Roger Scruton és a futóbolondok

2020 Már. 24. | Divinity, Filozófia, Társadalom | 28 hozzászólás

Pár napja fejeztem be Roger Scruton Futóbolondok, csalók, agitátorok című könyvét. Scruton idén januárban hunyt el, de nagy visszhangot keltő 1985-ös remekművét, amellyel kivívta a haladó értelmiség megvetését és gyűlöletét, még épp időben átdolgozta és újra kiadta. Az angol filozófus elemző részletességgel, mégis összegző lényeglátással mutatja be a második világháború utáni újbaloldali eszmekör meghatározó személyiségeit – Eric Hobsbawmtól Lukács Györgyön át Slavoj Žižekig –, illetve ezen személyiségek nagy utat bejárt gondolatait. Izgalmas szellemi csemege, bár fanyar ízvilága nem hagyott kétséget afelől, hogy a szerző sem szíveli az általa tárgyalt gondolkodókat. A könyvben ráharaptam egy-egy „meggymagra” is, amit aztán ki kellett köpnöm; keresztényként számomra a baloldali utópiák igazi alternatívája nem a konzervativizmus, amit Scruton kínál, hanem az Isten országának evangéliuma. A Futóbolondok ezzel együtt rendkívül élvezetes és tartalmas olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki szeretné jobban érteni, miféle szellemi vihar söpört végig az elmúlt évtizedekben a világnak ezen a felén.

Scruton az a fajta kritikus, aki macskaként játszik becserkészett áldozataival, engedi, hogy ficánkoljanak, akár a szabadság illúzióját is kelti bennük, de aztán lecsap rájuk és egy szempillantás alatt végez velük. Ezt természetesen metaforikusan kell érteni, nem abban a nagyon is konkrét értelemben, ahogy a baloldali mozgalmak bántak ellenfeleikkel. Scruton méltányos tárgyalásra törekszik, de ítélete könyörtelen. A borszakértő gyakorlott hozzáértésével leplezi le a szellem cukrozott hamisítványait, mégsem arisztokratikus magasságokból teszi ezt (bármilyen furcsa, Sir Scruton maga sem arisztokrata), inkább a józan paraszti ész egyszerű eleganciájával. Csak annyiban arisztokratikus, amennyiben véleménye kifinomult és teljes mértékben mentes a műveletlen ember kisebbrendűségi komplexusától, és az abból fakadó értelmetlen szókacskaringóktól és mentegetőzésektől. Bírálata ezért tűpontos és mélyre vág.

A magyar címben szereplő „futóbolond” nem egészen jó fordítás, az angol „fool” inkább a Példabeszédek könyvéből ismert „ostoba”, akinek beleakad a példabeszéd a szájába (Péld 26,9). Nem a megvetés szava ez, hanem a bibliai jellemábrázolásé, amelyben a bolondot mondanivalójának körmönfont üressége árulja el. Lehet okos ember, de bölcselkedéséből hiányzik a valódi bölcsesség. Scruton olyan gondolkodókról ír, akik Marx utópiáját igyekeztek változatosabbnál változatosabb intellektuális köntösökbe felöltöztetni, hogy ne lássék ki sem az eszme, sem a gyakorlat zavarbaejtő mezítelensége. Az utópia szívében a felszabadítás és a társadalmi egyenlőség belső ellentmondása áll, valamint az a kínos, de a lehetőségek végtelen tárházát megnyitó tény, hogy egyiknek sem lett soha meghatározva a felsőfoka. „Hitvallás a megismerhetetlenről, a megnevezhetetlenről, a ’bolygó semmiről’.” (433) Itt is Salamont idézhetnénk: „Az értelmes ember előtt ott van a bölcsesség, de az ostoba szeme a föld végén kalandozik.” (Péld 17,24)

Csakhogy – mondja Scruton –, a föld végén, amerre az emberiségnek győzedelmesen kellene menetelnie, „a nagy semmi” van, az odavezető út pedig folyamatos küzdelem a valósággal – és annak legfőbb megtestesítőjével, az emberrel. A társadalmi egyenlőség utópiájához vezető ösvény először olyan áldozatokkal van kitáblázva, akiket fel kell szabadítani – munkások, parasztok, nők, feketék, latinók, homoszexuálisok, transzneműek, muszlimok –, majd a felszabadító harc milliónyi valódi áldozatával, és az egyenlőség totális igénye által lerombolt intézmények, szerveződések, évezredes szokások, konszenzusok, egyezmények szomorú romjaival. Scruton újabb és újabb példán keresztül mutatja meg, hogyan kapnak felmentést az újbaloldal gondolkodóitól a társadalom szöveteit darabokra tépő és tényleges hullahegyeket eredményező baloldali kísérletek. Leleplező, ahogy a kapcsolati mikroagressziók miatt aggódó aktivisták csak legyintenek, amikor a Lenin által kirobbantott orosz polgárháború húszmillió, vagy a 68-as diáklázadások idején ünnepelt Mao Ce-tung hatvanmillió tényleges áldozatáról van szó. Az ideológia áll minden fölött, az ember inkább „az akadály, akit minden forradalmi rendszernek le kell küzdenie, és akit minden ideológiának le kell rombolnia.” (24)

Az ostobaság kevésbé felismerhető szimptómája újbaloldali gondolkodók esetében a nyelv területén jelentkezik. A bölcsesség és az ostobaság mindig kapcsolatban volt a beszéddel, de Scruton éleslátását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nem dől be a nyelv területén bemutatott intellektuális akrobata-mutatványoknak, hanem színvallásra kényszeríti a blöffölőket. Az újbaloldali „újbeszél” egyik legfontosabb eszköze Scruton szerint ugyanis az „értelmetlenségautomata”. A könyv kifejezetten felszabadító pillanatai azok, amikor a szerző, miután oldalakon keresztül ismerteti Althusser, Lacan vagy Deleuze „mathémákkal” meg „rizómákkal” telezsúfolt gondolatmeneteit, megkérdezi: „Világos? Na jó, nem kell megijedni, nem az a cél, hogy megértsük.” (272) Máskor meg: „Megpróbáltam megfejteni ezt a mondatot; nem sikerült.” (270) Lacan kapcsán írja: „Fölfedezte az értelmetlenség végtelen hatalmát, és az értelmetlenségből épített magának karizmatikus személyiséget.” (287) Deleuze kapcsán: „Nem érvel, hanem vastag falú dobozokba rejti a kulcsszavakat, minden kérdezősködés elől elzárja őket, majd messzire hajítja a kulcsot” (297). „A deleuze-i értelmetlenségautomatából új tudományos nyelvezet emelkedett ki: a szemantika nélküli mondattan” (314). „Másszóval, az értelmetlenség éppoly szerves része a kommunikációnak, mint amit általában értelemnek szokás nevezni.” (314) Erről nekem pedig megint Salamon jut eszembe: „Az ostoba nem leli kedvét az értelemben, csak saját eszének fitogtatásában” (Péld 18,2).

Scruton hasonló kéretlenséggel mondja ki Habermasról: „Néhány száz oldalnyi ilyen fejtegetés után, amelyben a meghatározásokat tautológiák nyelik el, azokat újabb meghatározások, és így tovább a végtelenségig, az olvasónak az az egyre sürgetőbb érzése támad, hogy jó lenne már eljutni ennek a dolognak a velejéhez. Mit mond hát Habermas, mit kellene tennünk? Erre azonban nem kapunk kézzelfogható választ.” (246) „Mindent elsöpör az újbeszél, sőt, Habermasnál azt is felváltja a kötetről kötetre megállíthatatlanul folytatódó bürokrata motyogás.” (252) Lukácsot Scruton pláne nem kíméli, de nála elsősorban nem az értelmetlenséget kifogásolja, inkább karakterét, gondolatait és visszataszító vitastílusát. „Kritikája értéktelen, üres, és inkvizítori buzgalma miatt még visszatetsző is. Valahányszor érvelésre volna szükség, dermesztő címkefelhő csapódik az ellenfél arcába, és a sorokból csak úgy süvölt a jól ismert kommunista jelszó: aki nincs velünk, az ellenünk van.” (221-222)

De miért ez a kétosztatúság? Scruton az újbaloldali gondolkodók kapcsán fontos dologra tapint rá, amikor motivációjukként a sérelmet nevezi meg. „A Kommunista kiáltvány szenvedélyes nyelve mögött, a marxi munkaérték-elmélet áltudománya és az emberi történelem osztályalapú értelmezése mögött ugyanaz az érzelem sejlik fel: sértettség azokkal szemben, akik a dolgokat irányítják.” (31) Ez pedig olyan „sérelmi indulat”, „amely akkor támad fel, amikor az embereknek nagyobb örömük telik mások lerántásában, mint önnön felemelkedésükben” (33). „A sérelemérzet […] társadalmi üggyé válhat, és levetheti korlátait, amelyek közé általában szorítjuk. Akkor történik ez meg, amikor a sérelem érzése szem elől téveszti eredeti, konkrét célját, és az egész társadalom ellen fordul. Azt hiszem, ez történik, amikor baloldali mozgalmak kerekednek felül. Ilyen esetekben a sérelmi politika már nem válasz valaki érdemtelen sikerére, hanem egzisztenciális magatartássá válik, az olyan ember magatartásává, akit elárult a világ. Az ilyen ember nem a fennálló struktúrák keretén belül törekszik tárgyalásra, hanem totális hatalomra tör, hogy lerombolhassa a struktúrákat.” (34) Leleplező mondatok ezek. Salamon szerint az ostoba ember az, akinek „bosszúsága kitudódik” (Péld 12,16).

És akkor a végére egy „meggymag”. Scruton konzervatív gondolkodó volt, aki a baloldal forradalmi attitűdje helyett a kis megegyezéseket, az évszázadok alatt kialkudott kompromisszumokat, az alulról építkező civil társaságokat és klubokat, a közmegegyezésen alapuló hierarchiákat, a személyiség szerepét, a szokásrendet, és a hagyományos szerveződéseket és kötődéseket pártolja. A konzervatív szemlélet fő jellemzője Scruton szerint a határozatlanság. „A baloldali politika ugyanis olyan politika, amelynek végcélja van. […] A konzervatív szemlélet szerint a politikai társaságokat olyasféleképp kell kezelni, mint a barátságokat: nincs mindent felülíró céljuk, hanem napról-napra változnak, valahogy úgy, ahogy egy hétköznapi beszélgetés is előre meghatározhatatlan logikát követ. A konzervatív szövetség szélsőséges tagjai ezért elszigetelődnek, különcnek és veszedelmesnek számítanak.” (17) Ezen a ponton érdemes hangsúlyozni, hogy a sztereotípiákkal ellentétben a keresztény hit különbözik a konzervatív gondolkodástól, bár a kettő között lehetnek fontos átfedések. A kis konszenzusokban és organikus szerveződésekben kétségkívül van valami felszabadítóan egyszerű, családias és jó értelemben földhöz ragadt, amiben a keresztények is kedvüket lelhetik, főleg ha az alternatíva ezek lerombolása és valamiféle totális ideológiai kontroll alá vetése. A jelent a keresztények is ideiglenes határozatlanságában fogadják el (még nincs itt az aratás, amikor az angyalok szétválasztják a konkolyt és a búzát). Ugyanakkor pont a végcél említése az oka annak, hogy Jézus követői sokszor ugyanúgy nem találják a helyüket a konzervatív társaságokban, mint a baloldali sejtekben, és valóban elszigetelődnek.

A keresztény szemlélet ugyanis éppen abban tér el a konzervatív szemlélettől, amiben a baloldali szemlélet: van végcélja. A keresztény hit nem elégszik meg a kis megegyezésekkel és a hagyomány örökölt és kialkudott intézményeivel. A keresztények hisznek a történelem teloszában, az Isten országában, amit Krisztus hoz el. A végcél gondolatát tulajdonképpen Marx is a keresztényektől vette át (Ernst Bloch szerint „ahol reménykedés van, ott vallás van”), csak néhány fontos változtatást hajtott végre rajta. Kivette az Isten országából Istent, a történelem haladását személytelen gazdasági erők szükségszerű mozgásaként értelmezte át, amelyben nincs isteni terv és gondviselés, Krisztus eljövetelét a Forradalomra, eljövendő uralmát a proletárok totális diktatúrájára cserélte, az embert pedig megfosztotta mind istenképűségétől, mind valódi felelősségétől, ellenben rábízta a gyakorlati feladatot, hogy létrehozza az osztálynélküli társadalom földi mennyországát. Így lett az Isten országának ígéretéből Utópia, az evangélizációból csúcsra járatott értelmetlenségautomata, a keresztény reménységből pedig pusztító forradalmi menetelés a semmibe.

Ha a „meggymagot” kiköpjük, Scruton tablója a sérelmek bolondságáról szinte tökéletes. Leleplezi az értelmetlenségeket, rámutat a társadalmi rend radikális lebontására tett kísérletek mögött meghúzódó intellektuális haragra, amelyből a hétköznapi cinizmus is táplálkozik, hogy a könyv végén az újbaloldal óriásait – Sartre-ot, Lukácsot, Adornót, Horkheimert, Marcusét, Foucault-t, Habermast, Lacant, Badiou-t – ruhátlan csalóknak lássuk, akikről betörés közben szakadt le az álruha. Intellektuális szélhámosságuk leleplezése mindenképpen megkönnyebbülés azoknak, akik régóta döbbenten figyelték páratlan sikereiket az őket kitüntetésekkel elhalmozó egyetemi világban és a kultúra egyéb előkelő szalonjaiban. Scruton éles szeme előtt még a kifejezetten művelt Žižekből is leginkább egy bizarr gondolatokat hirdető, haragos pojáca lett. Scruton azonban gondolatokkal küzd, nem emberekkel. Amikor kiveszi ellenfelei kezéből haragjuk intellektuális fegyvereit, békét keres, mint amikor egy túszejtő szektavezérrel tárgyalnak. Bár a könyv inkább a potenciális szektatagoknak szól, hogy ne higgyenek a csalóknak, akármilyen egyetemi címeik is vannak és akármilyen szofisztikált érvekkel is bástyázzák körül sérelmi ideológiájukat. Mert ha engedünk nekik, mindent a maguk keserű képére fognak áformálni, de az nemhogy senkinek, még nekik sem lesz felszabadulás.

28 hozzászólás

  1. jgabor

    Ádám, szerintem ez egy nagyon jól sikerült bejegyzés. (Már amennyire én meg tudom ítélni.)

    Csak az zavar, hogy agitátorok helyett folyamatosan aligátorokat olvasok, és ez vizuálisan meg is jelenik előttem. 🙂

    Még koca-teológusnak is nagyon gyenge vagyok, de kérdezem, hogy a felszabadítás-teológia nem valami furcsa keveréke a marxizmusnak és a kereszténységnek?

  2. Szabados Ádám

    Aligátorok.:) Egyébként igen, a felszabadításteológia marxista elvekre támaszkodik, és ezt fel is vállalja.

  3. dzsaszper

    Ádám, jóval erősebben fogalmazol, mint mondjuk a római katolikus Hittani Kongregáció a Liberatus Nuntius-ban. Csak röviden idézem:

    “Jelen kiadványunk határozottabb és egyben korlátozottabb célra irányul: figyelmeztetni kívánja a lelkipásztorokat, teológusokat és valamennyi hívő embert azokra az eltévelyedésekre és eltévelyedési lehetőségekre, amelyek veszélyeztetik a keresztény hitet és keresztény életformát a felszabadítás teológiájának bizonyos formái révén, amelyek elégtelen kritikai megfontolás folytán különböző marxista eszmei áramlatok fogalmaihoz folyamodnak.”

    Kiváncsi vagyok, hogy mi áll a megfogalmazásod hátterében: ha jól értem, kategorikusan mindenféle felszabadításteológiáról beszélsz, és nem csak bizonyos formáiról, vagy akár népszerű ágáról?

  4. Szabados Ádám

    Alister McGrath ezt írja: „[A] felszabadítás teológiája erősen támaszkodik a marxista elméletre. Emiatt számos nyugati teológus bírálta a mozgalmat, mivel szentségtelennek tartották a kereszténység és a marxizmus közötti szövetséget. A felszabadításteológia művelői viszont erőteljesen védték a maguk gyakorlatát, ti. hogy Marxot használják, mégpedig két okból. Először is, számukra a marxizmus a ‘társadalmi elemzés eszköze’ (Gutiérrez), mely által tapasztalatot szerezhetnek Latin-Amerika jelenlegi társadalmi helyzetével kapcsolatban, és amelynek segítségével a szegények szörnyű helyzete orvosolható. Másodszor, a marxizmus politikai programot kínál, mely által a jelenlegi igazságtalan társadalmi rendszer lebontható, és egy jogosabb társadalom építhető fel. A gyakorlatban a felszabadításteológia erősen bírálja a kapitalizmust, és igenli a szocializmust. A felszabadításteológia művelői arra hivatkoznak, hogy Aquinói Tamás Arisztotelészt használta teológiájában, és azt állítják, hogy ők is csak ezt teszik, amikor egy világi filozófust használnak fel arra, hogy a keresztény megalapozottságú hitnek megadják a lényegét.” (Bevezetés a keresztény teológiába, 110-111)

  5. Son of Noon

    Az biztos hogy mai modern , főleg baloldali-liberális szemmel Isten királysága és fogalmai eléggé anakronisztikusnak, diktatórikusnak tűnnek, ami ellen szinte muszáj lázadni, harcolni.

  6. Szabados Ádám

    Ez így van, és ebben a modern nézőpontban sok munkája van a könyvben tárgyalt gondolkodóknak.

  7. Miklós

    Kedves Ádám,
    Sajnos ezt a könyvet nem olvastam. A cime elriasztó “Futóbolondok, csalók, agitátorok” – lennének a társadalomtudomány olyan óriásai, mint Marx vagy Lukács?
    Más szövegeket viszont olvastam Scrutontól. Érveket sajnos nem találtam bennük. Scruton nem magyarázza meg, hogy miért nincs igaza a baloldali gondolkodóknak – eltekintve attól, hogy a létező szocializmus morális és gazdasági csődtömegére hivatkozik. Csakhogy a kérdéses gondolkodók általában elhatárolták magukat a “létező szocializmustól”: És ez az elhatárolódás számomra nem valamiféle “mosakodás”-n ak tűnik, mert Marx a Német ideológiában határozottan kifejti, hogy az általa elképzelt társadalmat csak a termelőerők egyetemes fejlődése és az összemberi érintkezés bázisán lehet megvalósítani. (Különben: “csak a szegénységet tennék általánossá, újrakezdődne a harc a szükségletek kielégítéséért és újra előállna az egész régi szemét” – az osztálytársadalom, vagy pedig “az összemberi érintkezés bővülése felbomlasztaná a helyi bornírt kommunizmusocskákat”. A létező szocializmus története mindkettőre bőven nyújt példákat.). Ezek a feltételek – és még több más, amelyeket Marx több helyen a kommunizmus előfeltételének tekint – nem álltak fenn 1917-ben, amikor a szovjet kísérlet elkezdődött, végképp nem álltak fenn Oroszországban, ezek legfeljebb a mai, globális és nagyon fejlett tőkés társadalomban állnak fenn. Tehát a “létező szocializmust” nem tekinthetjük a marxizmus valamiféle “tesztjének”.
    A második, ennél is súlyosabb bajom azzal, amit Scruton ír, és szemmel láthatóan te is elfogadsz, az, hogy úgy tüntetitek fel, mintha a baloldalia, vagy a marxisták hite az emberiség “felszabadításában” valamiféle irracionális, kvázi-vallásos hit lenne, minden tudományos alap nélkül – egyfajta szekularizált eszkatológia.
    De tényleg így volna? Tényleg csak irracionális, erkölcsi-érzelmi alapon lehet prognosztizálni egy osztálynélküli társadalom eljövetelét?
    Százhatvan évvel ezelőtt rabszolgaság volt Amerikában, szűk választójog szinte az egész világon, női választójog még sehol, komoly uralkodói előjogok számos országban (Oroszország, Ausztria, Poroszország)… Mára ez mind nincs, a faji megkülönböztetés 1990-ben végleg eltűnt a világból, a szabadságjogok ideológiai alapú korlátozása pedig a szovjet rendszer bukásával nem tűnt el ugyan, de drámai mértékben visszaszorult. Van nekünk is autoriter vezetőnk (ostorozza is őt a baloldali értelmiség eleget), de eszébe sem juthat az, ami Horthynak, hogy a politikai ellenfeleit statáriális bíráskodással halálra ítélje, politikai pártot betiltson, nyílt legyen a szavazás…és így tovább.
    Tudom, hogy a polgári demokrácia sokszor csak “formális”, hogy pénzügyi és médiaklikkek manipulálják a nagy tömegeket, stb. stb. De mégiscsak több ez a szabadság puszta dekórumnál.
    A baloldaliak “reményének” az osztálynélküli társadalom eljövetelében nem valamiféle “vakhit” az alapja, hanem az, hogy az emberiség többet tud termelni és többet tud önmagáról, mint száz, vagy ezer évvel ezelőtt. A megnövekedett társadalmi többlettermék és a megnövekedett szabadidő megteremti annak a lehetőségét, hogy a társadalom a társadalmi ranglétra alján állók, a hierarchikus társadalmi munkamegosztásban “rosszul járók” életesélyeit bővítse, öröklött hátrányos helyzetükön javítson. Az ugyancsak a technikai fejlődés révén előállt emberi érintkezési lehetőségek pedig lehetővé teszik azoknak, akik a társadalmi ranglétrán alul helyezkednek el, hogy felismerjék saját érdekeiket, egyeztessék egymással, összefogjanak és közösen próbáljanak javítani a helyzetükön. (Bizonyára nem véletlenül tiltották szigorúan az amerikai Délen, hogy megtanítsák a rabszolgákat olvasni – és nem véletlenül lett a rabszolgaság felszabadításának élharcosa, fontos tényezője az a Fred Douglas, aki a gazda tilalma ellenére mégiscsak megtanult olvasni. És bizonyára nem véletlenül nevezték el az “arab tavasz”-t, az arab tiktatúrák bukását 2011-ben úgy, hogy “a Facebook forradalma”.)
    “Mint az érték értekesítésének fanatikusa, az emberiséget könyörtelenül arra kényszeríti, hogy magáért a termelésért termeljen, ennélfogva rákényszeríti a társadalmi termelőerők kifejlesztésére és azoknak az anyagi termelési feltételeknek a megteremtésére, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy egy olyan magasabb társadalmi forma reális bázisát alkossák, amelynek alapelve minden egyén teljes és szabad fejlődése”: (A Tőke I. köt. 553. o.).
    Kiviláglik ebből, hogy Marx nem valamiféle irracionális “felszabadítás”, egy vallásos-erkölcsi alapú imperativusz alapján akarta felszámolni az osztálytársadalmat – hanem szigorúan tudományos alapokon, a tőkés termelés immanens gazdasági törvényszerűségeire alapozva (és persze lehet, hogy koncepciója téves volt.)
    A munkaértékelméletet nem tudom, miért nevezedszimplán “áltudománynak”, mert igaz, hogy a Marx élete vége felé lezajlott marginalista forradalom valóban kiszorította a közgazdaságtudományból, de annakidején vallotta a Smith és Ricardo is.
    Nem lehet-e, hogy a baloldaliak nem abban tévedtek, hogy fel akarták szabadítani az emberiséget a társadalmi hierarchiák alól, hanem egyrészt abban, hogy valamiféle korlátok, határok nélküli, “abszolút” történelmi folyamatnak képzelték el ezt a felszabadulást, továbbá úgy gondolták, hogy ennek a nevében mkinden jogi és erkölcsi normán át lehet gázolni? (Mert ezekben én sem értek egyet velük.)

  8. jgabor

    @Miklós

    Tudom, nem ez a lényeg, de:

    „de eszébe sem juthat az, ami Horthynak, hogy a politikai ellenfeleit statáriális bíráskodással halálra ítélje, politikai pártot betiltson, nyílt legyen a szavazás…és így tovább.”

    Ez a mondat Kádárral is működne.

    Én nem tudok róla, hogy Horthy politikai ellenfeleit statáriális bíráskodással halálra ítélte volna. (Az, hogy a fehérterror idején szemet hunyt a tiszti különítményesek kegyetlenkedéseinek, az egy másik dolog.)

    Horthy irtózott mindenfajta szélsőséges párttól, és rendszeresen betiltott (betiltatott) mind szélsőbalos, mind szélsőjobbos pártokat, szerintem helyesen.

    Nem vagyok annyira jártas a dologban, de azt hiszem, az alkotmánybíróság nálunk is betilthat pártokat, ha azok veszélyeztetik a jogállam működését.

  9. dzsaszper

    Ádám, nekem Aquinói Tamással — amennyit olvastam, nem mondanám soknak — éppen ez volt a fő problémám, amire hivatkoznak…

    Ha a felszabadítás teológiáját pusztán, mint Gutiérrez teológiáját vizsgáljuk, akkor igazat kell adjak, azzal a megjegyzéssel, hogy a fő gond nem is a társadalmi elemzéssel van önmagában, hanem a háttérben megbúvó “könyörtelen kritiká”val, kritikai filozófiával, ami a keresztyén hittel valóban robbanó elegyet alkot… és ez az elegy Gutiérreznél egyértelműen megvolt, ez nem kérdés.

    Ugyanakkor — talán az r.k. Hittani Kongregáció 1984-es és 1986-os nyilatkozatait követően, bár ki tudja, talán előtte is — mintha lettek volna, akik a felszabadítás teológiát újragondolták volna, kritikai attitűd nélkül is, amennyire emlékszem, leginkább a spirituális szabadítást és a társadalmi érzékenységet kiemelve belőle. Sajnos nagyon nem emlékszem teológus nevére a témában, csak arra, hogy MEKDSz táborban néhány katolikussal beszélgettem a témában, akik amúgy Gutiérrez és Ratzinger vitájában amúgy határozottan Ratzinger álláspontja mellett sorakoztak fel. Emlékeim szerint többes számban beszéltek felszabadítás teológiákról. A dolognak nem tesz jót, hogy úgy 15-20 évvel ezelőttre próbálok visszaemlékezni…

    (A spirituális szabadítás és társadalmi érzékenység kiemelése kapcsán határozottan nem Gutiérrez késői munkáira utalok — mostani rövid Google keresésem alapján a kritikai filozófiát kicsit jobban bujtatva de egyértelműen felfedezni vélem Gutiérrez későbbi munkáiban is)

    Persze mondhatod azt, hogy a fenti kiemelés után ami marad, az már rég nem felszabadítás teológia, míg más oldalról nézve értem azt is, hogy a felszabadítás teológiák többes számába ez akár bele is férhet. Ha így van, akkor nem árt tisztázni a fogalom jelentését, mielőtt elbeszélünk egymás mellett 🙂 és sajnos nem tudok visszamenni a régi beszélgetésbe, hogy akkor most ti mit is értetek felszabadítás teológiák alatt…

  10. Miklós

    Kedves Jgábor!
    Horthy alatt statáriumot hirdettek a biatorbágyi merénylet miatt. A biatorbágyi merényletről mindenki tudta, tudhatta, hogy semmi köze nincs a kommunistákhoz, lévén, hogy a kommunisták módszerei közé soha nem tartozott az egyéni terror, s azt mindig elítélték, kritizálták.
    Ennek ellenére a statárium jogszabályai alapján halálra ítélték Sallai Imrét és Fürst Sándort, két kommunista vezetőt.
    A Kommunista Párt az egész Horthy-rendszer alatt be volt tiltva. Szélsőjobboldali pártról nem tudok. hogy feloszlatták, betiltották volna, bár Szálasi Ferencet betörtönöozték.
    Nem tudok arról, hogy az Alkotmánybíróság ma feloszlathat-e politikai pártot, lehet, hogy igen, de mindenesetre nem teszi. Lapok utcai terjesztési jogát sem vonják meg, nincs “Miniszterelnök-sértési”, vagy “orbánviktor-sértési” paragrafus a büntetőtörvénykönyvben, és főleg nincs nyílt szavazás vidéken. Csendőrsortüzek sincsenek, numerus clausus sincs. Szóval a Horthy-rendszerhez képest ez egy demokratikus jogállam.

  11. Mklós

    Bocsánat, hogy ezt a szöveget idekopiztam… Én nem vagyok közgazdász, nem tudom eldönteni, helyes-e a munkaértékelmélet. De ez azért elgondolkodtatő.

    political economy
    3 Bad Objections To the labour theory of value
    Date: September 5, 2019Author: Paul Cockshott 10 Comments
    Since various economics professors noticed that Marxists had been publishing articles showing, from empirical data, that the labour theory of value was right[ 5,3,4,6,1 7,2 ], they have felt the need to come up with objections. Whilst in the past the objections economists raised to the labour theory of value were purely abstract and theoretical, now they had a harder job. They now had Marxists producing actual figures which they had to cast doubt on.
    The objections raised by economists then get relayed in a popularised form on blogs or social media debates. It is worth my while giving a brief rundown of the 3 favourite objections along with an explanation of why these are all groundless. We have refuted them all in the open literature but since the relevant paper is not well known here is a short informal account.
    1 The objection from money
    The first objection is to say that the Marxists have not demonstrated a correlation between exchange values and labour but only between wages and exchange value. This, it is argued is circular, money quantities are being used to explain value not quantities of labour.

    This objection is simply false. Zachariah[6] used Swedish I/O tables that contain data on the number of person-years used in each industry there and obtained a correlation of 96.5% between integrated labour contents and market values of industrial output.

    We[2 ] used UK I/O tables which have total wage bills for each industry along with other statistics on average hourly wages for each industry to do a similar correlation between hours directly and indirectly used in each industry and market values of outputs and obtained a 96.4% correlation. So it has been demonstrated that if you start out from actual hours worked you get a very strong correlation between price and labour value.

    2 The objection from social necessity
    Another objection that economists raise is to say: ‘Marx said it was socially necessary labour time that determines value, but the empirical studies just take clock time not socially necessary time’. This objection shows that some economists do not understand how Marx defined socially necessary labour time:

    The labour, however, that forms the substance of value, is homogeneous human labour, expenditure of one uniform labour power. The total labour power of society, which is embodied in the sum total of the values of all commodities produced by that society, counts here as one homogeneous mass of human labour power, composed though it be of innumerable individual units. Each of these units is the same as any other, so far as it has the character of the average labour power of society, and takes effect as such; that is, so far as it requires for producing a commodity, no more time than is needed on an average, no more than is socially necessary. The labour time socially necessary is that required to produce an article under the normal conditions of production, and with the average degree of skill and intensity prevalent at the time.
    We see then that that which determines the magnitude of the value of any article is the amount of labour socially necessary, or the labour time socially necessary for its production. Each individual commodity, in this connexion, is to be considered as an average sample of its class.

    He is explicit that the socially necessary time that creates value is the average time that it takes to make a commodity of a given class. So the socially necessary time to produce 1Kwh of electricity is the average time used across all power plants active on the grid. Or expressed in money, the socially necessary time to produce £1 of electricity is the average time spent to produce £1 of electricity across all power plants weighted by the amount of electricity each plant produced.

    Now the empirical studies use, for each industry, the total labour required to produce the output of the industry. So for the electricity, they give the total hours of labour to produce the total sales of electricity for the year. But by definition, this total is equal to the average labour content multiplied by the number of units produced. So the empirical studies are strictly and exactly using the Marxian definition of socially necessary labour in the calculations.

    3 The objection from size
    Another objection is that the observed correlations are a spurious side effect of industry sizes. For a third factor to be the common cause of the variation in the two vectors of interest, that third factor must itself be quantifiable. How do you measure industry size?

    Is it defined in money terms?

    Is it defined in employment terms?

    We can intuitively see that ‘big’ industries employ more people and ‘big’ industries have a larger money output. But employment and money output are the two variables being taken as data by the empirical studies. What they are demonstrating is that the money turnover of the industry is 96% explained by the direct plus indirect employment of labour by the industry. So ‘size’ defined in either money or employment terms is not a third factor that could be causing the spurious correlation.

    One could, of course, use some physical definition of size, output in Kg or land area occupied. But none of the economists has attempted to use such physical measures of size to show that weight of output or land area used is the ‘size’ that is causing the spurious correlation. Of course, as soon as you try to think of some such physical measure it becomes obvious that the task will be hopeless. There will only be a relatively weak correlation between the weights of the output of industries and their money output or employment, the same for land use.
    References
    1 Nils Fröhlich, “Labour values, prices of production and the missing equalisation tendency of profit rates: evidence from the German economy“, Cambridge Journal of Economics 37, 5 (2013), pp. 1107–1126.
    2 G. Michaelson, W. P. Cockshott, and A. F. Cottrell, “Testing Marx: some new results from UK data“, Capital and Class (1995), pp. 103–129.
    3 E. M. Ochoa, “Values, prices, and wage–profit curves in the US economy“, Cambridge Journal of Economics 13 (1989), pp. 413–29.
    4 P. Petrovic, “The deviation of production prices from labour values: some methodology and empirical evidence“, Cambridge Journal of Economics 11 (1987), pp. 197–210.
    5 A. M. Shaikh, “The empirical strength of the labour theory of value“, in Marxian Economics: A Reappraisal vol. 2, (Macmillan, 1998), pp. 225–251.
    6 David Zachariah, “Testing the labour theory of value in Sweden” (2004).
    7 David Zachariah, “Labour Value and Equalisation of Profit Rates“, Indian Development Review 4, 1 (2006), pp. 1–21.

  12. Szabados Ádám

    Kedves Miklós!

    Érdemes elolvasni a könyvet, mert azért vannak benne érvek, noha kétségkívül sem nem közgazdaságtudományi értekezés, sem nem analitikus filozófia. (Az ismertetett gondolkodók többsége sem ilyesmivel foglalkozott.) Én csak röviden néhány dologra szeretnék reagálni.

    1. Hogy Marx tudományos alapon beszélt volna az osztálynélküli társadalomról, az szerintem nehezen tartható gondolat. Marx valóban megkülönböztette az utópikus szocializmust a maga tudományos szocializmusától, amelyben végül nem lesz munkamegosztás, mindenki szükségleteinek és vágyainak megfelelően részesül a javakból, és „reggel vadászik, délután halászik, este az állatokat gondozza, vacsora után pedig irodalomkritikával foglalkozik” (A német ideológiában van ez is). „Így utólag ezt ‘tudományosnak’ nevezni, nem pedig utópisztikusnak, meglehetősen megmosolyogtató” – kommentálja Scruton (18). Egyetértek.

    2. Hasonló trükknek tartom – szintén egyetértve Scrutonnal -, hogy a marxista elméletet elválasztják a létező szocializmustól, vagyis annak megvalósítási kísérleteitől, amelyek kivétel nélkül mind társadalmi katasztrófákhoz és döbbenetes elnyomáshoz vezettek. Itt most tényleg végignézhetjük az összes próbálkozást a Szovjetuniótól, Kínán, Kubán és Kelet-Európán át, Észak-Koreáig és Venezueláig. Scruton ezt írja: „A szocialista utópiák ellentmondásos természetében rejlik az egyik magyarázat arra, hogy megvalósítóik erőszakhoz folyamodtak: az emberek csak korlátlan, határtalan erővel vehetők rá a lehetetlenre. Az utópiák emléke nagy súllyal nehezedett mind az 1960-as évek újbaloldali gondolkodóira, mind pedig az elképzeléseiket átvevő amerikai balliberálisokra. Ma már nem bújhatunk a Marxot még kielégítő légies spekulációk mögé. Valós gondolkodásra van szükségünk, ha hinni akarunk benne, hogy a történelem a szocializmus felé tart – vagy legalábbis kellene, hogy tartson. Így aztán előállnak szocialista történészek, és szisztematikusan kisebbítik a nevében elkövetett atrocitásokat, vagy a szocializmus előretörésének útját elálló ‘reakciós’ erők számlájára írják a történelmi katasztrófákat.” (21) Scruton Hobsbawm kapcsán írja, aki csak 2012-ben (!) lépett ki a brit Kommunista Pártból, amely az 1956-os magyar forradalom szovjet katonai leverését sem volt hajlandó elítélni: „Története egyben azt is megmutatja, milyen messzire képes az ember a bűnnel való együttműködésben, ha az elkövetők baloldaliak. A jobboldalon elkövetett bűnökre nincs ilyesfajta feloldozás, és ez fontos információ a baloldali mozgalmakról, amelyek a jelek szerint a vallásokhoz hasonló képességet fejlesztettek ki: képesek áldásukat adni a bűnökre és egyúttal gondoskodni a cinkosok tiszta lelkiismeretéről.” (38-39)

    3. Ez utóbbi (miközben meghallottam a vallással kapcsolatos kritikát) át is vezet a marxizmus vallásos természetéhez. Ezt nem csak Scruton tartja nyilvánvalónak, de a cikkemben említett marxista E. Bloch is. A haladás mindig valamilyen végcélhoz mérhető, de éppen ez az, ami csak hit által fogadható el, és ami a legkevésbé tudományos (vagy egyáltalán világos) Marx és követőinek utópiájában. Az, hogy egy bizonyos társadalmi jelenség történetét végigkövetve egy bizonyos értékválasztás mentén haladásról beszélünk, nagyon keveset mond el az egyenlőség vagy szabadság végcéljáról, főképp mivel e két végcél ellentmondásban áll egymással. „Egyszóval: vallásos hittel van dolgunk, amely önnön érvényességéből indul ki.” (263) A vallásos hittel nekem önmagában nincsen semmi gondom, hiszen a vallástalanságot tartom a természetellenes állapotnak (lévén, hogy szerintem van Isten), de Marx biztosan nem újabb „ópiumot” akart kotyvasztani a népnek. Ópium nem is lett belőle, hullahegyek annál inkább.

    4. Hogy Marx óriás volt-e, az nyilván ízlés és nézőpont kérdése. Hatásában összevethető Nietzschével, akiért Hitler rajongott, és kétségkívül kreatív gondolkodó volt, nagyívű vízióval, mint a mi időnkben Harari. Ebben az értelemben Marx biztosan óriás volt, ahogy óriás volt Herbert Spencer vagy Albert Speer is a maga nemében. Ami meg Lukácsot, a Tanácsköztársaság népbiztosát és az újbaloldali filozófusok egyik szellemi atyját illeti: Thomas Mann róla mintázta a Varázshegyben Naphta nem kifejezetten rokonszenves alakját.

    5. A hosszú angol idézeteket kérem, hogy kerüljük.

  13. Miklós

    Elnézést a hosszú angol idézetért. Egy Allin Cottrell nevű amerikai ( eredetileg skót) közgazdásztól származik, aki a W: P. Cockshott nevű skót informatikussal, a barátjával együtt azon a nézeten van, hogy a marxi szocializmus – a munkaértékelmélet és a modern informatikai és kommunikációs technológiák (körülbelül a nyolcvanas évek közepére elért számítástechnika) alapján segítségével megvalósítható. A nézeteik megismerhetőek a http://www.gn.apc.org/reality c. webszájton. Nem azt mondom, hogy igazuk van, csak hogy érdemes elgondolkodni rajta.

  14. Miklós

    Kedves Ádám,
    Azért szeretem ezt a blogot, mert úgy látom, hogy te kultúrált ember vagy, és mindig minden álláspontot, azokat is, amelyekkel nem értesz egyet, tisztelettel és differenciáltan vizsgálsz, és elemzel – ellentétben a vulgáris ateistákkal (amilyen Dawkins), vagy egyes fundamentalista keresztényekkel.
    Sajnos azonban Scrutonra ez (amennyire az általam ismert írásaiból meg tudom állapítani) ez nem mondható el, és amennyiben vele értesz egyet, akkor erre a posztodra sem.

  15. Szabados Ádám

    De ezt – ha jól értem – úgy mondod, hogy nem olvastad a szóban forgó könyvet. Egyébként jólesik, amit a blogomról írsz.

    A baloldali társadalommérnökök mindig jól bántak a körzővel és a vonalzóval (ezt most Cottrell és Cockshott friss tervrajzára mondom), csak a valóság jött állandóan szembe velük. Én szívesen kimaradnék egy újabb nagyívű társadalmi kísérletből. Egyébként Scruton erről ezt írja (talán tényleg kissé karcosan és elnagyoltan, de nem indokolatlanul): „Az értelmiségiek természetes vonzalmat éreznek a tervezett társadalom iránt, mert azt hiszik, hogy ők fogják azt vezetni.” (29) Ezzel áll szemben a valódi társadalmi párbeszéd, a szokásjog, és a közmegegyezésre épülő felelősségi viszonyrendszer, amelyben a változások nem totálisak és nem visszafordíthatatlanok.

  16. Miklós

    Kedves Ádám!
    Pontról pontra szeretném ezért a marxizmussal/baloldalisággal szembeni vádjaidat megvizsgálni.
    “1.Hogy Marx tudományos alapon beszélt volna az osztálynélküli társadalomról, az szerintem nehezen tartható gondolat. Marx valóban megkülönböztette az utópikus szocializmust a maga tudományos szocializmusától, amelyben végül nem lesz munkamegosztás, mindenki szükségleteinek és vágyainak megfelelően részesül a javakból, és „reggel vadászik, délután halászik, este az állatokat gondozza, vacsora után pedig irodalomkritikával foglalkozik” (A német ideológiában van ez is). „Így utólag ezt ‘tudományosnak’ nevezni, nem pedig utópisztikusnak, meglehetősen megmosolyogtató” – kommentálja Scruton (18). Egyetértek.”
    Alapvetően félreérted a marxizmusnak a tudományosságra való igényét. Mart természetesen tudományosan lehetségesnek tartotta az általa elképzelt kommunizmus megvalósulását és – nagyjából – bér nem mindig és nem egészen – ugyancsak tudományos alapon kizárhatónak azt, hogy a többi szocialisták (pl. Proudhon) szocializmus-elgondolásai megvalósuljanak.
    (Ki akarna küzdeni egy olyan célért, amelyről közben tudja, hogy lehetetlen?).
    De Marx nem azért tartotta tudományosnak a saját szocializmusát, mert az utópisták céliitűzései utópisztikusak, az övéi meg reálisak. Hanem ő úgy gondolta, hogy a “tudományos” szocializmus feltár a társadalomban bizonyos trendeket, tendenciákat, törvényszerűségeket, (ezek részben általában az emberi történelemre, részben specifikusan a tőkés gazdaságra vonatkoznak), amelyek miatt a szocializmus meg FOG valósulni, tudományosan megismerhető-felmérhető történelmi szükségszerűséggel, mint a történelem és a tőkés gazdaság mozgástörvényeinek, fejlődési törvényszerűségeinek a végeredménye. Lehetséges (és ma a társadalomtudományokkal foglalkozók nagy többsége azt gondolja), hogy Marxnak az elméletei a történelemről és a közgazdaságtanról tévesek, vagy legalábbis egyoldalúak – de ezt ki kell(ene) mutatni, és ha így van, akkor sem azt jelenti, hogy Marx elmélete tudománytalan, csak azt hogy tudományosan túlhaladott (sok más tudományos elmélethez hasonlóan – amelyeket ezért még nem dobunk ki, nem szólunk le).

  17. Miklós

    Tegyük fel tehát, hogy azok az érvek, amelyeket a marxi szocializmus megvalósíthatóséga ellenében fel szoktak hozni (részben az emberi természetből vett és részben a Hayek-féle, informácis -gazdasági-kalkulációs – érvre gondolok) azok JÓK. Marx szocializmusa megvalósíthatatlan.
    De ebből nem következik, hogy azok a tudományos nézetek is tévesek,vagy teljesen tudománytalanok, amelyek alapján Marx a szocializmus megvalósítását prognosztizálta.
    Próbálok hozni egy plauzibilis példát. Énnekem van egy rasszista utópiám. Azt szeretném, azt várom, hogy Magyarországon mondjuk egy száz éven múlva létrejöjjön egy olyan rendszer, amelyben a romákat – hasonlóan a délafrikai apartheidhez, vagy az USA-beli szegregációhoz – szigorúan elkülönítenék a magyaroktól, zónákba zárnák, amelyeket csak engedéllyel hagynak el, nem házasodhatnak össze a fehérekkel, nem vállalhatnak munkát olyan cégnél, ahol fehérek is dolgoznak, le lehet őket tartóztatni bűnvádi eljárás nélkül is, és így tovább.
    Ez az elképzelésem utópisztikus, mert ha a magyar társadalom el is fogadná, ezt a Nyugat és a nemzetközi közösség nem engedné megvalósítani.
    De ha én ezt az elképzelésemet – egy rasszista mítosz helyett – alátámasztom mindenféle statisztikával, amely szerint a romák rohamosan szaporodnak, teljesen kultúrálatlanok és hajlamosak a bűnözésre, ezért az egyetlen megoldás a romakérdés kezelésére az, amit én javaslok – akkor az, hogy a “végcél” utópisztikus, még nem teszi tudománytalanná az érveimet.

  18. Miklós

    “Marx valóban megkülönböztette az utópikus szocializmust a maga tudományos szocializmusától, amelyben végül nem lesz munkamegosztás, mindenki szükségleteinek és vágyainak megfelelően részesül a javakból, és „reggel vadászik, délután halászik, este az állatokat gondozza, vacsora után pedig irodalomkritikával foglalkozik” (A német ideológiában van ez is). „Így utólag ezt ‘tudományosnak’ nevezni, nem pedig utópisztikusnak, meglehetősen megmosolyogtató” – kommentálja Scruton (18). Egyetértek.”
    Az általad hozott Német ideológia-idézet helyes értelmezéséről viták folynak a szakirodalomban, egyesek szerint ez amolyan ironikus kiszólás, amellyel Marx éppen ellenfelei álláspontját akarta gúnyolni.
    Kétségtelen azonban, hogy Marx a kommunizmus felső fázisán olyan társadalmat értett, ahol az emberek “felszabadulnak a munkamegosztás kényszere alól,a munka az élet elsődleges szükségletévé válik, és a közösségi termelés minden forrása bővebben buzog majd” (a Gothai Program kritikája) és ezért az elosztás elve az lehet: “Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”
    De nem egészen világos, hogy Marx ezen azt értette-e, hogy a munkamegosztás teljesen eltűnik, mindenki mindenhez érteni fog, vagy pedig csak azt, hogy a munkamegosztás nem lesz egy olyan “kényszerzubbony”, amelybe a társadalom belekényszeríti az embert egy életre, hanem a társadalom esélyt ad az embereknek arra, hogy az egyszer megtanult munkájuk mellett más dolgokat is tanuljanak, másban is kiképezzék magukat, esetleg megváltoztassák a foglalkozásukat.
    Úgyszintén vita folyik arról, mit is értett szükségletek szerinti elosztáson. Norman Geras három lehetséges értelmezéssel számol: 1. valamilyen biológiailag meghatározott szükségletskálára gondolt (ezt kizárja Marx dinamikus, humanisztikus emberképe), 2. arra gondolt, hogy mindenki bármit amit csak akar, megkaphat a társadalomtól teljesen ingyen. (Ez lehetséges, de miért kellene Marxot ennyire ostobának néznünk, miért kellene neki ezt az abszurditást tulajdonítanunk?) 3. Arra gondolt, hogy van az alapszükségleteknek egy kulturálisan, a társadalmi konszenzus által meghatározott skálája, és ezt a társadalom kielégíti azok esetében is, akik nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni. Geras ezt az interpretációt védelmezi, és az ILYEN ÉRTELEMBEN VETT szükségletek szerinti elosztás már ma is bizonyos fejlett tőkésországokban (Hollandia pl.) megvalósult.
    Akárhogyan is, nem lehet-e úgy felfogni – Kai Nielsen szavaival – Marxnak az ilyen megállapításait, mint ” a helyes irányba tett szellemi gesztusokat”? Vsgyis olyasminek, mint amikor azt mondom a kisfiamnak: “Szeretném, ha MINDENT őszintén elmondanál nekem…” – miközben természetesen tudom, hogy minden gyereknek vannak kis titkai, amiket nem mond el az édesapjának, vagy vannak dolgai, amelyeket egyszerűen elfelejt és azért nem mondja el.
    TOvábbá: ha ezek a kritikai megjegyzéseid helytállóak a felsőbb fokra nézve, nem lehet-e az, hogy az alsóbb fok, ahol még ezek az utópisztikus ízű társadalmi célok Marx szerint sem valósultak meg – elérhető?

  19. Szabados Ádám

    Kedves Miklós!

    Scruton könyve nem Marxról, hanem az újbaloldali gondolkodókról szól. Az ő egyik közös jellemzőjük az, hogy az eredeti marxi gondolatok megvalósíthatatlansága, idejét múltsága, tévessége vagy kudarca miatt új elméleteket gyártottak a felszabadítás és az egyenlőség utópiája számára. Marx igazságát tehát itt most azért nem érdemes firtatni, mert maguk az újbaloldali gondolkodók léptek túl fontos alapvetésein (pl. Gramsci megfordította az alap és felépítmény kapcsolatát).

    Hogy a szabadság és az egyenlőség milyen foka és minősége kívánatos az emberek együttélése számára, az természetesen Marxtól és az újbaloldal gondolkodóitól függetlenül is érdekes kérdés, ebben egyetértünk. Csak az optimális szabadsághoz és egyenlőséghez (ha van ilyen) nem biztos, hogy olyan totális társadalmi átalakítások vezetnek, amilyeneket az újbaloldali gondolkodók szorgalmaztak, és amelyek rendre felszámolják a szabadságot, miközben olyan egyenlőséget teremtenek, amely leginkább Orwell Állatfarmjára emlékeztet.

    Én nem hiszek ebben az utópiában. Viszont hiszek az Isten országában, amely igazságosságra és szeretetre épül, és maga a Messiás hozza el. Addig pedig, amíg ez nem jön el, örülök, ha van viszonylagos szabadság, kölcsönös tisztelet és rend az emberek között, amely az Isten tiszteletét sem tiltja.

  20. Gergely Erzsébet

    Egy újabb remek párbeszéd, mely iskolapéldája annak, milyen az, amikor  kulturált,
    egymás világnézetét tiszteletben tartó, a téma tökéletes kompetenciáját bíró felek
    beszélgetnek. E díszkurzus “koronája” számomra az alábbi:  

    “…………………………………………………………………..

    Én nem hiszek ebben az utópiában. Viszont hiszek az Isten országában, amely
    igazságosságra és szeretetre épül, és maga a Messiás hozza el. Addig pedig,
    amíg ez nem jön el, örülök, ha van viszonylagos szabadság, kölcsönös tisztelet
    és rend az emberek között, amely az Isten tiszteletét sem tiltja.” 

     
    Köszönet Miklósnak és Ádámnak.

  21. Miklós

    Kedves Ádám, az újbalosokon gyakorolt kritikájában sok igazság van. A XX. századi marxisták – kezdve a Történelem és osztálytudat-tal – amikor látták, hogy a társadalomfejlődés nem követi a marxi előrejelzéseket, amikor látták, hogy nincs kauzálisan determinálva a történelem úgy, hogy tudományos szükségszerúséggel elhozza a kommunizmust – elkezdtek homályos, ködös elméleteket gyártani, hogy mégis valahogy megmentsék a marxizmust.
    Ennek ellenére azt gondolom, hogy Gramsci gondolatai a hegemóniáról, diszkurzusról, a praxisról, Lukács regényelmélete, esztétikája, a Frankfurti Iskola nézetei a tudatipar, a média hatásáról, vagy az, ahogy Herbert Marcuse megpróbálta az Erósz, a szexualitás bevonásával kiegészíteni Marx – szerintem egyoldalú – filozófiai antropolőgiáját – szóval mindez maradandó szellemi kincse az emberiségnek, nem pedig “futóbolondok” halandzsája.
    Foucaultról is szólnom kellene, de őróla túl keveset tudok, és az a kevés nem tűnik túl vonzónak (teljes kulturális relativizmus az igazsággal kapcsolatban). Deleuzeről meghallgattam egyszer egy jó előadást, amit gondol, az érdekes – de ez inkább egy lélektani, nem egy filozófiai elmélet.

  22. Szabados Ádám

    Kedves Miklós,

    nem vitatkozom azzal, hogy az említett újbaloldali gondolkodók életműve az emberiség szellemi kincseihez tartozik, amennyiben ugyanezt elmondhatjuk a szociáldarwinista Herbert Spencer filozófiájáról, a náci építész Albert Speer alkotásairól, vagy Hóman Bálint történészi munkásságáról is, illetve természetesen magáról Hitlerről is, akinek az autópályáit a mai napig használjuk. Tehát ha az ambivalenciával együtt tudunk élni, kétségkívül sok elismerésre méltó motívum van az újbaloldali gondolkodók életművében is, ha egyéb tekintetben roppant károsnak és ellenszenvesnek ítéljük is meg azt.

    Egyébként a futóbolondok szóval én sem vagyok kibékülve, szerintem nem jó fordítás, erről a cikkben is írok. A fool a bibliai nyelvezetet idézi, amely kevésbé megvető, inkább leleplező. De megértem, ha a cím így elrettentő. A könyv sokkal ányaltabb és méltányosabb, mint amire a cím alapján gondolnánk – minden karcosságával együtt.

  23. Miklos

    Köszönöm a korrekciókat. Én próbálom megismerni a keresztény teológusokat, például Rahnert vagy Barthot, vagy akár Warfieldet, őróla egy előadást is tartottam. Tisztelem és szeretem őket, akkor is, ha nem értek egyet velük.
    Scrutonról még: vagy harminc éve kiselőadást kellett tartanom az egyetemen az általa szerkesztett Salisbury Review c. folyóiratról. Akkor én a Times Literary Supplement (tehát egy nem kifejezetten baloldali fórum) cikkét is megnéztem Scrutonék közlönyéről. A recenzens megírta: ebben az újságban dicsérik az osztályelnyomást, a nők elnyomását, a királyságot, a faji megkülönböztetést …mindent, egyszerúen azért, mert régen volt olyan. És megjegyezte: nem tudja, hogy állítják elő a folyóiratot, mert az elektromosság bizonyára valamiféle ártalmas “modern” találmámy ezeknek az embereknek a szemében.

  24. Szabados Ádám

    Néha a reakció reakciója reakciósabb, mint a reakció. Scruton a ’68-as generáció szemében nemigen lehetett más, mint reakciós. Az elnyomás pártolásának vádját azért fogadom enyhe kétellyel, mert Scruton pályafutása során vált uralkodóvá az a nyomasztó szemlélet, amely minden viszonyt a hatalom szemszögéből akar vizsgálni és értelmezni. Aki ezzel szembemegy, azt ma is mindenféle kellemetlen címkével jelölik meg.

  25. István70

    Nem értek egyet Scruton sérelemfelfogásával, úgy gondolom, hogy a baloldali filozófiának van egy Szent Grálja, amit valamennyien keresnek: a forradalmi elmélet. Az a forradalmi elmélet, amire egy forradalmi gyakorlatot lehet majd alapítani. Körbenéznek a világban, elborzadnak, és megmondják a tutit. Ez megy Lenin óta. Szó sincs sérelemről, ők próféták 🙂

    A zsákutcát szerintem kevéssé ismert, de annál nagyobb hatású nevek mutatták meg: Talcott Parsons és Niklas Luhmann, a komplex társadalmi rendszerelmélet nagyágyúi. Semmilyen társadalom sem jobbítható meg forradalmi elmélettel, az a diktatúra, mert figyelmen kívül hagyja a társadalom, mint rendszer működését. Akármilyen kataklizma történik, a társadalom a természetes egységeiben kezd el egészséges módon újra felépülni. Alulról, nem pedig felülről.

    A kereszténység “behúzását” ebbe a témába nem egészen értem, itt politikai irányzatokról beszélünk. Akárki, akármit mond vagy hirdet, amikor politikai síkra lép, egy dolgot akar, mert ez a rendszer logikája: megszerezni a hatalmat. Nem az idők végén, hanem még ma, vagy legkésőbb a következő választásokon.

    Ha mégis keresztény attitűdöket akarok bevinni ebbe, akkor jelenleg a közfelfogás szerint tipikusan baloldali terüleken lenne szükség nagyon erőteljes fellépésre az igazságosság érdekében, ezek elsősorban a munkavállalói jogok (bérmunka, gig economy stb.), illetve a jogbiztonság és az innovációk viszonya (innováció alatt bármilyen új ötletet, rendszert érthetünk, pl. az adatvédelem az új technológiák alkalmazásában.) De a “konzervatív” egyházak nagyon messze állnak egy ilyen társadalmi aktivitástól, még ahhoz is fejlődniük kellene, hogy futóbolondok, csalók és agitátorok legyenek, mert sajnos semmik ezeken a területeken.

  26. Miklós

    Kedves István,
    De nem minden balos akarja felülről, állami erőszakkal átformálni a társadalmat, hanem nagyon sokan úgy gondolják, hogy éppen hogy alulról, a dolgozók spontán önszerveződései, a szövetkezeti tulajdonformák, a szolidaritáson alapuló gazdasági kapcsolatok révén kellene átformálni a kapitalista rendszert. . És maga Marx azt írta erről: “Másrészt ha a társadalomban, úgy, ahogy van, burkoltan nem találnók meg egy osztálynélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ennek megfelelő érintkezési viszonyait, akkor minden robbantási kísérlet donquijoteség volna.” De még maga Lenin sem teljesen egyértelmű ezügyben.

  27. wkm

    Kedves Miklós,

    szép dolog az, amit ír: “nem minden balos akarja felülről, állami erőszakkal átformálni a társadalmat, hanem nagyon sokan úgy gondolják, hogy éppen hogy alulról, a dolgozók spontán önszerveződései, a szövetkezeti tulajdonformák, a szolidaritáson alapuló gazdasági kapcsolatok révén kellene átformálni a kapitalista rendszert”.

    Csakhogy, vezet-e valahova egy utópisztikus elképzelés hajszolása, ami eleve hibás előfeltevésen alapul (az ember jó)?
    Az elmúlt 30 év hazai – botránytarkította – próbálkozásaira gondolva, szerintem ez nyílvánvaló.
    Világviszonylatban az a pár, működőnek nevezhető szövetkezet közül a legsikeresebb a dán rendszer, ami nem felel meg ennek a balos víziónak, mert a termelőeszközök (föld, feldolgozó eszközök) nem szövetkezeti tulajdonban vannak, hanem a farmerekében. A szövetkezet szervez, irányít, ellenőriz, fejleszt, érdekképvisel. A farmerek pedig masszívan ellenőrzik tulajdonosként a szövetkezetet, és elszámoltatják. Emellett az állam erős támogatását is élvezik, és törvényekkel körbebástyázták a rendszert. A szövetkezet demokratikus struktúrája ellenére a tulajdonosi szemlélet miatt nem igazán baloldali szellemiségű. A tagok részben feladott önállósága miatt liberálisnak sem nevezhető. Sőt, a szövetkezeti törekvéseket egyenesen kapitalistának is lehet nevezni, különösen ha az elért eredményeiket nézzük.
    Az Ön által említett szövetkezeti fajtára kiemelten sikeres példát nem lehet találni, ami hosszútávon működőképes volt. Ezek legtöbbször tiszavirág életű, botrányba fulladt átverések voltak. Még a hazai társasházi lakásszövetkezetek is kockázatot jelenthetnek a tulajdonosaikra nézve, ha az elmúlt pár évtizedet nézzük, pedig ezek feladatai igencsak korlátozottak.
    A dolgozók spontán önszerveződései csak megfelelő állami támogatással (jogi környezet) tudn(án)ak életben maradni (lásd suzuki ügy), de ezek is könnyen egyéni, vagy szűk csoportok (anyagi/politikai) érdekeinek áldozataivá válnak (pl jellemzően állami [de nem kizárólag] vállalatok szakszervezetei). Felénk még mindig emlegetik a “miénk a gyár”, ezért hazavisszük, szocialista kort idéző szólamokat.
    Nem látom, hogy ez a balos vízió hogyan nyerhetne realitást. Az emberiség eddig bitangul nagy árat fizetett ezekért a “kreatív” kísérletekért. Szerintem ha az építészek és építőmérnökök olyan munkát végeznének, mint az (önjelölt) un “társadalommérnökök”, akkor napi szinten dőlnének össze újépítésű házak, minden különösebb ok nélkül. Ehhez elég pár hibás premisszából kiindulni.

  28. István70

    Kedves Miklós!

    “De nem minden balos akarja felülről, állami erőszakkal átformálni a társadalmat, hanem nagyon sokan úgy gondolják, hogy éppen hogy alulról, a dolgozók spontán önszerveződései, a szövetkezeti tulajdonformák, a szolidaritáson alapuló gazdasági kapcsolatok révén kellene átformálni a kapitalista rendszert.”

    Van egy paradoxon abban, amit írsz. Ha egy balos szerveződés nem forradalmi módon lép fel, akkor néhány év, évtized alatt hagyományai lesznek, kvázi konzervatívvá válik. Annyiban mindenképpen, hogy beépül a társadalmi rendszerbe. Ennek tipikus példája a szakszervezet, de ilyenek a parlamentbe jutó kommunista pártok. (Hasonlóan a szélsőjobbos pártokhoz.) Az egyéb önszerveződési formáknak (szövetkezet stb.) mérethatékonysági korlátja van. Vagy adott földrajzi területen, és/vagy adott szakmában működnek. A jól működő, növekedésnek induló szövetkezetek pedig belépnek a kapitalizmus elit ligájába: multik lesznek. Ilyen pl. a francia Groupama, vagy az osztrák Raiffeisen.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK