Több mint félmilliárd keresztény van jelenleg a világon, akiknek a hitéletében (közvetve vagy közvetlenül) fontos szerepet játszik a nyelvekenszólás ajándéka. Ennyi hívő tartozik ugyanis a kereszténység legdinamikusabban növekvő ágához, a pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz. Ha esetleg túlzónak tartjuk is a számot, vagy nem szimpatizálunk ezzel a mozgalommal, akkor is kimondhatjuk, hogy korunk kereszténységének egyik magyarázatra szoruló jelenségéről van szó. Jogos kérdések merülnek fel a nyelvekenszólással és annak modernkori változatával kapcsolatban. Vajon hiteles az a tapasztalás, amiről az emberek beszámolnak, vagy inkább valamiféle globálisan terjedő manipuláció ez, amely megtéveszti a naiv, egyszerű hívőket? Valódi nyelvekenszólásról van szó? Egyáltalán mi a nyelvekenszólás? Mi a nyelvekenszólás ajándéka az Újszövetségben? Létező idegen nyelvek beszélésére kapott természetfeletti képesség? Vagy valamiféle eksztatikus megnyilvánulás? Ugyanaz történik ma, mint amiről az Újszövetségben is olvasunk? A következő hat posztban megpróbálok sorra válaszolni ezekre a kérdésekre.

Gerd Theissen újszövetséges teológus a nyelvekenszólást a fonémák táncának nevezi.[1] (Nem nyelvészeknek: a fonéma a nyelv legkisebb egysége, nagyjából a hangnak felel meg, bár némiképp elvontabb és mesterségesebb kategória. Fonéma például az, amit „ő” vagy „n” hangnak mondunk a magyar nyelvben.) Theissen hasonlatának az az alapja, hogy szerinte a nyelvekenszólásban, mint a táncban, egy testrészünk (a nyelvünk) az elsődleges funkciójától függetlenül lép működésbe. Amikor táncolunk, a kezeink és lábaink a hétköznapi használattól eltérő, emocionális kifejezőeszközzé válnak. Normális esetben nem táncolva járunk vagy fogjuk meg a kanalat, amikor viszont táncolunk, a kezeink és lábaink kreatív önkifejezésre váltanak át. Theissen szerint a nyelvvel is ez történik a nyelvekenszóláskor: a fonémák a Lélek által „táncra perdülnek”, elszakadnak eredeti funkciójuktól, hogy az imádság sajátos formájába emelkedjenek. Az egyéni hívő ezáltal épül a hitében és növekszik az Istennel való kapcsolatában.

Sokan vitatják, sőt, vannak, akik egyenesen veszélyesnek tartják a nyelvekenszólás ilyen értelmezését, mások szerint viszont találó és kifejező Theissen hasonlata. A nyelvekenszólás ajándékának hatalmas irodalmát itt most nem fogom szisztematikusan áttekinteni, mert akkor másfajta tanulmányt kellene írnom, szeretném inkább érthetően elmondani azt, amit én gondolok erről az ajándékról. Nem biztos, hogy teljes egészében rekonstruálni tudjuk az ősegyház nyelvekenszólással kapcsolatos tapasztalatát, mert ehhez kevés a rendelkezésre álló információ, de éppen a jelenség huszadik századi elterjedése előnyt jelenthet az újszövetségi tapasztalat megértésében, és a modernkori nyelvekenszólásról ma már meglehetősen sokat tudunk. A kiindulópont számomra azonban az Újszövetség, és az újszövetségi szövegek helyes értésére való törekvés; a következőkben tehát ezekre a szövegekre fogok fókuszálni, különösen az Első korinthusi levél vonatkozó szakaszaira, és csak utána térek at a mai nyelvekenszólásra. Azt már most elárulom, hogy a bibliai nyomok fényében Theissen metaforáját alapvetően helyesnek tartom.

1. A nyelvekenszólás újszövetségi előfordulásai

Először nézzük meg tehát az ajándék újszövetségi előfordulásait, és azt, hogy mi derül ki ezekből az ősegyházban működő nyelvekenszólás természetéről. Ahhoz képest, hogy mennyire furcsa jelenségről van szó, a nyelvekenszólás meglepően gyakori téma az Újszövetségben. Az alábbi helyeken olvasunk róla:

Mk 16,17 „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak (γλώσσαις λαλήσουσιν καιναῖς)

ApCsel 2,4 „Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni (ἤρξαντο λαλεῖν ἑτέραις γλώσσαις); úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.

ApCsel 10,44-46 „Míg ezeket a szavakat mondta Péter, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét. És elámultak a zsidó származású hívők, akik Péterrel együtt jöttek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szentlélek ajándéka. Hallották ugyanis, amint nyelveken szóltak (λαλούντων γλώσσαις), és magasztalták az Istent.”

ApCsel 19,6 „És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak (ἐλάλουν τε γλώσσαις), és prófétáltak.

1Kor 12,10 „Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást (γένη γλωσσῶν), vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását (ἑρμηνεία γλωσσῶν) kapta.

1Kor 12,28-30 „Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra (γένη γλωσσῶν). Mindnyájan apostolok? Mindnyájan próféták? Mindnyájan tanítók? Mindenkiben van csodatevő erő? Mindenki rendelkezik a gyógyítás kegyelmi ajándékával? Mindnyájan szólnak nyelveken (γλώσσαις λαλοῦσιν)? Mindnyájan meg tudják azt magyarázni?”

1Kor 13,1 „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok (γλώσσαις τῶν ἀνθρώπων λαλῶ καὶ τῶν ἀγγέλων) is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

1Kor 13,8-10 „A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás (γλῶσσαι): meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.”

1Kor 14,1-28 „Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól (λαλῶν γλώσσῃ), nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal. Aki nyelveken szól (λαλῶν γλώσσῃ), önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi. Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken (λαλεῖν γλώσσαις), de még inkább, ha prófétálnátok; mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól (λαλῶν γλώσσαις), kivéve, ha meg is magyarázza, hogy a gyülekezet is épüljön belőle. Ha pedig, testvéreim, elmegyek hozzátok, és nyelveken szólok (γλώσσαις λαλῶν), mit használok nektek, ha nem szólok hozzátok egyúttal kinyilatkoztatásban vagy ismeretben, prófétálásban vagy tanításban? Az élettelen hangszerek, akár fuvola, akár lant, ha nem adnak különböző hangokat, hogyan ismerjük fel, amit a fuvolán vagy a lanton játszanak? Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni? Így van veletek is, amikor nyelveken szóltok (διὰ τῆς γλώσσης): ha nem szóltok világosan, hogyan fogják megérteni, amit beszéltek? Csak a levegőbe fogtok beszélni. Ki tudja, hányféle nyelv van ezen a világon, és egyik sem értelmetlen. Ha tehát nem ismerem a nyelvet, a beszélőnek idegen maradok, és a beszélő is idegen lesz nekem. Ezért ti is, mivel rajongtok a lelki ajándékokért, arra igyekezzetek, hogy gazdagodásotok a gyülekezet építését szolgálja. Ezért aki nyelveken szól (λαλῶν γλώσσῃ), imádkozzék azért, hogy magyarázatot is tudjon adni. Mert ha nyelveken szólva imádkozom (προσεύχωμαι γλώσσῃ), a lelkem ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom. Hogyan is van tehát ez a dolog? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek lélekkel, de dicséretet éneklek értelemmel is. Mert ha csak lélekkel mondasz dicséretet, akkor aki az avatatlanok helyét foglalja el, hogyan fog áment mondani a te hálaadásodra, amikor nem is tudja, mit beszélsz? Mert te ugyan szépen adsz hálát, de a másik nem épül belőle. Hálát adok az Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni (γλώσσαις λαλῶ), de a gyülekezetben inkább akarok öt szót kimondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken (ἐν γλώσσῃ). Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek. A törvényben meg van írva: „Idegen nyelveken és idegenek ajkával fogok szólni ehhez a néphez, és így sem hallgatnak rám”, ezt mondja az Úr. Úgyhogy a nyelveken való szólás (αἱ γλῶσσαι) jel, de nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek, a prófétálás pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek szól. Ha tehát összejön az egész gyülekezet, és mindnyájan nyelveken szólnak (λαλῶσιν γλώσσαις), és közben bemennek oda az avatatlanok vagy a hitetlenek, nem azt fogják-e mondani, hogy őrjöngtök? De ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van. Mi következik mindezekből, testvéreim? Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása (γλῶσσαν ἔχει), magyarázata: minden épüléseteket szolgálja! Ha nyelveken szól (γλώσσῃ τις λαλεῖ) is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egy valaki pedig magyarázza meg. Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak önmagához szóljon és az Istenhez.”

1Kor 14,39 „Ezért, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken való szólást (τὸ λαλεῖν… γλώσσαις) se akadályozzátok.

2. Jelajándék?

A fenti idézetekben általában két szó kapcsolódik össze egymással: glossza (γλώσσα) és lalein (λαλεῖν). Ebből a szókapcsolatból született a glosszolália kifejezés, amit a szaknyelvben a nyelvekenszólás megnevezésére használnak. A glossza főnév nyelvet jelent, a lalein ige pedig azt, hogy szólni, mondani. Mivel a glossza utalhat a nyelvre mint szervre is, és a nyelvre mint jelek rendszerére is (tehát a nyelvre, amit beszélünk), némiképp kétértelmű a jelentése. Ez azonban nem kell, hogy gondot okozzon, hiszen a beszélt nyelv elválaszthatatlan a beszélő nyelvtől (a beszédképző szervtől), nem véletlen, hogy a magyarban is mindkettőre a „nyelv” szó utal. A nyelvekenszólás egyaránt kapcsolódik a beszédhez és a beszéd szervéhez, hiszen a nyelvet a nyelvvel beszéljük.

Egyes magyarázók a glosszolália természetét abból próbálták levezetni, hogy Pál szerint a nyelvekenszólás „jel”.[2] (Innen származik a nyelvekenszólás „jelajándék”-ként való gyakori besorolása is, noha a kifejezés így sehol nem szerepel az Újszövetségben.) Pál az 1Kor 14,21-22-ben ezt mondja: „A törvényben meg van írva: ’Idegen nyelveken és idegenek ajkával fogok szólni ehhez a néphez, és így sem hallgatnak rám’, ezt mondja az Úr. Úgyhogy a nyelveken való szólás jel, de nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek, a prófétálás pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek szól.” Ebből következtettek egyes magyarázók arra, hogy a nyelvekenszólás jelként szolgált a zsidóknak (ők a „hitetlenek”, akiknek jel a nyelvekenszólás), Jeruzsálem pusztulása után azonban megszűnt ez az ajándék, hiszen betöltötte célját (Isten a zsidóktól a pogányok felé fordult). A korinthusiak tehát visszaéltek az ajándékkal, amikor nem a zsidók felé használták jelként, hanem magukat építették vele (vö. 1Kor 14,4 „Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi”).

Ez az értelmezés azonban egyértelműen téves. Pál a fejezetben azt az alapelvet fejtegeti, hogy ha érthetetlen nyelven szólunk valakihez, az nem építi őt, ezért a gyülekezet legyen az értelmes beszéd helye. Az apostol nem támogatja a nyelvekenszólás (magyarázat nélküli) gyülekezeti használatát, mert az érthetetlen nyelv zűrzavart teremt, ahelyett, hogy Isten vigasztalását és bátorítását közvetítené a hívők felé. Példának egy ószövetségi figyelmeztetést hoz Ézsaiás könyvéből (28,11), így kerül elő a „jel” motívuma. Az idézett szakaszban Isten azt mondja a hitetlen Izráelnek, hogy ítéletként egy idegen népet hoz rájuk, amelynek nem fogják érteni a nyelvét. Az asszírok érthetetlen nyelve az ítélet jele a hitetlen zsidóknak. Olyan nép támadt rájuk, amelynek a nyelvét nem értik. Pál erre a példára utalva mondja, hogy a nyelvekenszólás érthetetlensége a gyülekezetben nem áldást hoz a hallgatókra, hanem inkább olyan, mint mikor Isten az ítélet jelét adja hitetleneknek. Aki tehát nyelveken szól, tegye ezt magában, vagy csak akkor, ha van, aki megmagyarázza.

Az apostol gondolatmenetében egyáltalán nem arról van tehát szó, hogy a nyelvekenszólás valamiféle „jelajándék” lenne a zsidók felé. Az érthetetlenségen van a hangsúly, és azon, hogy ha érthetetlen nyelven beszélünk a gyülekezetben, az annak a jele, hogy Isten nem építi, hanem rombolja a népét (mint Ézsaiás idejében). A gyülekezetben azonban építésre kapjuk a kegyelmi ajándékokat, a nyelvekenszólás sem lehet kivétel. Ha a beszéd érthetetlen a hallgatóknak, az olyan, mint mikor a hitetlen zsidókat Isten kiszolgáltatta az idegen asszíroknak. A nyelvi zűrzavar arra az időre emlékeztet, amikor Isten népe ítélet alá került. A nyelvekenszólás (mint a többi ajándék) azonban nem az ítélet, hanem a kegyelem ajándéka, ezért ne is váljon ítélet jelévé! Ez az apostol logikája.

3. Létező nyelvek?

Izgalmasabb kérdés, hogy a glosszolália esetében vajon létező idegen nyelvekről van-e szó. Érdekes módon mind a korai pünkösdi mozgalom, mind annak ellenfelei általában így értelmezték a jelenséget. Mindkét oldalon az volt az uralkodó álláspont, hogy a nyelvekenszólás xenolália (létező idegen nyelv beszélésére kapott természetfeletti képesség), a nyelvekenszólás ajándéka tehát jobban hasonlít olyan csodás ajándékokra, mint a gyógyítás(ok) ajándéka(i), kevésbé az olyan karizmákra, mint a tanítás, a szolgálat vagy a könyörület. Csak miközben a korai pünkösdiek azt állították, hogy a Szentlélek-keresztségkor ilyet tapasztalnak, ellenfeleik határozottan cáfolták ezt, és amellett érveltek, hogy ez a tapasztalás az apostoli korral lezárult.

Az egyik érv amellett, hogy a glosszolália xenolália, a glossza főnév jelentése. A hétköznapi szóhasználatban – mondják – a glossza ismert nyelvet jelentett, nem valamiféle eksztatikus pszeudo-nyelvet, ebből következik, hogy a nyelvekenszólás is alapesetben valódi nyelvre utal. A másik érv szerint pünkösdkor a hallgatók saját nyelvükön hallották beszélni az apostolokat (ApCsel 2), tehát a tanítványok ott is ismert nyelveken beszéltek, amit nem tanultak, hanem ajándékként kaptak. Szintén a xenolália melletti érvként hozzák fel, hogy az asszírok nyelve, amire Pál utalást tesz (1Kor 14,21), létező nyelv volt, tehát a fejezetben tárgyalt nyelvekenszólás is valódi nyelvek beszélése kell, hogy legyen. Ezek együtt azt támasztják alá, hogy a nyelvekenszólás létező idegen nyelveken való beszéd természetfeletti képessége (xenolália).

Ha közelebbről megvizsgáljuk a korinthusi jelenséget, ez a következtetés mégsem áll meg. Pál először is emberek vagy angyalok nyelvéről beszél (1Kor 13,1), lebegtetve a lehetőséget, hogy nemcsak emberi nyelvek léteznek, hanem talán másfajta nyelvek is. Ez gyengíti az érvet, hogy a glossza szó feltétlenül létező emberi nyelvet jelölne. Akik ebből arra következtetnek, hogy a nyelvekenszólás az angyalok nyelve, valószínűleg túl messzire mennek (Pál egyszerűen csak arra utal, hogy még ha valaki angyalok nyelvén is tud beszélni, nincs értéke, ha hiányzik belőle a szeretet, azt nem állítja, hogy a glosszolália angyali nyelv volna), azt azonban jegyezzük meg, hogy Pál a glossza szót kiterjeszti nem emberi nyelvekre is, ráadásul egy olyan szakaszban, amely beékelődik a nyelvekenszólásról szóló diskurzusba. Talán nem véletlen, hogy a 12. részben kétszer is különféle nyelvekről (γένη γλωσσῶν) beszél. (Ehhez fűzött kommentárjában A. Thiselton hangsúlyozza is, hogy a glosszolália nem egyetlen sémába önthető jelenség.)[3]

Ennél erősebb érv a xenolália ellen az a tény, hogy a korinthusi gyülekezetben egyértelműen „érthetetlenek” voltak ezek a nyelvek. (Erre épül az apostol egész érvelése!) Ha Pál xenoláliára gondolt, mondhatta volna azt is, hogy „amennyiben valakinek nem létező nyelve van, önmagában imádkozzon, a többiek viszont imádkozhatnak hangosan is”. Ez életszerű lett volna, hiszen Korinthus kozmopolita kikötőváros volt, sokféle nyelvű és nemzetiségű ember fordult meg ott, könnyen lehetett olyan hallgató a gyülekezetben, aki igenis értette a nyelvet, amelyen valaki a Lélek által megszólalt. Ráadásul ha a Lélek arra adta ezt a kifejezetten csodás ajándékot, hogy idegen ajkú emberekhez szóljon, feltételezhetően minden ilyen megnyilvánulás a megfelelő időben történne, pontosan akkor, amikor jelen van az, aki érti is a nyelvet. Pál viszont abból indul ki, hogy a nyelvekenszólást senki sem érti, ha nem kapcsolódik hozzá magyarázat.

Sőt, ha a nyelvekenszólás magyarázata is a Lélek megnyilvánulása, az azt valószínűsíti, hogy más módon (pl. nyelvismerettel) nem lehet megérteni a beszélő imádságát. Pedig ha létező nyelven szólt a nyelvekenszóló, az anyanyelvi hallgató is érthette volna, és az is, aki esetleg tanulta a nyelvet és le tudja fordítani. Ehhez nem lett volna tehát szükség külön lelki ajándékra. Ha valaki Korinthusban arámiul szólalt volna meg, egy zsidó hallgató valószínűleg értette volna az imádságát, ahogy egy főníciai tengerész is azt, ha az ő nyelvén nyilvánul meg a Szentlélek. Ráadásul ha Korinthusban létező emberi nyelveken imádkoztak volna, amikor nyelveken imádkoztak, miért gondolta volna bárki is, hogy „őrjöngenek” (14,23), főleg egy multikulturális városban, ahol nem volt szokatlan az idegen nyelv? Veszprémi gyülekezetemben is előfordul, hogy valaki idegen nyelven (mondjuk portugálul, angolul, vagy németül) imádkozik, mert az az anyanyelve, mégsem jutna senkinek eszébe, hogy őrjöngenénk. Miért gondolt volna erre bárki Korinthusban, ha a nyelvekenszólás létező idegen nyelven való imádság lett volna?

A jelenség megértéséhez máshonnan érdemes közelítenünk. Innen folytatjuk.


[1] G. Theissen: Az őskeresztyénség élményvilága és magatartásformái (Kálvin Kiadó, Budapest, 2008), 183-4.

[2] Pl. R. G. Gromacki: The Modern Tongues Movement (Presbyterian & Reformed Publishers, Philadelphia, NJ, 1967), 133-134.

[3] A. Thiselton: 1 Corinthians. NIGTC (Eerdmans, Grand Rapids, MI, 2000), 984-5.

15 hozzászólás a “A fonémák tánca (1) – Nyelvekenszólás az Újszövetségben” bejegyzéshez

  • Tavaszieper says:

    Érdeklődve várom, mit hoz ki ebből a témából egy kálvinista, evangélikus teológus.(kedves mosoly)

  • jgabor says:

    Miért, Tavaszieper?

    Szerinted a kálvinista teológusok hendikeppel indulnak? 🙂

  • Márkus Tamás András says:

    Tavaszieper: nem evangélikus, hanem evangelikál (vagy evangéliumi). 🙂

  • dzsaszper says:

    Kedves Tavaszieper,

    a kálvinizmus és a témához való hozzáállás közt nagy általánosságban nincs annyira sok és közvetlen összefüggés nemzetközi viszonylatban. Nagyon nem csak a John MacArthur féle irány létezik…

    Idehaza különösen lehet korrelációra bukkanni, ugyanis elég népes antikarizmatikus táborok akadnak a Magyar Református Egyházon belül. (Ádám azonban úgy kálvinista, hogy legjobb tudásom szerint nem tartozik az MRE-hez).

    A magam részéről teológiában műkedvelő vagyok, és konkrétan református, ráadásul épp egy meglehetősen antikarizmatikus gyülekezetben nőttem fel (amely a Biblia Szövetséghez tartozik…) de mindezek ellenére éppen ebben a lelki ajándékok kérdésében bátorkodom a II. Helvét Hitvallás előszava alapján azt mondani, hogy a Szentírás (különösen 1Kor 12-14 és Jn 13-16) alapján engem jobbról győztek meg (elsősorban a katolikus karizmatikus megújuláshoz tartozó volt diáktársak a MEKDSZ-ből, majd a fél év külföldi ösztöndíjam alatt egy hollandiai, de anglikán low churchbeli gyülekezet az ott töltött félév alatt, harmadrészt a Vineyard mozgalomhoz kötődő angolszász teológusok, akikez azóta olvastam.

    Van olyan református gyülekezet is, ahonnan nem lógtam ki egyáltalán… szóval akár reformátusként is abszolút nem probléma ez 🙂

  • dzsaszper says:

    Ádám,

    az 1Kor 14,21[-22] kapcsán az asszír nyelvre utalásként arra gondoltál, hogy az Ézs 28,11-et idézi? Mert ezt a megjegyzésedet nem egészen értettem…

    Odáig még értem, hogy van olyan nyelveken szólás gyakorlás, ami éppen nem jel, de különösen az 1Kor 14,22 kapcsán nehezen tudnék a nyelveken szólás jel voltát kategorikusan tagadó állásponttal azonosulni…

  • Szabados Ádám says:

    Arról van (szerintem) szó, hogy Pál párhuzamot húz két olyan eset között, amikor érthetetlen nyelvek veszik körül Isten népét. Az egyik az, amikor nyelveken szólnak a gyülekezetben magyarázó nélkül, a másik az, ami akkor történt, amikor Isten az asszírokat küldte ítéletül Izráelre. Pál e két motívumot állítja egymás mellé, hogy azt mutassa meg, miért nem jó, ha a nyelvekenszólás magyarázat nélkül van jelen a gyülekezetben. Azért nem jó, mert nem építi a tagokat, viszont olyan, mint amikor az izráeliek az asszírok nyelvét hallották maguk körül. Az az ítélet jele volt, nem az áldásé. (Ha esetleg megvan neked, ajánlom D. A. Carson Showing the Spirit c. könyvét, amelyben részletes magyarázatot ad erről a szakaszról. Egyetértek Carson értelmezésével.)

  • Steve says:

    Szerintem ugyan az Ézs 28, 9-13 szakasz valóban utalhat az idegen nyelvű asszír nép által hozott ítéletre is (máshol is feltűnik az idegen nyelvű és kegyetlen nép mint ítélet eszköze), de közvetlen módon a nyelveken szólásra is vonatkozhat ez a prófécia. A 10. és 13. vsz-ben található “cav-lacav-cav-lacav-kav-lakav-kav-lakav-zeri-sam-zeir-sam” nagyon hasonlít arra a kissé dadogó, gyermeteg, halandzsaszerű nyelvre, ahogy a nyelveken szólok tipikusan hangzanak maguk és mások számára is (credit: erre RTS mutatott rá valamelyik írásában vagy előadásában). Érdekes módon van, akinek mindez a gyermetegség tetszik és vágynak rá (talán előtör a gyermeki énjük :)), mások viszont inkább dühbe jönnek és méltatlannak látják az ilyesmit.

    Én amikor most olvasom, úgy értem a szöveget, hogy a Szentlélek (egyes számban van áll a “mondja”: ידבר) az, aki szól Izraelhez (אל העם הזה, “ehhez a néphez”), majd meg is magyarázza a dadogó, “gyermeteg” (lásd 9. vsz) nyelven szólás célját és értelmét (אשר אמר אליהם): ez a megfáradtnak a megnyugvás és a felfrissülés helye. A nép egy része ezt a javára szánt üzenetet azonban nem akarja hallani (לא אבוא שמוע – ez szándékos, akaratlagos elutasítást és talán ebben a kontextusban az engedetlen, tanulni nem akaró, magát már felnőttnek gondoló gyermek dacát jelenti). Az elutasítók számára ez a gyermeteg, dadogó beszéd így már az ítélet jele – ezen a “gyermetegségen” csak megbotránkozni (וכשלו אחור) tudnak, felfrissülni általa nem akarnak.

    A nyelveken szólás tehát egyszerre kettős hatást fejt ki a népben – aki elfogadja, annak számára a nyugalmat, békességet és szabadulást jelent (megj: a nyelveken szólók talán általános tapasztalata, hogy fél-egy órás nyelveken szólás olyan, mint egy zuhanyzás, kilépés a homályzónából a tiszta időbe), viszont aki gúnyolva elutasítja, annak a botránkozás és emiatt a csapdába esés, vagyis az ítélet jele (lásd a 13. vsz konklúziója + egyetértek Ádámmal abban, hogy a kívülállók számára így ez az ítélet jele is lehet, de csak akkor, ha a botránkozást választják). Ebben a prófétai beszédben benne lehet a pünkösd utáni szakadása Izraelnek (egyesek csúfolódtak, mások viszont megtértek). Az egész gyermeteg blablabeszéd (kavlakav…) az MT pontozással azt is jelenti, hogy (“parancsra parancs…, mérőzsinórra mérőzsinór…, még egy kicsi itt, még egy kicsi ott”), ami a törvénykezést nagyon jól összefoglalja, és talán amikor a 13. vsz megismétli a beszédet, akkor már ezen második értelmen van a hangsúly. Az Úr beszéde (דבר יהוה) azok számára, akik nem akarnak a gyermekek lenni, és így az Úrtól tanulni (lásd 9. vsz *) emberi tanítássá és elvárásrendszerré alakul, nem más, mint isteni tekintéllyel felruházott, végeláthatatlan és aprólékos törvények sokasága – ez a pünkösdöt elutasító nép (akár a júdaizmus, akár a kereszténység bizonyos ágaira gondolunk) törvénykező vallási szisztémáit érzékletesen leírja, amely a szellemtelen/lélektelen vallásgyakorlás sajnálatos megnyilvánulása – itt nincs felfrissülés és nyugalom, csak fogság.

    Persze mindez egyfajta értelmezés, biztosan nem kizárólagos. 🙂

    * a 9. vsz szerintem párhuzamba állítható Jézus gondolatával, “aki nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisgyermek, nem mehet be abba”, mert az itt szereplő héber kifejezések (גמולי מחלב, עתיקי משדיים) az egészen kisgyerekre utalnak – aki ilyenné válik, azt tanítja Isten, éles kontrasztban az előző parasában (7-8 vsz.) bemutatott, hányásban fetrengő korrupt korabeli szellemi vezetőkkel, akik tévesen ítélnek (ítéletül és kárul a népnek).

  • Tavaszieper says:

    Gábor,

    Apukám szinte egész életét a lóverseny pályán töltötte, még nevével ellátott örökös ülőhelye is van. No persze erre azért annyira nem vagyok büszke, mivel egy lakás árát játszotta el egy emberöltő alatt. Gyermek koromban sokszor vitt ki a pályára, és az én feladatom az volt, hogy amíg ő a pénztárnál megvette a fogadási szelvényeket, én feltartsam a mögötte állókat beszéddel mint egy bájos kislány, hogy ne hallják, hogy a Bandi mire fogad. Ő azt állította, mindenki lesi ő mit tesz, bár sose értettem miért tennék, nekem nem volt tudomásom arról, hogy valaha is nyert volna komolyabb összeget. No de nem firtattam a témát nála. Szóval a lovin volt a hendikepp, ők használták ha különböző korú lovak versenyeztek, ezért hirtelen azt hittem valami lófogadásról kérdezel (mosoly).
    No hát nem gondolom hogy hendikeppel indulna egy kálvinista, csak érdekel Ádám hite ezzel kapcsolatban.

    Tamás,
    Köszönöm szépen a kijavítást, és sorry.
    Te egyébként használod az életedben a nyelveken szólás ajándékát? (érdeklődő mosoly)

    Dzsaszper,
    Sose értettem miért kel egy gyülekezetnek antikarizmatikusnak nevezni magát, no de ők tudják. Ennek mi értelme?

  • dzsaszper says:

    Kedves Tavaszieper,

    A BSZ nem gyülekezetekből áll, így formálisan megbukik a megfogalmazásod… Egy lelkészekből és gyülekezeti tagokból álló csoport, akik egyes gyülekezezekben ettől még elég meghatározóak…

    Utánakerestem a weben, ki használta kire az antikarizmatikus kifejezést… és legalábbis a Biblia és Gyülekezet XXXVI. évfolyam 3. számban (2014. novemberi szám) MacArthurt illette ezzel a jelzővel Sípos Ete Zoltán, a szövegkörnyezetből nyilvánvalóan nem pejoratív módon, egyértelműen méltatva a törekvéseit.

    A másik igen érdekes találatom a Károli Egyetem honlapján az életút interjú Victor Istvánnal. Kissé hosszú (123. oldal), de nagyon érdekes, és sok mai törésvonal háttere elég jól érthetővé válik az interjút olvasva…

    Szóval, legalább megnyugodtam: semmiképpen nem önkényesen használtam ezt a jelzőt. Bár a fentiek nélkül is emelt fővel használnám a jelzőt, mint aki elég jól ismeri a kritizált álláspontot belülről… és egyelőre nekem sincs jobb ötletem a leírására.

  • Tavaszieper says:

    Dzsaszper köszönöm a válaszod.

    Igazán nem vagyok képbe, hogy egy gyülekezet amelyik nem fogadja el a nyelveken szólást, azt egy másik karizmatikus gyülekezet nevezi antikarizmatikusnak, vagy a gyülekezet magát nevezi annak.
    Ezzel nem vagyok tisztába.
    Csak azt furcsálnám, ha az, aki nem fogadja el a nyelveken szólást, az nevezné magát antikarizmatikusnak. Nekem ez olyan mintha az én gyülekezetem mondjuk antimária gyülekezetként definiálná magát, vagy mondjuk antireformátusnak….. Na, de ez csak egy gyorsan átsuhanó gondolat volt a részemről.

    Hát igen, valóban nem ismerem más felekezetek mit fogadnak el, és mit nem. Eddig pl. azt hittem a kálvinisták tagadják a nyelveken szólás ajándékát, aztán meg kiderül, hogy ilyen világos és érthető cikket tudnak írni erről az ajándékról, mint a fenti írás.
    Pl. azt gondoltam , hogy Ádám se fogadja el, és nem is gyakorolja ezt az imafajtát. Ezért is voltam kíváncsi a cikk folyatására.
    De hát ilyen jó írást még nem is olvastam, a nyelveken szólásról.

  • dzsaszper says:

    No igen, a nyelveken szólásról való gondolkodás nem vízválasztó sem a kálvinizmuson belül, de még csak a Magyar Református Egyházon belül.
    Ugyanakkor vízválasztó egyes kálvinizmuson belüli vagy akár MRE-n belüli csoportosulások számára (pl. a MacArthur-féle irányzat vagy pl. aBiblia Szövetség számára)

  • dzsaszper says:

    Egyelőre a magam részéről csak olyat láttam, hogy másokra használták az antikarizmatikus jelzőt, ezt viszont láttam mind elismerő Sipos Ete Álmostól (http://bibliaszovwp.dev.gedeon.hu/wp-content/uploads/2020/01/bgy_2014_11_12.pdf a 11. oldalon), mind pedig inkább polémikus jelleggel Victor Istvántól (http://www.kre.hu/portal/images/eletutinterjuk/victor_istvan_eletutinterju.pdf, a 98. oldalon)

    Való igaz, magamra épp az anti-antikarizmatikus jelzőt használom én is 🙂

  • Herceg says:

    Ádám,
    véleményem szerint ez a két igeszakasz, amit lentebb bemásoltam, nem csak esetlegesen, hanem kimondottan arról szól, hogy az a nyelv nem emberi nyelvet, vagy nem a hétköznapokban is használt, ismert emberi nyelvet jelent.
    “Mert aki nyelveken szól (λαλῶν γλώσσῃ), nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat…” ” Mert ha nyelveken szólva imádkozom (προσεύχωμαι γλώσσῃ), a lelkem ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom…”
    Az emberek által a hétköznapokban is használt nyelvhez használjuk az értelmünket.
    A pünkösdi eset más, mert ott mindenki azon csodálkozott, hogy különböző nyelveken szólnak az apostolok, mégis érti mindenki a saját nyelvén.

  • Szabados Ádám says:

    Igen, én is így gondolom.

  • k26 says:

    1 Kor 14 tényleg nem emberi nyelvek beszéléséről szól, sőt, jó hosszan beszél erről a témáról. Ezt el kell ismernem. Most csodálkoztam rá.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum