Azt szeretném most röviden elmondani, hogy miért van bennem mély hála a keleti szélért. Nem azért a keleti szélért, amely Mary Poppins érkezését jelzi, hanem azért, amelyik annakidején felhozta a sáskákat Egyiptom földjére. Nagyon fontos nekem ez a keleti szél, mert a világmindenség működésére világít rá, és Isten gondviselésének dinamikájába enged bepillantást. Úgy érzem, enélkül a keleti szél nélkül máshogyan látnám a világot, máshogyan gondolkodnék az okokról, és máshogyan várnám Isten cselekvő megnyilvánulásait.

A nyolcadik csapásról van szó. A Kivonulás könyvében azt olvassuk, hogy Mózes Isten erejével tért vissza Egyiptomba, hogy ott csodák sorozatával vegye rá a fáraót a népe elengedésére. Botját a földre veti, és az kígyóvá változik. Kinyújtja a botot Egyiptom folyói, csatornái és tavai fölé, és azok vize vérré változik, úgy, hogy még a Nílus is megbüdösödik és az egyiptomiak undorodnak tőle. Mózes botjával a föld porára üt, és a por szúnyogsereggé válva ellepi az országot. Aztán Egyiptom sötétségbe borul, kivéve Gósen földjét, ahol a héberek laknak. Hatalmas és látványos csodákról van szó, melyeket Isten ereje egyedül Mózes botja által visz véghez.

Amikor azonban a sáskákhoz érkezünk, akik nyolcadik csapásként lelegelik az ország terményeit, azt olvassuk, hogy „Mózes tehát kinyújtotta a botját Egyiptom földje fölé, és az ÚR keleti szelet hozott az országra egész nap és egész éjjel. Reggel azután meghozta a keleti szél a sáskákat.” (2Móz 10,13) Amikor utána a fáraó megalázza magát, és Mózes imádkozik, azt olvassuk, hogy az ÚR „igen erős nyugati szélre változtatta a szelet, amely fölkapta a sáskákat, és belesodorta a Vörös-tengerbe” (2Móz 10,19). Vajon miért kellett ebben az esetben keleti (és nyugati) szél ahhoz, hogy Isten ereje megnyilvánuljon az egyiptomiak között? Nagyon fontos kérdés!

Nem azért volt erre szükség, mert Isten nem tudott volna sáskákat teremteni a porból (vagy a semmiből), ahogy a szúnyogok esetében. A „szükség” nem is helyes kifejezés ebben az esetben, hiszen Istennek egyáltalán nem volt szüksége semmilyen szélre ahhoz, hogy végrehajtsa akaratát. A keleti szél szerepe a történetben azt támasztja alá, hogy Isten saját döntése szerint többnyire eszközök által igazgatja a világot. Az ő rendelése minden, ami bekövetkezik, de „a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti” (Westminsteri hitvallás). A világ kormányzásában Isten az általa teremtett másodlagos okok belső törvényszerűségeit figyelembe véve, azokkal együttműködve (concursus), azok által hatva hajtja végre terveit. Nem mindig, de időnként még akkor is használ másodlagos okokat, amikor csodát tesz. Erről szól a nyolcadik csapásban az egész éjszaka fújó keleti szél.

A keleti szél azt tanítja nekünk, hogy Isten végre tudja ugyan hajtani akaratát másodlagos okok nélkül is, de gondviselésében inkább szerepet szán ezeknek a másodlagos okoknak. Isten gondviselésétől független természeti „törvények” nincsenek, de belső rend szerint működő másodlagos okok vannak. Isten tiszteli ezeket a másodlagos okokat, akkor is, ha azok egyetlen másodpercig nem állhatnának fenn, hacsak nem tőle kapnák ehhez az erőt.

A keleti szél azt is tanítja nekünk, hogy Isten a munkáját bennünk is általában úgy végzi, hogy figyelembe veszi és tiszteli testünk és lelkünk belső folyamatait. Csodái sem feltétlenül kerülik meg azokat a jellegzetes lelki történéseket, melyek személyiségünkhöz tartoznak. Gondviselése és szabadító munkája áthatja lelkünk természetes történéseit, azokon keresztül halad célja felé. A fafaragó tudja, hogy a fa rostiránya tiszteletet parancsol. Istennek semmi nem parancsol tiszteletet, de a keleti szél mutatja, hogy Isten önként megadja a tiszteletet annak, amit létrehozott, és amikor csodás hatalommal felülírja a számításainkat, akkor is gyakran azokon a folyamatokon keresztül cselekszik, melyeket ő hozott létre és ő tart fenn a világ kormányzásában. Ilyen tisztelettel foglalkozik velünk is.