Hogyan változhat az Isten iránti gyűlöletünk szeretetté?

2020 Júl. 16. | Divinity, Egyén, Elmélkedések, Rendszeres teológia, Spiritualitás | 6 hozzászólás

Ha igaz, hogy az Isten iránti gyűlölet legmélyebb oka az ítéletétől való félelem, hogyan tud a gyűlölet szeretetté változni? Kálvin mondja: „Ha lelkiismeretünk haragot és bosszút lát csupán, hogyne rendülne meg, és hogyne borzadna el? Hogyne menekülne Istentől, ha retteg tőle? Márpedig a hitnek keresnie kell Istent, és nem elmenekülnie tőle.” (Institutio III.2.7)” Nathanael Emmons kálvinista teológus szerint azért nem szeretik az emberek Istent, mert gyűlölik őt. Ha ez a gyűlölet abból a félelemből fakad, hogy Isten elítél bennünket, hogyan tudnánk Istenhez közeledni ahelyett, hogy elhúzódnánk tőle, hogyan vonzódnánk hozzá, ahelyett, hogy menekülnénk a tekintetétől, különösen, ha a félelmünk jogosságát még a lelkiismeretünk is megerősíti? Hogyan tudna a gyűlöletünk szeretetté változni, ha Istennek már a léte is fenyegetést jelent az önrendelkezésünk számára, amely nem veszi figyelembe Isten akaratát?

A bibliai válasz két részből áll: a gyűlölet az evangélium és a Szentlélek által változik át szeretetté. Mindkettő elengedhetetlen ahhoz, hogy ne akarjunk távolságot tartani Istentől. Kezdjük az evangéliummal. Kálvin írja ezt is: „Állítsunk csak jóindulatot vagy irgalmasságot az akarat helyébe, melynek üzenete gyakran szomorú, kinyilvánítása pedig rettenetes, és máris közelebb kerülünk a hit természetéhez! Mert azután kapunk nagyobb kedvet Isten keresésére, miután megtanultuk, hogy üdvösségünk nála van letéve, és kijelentésével ő maga erősíti meg, hogy figyel rá, és gondja van arra. Ezért szükségünk van kegyelme ígéretére, amellyel igazolja, hogy irgalmas Atyánk, hiszen másképpen nem közeledhetünk hozzá, és egyedül csak ebben a kegyelemben nyugodhat meg az ember szíve. Ezért kapcsolódik össze a zsoltárokban lépten-nyomon az irgalom és az igazság, mint két összetartozó dolog; mert hiába tudnánk, hogy Isten igaz, ha ő maga nem vonna önmagához kedvesen. Irgalmasságát sem tudnánk elfogadni, ha nem a saját szavával kínálná fel nekünk.” (III.2.7)

Máshogy fogalmazva, az emberben akkor fordulhat át a gyűlölet szeretetté, ha megérti, hogy van esélye Istennél. Amíg az Istennel való találkozásban csak az ítéletet látja, amíg Istenhez csak a komor vádakat kapcsolja, amíg retteg a Szent Bíró tekintetétől, addig a szíve nem fog vágyódni Isten közelségére. Ezért van kulcsfontossága a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott evangéliumnak, amely arról szól, hogy Isten kész megbékélni velünk, sőt, ő maga fizette meg a vétkeink árát, amikor Jézus Krisztus halálában magára vette a bűneink büntetését. Az evangélium az a jó hír, hogy Isten szeretete utat talált hozzánk, miközben az igazságosságát sem függesztette fel, hogy mi is úgy találjunk utat hozzá, hogy a lelkiismeretünket terhelő vád közben elégtételt kapjon. Az Istentől való távolságtartásunk akkor válik okafogyottá, amikor megértjük, hogy Isten a bűneink ellenére közel akar hozzánk lenni, mégpedig nem vádlóként, hanem szerető apaként. Erről szól az evangélium.

Azonban az evangélium önmagában még nem változtatja át a gyűlöletünket szeretetté. Sőt, akár fel is tüzelheti a gyűlöletet. Ezt nemcsak a Biblia tanítja, hanem a tapasztalat is alátámasztja, hiszen hány és hány ember hallott már Isten kegyelmes ígéreteiről úgy, hogy a szíve mégis hideg maradt, vagy akár még mélyebb lett utána a gyűlölete. Az evangélium megalázó, hiszen elveszi a dicsekvésünket. Az evangélium keresztre feszíti az öntörvényűségünket, hogy istentörvényűek legyünk. Az evangélium olyan kapcsolatba hív, amelyben az első pillanattól adósoknak érezzük magunkat. Ráadásul ellenségünkkel kellene megbékélnünk, akiről masszívan negatív képet festettünk már magunkban, és minden egyes nap újabb és újabb ecsetvonással alakítottuk a képet azzá a szörnyeteggé, amelytől okkal elhúzódhatunk. Az evangéliumba vetett bizalom szükségszerűen együtt jár tehát a gőg, az autonómia és vélt igazságunk feladásával, és ez a lehetetlen csomag inkább megacélozza az ellenakaratot, és az önfeladás helyett a még eltökéltebb ellenállást eredményezi.

Ezért van szükség a Szentlélekre is ahhoz, hogy a gyűlölet szeretetté váljon. Pál apostol a thesszalonikai hívőknek írja: „Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is… amikor sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét” (1Thessz 1,5-6) Az evangélium eljutott hozzájuk, ahogy másokhoz is, de hozzájuk úgy jutott el, hogy a Szentlélek által örömmel fogadják azt. A korinthusi hívőknek ezt írja Pál: „Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát.” (2Kor 4,3-4) Hogy lehet, hogy a korinthusi hívők mégis meglátták? „Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6)

A Szentlélek tesz bennünket képessé arra, hogy amikor az Isten országáról szóló evangélium kegyelmes ígéreteit meghalljuk, megörüljünk azoknak és bizalommal lépjünk általuk Istenhez. Maga Jézus tanította, hogy ha valaki nem születik újjá a Lélektől, az nem láthatja meg az Isten országát (Jn 3,3-5). Hiába halljuk Isten kegyelmes ígéretét, hiába mondják nekünk, hogy a Szent Bíró megbékélésre törekszik, hiába halljuk, hogy a bűneink Krisztusban rendezve vannak, ha hiszünk, hiába tárják elénk a jó hírt, büszkeségünk, félelmünk, szégyenünk, lázadásunk inkább csak keményebbé tesznek bennünket. Nem az Isten országának a csodáját látjuk, hanem továbbra is a vádat, az önfeladás rettenetét, valamint azt, hogy vissza kell bontanunk a képet, amit olyan hosszú ideje építgettünk magunkban Istenről. A Lélektől kell újjászületnünk, hogy meglássuk az Isten országát, Krisztus arcán az Isten dicsőségét, és közel lépjünk hozzá.

A kegyelmes ígéretek nélkül nem tudjuk szeretni Istent. De ha csak az evangélium jut el hozzánk, az sem elég. Az evangélium és a Szentlélek együtt változtatják bennünk az Isten iránti gyűlöletet szeretetté.

 

6 hozzászólás

  1. Gergely Erzsébet

    Remek képválasztás Ádám!

    Köszönöm, és a posztot is.

  2. Sóskuti Zoltán

    Köszönöm ezt a mondatot, ebben látom a fordulópontot: “Az evangéliumba vetett bizalom szükségszerűen együtt jár tehát a gőg, az autonómia és vélt igazságunk feladásával…” Ehhez koldussá kell lenni lélekben, üres kézzel, ahogy az első boldog-mondásban halljuk… Ez pedig minél “nagyobb” az ember, annál nehezebb…

  3. István70

    Nekem tetszik az írás, de továbbgondoltam. Ez bináris? Csak két értéket vehet fel az ember érzelmi állapota? Gyűlölet vs. szeretet? Van-e harmadik állapot?

    Konkrétan Pál máltai hajótörésére gondolok, az ott tapasztalt “nem mindennapi emberségre”. Hiába tesz csodákat Pál, mégsem térnek meg a máltaiak, de nagyon becsülik őket. (ApCsel 28, 1-10)

    Sok “máltai barbár” van, akik erkölcsös, tisztességes életet élnek, de nem hisznek. Vagy ők is hisznek? Van olyan, hogy valaki hisz, de nem tud róla?

  4. Szabados Ádám

    Megfontolandónak tartom Augusztinusz tanítását, aki ragyogó bűnöknek nevezte a pogányok erényeit. Szerinte azonban ezek az erények látszólagosak. Bár a rómaiak pl. férfias bátorságról tettek tanúbizonyságot, hőstetteik igazi motivációja pusztán a dicséret utáni bűnös vágy volt. Vagyis amikor a hitetlen emberek olyan cselekedeteket visznek végbe, amelyek látszólag győzedelmeskednek a bűn felett, Augusztinusz szerint az nem a bűnök elnyomása, hanem bizonyos bűnök győzelme más bűnök felett.

    Augusztinusz – és nyomában Kálvin is – különbséget tett viszont az emberi természet megromlásában attól függően, hogy a képességek a természetre vagy a természetfelettire irányulnak-e. Előbbiek csak megromlottak, utóbbiak meg is semmisültek. Az erények az emberek közötti kapcsolatokban ezért inkább csak eltorzultak, de nyomokban és szétszaggatva azért megmaradtak, Istent azonban őszintén és szeretettel senki sem keresi Isten kegyelme nélkül.

  5. dzsaszper

    Engem most az egész történet egy olyan aspektusa érdekel igazán mostanában, ami csak finoman implicit módon kerül említésre.
    Az igehirdetés bolondsága (ld. 1Kor 1, 18-30), illetve nekünk keresztyéneknek a szerepünk, mint tanúk.
    Olykor nehezen érthető, de a Szentírásból egyértemű: a Szentlélek embereket használ fel ahhoz, hogy másokat Krisztushoz vezessen és egyben a Sátán hazugságait és gonoszságát leleplezze.
    Miközben mi keresztények a szőlővesszők vagyunk és nem szőlőtövek: ha Krisztusban nem maradunk, nem tudunk teremni semmit.

  6. jgabor

    Jobb híján ide írom:
    A Zsoltárok könyvét tanulmányozva többször megfogalmazódott mostanában bennem a kérdés, hogy kik az ellenségeink, és mit kezdjünk velük.
    Ha tudnátok valami jó olvasnivalót vagy gondolatot a témában, köszönettel fogadom.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK