az imaforma azonban elsősorban a személyes imaélet számára van: „Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egy valaki pedig magyarázza meg. Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak önmagához szóljon és az Istenhez.” (1Kor 14,27-28) A fent már ismertetett okból a nyelvekenszólás a gyülekezetben csak magyarázattal együtt jelent áldást, a személyes imaéletben azonban anélkül is helye van, mert építi az imádkozót (vö. 1Kor 14,4). Pál az egész fejezetben a nyelvekenszólás gyülekezeti használatát igyekszik visszaszorítani, korlátozni, a fejezet végén mégis figyelmeztet: „a nyelveken való szólást se akadályozzátok” (1Kor 14,39). Az egyéni imaéletben ugyanis kifejezetten hasznos ajándék.

A nyelvekenszólás jelenségének megértésében a két legfontosabb tény, amiből tehát kiindulhatunk: 1) az imádkozó a Lélek indítására titkokat tár fel Isten előtt, és 2) miközben így imádkozik, az értelme részben tétlen marad. Ha igaz az a megállapítás, hogy a titkok a lélek tudattalan folyamatai, mély sóvárgásai, amelyek túl nehezek a szavak és az értelem számára, sőt, még az imádkozó előtt is valamelyest rejtettek, akkor viszonylag egyszerűen össze tudjuk rakni a képet, hogy mi is a nyelvekenszólás. A nyelvekenszólás olyan imádság, amelyben a Lélek a hívő segítségére siet, hogy az értelme számára megfoghatatlan és megformálhatatlan belső fohászkodásokat a nyelvével mégis kifejezhesse. Az így született ima nem érthető sem a beszélő, sem a hallgatók számára (hacsak külön kijelentést nem kapnak annak tartalmáról), de építi azt, aki így imádkozik, hiszen a Lélek segítségével a szíve titkait viszi Isten elé.

George Mallone – huszadik századi tanulmányokra és tudományos kísérletekre támaszkodva – úgy fogalmaz, hogy „a glosszolália a rögtönzött pszeudo-nyelv egy formája”[4], hiszen a valódi nyelv keresztülmegy az értelem szűrőjén, a glosszolália viszont nem. A glosszolália „egyfajta prekognitív beszéd, amely nem ment keresztül az értelem szűrőjének rendező hatásán, és amely megjelenésében nyelvszerűnek hat, de valójában hiányzik belőle a forma, a mondattan és a sajátos szókészlet. Bár a nyelvekenszólásban lehet érzelem is, alapvetően nem eksztatikus jelenség. Az értelem működésben van, de nem irányítja a folyamatot. A beszélő tudja, hogy mit csinál, de nem feltétlenül tudja az értelmét annak, amit mond. (…) Ez az imádságnak egy szenvedélyes formája, amelyben a szívünket és lelkünket öntjük ki Isten előtt.”[5] Mallone egy másik teológust idézve hozzáfűzi: „ez a tagolatlan vágyakozás Isten munkája bennünk, és bár mi nem biztos, hogy tudatában vagyunk a jelentésének, Isten tudja, hogy az mit jelent, és válaszol az imádságra.[6]

Az evangélikus Larry Christenson hasonlóan fogalmaz: „Amikor anyanyelvünkön vagy bármely más tanult nyelven beszélünk, az értelmünk ellenőrzi azt, amit mondunk. A nyelvekenszólás esetében azonban nem az értelem, hanem a Lélek indítására szólalunk meg. Nem a beszélő dönti el, hogy milyen hang jöjjön ki a száján; ő egyszerűen csak felemeli a hangját, és a Lélek adja a megnyilatkozást (ApCsel 2,4).[7] Charles Hummel, az amerikai evangéliumi diákmozgalom egyik volt vezetője is ezt a megközelítést vallja: „A nyelvekenszólás lényegében egy ima-ajándék, melyet nem csodaként kap a hívő, de a Lélek indítására történik. (…) Annak az eszköze, hogy a fogalmi nyelvezeten túli szavak nélküli hangokkal imádkozzunk, Isten felé nem racionális módon fejezzük ki magunkat.[8] Ez a megközelítés az elmúlt évtizedekben viszonylag általánossá vált a nyelvekenszólásról szóló szakirodalomban.

Hadd magyarázzam el más oldalról is, hogy miről van szó. A beszédprodukció folyamatában nyelvészek négy fázist szoktak megkülönböztetni egymástól.[9] Az első fázis a konceptualizáció, a fogalomalkotás szintje, vagyis az, amikor a beszélőben valamilyen külső hatásra megszületik a mondanivaló. Ez a fázis teljesen spontán reakció, nincs végiggondolva, inkább homályos érzetek és fogalmak csomósodnak össze, amelyek kapcsolódnak mind a külső hatáshoz, mind a korábban már bennünk lévő ismeretekhez és tapasztalatokhoz. A második fázis a megformálás, amikor a megszületett mondanivalót szavakba és mondatokba öntjük. Ez már nem spontán, hanem átgondolt reakció, bár szinte egyszerre történik a konceptualizációval. Ebben a fázisban gondoljuk végig, hogy mely szavakkal és mondatokkal fejezzük ki a bennünk megfogalmazódott mondanivalót. A harmadik fázis az artikuláció, amikor konkrétan – a nyelvünkkel – ki is mondjuk, amit megfogalmaztunk. A negyedik fázis pedig önmagunk monitorozása, amikor végiggondoljuk, amit mondtunk, és igyekszünk javítani, korrigálni, esetleg kiegészíteni, hogy biztosan azt mondjuk el, ami bennünk megszületett.

Ez a modell azért hasznos a nyelvekenszólás megértésében, mert megmutatja, hogy az értelem a beszédprodukciónak csak egy részében játszik szerepet. Az értelem rendező szerepe a második fázisban (megformálás) jelenik meg, amikor a megszületett mondanivalót szavakba és mondatokba öntjük. Normális esetben ez megtörténik, mielőtt artikulálnánk a mondanivalót (Pál metaforájával: az értelem a beszédben „gyümölcsöt terem”). A nyelvekenszólás esetében azonban kimarad ez a fázis, és a mondanivaló úgy jut el a konceptualizáció fázisából az artikuláció fázisába, hogy nem ment keresztül a megformálás fázisán (az értelem tehát „gyümölcstelen” – ἄκαρπός). Ezért nevezhető a glosszolália egyfajta „prekognitív beszéd”-nek vagy „tagolatlan vágyakozás”-nak. A glosszolália esetében nem létező emberi nyelvekről van szó, hiszen éppen az értelem rendező szerepe hiányzik belőle, amely normális esetben a nyelv jellemzője. A nyelvekenszóláskor a szívbeli rezdülések a Lélek által úgy törnek elő, hogy egész egyszerűen nem mennek át az értelem szűrőjének tagoló, rendszerező hatásán. Ezt látjuk a korinthusi nyelvekenszólás esetében, amikor az imádkozó nem az értelemmel imádkozik.

A korinthusi jelenség tehát nehezen egyeztethető össze azzal a feltételezéssel, hogy az újszövetségi glosszolália xenolália lett volna. Jogos viszont a kérdés: pünkösdkor a Jeruzsálembe zarándokló zsidók miért hallották mégis a saját nyelvükön azt, amit a tanítványok a Lélek hatására mondtak? Több magyarázat is lehet erre. Elképzelhető, hogy a Lukács által leírt pünkösdi csoda és a korinthusi nyelvekenszólás két különböző jelenség. Lehetséges, hogy pünkösdkor egyszeri csoda történt (ez nem meglepő, végül is a Szentlélek eljövetelével üdvtörténeti jelentőségű prófécia teljesedett be). Az sem kizárható, hogy a csoda a hallgatóság fülében vagy fejében történt. Ebben az esetben az apostolok a korinthusi gyülekezet tagjaihoz hasonlóan érthetetlen nyelveken imádkoztak, és a Szentlélek tette érthetővé az imát a hallgatók számára. De elképzelhető az is, hogy a prekognitív ima egy külön csoda révén létező emberi nyelv formájában tört elő, vagyis a „korinthusi jelenséghez” aznap más is hozzáadódott (valódi szintaxis és szemantika). Biztosat azonban nem mondhatunk, mert kevés a rendelkezésre álló információ.

Akármi is történt, Pál szavai alapján inkább a korinthusi jelenség tekinthető általánosnak, és a pünkösdi esemény a kivételnek, ezért a modern nyelvekenszólás jelenségét is célszerűbb a korinthusi jelenséggel egybevetni, mintsem a pünkösdi csodával. Ezt fogjuk tenni a következő posztban.


[1] R. G. Gromacki: The Modern Tongues Movement (Presbyterian & Reformed Publishers, Philadelphia, NJ, 1967), 103.

[2] Gordon Fee szerint itt egyértelműen Isten Lelkére történik utalás (The First Epistle to the Corinthians. NICNT. Eerdmans, Grand Rapids, MI, 1987, 656, 22. lábj.).

[3] A. Thiselton: 1 Corinthians. NIGTC (Eerdmans, Grand Rapids, MI, 2000), 988.

[4] G. Mallone: Those Controversial Gifts (IVP, Downers Grove, IL, 1986), 84.

[5] Uo. (Kiemelés tőlem.)

[6] Uo. (Kiemelés tőlem.)

[7] L. Christenson: Speaking in Tongues (Bethany House Publishers, Bloomington, MN, 1968), 20. (Kiemelés tőlem.)

[8] Ch. Hummel: Fire in the Fireplace: Contemporary Charismatic Renewal (IVP, Downers Grove, IL, 1978), 202. (Kiemelés tőlem.)

[9] W. J. M. Levelt: Lexical Access in Speech Production (Blackwell, Oxford, 1991), 25.

5 hozzászólás a “A fonémák tánca (2) – Tagolatlan vágyakozás” bejegyzéshez

  • István70 says:

    Tényleg nem provokálni akarok, mert szoktam, de most tényleg nem akarok 😉

    Mert az eddigi érvelésről aki és ami eszembe jutott, az bizony a vörös posztó a keresztény értelmiség előtt. Na szóval: dekonstrukció, azaz Derrida, azaz a posztmodern ikon.

    Még a Wikipédia szerint is elég bonyolult “konstrukció” a dekonstrukció (ráadásul erősen vitatható az egész szócikk), de azért beidézem, mert segítség ahhoz, amire gondolok:

    “A dekonstrukció szakít azzal a hagyománnyal, amely az igazságot és a világ hű képét kereste, azt vallja, hogy minden eddigi olvasatot, rendszert le kell bontani (dekonstruálni, „rétegekre bontani”) és újra kell értelmezni. Tagadja az értelem- és beszédközpontúságot, és úgy véli, ha nem határozható meg egyetlen, érvényes igazság, akkor a filozófiai megközelítés is csak többféle lehet. A dekonstrukció nem a meglévő fogalmak elvetését jelenti, hanem bizonytalanná tételüket, megkérdőjelezésüket, újraértelmezésüket.

    A dekonstrukció mint absztrakció annak a tudatosulása, hogy az ember nyelven keresztüli kiemelkedése tulajdonképpen végzetes, mert szükségszerűen saját elpusztulásához vezet. A nyelv a gyakorlatban ugyanis a valóság nevű absztrakciót lényegénél fogva meghamisítja és szembeállítja az összes egyéb módon, például észleléssel, érzékeléssel stb. szerzett – főleg a igaz és az igazság alapkategóriák körül szerzett kiábrándító tapasztalatával.

    A dekonstrukció 1968 után az intézményrendszerek, az oktatás, a politika területén kezd hatni: „több, mint nyelv” tudatosításával (Mémoires pour Paul de Man, 1988). A kilencvenes évektől mint az adás, a vendégszeretet etikája jelenik meg – a dekonstrukció az igazságosság szinonimája.”

    __

    Na, röviden ennyi, aki kedvet kapott hozzá, először Wittgensteinnel ismerkedjen (Tractatus), hozzá kötődik a filozófia “nyelvi fordulata”.

    Miért érdekes ez az egész?! Azért, mert én látok párhuzamot a posztmodern és a Biblia valóságértelmezésének módszertana között. Nyilván csak a módszertanról van szó, nem az eredményről. A párhuzam ott van, hogy a teljesen ateista, sőt kifejezetten rombolónak tűnő eszmei irányzatok, így a XX. századi posztmodern is kínál eszközöket a Biblia értelmezéséhez. Ha úgy olvassuk a dekonstrukcióról szóló szócikk első két bekezdését, hogy a dekonstrukció helyére a “nyelveken szólás” fogalmát tesszük, lényegében egy egész kerek, kompakt értelmezést kapunk. Nyilván a konzekvenciák mások, de érvelés minősége objektív kategória, így például a Biblia értelmezésénél sem kell pusztán azért hanyagolnunk más érvelési technikákat, mert előre tudottan nem az általunk igaznak hitt (tartott) konklúziót tartalmazzák. Ennek fényében olvasom tovább sorozatot, kifejezetten érdekel a végkifejlet.

  • dzsaszper says:

    Kedves István,

    többször nekifutottam az utolsó bekezdésednek, de nem értem a párhuzamodat különösen a módszertant illetően. (Ha elfelejtkeznék az 1Kor 12-14-ről, még talán lenne esélyem érteni a dolgot?)

    Szóval nem értem, hogy mit akarna lebontani a nyelveken szólás. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy bele akar kóstolni olyan titkokba, amiket nem mi konstruálunk — és ez nagy különbség.

    Egy apró filozófiai kitérő: a dekonstrukcióval nem mint lépéssel vannak a gondjaim — nagyon izgalmas és pezsgő lehet a dekonstrukciós lépéseket a konstrukciós lépésekkel kombinálva jobban megérteni, hogyan műödik — hanem a módszertannal, ami a sorozatos lebontásról szól hasonlóan kíméletlen módon mint a marxi kíméletlen kritika — amivel Marx gyönyörűen megágyazott a nihilizmusnak… és itt érdekes Polányi Mihály felvetése, hogy poszt-kritikai filozófiára van szükség.

  • István70 says:

    Kedves dzsaszper!

    Én csak arra gondoltam, mint felvetés, hogy a valóság megismerésének egyik eszköze a nyelv, így nyelv által hordozott információk túlmutatnak a puszta szövegelemzésen.

    A derridai dekonstrukció következményeivel nem értek egyet, mert spekuláció, de az már nem a módszer.

    Azért mélyebben nem mennék bele, nem vagyok én képzett filozófus.

  • Kerekes Ernő says:

    Kedves Ádám,

    nem tudom, amit leírsz, amögött van-e személyes átélés a nyelvekenszólással kapcsolatban. Én magam hívő életem elején rögtön átéltem, hiszen abban a közösségben ez természetes módon működött, és azóta (44 éve) gyakorlom. Amit azóta szubjektíven átéltem, és amit azóta a Szentírásban tanulmányoztam a témával kapcsolatban, azt mind nagyon szépen leírja és helyre teszi ez a tanulmány. Annyi zűrös pro és kontra önigazoló ill. támadó megnyilvánulás után nagyon jól esik ilyet olvasni.

    Köszö

  • dzsaszper says:

    Kedves István,

    mint írtam, nem a dekonstrukciós lépéssel van problémám Derrida esetében. Még a filozófia oldalán sem, hát még a nyelvészet oldaláról 🙂 Amúgy amire hivatkozol, az már jóval Derrida előtt ismert volt (Google keresésem alapján: legalábbis Ferdinand de Saussure illetve Charles Sanders Peirce óta).

    Derridánál a legjobban az zavar, hogy következetesen tagadja, hogy elérhetünk bármilyen biztos alapot. Keresztyénként szerény véleményem szerint ez tarthatatlan, hiszen a Jó Pásztor hangját megismerik a juhai…

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum