A teológia olyan, mint egy test, a teológusok pedig jó esetben olyanok, mint a doktorok, akik ügyelnek a test egészségére. Pál megdicséri a római hívőket, hogy szívükből engedelmeskedtek annak a tanításnak, amelynek követésére adattak (Róm 6,17). Az eredeti szövegben a τύπον διδαχῆς szóösszetétel szerepel, amelyben a τύπος leginkább alakot, sajátos formát jelent. Figyelemre méltó, hogy Pál a keresztény tanítást összefüggő egységnek látja, nem pedig különálló tanok gyűjteményének. Maga a Római levél is, amelyben ez a mondat elhangzik, egy ilyen összefüggő, egységes elbeszélése a keresztény hitnek. Talán ez is alapjául szolgált a Melanchton által használt kifejezésnek: Corpus doctrinae. Nem akarom túlfeszíteni a metaforát, de hasznosnak tartom, ha a teológiát mi is a testhez hasonlítjuk, amely lehet egészséges is és beteg is (vö. 1Tim 6,3; 2Tim 1,13; Tit 1,9). Ez egyrészt erősíti az előzetes hitet, hogy a teológia egyetlen, szerves, élő egységet képez, másrészt tisztázó hatása van arra, ahogy a teológiai tévedések súlyát értékeljük. Ez utóbbiról szeretnék néhány szót ejteni.

Ha a teológia olyan, mint a test, nem mindegy, hogyan és hol sérül ez a test. Képzeljük el, hogy egyik reggel borotválkozás közben megvágjuk az állunkat. Felszisszenünk, és egész nap ott éktelenkedik rajtunk a vágás nyoma, de a dolog nem súlyos, a sérülés hamar elmúlik, nincs különösebb jelentősége. Ha másnap a meztelen nagylábujjunkra ráejtjük a vasalót, és a következő napokban leesik a körmünk, kellemetlenebbek a következmények, talán még bicegni is fogunk egy ideig, de ez sem olyan súlyos, mintha mondjuk amputálni kellene a lábujjunkat. Egy amputáció után azonban még mindig működik a test, hacsak nem alakul ki valami komolyabb komplikáció is. Egy ismerősömmel történt, hogy a tengerparton a sekély vízben rálépett egy furcsa, tüskés állatra, amely mérget fecskendezett a lábujjába, és a seb annyira elfertőződött, hogy hiába vágták le az ujját, egy idő után belehalt a mérgezésbe. Van tehát halálos sérülés is. Gyorsabb és biztosabb halál, ha valakit egyszerűen szíven szúrnak.

Morbid hasonlatok, de ezek segítségével tudom elmondani, miért fontos, hogy a teológiai tévedéseket ne egyformán kezeljük. Vannak olyan tévedések, amelyek egyből a teológia szívét érintik (ilyen például szerintem Krisztus helyettes bűnhődésének tagadása), vannak olyan tévedések, amelyek lassan ölnek (ilyen szerintem a plenáris inspiráció feladása vagy a posztmodern hermeneutika), vannak olyanok, amelyek csak csonkítják a testet, de az ettől még tud működni, és vannak tévedések, amelyeknek nincs igazán jelentőségük. Ha ugyanúgy kezeljük a tévedéseket, előfordulhat, hogy a borotválkozás közben szerzett jelentéktelen sérülést úgy gyógyítjuk, mintha halálos betegség lenne (esetleg éppen ezért már nem is gyógyítjuk), vagy fordítva, a mérgezést tévesztjük össze a karcolással. A bölcsesség persze abban áll, hogy meg tudjuk-e állapítani, mikor melyikről van szó. De amíg a tévedésekre úgy gondolunk, mint ami soha nem lehet végzetes, vagy éppen ellenkezőleg, olyannak tartjuk a teológiát, mint a dominójátékot, amelyben ha eldől egy dominó, akkor az összes eldől, addig szinte biztosan rossz gyógymódokat fogunk alkalmazni. Ha viszont a teológiára úgy tekintünk, mint az élő testre, és megtanulunk helyes diagnózisokat felállítani, elkerülhetjük a helytelen terápiákat.

Ezt a differenciált hozzáállást látjuk, amikor Pál apostol különbséget tesz a teológia szíve, az evangélium, és a másodlagos vagy harmadlagos kérdések között. A Galata levélben az evangélium kapcsán kijelenti: aki más evangéliumot hirdet, legyen anathéma (Gal 1,8-9). Aki az evangéliumot megváltoztatja, a keresztény hit szövetét szúrja szíven. Az evangélium megváltoztatása halálos seb. Egészen más helyzet az, amikor valaki téved mondjuk a húsevéssel vagy a szombat megtartásával kapcsolatban (Róm 14), holott a gyakorlatban ezek is fontos kérdések. Ilyenkor a tévedés sem nem halálos, sem nem feltétlenül betegíti meg a testet, bár lehetnek kellemetlen következményei, amelyeket jobb idővel kinőni. Figyeljük meg, mennyire tág teret ad Pál a tévedés lehetőségének, amikor azt hangsúlyozza, hogy mindenki legyen bizonyos a maga hitében (Róm 14,5), és ne ítélje el a másikat, akiért Krisztus meghalt (Róm 14,15)! Az Isten országa nem arról szól, hogy másodlagos dolgokban is mindig az igazunkért harcoljunk. Sokkal inkább a békességről és a Szentlélekben való örömről, valamint a szeretetről.

Az evangéliumi egység egyik alapja az, hogy csak nagyon ritkán alkalmazzuk a dominóelvet, vagyis megkülönböztetjük az evangélium középpontját és nem tekintünk minden tévedést azonos súlyúnak. Vannak olyan tévedések, amelyek súlyosak ugyan, de nem okozzák a test halálát. Ha a teológiai tévedésekről a dominóelv alapján gondolkodunk, az ilyen betegségekre is halálos betegségekként fogunk tekinteni, és ennek megfelelően fogjuk őket kezelni, holott a beteg tovább él és betegsége ellenére viszonylag jól is funkcionál. Hadd mondjak öt példát, amelyekben jelentős nézeteltérésekről van szó, de azoknak nem kell szükségszerűen az evangéliumi egység felmondásához vezetnie. Az egyes kérdések súlya talán nem azonos, de közös bennük, hogy önmagában egyik sem az evangélium megtagadása.

Az első példám az úrvacsora kérdése. Az elmúlt hetekben nehéz dilemmaként merült fel, hogy szabad-e a karantén alatt házi úrvacsorát tartani. Akik az úrvacsorának sakramentálisabb felfogását vallják, aggodalommal figyelték, hogy református és szabadegyházi körökben bátorították a kenyér otthoni megtörését. Ha ezek a hívők a dominóelvet vallják, könnyen arra a következtetésre is juthatnak, hogy akik otthon vesznek úrvacsorát, hajótörést szenvednek a hitben, vagy éppen az egyházukat futtatják zátonyra. Mivel a hit központi szentségéről van szerintük szó, az ő nézőpontjukból érthető az aggodalom. De ha különbséget tudnak tenni a tévedések súlya és jellege között, megállhatnak annál a pontnál is, hogy ez a gyakorlat egyszerűen árt az úrvacsora szentségének, de nem kérdőjelezi meg magát az evangéliumot. (Ezt fordítva is alkalmazhatjuk, ha helyesnek gondoljuk a házi úrvacsora gyakorlatát. Én például bizonyos keretek között annak gondolom.)

A második példám a keresztség, amely a mai napig az egyik legfontosabb választóvonal a protestáns felekezetek között. A reformáció idején Zürichben vízbe fojtották az anabaptistákat, mert a vízbe való bemerítés újrakeresztelő gyakorlatát vallották. Baptisták számára a népegyházi keresztelő gyakorlat a születés és újjászületés közötti választóvonal elmosását jelentette, és jelenti a mai napig, ezért határozottan elutasítják azt. Nem mondhatjuk tehát, hogy lényegtelen ez a kérdés. Mégis, az evangéliumi gondolkodás meg tudja különböztetni az evangéliumtól, és emiatt számtalan evangéliumi szervezetben együtt szolgálnak baptisták és pedobaptisták, olyannyira, hogy az egymással való kapcsolatuk időnként mélyebb, mint a saját felekezetükön belüli kapcsolatok. A baptista ma is valószínűleg azt gondolja, hogy a csecsemőkeresztség torzítja az egyház természetét és gyengíti az evangélium hatását, de bizalommal elhiszi, hogy a szövetségi keresztséget gyakorló testvérei Krisztus szolgái, és meg fognak állni Uruk előtt. Hál’Istennek a másik oldalról is ma már ez a hozzáállás a jellemző.

A harmadik példám a nemi szerepek és a női lelkészség kérdése. Komoly viták vannak a komplementarista és az egalitárius nézetet vallók között, hogy léteznek-e a családban és a szolgálatban bibliai alapú nemi különbségek. Nyilván mindkét oldalon úgy vélik, hogy a másik fél téved, sőt, az álláspontja egészségtelen, ezért végső soron akár le is rombolhatja a közös hitet. (Hiszen Krisztus és az Egyház misztériumáról van szó, nem?) A dominóelv alapján ezt könnyen le lehet vezetni, és hosszútávon talán igaz is. De ha az evangéliumban egyek vagyunk (fontos feltétel!), megadhatjuk egymásnak a bizalmat, hogy Isten kegyelméből egyelőre nem lett a vélt mérgezés halálos. Ez nem azt jelenti, hogy idővel nem is lesz az, de tekinthetünk az Istentől kapott kegyelemmel a jelen állapotra, amikor a tévedés még nem halálos. A Krisztusban való evangéliumi egység sokszor pont ezt a bizalmat jelenti, akkor is, ha egy felekezeten belül a két álláspontot – a keresztséghez hasonlóan – nehéz (és talán nem is helyes) együtt tartani.

A negyedik példám a megigazulással kapcsolatos ún. „Új Perspektíva” kérdése, amely elsősorban teológusok között tart számot érdeklődésre. Anélkül, hogy most kifejteném a vita lényegét (itt megtettem), az Új Perspektíva hívei (legismertebb közülük N. T. Wright) a megigazulás kérdését más keretbe helyezik, mint ahogy a megszokott protestáns megfogalmazások teszik, és az igazság tulajdonítása helyett a Messiás közösségi igazolására helyezik a hangsúlyt. Ez a vita érinti az evangélium szívét, de a fő kérdés itt az, hogy akik ezt a nézetet vallják, tagadják-e a tulajdonítás tanát, vagy egyszerűen csak más kontextusba helyezik azt. Az én véleményem az, hogy a teológiai doktoroknak itt nem szabad remegő kézzel operálniuk, de a betegség nem feltétlenül halálos. Sokszor maguktól a tan képviselőitől függ, hogy melyik irányba akarnak az új felfedezésükkel elmozdulni (szembeállítják a közösségi szempontot az egyéni megigazulással, vagy integrálják a kettőt).

Az ötödik példám a Genezis magyarázata. Amikor Nagy Gergely néhány hete a teremtéstörténet alternatív értelmezését vetette fel, és amellett érvelt, hogy Ádám előtt is éltek és haltak emberek, nagy követ dobott a vízbe, ami azóta is fodrozódik. Fontos azonban, hogy Gergő nem az evangéliumot kérdőjelezte meg, hanem csak a teremtés hagyományos értelmezését, mégpedig más evangéliumi teológusokat követve. Ha a dominóelv szerint gondolkodunk, Ádám történeti elsőségének bármilyen tagadása az evangélium tagadásához vezet, de szerintem ez az elv itt sem hasznos. Egyrészt mert nem mindegy, milyen értelemben tagadjuk Ádám elsőségét (Gergő például nem tagadja, hogy Ádám képviseleti értelemben az egész emberiség feje). Másrészt mert az sem mindegy, hogy következetesen áthúzzuk-e a szálat az egész bibliai teológiánkon, vagy egyfajta zárvány marad, és többé-kevésbé érintetlenül hagyja a teológiánk szívét. (Ha ezt a lehetőséget nem tudjuk elképzelni, nagyon szűkre zsugorodik az igaz hívők közössége.)

Lényegesnek tartom a bűn és a halál összefüggését, az istenképűség eredetét, és azt, hogy Ádámtól származik minden ember, ezért írtam válaszcikket Nagy Gergő felvetésére, és tartom én is napirenden a témát. Ha igazam van, Nagy Gergő (illetve több ismert evangéliumi teológus) felvetése, hogy nem Ádámmal jött a halál a világba, roncsolja a bibliai teológia szövetét. Ez a roncsolás azonban egyelőre nem halálos, inkább olyan, mint amikor amputálják egy ember lábujját. Szorítókötésre szükség lehet, de a szív egészségesen doboghat tovább. Persze ez a véleményem azon a feltevésen alapul, hogy a Genezis új értelmezése téves. Erről viszont érdemes lefolytatnunk az exegetikai vitákat, abban a reményben, hogy mindannyian tanulhatunk belőlük. Evangéliumi kereszténynek lenni azt jelenti, hogy ha mások jobbról győznek meg bennünket az Írások alapján, engedünk nekik. Ahogy Szalai András mondta a legutóbbi Evangéliumi Fórum Teológus műhelyében: „Tartsuk fenn magunk és mások számára a tévedés jogát!”

A szeretet sok tévedést elfedez. Erre az elfedezésre mindnyájunknak szükségünk van. Hogyan is juthatnánk előre a megértésben, ha mindig attól kellene félnünk, hogy egyetlen kis tévedésünk azonnal halálos lesz?

34 hozzászólás a “Tévedni teológiai dolog” bejegyzéshez

  • Nagy Gergely says:

    Kedves Ádám,

    nagyon köszönöm, hogy leírtad ezeket a gondolatokat, mindannyian tanulhatunk belőlük. Hogy őszinte legyek, illetve kicsit személyes síkra tereljem a kérdést, engem ezek a beszélgetések és viták hajtanak, segítenek abban, hogy amennyire lehetőségeim engedik és tőlem telik, elmélyedjek 1-1 téma olyan területén is, ahol talán az örökölt hagyományaim, vagy alapvető fundámentumaim (Biblia tévedhetetlensége, ortodox kálvinizmus stb.) miatt nem járnék.

    A bűn és halál kérdése kapcsán, ahogyan Tamásnak és neked is felajánlottam, bármikor nyitott vagyok a párbeszédre (tehát nem gondolom, hogy az álláspontom bemerevedett és változtathatatlan lenne), ami számomra azért fontos, mert úgy gondolom az, amit a Genezis kapcsán vallok, ezen áll vagy bukik, ez a legnehezebb és leginkább kardinális pont.

    Még egyszer hálás vagyok, köszönöm az intést és az iránymutatást, és folytassuk!

    Barátsággal,
    Gergő

  • Kazár András says:

    Kedves Ádám!
    Nekem nagyon tetszik a higgadt, megfontolt és nyugodt megközelítésed. Ezzel együtt úgy érzem, feladtad a labdát (amire most rámozdulnék 😊), és rákérdezek egy konkrét álláspontra, hogy véleményed szerint ez a teológia testén „sérülés”, „mérgezés”, vagy akár „szíven-szúrás”, vagy mi a csuda. Tehát, hová sorolod e mostani vitában is szerepet játszó, Nagy Gergely és Pátkai Miháy vitájában elhangzó, az ember istenképűségére, ill. Isten testére vonatkozó Mihály által képviselt nézetet?
    (https://www.youtube.com/watch?v=FCZJw-vOUUA 1:35 és 1:50 között lehet megnézni. Úgy vélem, biztos láttad, és ismered.)
    Pátkai Mihály nézetét Gergely eléggé „beindulva” az elején (1:37:50) herezisnek minősítette, a végén pedig az mondta, hogy (1:49:00-től) „ezek olyan dolgok, amik kizárhatnak a keresztyénségből”.
    Ádám, te hogyan látod, Pátkai Mihálynak az említett nézete (amennyire a vitából meg lehet ítélni) herezis? Kizárhatja őt a keresztyénségből ez a nézete, vagy egyszerűen csak Gergely túltolta? Te a skálán hová helyeznéd Pátkai Mihály gondolatait?
    Előre is köszönöm a válaszod.

  • Szabados Ádám says:

    Szia András!

    A másik cikk alatt pont erről (is) megy egy ideje a beszélgetés.

    A kérdésedre a válaszom az, hogy attól függ. Attól függ, milyen értelemben gondolja valaki, hogy Istennek teste van. Valamilyen általános értelemben, mint amire az alak szó utal? Istennek is valamiféle szómája van, mint a mennyei testeknek, ahogy Pál az 1Kor 15-ben a szómát használja? A Fil 2-ben Pál említi, hogy Krisztus Isten formájában (morphé theou) volt, mielőtt emberi formát vett fel – erre gondol? Vagy arra gondol, hogy Istennek anyagi teste van? Utóbbi szerintem is eretnekség.

  • Kazár András says:

    Ádám, köszi a gyors választ!
    Olvastam a másik cikkedet is, még frissibe’, de akkor még nem volt erről szó, vagy egyszerűen nem vettem észre. 🙂
    Mielőtt még belenézek a beszélgetésbe, a válaszodból úgy értem, hogy egyelőre nem lehet pontosan tudni, hogy mire gondolt P. Mihály, azaz több opció is fennáll. (Hát, hogy őszinte legyek, számomra sem volt világos, hogy mire gondol.)
    Tehát, érdemes jobban, pontosabban megismerni a nézeteit.
    (Személyesen én ezt ajánlanám magunknak, evangéliumiaknak minden helyzetben, jelen esetben a “liberális-Gergely-ügyre” is, és az “eretnek-Pátkai-ügyre” is. Már csak azért is, hátha egyszer én is “ügy” leszek. 🙂 )
    Köszi a válaszodat, megyek akkor és belenézek a beszélgetésbe.

  • dzsaszper says:

    Kedves Gergely,

    ha elfogadsz egy megjegyzést egy teológiában műkedvelő, nem biológus természettudóstól (igazából a számítástudomány a saját területem), akkor a bűn és halál kérdésében a vita bonyolultságát, illetve a jelenlegi vita potenciális félreértéseit részben az alapfogalmak tisztázatlansága adja.

    A vitában amellett érveltél, hogy a Genezis nem mond ellent az evolúció elméletének — és ennek kedvéért kimondatlanul egy sor állítást a biológia emberfogalmára építettél. A vitában álló teológusok — nekem legalábbis úgy tűnik — nem vették be veled együtt ezt a kanyart. Ádám a hominidák említésével szerény véleményem szerint a lényegre tapint: a biológusok a hominidákat vagy teljesen embernek, vagy legalább majdnem embernek tekintik.
    Amennyiben egy nem materiális de novo teremtésben gondolkodunk, akkor a teológia szempontjából viszont a hominidák egyáltalán nem emberek, hanem emberhez hasonló biológiájú állatok. Ez természetesen dominóként hozhatja maga után azt is, hogy az emberi halálon is lehet egész mást érteni, ha mást értünk ember alatt…

  • Kedves Ádám, csak egy megjegyzés a Rom 14 és alkalmazása körül: sztem nem a legjobb példa a másodlagos fajsúlyú teológiai témákra, mert ha jól látom, a fejezetben inkább arról van szó, hogy ki hogy dönt saját magára nézve: mit eszik és mikor mit ünnepel? Nem látom a szövegben azt sem, hogy konkrétan a kóser kaja vagy a szombat lenne a vita tárgya, de nekem úgy tűnik, nem teológiai, hanem egyéni hitéleti döntésekről van szó: lényeg, hogy tudja, ő miért teszi, és hagyja a másikat is dönteni. Hogy látod?

  • Szabados Ádám says:

    András,

    te milyen bibliai példát használnál erre? Én úgy látom, hogy bár a Róm 14 mögött valóban az a kérdés állt, hogy ki mit (nem) eszik és mikor (nem) ünnepel, ez azonban szoros kapcsolatban állt teológiai dilemmákkal. Vajon az új szövetség idején is érvényes a szombat törvénye? Ha igen, csak szombaton lehet megünnepelni, vagy bármely nap lehet az Úr napja? Vajon érvényben maradt a vérevés tilalma? Részt veszünk idegen isten tiszteletében, ha bálványáldozati húst eszünk? Vagy pogány környezetben csak zöldséget ehetünk? Mi vonatkozik a zsidókra és mi a pogányokra? Ezek a gyakorlatban jól érzékelhető, de teológiai dilemmák. Ezekben engedte meg Pál, hogy kinek-kinek a lelkiismerete döntsön. Miközben persze azzal, hogy a lelkiismeretet hagyta dönteni, finom teológiai tanítást is adott arra nézve, hogy az új szövetségben miféle szabadság van.

  • Varga Zoltán says:

    Úgy gondolom, hogy Jézus nem véletlen bízta az evangéliumot nem teológusokra!

  • Szabados Ádám says:

    Mint például Pál?

  • Varga Zoltán says:

    Konkrétan azokra a tanítványokra gondolok, akiket Jézus kiválasztott arra, hogy tanúi legyenek életének (beszédének és cselekedeteinek), halálának, és feltámadásának. Azokra gondolok, akiknek búcsúzóul meghagyta, hogy tegyenek tanítványokká minden népet, kereszteljék meg őket, és tanítsák nekik azokat a dolgokat, amelyeket Jézus tanított nekik. Ezek közt a tanítványok (tanúk) közt nem volt Pál nevezetű.

  • Szabados Ádám says:

    Értem, de ezzel azt is akarod mondani, hogy Pált nem Jézus választotta ki és hívta el, hogy tanúja legyen, és nem Jézus bízta rá az evangéliumot?

  • Varga Zoltán says:

    Nem Pálról beszéltem, sőt semmit nem mondtam Pálról.
    Arról beszéltem, hogy a Jézus által kiválasztott tanítványok között, tehát azok között, akik nagyjából három évet együtt töltöttek Jézussal, és tanúi voltak tanításainak, hétköznapi, és természetfeletti megnyilvánulásainak, halálának, és feltámadásának; azok között, akikre mint kiképzett tanítványokra és tanúkra rábízta az örömhírt, nem volt teológus. Következésképp, aki a mai kereszténység tanítását teológusokra bízta, az nem lehet ugyanaz a személy.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Zoltán,

    először ezt írtad: Úgy gondolom, hogy Jézus nem véletlen bízta az evangéliumot nem teológusokra!

    Én azért hoztam szóba Pált, mert kora egyik kiemelkedő teológusa volt (Gamáliel lábainál tanult), és az Újszövetség szerint Jézus bízta rá az evangéliumot (pl. ApCsel 26,15-18; 1Kor 9,1-5; Gal 1,1; Gal 1,11-12; Gal 2,7). Ez szerinted tévedés?

    Maga Jézus mondta egyébként: „Tehát minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.” (Mt 13,52)

    Ezt pedig Pál mondta a presbiterség kritériumaként: „aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket” (Tit 1,9).

    Abban természetesen igazad van, hogy ez nem csak formális teológiai képzés lehet. De a tanulás fontos és hasznos.

  • Varga Zoltán says:

    Istennek volt egy tökéletes terve Ádám tanítására. Rendszeresen meglátogatta Ádámot, és beszélgetett vele. Megtanította egy sor hasznos dologra, és kész volt megválaszolni minden kérdésre, ami Ádámban felmerült. Jól működött ez a rendszer, egészen addig a pillanatig, amíg valaki azt hazudta a feleségének, hogy Isten el akar előlük titkolni sok értékes információt és tudást, amivel Ádám és felesége tökéletesen független lehetne Istentől. Ádám és Éva elhitte a hazugságot, és felcserélte a mindenható Istennel való személyes kapcsolatot egy azonnal letölthető, instant tudásra. Az emberiség történelme, és a tudománytörténet a mai napig is arról szól, hogy Istent figyelmen kívül hagyva, maga keresi a válaszokat az élet kis és nagy kérdéseire. A teológia például arra hivatott, hogy egy, az Isten emberei által leírt könyvgyűjteményt elemez, boncolgat, és ebből akar összerakni egy képet Istenről, Isten jelleméről, akaratáról, törvényeiről, elvárásairól, múltbeli tetteiről, jelen megnyilvánulásairól, és az eljövendő dolgokról. A helyzet az, hogy a teológusok is hirdetik, hogy Isten tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz, és nem változik, sőt még a változás leghalványabb árnyváltozása sem férhet hozzá; ennek ellenére nem látják azt az alapvető igazságot, hogy Isten ma is ugyanazon módon akar tanítani, mint egykor a kertben. Ma is személyes kapcsolatra, párbeszédre, őszinte kérdésekre vágyik, és személyesen Ő szeretne tanítani.
    „De majd eljön az Igazság Szelleme, és ő el fog vezetni titeket a teljes igazságra, és bevezet benneteket minden igazságba. Mert ő nem saját magától beszél, hanem azt mondja, amit hall. Előre meg fogja mondani nektek azokat a dolgokat, amik majd később történnek.” János 16: 13.

    Szomorú, hogy az emberek ma is felcserélik az Isten által felkínált tanítást a tudás fájára, beiratkoznak teológiára, és ahelyett, hogy saját maguk keresnék Isten országát, és az Ő igazságát, megelégszenek teológusok téziseivel.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Zoltán,

    biztos vagy abban, hogy ez egy jó szembeállítás?

  • Varga Zoltán says:

    Kedves Ádám,

    A Bibliában szereplő hithősök nagyrészt nem a teológusok közül kerültek ki, nagy részük pásztor, vagy földműves volt. Jézusnak személy szerint nem volt jó véleménye a teológusokról, ennek rendszeresen hangot is adott, és nem is választott teológust a 12 közé. Jézus azt mondta, hogy aki nagy akar lenni közülük, az legyen a többi szolgája, szó sem volt teológiáról. A mai intézményes egyházban kizárólag feketeöves teológusok vezetik és tanítják a gyülekezeteket. Vajon kinek a hatására változott ekkorát a világ?

  • Szabados Ádám says:

    Kedves Zoltán,

    Jézus a Tizenkettőt valóban nem írástudókból állította össze, ebben igazad van, és amikor teológusok nem az Úr és emberek előtti alázattal hordozzák a felelősségüket, sokat ártanak az evangélium ügyének. A szembeállítás, amit használsz, mégis túlzó és félrevezető.

    Abban az időben az egyszeri halászok is, mint Péter, a zsinagógai oktatás keretében tanulták és memorizálták a Tórát. Jézus a pogányok apostolául (és az újszövetségi könyvek kb. felének szerzőjéül) pedig egy művelt tudós embert választott: a tarzuszi Pált. Péter, a volt halász, arról ír, hogy az Írásokat a tanulatlanok és állhatatlanok forgatják ki (2Pt 3,16). A presbitereknek járatosaknak kell lenniük a tanításban, hogy helyre tudják igazítani a tévedéseket (Tit 1,7). A Példabeszédek könyve a tanulást az egyik legnagyobb kincsnek nevezi. A teológia elvetése tehát nem bölcsesség, inkább kiskorúság és büszkeség.

    D. L. Moodyhoz (az evangélistához) – aki egyszerű ember volt, de nem vetette meg a tanulást – odament egy asszony és az állát felvetve azt mondta neki: “Mr. Moody, az Istennek nincsen szüksége a maga okosságára!” Mire az evangélista azt felelte: “Igen asszonyom, de nincs szüksége a maga butaságára sem!”

    Csak egy dolog nevetségesebb annál, amikor a tanult ember büszke a tudására: amikor a tanulatlan ember büszke a tanulatlanságára. Az alázatra és a bölcsességre egyik sem jellemző.

    Azt írod: az intézményes egyházban kizárólag feketeöves teológusok vezetik és tanítják a gyülekezeteket. Nem tudom, pontosan mit értesz intézményes egyház és feketeöves teológus alatt, de szabadegyházi hívőként sajnos azt is tapasztaltam, hogy a hívő nép mennyire kiszolgáltatottá tud válni tanulatlan tanítóknak, ha spirituális szólamokkal elzárják a teológia elől. Feketeöves tanítókból sokféle van. Teológusokból is.

  • jozsef says:

    VZ
    mit ertesz teologus alatt?
    teologiai diplomat eloszor a kozepkori egyetemeken allitottak ki… ezert az okori Mediterraneumban nem fogsz okleveles teologust talalni.

    te is teologus vagy,mert Istenrol beszelsz es ertelmezed a Bibliat…
    rajottem, nincs erom meggyozni, feladom 🙂

  • Ildi says:

    Szerintem Varga Zoltánnak igaza van.

  • Tavaszieper says:

    Kedves Ádám,

    Olvastam az evangelikal oldalon a téged ért kritikát, aminek a linkjét betetted a honlapra. Megesik az ilyen. (mosoly).

    Mi is a teológia?

    Amióta (immáron 3 éve) teológiát tanulok egy teológiai intézményben, nagyon sok új dologgal szembesültem.
    Ezek az új dolgok nem is igazán az iskola keretein belüli oktatásra és tananyagra vonatoznak, inkább annak a kutatói munkának köszönhetőek, amit a diplomamunkámmal kapcsolatban folyamatosan végzek.

    Az elején nem értettem semmit,
    majd volt, hogy sírni tudtam volna,

    majd hosszú órákat olvastam ,
    azután a felfedezett kincseket döbbentem néztem,

    majd hosszú vitákba bonyolódtam,
    azután újra sírni tudtam volna,

    majd már majdnem feladtam,
    azután újra ásni kezdtem,

    majd éjszakánként alig tudtam aludni,
    azután félretettem mindent,

    majd újra ágaskodott valami bennem,
    azután ismét nekifeszültem,

    majd kezdtek furcsán nézni rám,
    azután ingerült felszólítást kaptam,
    majd halk bátorítást: folytasd tovább,

    azután egyre több gyöngy és kincs,
    majd újra sötét és homály
    azután néhány apró csodás fénysugár,

    a könyvek illata, a régiek gondolata, a Biblia kincsestára, izgalmas gondolkodók, lendületes viták, csodás emberek, a könyvtárak hangulata, győzelmek és kudarcok sora.

    Igen volt , hogy kiakadtam, majdhogynem a sutba vágtam, volt hogy hangosan méltatlankodtam, de mégis oly szívesen olvastam az “ő gondolataikat”.

    Nagyszerű utazások, csodás társakkal:
    ott volt Ireneusz, Jusztinusz, Ágoston, Kálvin, Wyckliffe, Husz, Theophilosz, Kelemen és még sokan mások.

    Nagyszerű emberek, nagyszerű gondolatok. Különböző korok, különböző életek, mégis összefűzte őket, egyetlen dolog : A Biblia világa, a Biblia csodája.

    Nekem ezt adta a teológia.

    Igen a teológia nem ad hitet, a teológia akár el is veheti a hitet, de rájöttem: egyedül a teológia tárhatja fel a Biblia egyetemes, életet adó, ámulatba ejtő misztikumát .

    A teológia minden tudomány felett, a legfenségesebb helyet foglalja el, mindaddig, míg az igazságot kutatja.

    Én minden végzős teológus hallgató oklevelébe aranybetűkkel vésném be ezt a pár sort, hogy soha ne felejtsék el, hogy az ő hivatásuk és egy életen át tartó nemes feladatuk, nem más, mint az igazság kutatása:

    “Aki nem az igazságért keresi az Istent, az csak egy vallást talál meg.
    Aki a vallását jobban szereti az igazságnál, az csak egy egyházat talál meg.
    Aki az egyházát jobban szereti a vallásánál, az csak önmagát találja meg.”

    Ha minden teológusnak ez lenne az élete mottója, a kereszténység is életre kelne útjaik során.

  • Bolyki László says:

    Kedves Zoltán!

    Az, hogy vannak, akik átestek a ló túloldalára, szerintem nem elég ok arra, hogy te meg a ló másik oldalán lovagolj.
    Ebben az idézetedben jól megfigyelhető, hogy miért abszurd a felvetésed:
    “A teológia például arra hivatott, hogy egy, az Isten emberei által leírt könyvgyűjteményt elemez, boncolgat, és ebből akar összerakni egy képet Istenről, Isten jelleméről, akaratáról, törvényeiről, elvárásairól, múltbeli tetteiről, jelen megnyilvánulásairól, és az eljövendő dolgokról. A helyzet az, hogy a teológusok is hirdetik, hogy Isten tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz, és nem változik, sőt még a változás leghalványabb árnyváltozása sem férhet hozzá; ennek ellenére nem látják azt az alapvető igazságot, hogy Isten ma is ugyanazon módon akar tanítani, mint egykor a kertben. Ma is személyes kapcsolatra, párbeszédre, őszinte kérdésekre vágyik, és személyesen Ő szeretne tanítani.”
    Teljesen hibás az az elképzelésed, amikor szembeállítod egymással az Isten által ihletett Szentírás, az “Isten emberei által leírt könyvgyűjtemény” tanulmányozását, valamint azt, hogy Isten személyes kapcsolatra vágyik velünk, és személyesen szeretne tanítani minket.
    A kettő olyannyira összetartozik, hogy maga Isten fia, Jézus, aki egyúttal személyében maga az IGE is, az “Isten emberei által leírt könyvgyűjtemény”-éből idéz élete legnehezebb pillanataiban, mind a sátán általi megkísértésekor, mind pedig a golgotai kereszten. Hiába ő maga az élő ige, fontos neki az, ami “meg van írva”, a szívébe zárta az ige szavait, memorizálta azokat, és már 12 évesen a kor legképzettebb teológusaival tudott róluk vitázni. Mindaz, ami “meg van írva”, ennyire fontos! Hogy lehetne akkor szembeállítani az írott ige minél alaposabb tanulmányozását, és az Istennel való személyes kapcsolat megélését? Bár itt senki sem vitatja, hogy lehet úgy is teologizálni, igét tanulmányozni, hogy az nélkülözi az Úrral való személyes közösséget, de ugyanilyen veszélyes területre vezet az is, amikor a Szent Szellemmel megélt “személyes élményeket”, vagy ahogy írod, az “Isten által felkínált tanítást” hangsúlyozva, egyesek eltérnek az írott ige tanításától.
    Én sem vagyok professzionális teológus, de a szívem legmélyebb vágya, hogy minél jobban elmélyüljek Isten igéjében, és bizony sokszor nagyon jól jön, hogy vannak nálam sokkal képzettebb, nagyobb tudással rendelkező teológus testvéreim, akiket megkérdezhetek egy-egy speciálisabb tudást igénylő kérdésről.
    Értem, amit mondasz, mert jól ismerem azt az evangéliumi, gyülekezeti szubkultúrát, amelyben a tanult teológusok negatív figurák, míg a tanulatlan, képzésben nem részesült szolgálattevők pozitív példák, de ez egy teljesen téves megközelítés, több köze van a kisebbrendűségi komplexushoz, mint az igazság feltétlen szeretetéhez. Én zenész vagyok, és tudom, hogy az ösztönös zenei tehetség nélkül hiábavaló a zenei képzettség. Ám micsoda abszurd gondolat az, hogy aki képzett zenész, az egyúttal tehetségtelen is?
    Egyébként pedig Isten úgy határozott, hogy az Ószövetség legmeghatározóbb részének kifejtését, a Tórát, a kor egyik legmagasabban képzett emberére bízza, és az Újszövetség esetében ugyanez elmondható Pálról. Abban igazad van, hogy ezek mellett pedig vannak teológiailag képzetlen szerzők is. (Bár halkan megjegyezném, hogy a “tanulatlan” apostolok is rendkívül mély és intenzív Biblia-ismerettel rendelkeztek, a kor nevelési szokásai szerint) Ez pedig éppen azt jelenti, hogy Isten szerint nem a képzettség a legfontosabb szempont abban, hogy kire bízza üzenetét. De azt semmiképpen, hogy a teológusok nyakába varrjuk azt, hogy eltávolítják az embereket Istentől.

  • Varga Zoltán says:

    Kedves László, József és Ádám,

    Először is elnézést kérek, ha félreérthető voltam (írásban könnyen félreérthetjük egymást, különösen, mivel nem ismerjük egymást személyesen), bár mentségemre legyen mondva, még a nálam sokkal tanultabb Pál testvérem által leírtakat is félreértették némelyek. „A leveleiben néha előfordulnak nehezen érthető dogok. Akadnak olyan tudatlan és bizonytalan emberek, akik ezeket félremagyarázzák és kiforgatják.” 2 Péter 3: 16.

    A poszt címe „Tévedni teológiai dolog”, én erre igyekeztem reflektálni. Gondolom mindenkinek beugrott az eredeti mondás „Tévedni emberi dolog”, így bennem az fogalmazódott meg, hogy Ádám címadásában a „teológiai” lett az „emberi” szinonimája. Sajnos ezt a Seneca idézetet szinte sohasem teljes egészében szokták idézni, így pedig sérül, torzul az eredeti jelentése. A teljes idézet latinul: „Errare humanum est, (sed) perseverare diabolicum” , és magyarul: „Tévedni emberi dolog, de abban megmaradni, ördögi”. Így már más a leányzó fekvése. Így még világosabb, hogy mennyire sántít példaként a borotva, vagy a vasaló okozta sérülés, mint teológiai tévedés ábrázolása, hiszen ezek a sérülések hamarosan maguktól is begyógyulnak, a teológiai tévedésekkel ellentétben. A teológiai tévedésekkel az a baj, hogy akár évszázadokig is megmaradhatnak, mert ragaszkodnak hozzájuk az emberek. Így viszont a tévedés már, a Senecai idézet ördögi fázisába kerül.

    Ezzel együtt egyetértek Ádámmal abban, hogy különbséget kell tenni a kisebb, az evangélium lényegét nem érintő, és a nagyobb horderejű tévedések között, és abban is, hogy ezek különböző kezelést igényelnek.

    Amikor olvastam a címet, arra gondoltam, hogy nem a tévedésekkel teli teológiára, hanem a tévedhetetlen Istenre van szükségem. Aztán az is eszembe jutott, hogy Pál az előbbivel, a kiválasztott 12 az utóbbival volt kapcsolatban, és mindaddig halálos ellenségek voltak, amíg Pál nem találkozott Jézussal. Később Pál ezt mondta: „Én ugyan bízhattam volna a származásomban, mégsem teszem. Ha valaki ilyen előnyökben bízik, akkor én még sokkal inkább bízhatnék. Én ugyanis Izráel népéhez tartozom, mert Benjámin törzséből származom. Születésem után a nyolcadik napon körülmetéltek. Héber, azaz zsidó vagyok, akárcsak minden ősöm. Úgy követtem a Törvényt, mint farizeus. Lelkes és elszánt voltam, ami abból is látszik, ahogyan az eklézsiát, Jézus követőit üldöztem. Senki sem találhatott hibát abban, ahogyan a Törvényt követtem. Régen ezek a dolgok nagyon fontosak voltak a számomra. De most úgy látom, hogy Krisztussal összehasonlítva semmit sem érnek. De nemcsak ezeket, hanem az összes többi dolgot is teljesen értéktelennek tartom ahhoz képest, hogy egyre jobban megismerhetem Uramat, Krisztus Jézust. Mert őt megismerni mindennél sokkal jobb és értékesebb. Krisztusért mindezekről lemondtam, pedig valamikor értékesek voltak nekem. Most már tudom, hogy mindez csak értéktelen szemét!”
    Filippi 3: 4-8.

    Pál a korábbi életéből minden, fontosnak, hasznosnak, és jónak tartott dolgot; saját identitásának, önazonosságának meghatározó elemeit, köztük teológiai tanulmányait, teológiai irányultságát (farizeus); kárnak, és szemétnek (az eredetiben ürüléknek) ítél, Krisztus megismeréséhez képest.

    Én is ezt mondtam, vagy legalábbis ezt szerettem volna kifejezni.

    Ui. Én is jártam teológiára.

  • Varga Zoltán says:

    Kedves Ádám,

    Nem a tanultat és a tanulatlant, hanem a könyvet elemzőt, és a szerzőt ismerőt állítottam szembe egymással, és ez hatalmas különbség. Te gyorsan belebújtál a „tanult” szerepkörbe, csakhogy a másikat „tanulatlanként” állíthasd be válaszodban. Ez tipikus farizeusi hozzáállás!

    Fontosnak tartom a tudást, az igazság keresését, és gyönyörködöm Isten kijelentett igazságaiban.
    Igazi jelentéstartalmában a teológiára, mint Istenről szóló igaz ismeretre igen nagy szükség van. Nekem a tévedhetetlenség igényével fellépő, megkövesedett teológiai irányzatokkal, és az általuk működtetett, emberi, hatalmi struktúrákkal van bajom.

  • Varga Zoltán says:

    Néhány példa, ahol nem a teológia játssza a főszerepet:

    Jézus a Márk 13-ban vészterhes időkről beszél, ahol kiderül, hogy olyan tanítványokon keresztül fogja minden nép hallani az örömhírt, akik nem a teológiai jártasságukra, hanem Isten szellemének vezetésére hagyatkoznak, még a legveszélyesebb helyzetben is:
    „Letartóztatnak, bíróság elé állítanak, és megvernek titeket a zsinagógákban. Kormányzók és királyok elé kell állnotok miattam, hogy nekik is tanúskodjatok rólam. De még előbb minden népnek meg kell hallania az örömhírt. Amikor azonban elhurcolnak, és bíróság elé állítanak, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok. Amit Isten abban a helyzetben a szátokba ad, azt mondjátok, mert valójában nem ti fogtok beszélni, hanem a Szent Szellem szól majd rajtatok keresztül.” Márk 13: 9-11.
    Lukács 21:12-19. részt, is érdemes elolvasni, ahol még részletesebben láthatjuk ezt, és ahol le van írva, hogy az igazi bölcsesség nem a teológiában gyökerezik. Jézus itt határozottan megtiltja, hogy a teológiai képzettségükre hagyatkozzanak.

    Az irgalmas Szamaritánus példázatban láthatjuk, hogy az összes teológus elment a segítségre szoruló mellett, de Istenre, csak a származásilag és vallásilag megvetett, nem teológus hallgatott, aki megcselekedte azt, amire Isten indította.

    Jézus két, nem teológus, nem zsidó ember hitét dicsérte meg igazán, sőt el is ámult rajtuk. Az egyik az a római százados volt, akinek a szolgája volt beteg, a másik a Samáriai asszony, akinek a lánya volt beteg. Ezeknek az embereknek nagyobb Isten-ismerete volt, mint a kor teológusainak együttvéve.

  • Szabados Ádám says:

    Te gyorsan belebújtál a „tanult” szerepkörbe, csakhogy a másikat „tanulatlanként” állíthasd be válaszodban.

    Dehogy! Viszont valóban teológus vagyok, formális értelemben is. Ezért (meg egy csomó más okból is) abszurd számomra a szembeállítás, amit képviselsz. De mivel folyton módosul az állításod, őszintén szólva nem igazán értem már, mit is kifogásolsz a teológusokban vagy a teológiában. Zsigeri ellenkezést érzek benned valamivel szemben, amihez nekem nem sok közöm van (sem a teológusok jelentős részének, akiket ismerek, és különösen nem a teológiának, amit szeretek), és csak azt látom, hogy nem hozol méltányos ítéletet, ami pedig a Biblia szerint a fölülről való bölcsesség jellemzője (Jak 3,17). De természetesen jogod van a véleményedhez.

  • Varga Zoltán says:

    Kedves Ádám,

    Te írtad, tévedni teológiai dolog. Az redeti idézet szerint, tévedni emberi dolog.
    Ebből nekem az ugrott be hogy teológiai = emberi. Én folyamatosan az emberi teológiáról beszéltem, amikor valaki az írásokat úgy kutatja, mint valami kódfejtő, miközben vagy nincs személyes kapcsolata a szerzővel, vagy nem igényli a személyes diskurzust a szerzővel, mert majd ő megfejti a rejtélyt. Nagyon sok teológiai tévedésnek vethetne véget, ha odaállnánk Isten elé és megkérnénk, magyarázza el nekünk, hogy is vannak ezek a dolgok. Sokszor a megrögzült helytelen teológiai tanítások teszik lehetetlenné a kérdések felvetésnek még a lehetőségét is.

    Nem változtatgattam a véleményemet, ez aljas rágalom!

    Az első hozzászólásomban azt mondtam, hogy Jézus nem véletlen választott nem teológusokat az örömhír hirdetésére. Erről most is ez a véleményem. Ha szerinted Jézus véletlenül tette, vagy hibásan döntött az a te dolgod, jogod van azt hinni, amit akarsz.

  • Zoli says:

    Valóban sok hivatásszerű teológus van, aki Isten titkait szeretné kifürkészni (kódfejtő), de Isten valódi megismerésére egyáltalán nincs igényük. Ők hamis tanítók. A gyümölcseikről, cselekedeteikről ismerszenek meg. Pl. szeretetteljesen, vagy mézes mázosan viselkednek; egy diskurzus után beismerik, ha tévedtek, vagy sem; kioktatóak, vagy igyekeznek alázatosan, tiszteletteljesen viselkedni; a másik mondanivalójának megértésére törekednek, vagy sem; piactérre viszik a szentségeket Pl. Facebook, vagy az a céljuk, hogy az igaz evangéliumot hirdessék (1Kor15). Pilátus a piactért vette igénybe, szavaztatott…

    És sok igaz teológus is van, akik Isten országához tartoznak. Az Úr áldása legyen rajtuk és segítse igaz munkájukat.

  • jozsef says:

    vz
    teso, ismertetned ezt az urulekes dolgot? mert en sehol nem talalom az eredeti gorog iratokban sem talalom ezt a kifekezest, de a kar szo etimologiaila erdete sem urulek..
    koszi:)

  • István70 says:

    “A teológia olyan, mint egy test, a teológusok pedig jó esetben olyanok, mint a doktorok, akik ügyelnek a test egészségére.”

    Mondok egy másik példát. A teológia vezetés. A teológia a gyülekezet, az egyház részére vezetés. Olyan mint egy vállalat vagy egy szervezet vezetése. Ebben szükséges a professzionalizmus. Többféle vállalatot, szervezetet többféleképpen lehet vezetni, az is különböző lehet, hogy mit tartunk sikernek, ez nyilván más egy tőzsdei cég, vagy egy jószolgálati alapítvány, vagy egy helyi önkormányzat esetén. És a vezetésnek vannak szintjei a vezérigazgatótól a takarítók vezetőjéig. A teológus vezeti a gyülekezetet, valahonnan valahova. Lelki értelemben mindenképpen. Mivel a dolognak van tétje, az üdvösség, nem mindegy, hogy hova tartunk.

    Gyakori tévedés, hogy a gyülekezet tagjait a lelki vezetés beosztottaknak tekintik, akiknek az a dolga, hogy arra menjenek, amerre a vezető mondja. Még rosszabb, amikor a gyülekezet is így tekint magára: majd a vezető megmondja, mit kell csinálnunk. Nem teszünk fel kérdéseket: miért, miért így és miért ennyit foglalkozol ezzel. Menekülünk a felelősség alól. Személyi ellentéteken, vállalhatatlan erkölcsi botrányokon túl nagyon ritka, hogy egy gyülekezet a rossz, téves lelki vezetés miatt bocsát el egy vezetőt.

    Valójában az egyháztag, a gyülekezet tagja felelős a teológusaiért, a lelki vezetőiért. Olyan, mint a részvényes, vagy az egyesületi tag: stakeholder, azaz érintett. Az igazi stakeholder nemcsak a közvetlen hasznot keresi, hanem felelős azért, hogy a közösség kiben bízik, kinek ad mandátumot a lelki vezetésre. Én így tekintek magamra, és számomra ilyen az ideális gyülekezeti tag. Rám hat a teológus, én pedig hatok rá.

    A teológiai tévedés ezért egy vezetési hiba. Nem reális elvárás, hogy valaki soha nem hibázhat. De az sem reális, hogy a hibáknak nincs következménye. Ádám cikkéből ez hiányzik. Jó sok hibát leír, de hol van a következmény? Én úgy látom, hogy a teológosuk ettől a számonkéréstől vannak meglepve, megsértődve, felháborodva. Természetesen ez nem tántorít el attól, hogy igyekezzek felelősen kérdezni, reflektálni, ha kell, beleállni a konfliktusba. Nem vagytok tanítóhivatal, az egy másik kávéház 😉

    Írtam: az üdvösség a tét. Nem vagyok a kellemes közeg ellen, de nem barátkozni jöttünk össze. Vegyük egymást komolyan: érted haragszom, nem ellened.

  • Szabados Ádám says:

    István70,

    lehet jó hasonlat a cégvezető-stakeholder modell is, de szerényebb metaforának tartom a doktort. Viszont a felelősség kérdését ne korlátozzuk a teológusokra, hiszen a teológiai tévedések sem csak hozzájuk kapcsolódnak. Én olyan egyházi közegben nőttem fel, amelyben nem voltak teológusok, viszont hemzsegtek a teológiai tévedések. Jól jött volna néhány doktor…

    Szerintem a teológia tanulása (és az ezzel kapcsolatos elvárás vezetőink felé) vezetőinket is külső viszonyítási pontok figyelembe vételére készteti, és számonkérhetővé teszi; ez pedig erősíti a stakeholder szemléletet, hiszen mi sem a vezetőre nézünk, hanem arra, amire ő néz.

    És mielőtt valaki szóvá teszi, hogy nem valamire, hanem Valakire kell néznünk: természetesen a jó teológia Krisztusra mutat. Hozzá kell mindannyiunknak felnőnünk.

  • Varga Zoltán says:

    Kedves József,

    Nem könnyű megtalálni, és nem a “kár”, hanem a “szemét” szó egyik jelentése.

    Van egy weboldal: http://193.225.109.33/ Görög Újszövetség – Magyar nyelvtani elemzésekkel, itt rákerestem erre az igére, és a „szemét” szóra. Ezt adta ki:
    Szótári információk: szemét; Hap. leg. Fil 3,8: σκύβαλα (n.pl.acc.). Az LXX-ben is csak a Sir 27,4-ben található: “Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha beszél, kiderül az ember gyengéje (σκύβαλα)” (ÚKB). Annyi bizonyos, hogy erősen negatív jelentésű, vulgáris szó. Két lehetséges etimológiája közül az tűnik valószínűbbnek, hogy a „τὸ τοῖς κυσὶ βαλλόμενον – amit a kutyák elé vetnek” kifejezés összevonása. vö. R. FABRIS, Lettera ai filippesi…, 2000, 212.o; vö. G.D. Fee, Paul’s Letter to the Philippians, 1995, 319.o. A másik lehetséges etimológia a »σκῶρ, σκατός – trágya, ganéj, ürülék (Ógmsz)«, szóból indul ki, de mint Fee megállapítja, eszerint nagyon nehéz a „-βαλ”-t figyelembe venni.

    Ebben a cikkben is van szó erről a jelentésről: https://www.teologiablog.hu/szemetre-dobott-elet/

  • Miklós says:

    Akármit is mondott Jézus a “tanultakról”, az “írástudókról”? az Ő tanítása nem lehet mérvadó arra, hogy ma mi a helyes viszonyulás a “teológusokhoz”. Az írástudók és teológusok nem “teológusok” voltak, mert a zsidó vallásnak nincs teológiája, hanem a Törvényt magyarázgatták… aprólékos előírásokat, parancsokat vezettek le, írtak körül… sem a módszere, sem a célja nem volt azonos ennek a tevékenységnek a keresztény teológiáéval. Ha viszont totál nélkülözni akarja valaki a teológusokat, az hogyan akar személyes kapcsolatban lenni Jézussal? A Jézussal való személyes kapcsolat, magának Jézusnak a minősége, mibenléte a keresztények számára talán nem teológiai kérdés? Hogyha valaki azt mondja, hogy Jézus csak egy rendkívüli ember, nagy tanító volt, tagadja a helyettesítő elégtételt vagy Krisztus istenségét, (vagy mondjuk nem tagadja, de annyira liberális módon értelmezi, ami már tagadás…) az is lehet “személyes”, “Élő” kapcsolatban Jézus Krisztussal?

  • Szabados Ádám says:

    A Jézussal való személyes kapcsolat, magának Jézusnak a minősége, mibenléte a keresztények számára talán nem teológiai kérdés?

    De, az! Az is

    Hogyha valaki azt mondja, hogy Jézus csak egy rendkívüli ember, nagy tanító volt, tagadja a helyettesítő elégtételt vagy Krisztus istenségét, (vagy mondjuk nem tagadja, de annyira liberális módon értelmezi, ami már tagadás…) az is lehet “személyes”, “Élő” kapcsolatban Jézus Krisztussal?

    Abban az értelemben nem, ahogy Jézus beszél erről a kapcsolatról. Hiszen ez a kapcsolat azért élő kapcsolat, mert az is él, akihez kapcsolódunk. Ő pedig a halálból való feltámadása által bizonyult Isten Fiának. Ezért kiáltott fel a kétkedő Tamás, amikor a feltámadott Jézus sebeit meglátta: Én Uram, és én Istenem! Ekkor kezdődik a valódi kapcsolat. A hívő élet kezdetét jelző hitvalló keresztség az Úr Krisztus halálával és feltámadásával való azonosulás. Ha ő csak egy tanító volt, ez abban az értelemben nem lehetséges, ahogy az apostolok beszélnek róla, és ahogy millióan és millióan átéljük, akik hiszünk Benne. A Lélek azoknak adatik, akik hisznek…

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum