Nagymamám hosszú élete szinte átölelte az egész huszadik századot: az első világháborút, a vörösterrort, a második világháborút, az 1956-os forradalmat, a kommunista diktatúra mind a négy gyötrelmes évtizedét, a rendszerváltást és az ezredfordulót. Kilencvenöt évesen halt meg. Amikor 1945-ben Érsekújvár – ahol nagyapám tanárként dolgozott – Csehszlovákia része lett, nagyapám még a fronton volt, így Nagymamának kellett döntenie arról, hogy csehszlovák állampolgárok lesznek-e, vagy mindenüket hátrahagyva, négy gyerekkel és egyetlen bőrönddel átjönnek a határon. Nagymama Magyarország mellett döntött. Budára költöztek a nagyszülőkhöz, de nemsokára elvették tőlük ennek a háznak a tulajdonjogát is, majd elvették a kertjüket is, és lakótelepet építettek a helyére. Összesen hét gyermeke született, akik többsége még otthon lakott, amikor nagyapám szívinfarktusban meghalt. Ezeket azért írtam le, mert amikor Nagymamát megkérdeztem, hogy mi volt a legnehezebb esemény az életében, nem ezeket említette, hanem kapásból rávágta: Trianon.
Nagymama csak tízéves volt, amikor a Versailles-i kastélyban aláírták a Magyarországot feldaraboló békediktátumot, mégis ezt nevezte élete legnagyobb tragédiájának. Meglepett, mert Nagymama csendes, pietista asszony volt, a mennyei dolgokkal törődött, és ha valamit nem lehetett rá mondani, az az, hogy világias lenne. Igazából nem ismertem senkit, aki olyan komolyan vette volna a Jézusnak való engedelmességet, mint ő. Emlékszem, egyszer unokatestvéreimmel hívtuk kártyázni (Nagymama hetvenévesen pingpongozott is velünk), de azt válaszolta: „A kártyán a jumbó Jézust ábrázolja, a király pedig az Atyát.” Nem haragudott ránk, hogy kártyázunk, nem is várta el, hogy abbahagyjuk, de ő nem szállt be. Csendesen fájt neki, hogy a kártyánk gúnyolja Jézust. Egyszer azt is mondta, neki Jézus szenvedésében az fáj legjobban, hogy leköpték.
Trianon is fájt neki. Az ő nemzedéke csak hírből ismerte azt az individualizmust, amely legyint a nemzeti tragédiákra és halkan egyetért James Joyce bámulatos egoizmusával: „A haza haljon meg értem!” Nagymama nem is értette volna, mire utal az ír regényíró, az önzésnek ez a modern megnyilvánulása elképzelhetetlenül távol állt tőle. Természetes volt, hogy a nemzete tragédiája az ő tragédiája is. Mindig követte a politikai eseményeket, érdekelte, mi zajlik az országban, tudta, miért és hova szavaz. Jenő bácsi, Nagymama állatorvos öccse, 1956-ban megfogadta, hogy egészen addig fekete nyakkendőt hord, amíg ki nem mennek az oroszok Magyarországról. Megérte ugyan a rendszerváltást, de én most már mindig a fekete nyakkendőben fogok emlékezni rá. Nagymamára pedig úgy, mint akinek Trianon fájdalmas emlék volt.
Nem a fájdalom a fontos nekem ebből, hanem a nemzetért érzett felelősség. Csak annak fáj a veszteség, aki szerette azt, amit elveszített, vagy szereti azt, aki veszteséget élt át. Nagymamára igaz volt mindkettő. Mélyen átélte a veszteséget. Viszont hitte azt is, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük”. Vannak sziklák, amelyek azért porlanak el, mert nem maradandók, és van egy örökkévaló szikla, amely nem porlik el. Nagymamának Trianon csak a fájdalmas múlt volt, a reménységét a mennyei városba vetette. Nekem is arról beszélt. Ma is megvan a kis igekártya, amit tőle kaptam: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját!” Gyerekkora a Magyar Királysághoz kötötte, reménysége az Isten Királyságához. Felbecsülhetetlen számomra ez az örökség.
„Amikor 1944-ben Érsekújvár – ahol nagyapám tanárként dolgozott – Csehszlovákia része lett,…”
Téves adat!Ugyanis 1945. március 29-én érte el a II. ukrán front a várost, s így Érsekújvárott ekkor fejeződött be a második világháború.
Igazad van, javítottam is. Édesanyám született 1944-ben, ezzel kevertem össze.
Nagyon köszönöm.Elküldtem a testvéreimnek is.
Eszter
Köszönöm, Ádám! Nagyon fontos gondolatok, jól és szépen kimondva. Számomra személyes is, mert összhangban van azzal, amit tapasztaltam a saját fölmenőim részéről. Méltó ünnepi megemlékezés.
„…………. Nagymamára igaz volt …………., hogy „nincsen itt maradandó
városunk, hanem az eljövendőt keressük”.Vannak sziklák, amelyek azért porlanak
el, mert nem maradandók, …………………………………………….”
Számomra minden veszteség, fájdalom, igazságtalanságkor hangsúlyossá válik a
Jób könyvének 24. része, mely sokszor átsegített a megkeseredésen azon élet –
helyzetekben, mikor ezek az érzések erőt vettek, vesznek, vagy erőt fognak
venni szívemben. Hisz személyes életemben mindig rájövök, jogos az ítélet. Az
említett igeszakaszból azokat idézem, amik személyes életemben a hangsúlyos
üzenetet hordozzák, bár minden szava Isten perspektívájából a jogosságot képviseli:
„Miért is nem titkolja el a Mindenható az ő büntetésének idejét, és miért is
nem látják meg az őt ismerők az ő ítéletének napjait?!……………………
A határokat odább tolják, …………………………………………….
……………………………………………………………………
………………………………, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem
törődik e méltatlansággal. Ezek pártot ütöttek a világosság ellen, utait nem
is ismerik, nem ülnek annak ösvényein. …………………………………
……………………………………………………………………
Magasra emelkednek, egy kevés idő és már nincsenek! Alásüllyednek, mint akárki
és elenyésznek; és levágattatnak, mint a búzakalász. Avagy nem így van-é? Ki
hazudtolhatna meg engem, és tehetné semmivé beszédemet?”
Jézus is siratta nemzetét, a zsidók ma is imádkoznak saját nemzetükért, mi is tegyük ezt.
Kedves Ádám,
Itt a monarhia vezetése a hibás, aki sokat markol, keveset fog. A merénylet után, a szerbekkel szépen ki lehetett volna békülni. Sok nagy birodalom bukott meg eképpen, hogy kisemmizte a kis szomszédot…
Szia Ádám!
…a nemzetért érzett felelősség
Ezt hogyan kell elgondolni?
Kicsit úgy, mint a családért, a nagycsaládért, a társasházért vagy a falunkért, városunkért érzett felelősséget.
A családért, azt értem és szerintem mindenki érti.
Nagycsalád még szintén, de ott már mint felelősség csökken és oszlik…
Társasház – betartom a szabályokat, fizetem a közös költséget, nem szemetelek – de ez már más kategória
Falunkért, városunkért – itt már szinte feloldódik teljesen
…és akkor még hol van a nemzet?
De értettem, amit írtál, köszönöm a választ!
Igen, a nemzetért érzett felelősség nem mindig könnyen megragadható kategória az egyén számára. De vannak helyzetek, amikor talán még egyszerűbben is értelmezhető, mint a nagycsaládért vagy a társasházért érzett felelősség. Gondolj az olimpikonra, aki a teljesítményével a nemzetét képviseli, vagy a turistára, aki szégyelli, amikor egy másik magyar bunkón viselkedik, noha nem érez ilyen szégyent, amikor egy brit vagy egy román viselkedik ugyanúgy.
Tíz éve írtam ezt az angol nyelvű esszét a nemzeti identitás és az üdvtörténet kapcsolatáról: New Covenant Israel As a Multi-Ethnic Diaspora.
Köszönöm, kedves Erzsébet, osztom 🙂 Készültem írni, hasonlóan mint a cikk, saját tapasztalattal: apám 18 évesen mindent odahagyva Erdélyben, felült a vonatra, nem akart román állampolgár lenni. Egész életében BOLDOGTALAN volt a haza elvesztése miatt (ízek, tájak … emberek: mindennapos kaláka … ) ám miatta árnyalt a kép bennem (nem voltam – csak a temetésén – nem megyek Erdélybe … egy félmondat gyűlöletet sem bírok elviselni).
A nemzetről a zsidó nép története üzen: kétezer év után FÖLDJÜKRE tértek vissza (mi könnyen vagyunk okosak ez ügyben 1948 után). Az ÚR Isten nemzeteket akart ahogy családokat akart, nem mindent bele egy olvasztótégelybe.
Isten, Haza, Család! Ez egyben egy sorrend is, örülök, hogy nem kell itt kifejtem ezt.
Mellette köszönöm az összes írást – hozzászólást amit ezen oldal összegyűjt. Hálás vagyok érte.
…és ez a három hogyan súlyozódik egymáshoz képest?