Ha az igazság csak hatalom, akkor csak a hatalomnak lesz igazsága

2021 febr. 3. | Divinity, Filozófia, Társadalom | 17 hozzászólás

Kis túlzással az egész felnőtt életem azzal telt, hogy körülöttem mindenhol azt harsogták: „nincs abszolút igazság”. A „kis túlzás”-t nem arra értem, hogy nem pont ezt harsogták volna, hanem arra, hogy hála Istennek nem ezzel telt az egész felnőtt életem, és nem mindenhol harsogták ezt. Ettől még gyakori és meghatározó élményem volt, ráadásul az abszurditásig fokozódó apologetikai tornamutatványt jelentett a vele való viaskodás. Látszólag egyszerű volt megválaszolni („ha nincs abszolút igazság, akkor az sem lehet abszolút igaz, hogy nincs abszolút igazság”), de valahogy a kerti taracknál is szívósabban tapadt meg ez a meggyőződés a környezetemben, és makacs gondolati indaként hatolt be még az általam ismert keresztény körökbe is.

Emlékszem, hogy amikor a Kolosy téren egy nyelviskolában angolul tanultam, az egyik óra után a tanárral valahogy szóba került a hit és a vallás kérdése, és ő ezt mondta: „Mindenki azt hisz, amit akar. Nincs abszolút igazság.” Emlékszem Heller Ágnes előadására a Veszprémi Egyetemen, amelyben elmagyarázta nekünk, hogyan vet véget a posztmodern a nagy narratíváknak, és hogy posztmodernizmus éppen ezért nincs is, csak posztmodern (izmus nélkül). Megszűntek az abszolút normák és igazságigények, a vallások meg amúgy is csak vallások.

Emlékszem, hogyan jelentek meg a posztmodern eszmék az akkori MEKDSZ-ben (amelytől fiatal hívőként nagyon sokat kaptam), és velük néhányakban az a meggyőződés, hogy az abszolút igazság modern gondolat, ezért a modernitást magunk mögött hagyva el kell fogadnunk a nemtudást és a bizonytalanságot, és hogy a hit is kulturálisan meghatározott. Emlékszem, hány és hány vitám volt azokkal, akik így gondolkoztak. Közben én is sokat tanultam az igazság személyességéről, de megdöbbentett, milyen mély meggyőződéssel tudtak emberek beszélni arról, hogy a mély meggyőződés az éretlenség jele, és milyen megingathatatlan merevséggel tudtak ragaszkodni ahhoz a posztmodern dogmához, hogy az igazsághoz való ragaszkodás a modernitás herezise.

Aztán arra is emlékszem, hogy a kezembe került Gene Veith egyik könyve, amely a posztmodern filozófiai gondolkodást, művészetet és kulturális érzékenységeket igyekezett elmagyarázni azoknak, akik még csak ismerkedtek a Lyotard, Foucault, Derrida és más véleményvezérek által felvázolt új vízióval. Ők természetesen sem véleményvezérnek nem nevezték volna magukat, sem vízióról nem beszéltek volna, hiszen éppen abban igyekeztek a véleményükkel vezetni, hogy nincsenek vezérek, és éppen olyan új víziót vázoltak fel, amelynek a lényege az volt, hogy nincs vízió. A könyv azért volt jó, mert miközben értette, amiről ezek az emberek beszéltek, képes volt külső nézőpontból rájuk nézni, és egy pillanatig nem fogadta el, hogy nincs ilyen külső nézőpont. Erre egyetlen oka volt: Veith nem modernként és nem is posztmodernként, hanem a kinyilatkoztatásban hívő keresztényként írt.

Számomra ez akkor nagyon komoly fogódzót jelentett a körülöttem szép lassan cuppogó mocsárrá váló szellemi környezetben. Veith jó vezetőnek bizonyult. Volt azonban egy gondolata, amelynek igazsága úgy gyújtott világosságot bennem, mint egy villámcsapás, és azóta döbbenetesen prófétainak is bizonyult. Veith azt mutatta meg, hogy a posztmodern igazságfelfogása hova vezet. A posztmodern – a marxi gyakorlati filozófiához hasonlóan, sőt abból eredően – az emberek közötti kapcsolatot az elnyomó-elnyomott mátrixában értelmezi, de elsősorban a nyelvben látja az elnyomás okát és megvalósulását. Az igazság a nyelv viszonylagosságában ölt testet, de mivel a nyelv a hatalom kifejeződése, az igazság sem más, mint az elnyomás eszköze. Veith a nyilvánvaló következtetést vonta le ebből: ha valaki így gondolkozik az igazságról, az nem az igazságot fogja keresni, hanem a hatalomra fog törni, és a hatalom megszerzéséhez a nyelvet fogja használni.

Nem hiszem, hogy Veith volt az egyetlen, aki ezt előre látta volna, de nekem ő segített ezt megérteni. A 90-es években viszont ez még nagyon távolinak, szinte szürreálisnak hatott. Értettem a logikát, de alig mertem erről így beszélni, annyira nem tűnt életszerűnek. Akkor még a New York-i ikertornyok is álltak, a magukra valamit is adó értelmiségiek a civilizációk konfliktusát előre vetítő Huntington helyett a történelem happy endingjét ünneplő Fukuyamának hittek, és elképzelhetetlen volt, hogy bárki is a posztmodern nyugaton kizárólagos hatalomra törjön. Leszámítva persze a „tekintélyelvű”, konzervatív „moderneket”, akiknek a nyelvi és sokféle egyéb „zsarnoksága” alól zajlott éppen a felszabadítás. Akkoriban úgy tűnt, hogy a normáktól elidegenedett posztmodernek csak a normákat kérdőjelezik meg, nem a normák szerint élőket.

Ma viszont már csak az nem látja, hogy a mélyben mi történik, aki nem akarja látni. A viharfelhők régóta gyülekeznek. Eleinte talán csak azok észlelték, hogy a posztmodern égisze alatt szép lassan a hatalom akarása kebelezi be az igazság keresését, akik a tudomány vagy a kultúra olyan szegmenseiben dolgoztak, ahol a nyelvi háború legfontosabb kulcspozíciói találhatók. A másként gondolkozók fokozatosan szorultak ki a nyugati egyetemekről, a filmvilágból, a médiából, a kultúra alakításának szinte minden területéről. Elindult a nyelv felülvizsgálata és a PC nyelvhasználat kötelezővé tétele, vagyis a nyelv tudatos alakítása. A posztmodern mosolya mögött egyre többször villant fel a kritikai elmélet vicsora, az a törekvés, hogy a világot mégiscsak a haladás útján terelgessék előre, a haladás útját pedig a baloldali ideológiákból már jól ismert világnézeti és ideológiai póznák jelöljék ki.

A bohócnak tartott Donald Trump 2016-os megválasztása tett végleg pontot a posztmodern bohóckodás végére. Majdnem felugrottam a székemből, amikor néhány éve az első cikket olvastam, amely „az igazság utáni” (post-truth) kort ostorozta. Addig úgy tanultam, hogy az igazság utániság éppen a posztmodern lényege! Az igazság utáni kor az abszolút igazság elnyomása alóli felszabadulás, a modernitás eloldozó meghaladása, a nagy narratívák vége, a jelentés örök lebegése és tánca, a derridai differance, a szöveg végtelen labirintusaiban való vidám kergetőzés. Az áthatolhatatlanul vastagbőrű, pimasz ellenlábas megjelenésekor egyik pillanatról a másikra megint fontos lett az igazság. A posztmodern fagyi visszanyalt, és hirtelen minden posztmodern értelmiségi a hazugság ártalmairól kezdett papolni.

Amikor Kellyanne Conway, Trump tanácsadója „alternatív tényekről” beszélt, a posztmodernek megbotránkoztak, és azonnal visszahívták hosszú vakációjáról az igazságot. Akik addig a viszonylagosságot ünnepelték, minden átmenet nélkül elfoglalták a szellemi térben az abszolút viszonyítási pontot, mintha nem is lett volna soha olyan, hogy posztmodern. Mielőtt valaki félreért, nem Trumpról írok most, ő csak katalizálta azt a folyamatot, amelynek a maga logikája szerint előbb vagy utóbb végbe kellett mennie. Talán csak a folyamat gyorsasága meglepő. Pár éve nehéz volt elképzelni, hogy a szabad közösségi platformokból lett progresszív óriás techcégek féktelen cenzúrája az igazságra hivatkozva (fact-check) fogja szakmányban elhallgattatni a hangokat, amelyek mást tartanak igaznak, mint azok, akik az elmúlt évtizedekben éppen az abszolút igazság létét tagadták. Ma ez egyre többeknek valóság.

Ha az igazság csak hatalom, akkor egyszer csak a hatalomnak lesz igazsága. Veith harminc éve megjósolta ezt. Az előttünk álló út most kifejezetten nehéznek és fenyegetőnek látszik, de legalább megint tétje van annak, hogy kimondhatjuk-e, amit gondolunk. G. K. Chesterton száz évvel ezelőtt szintén prófétai előrelátással fogalmazta meg a mögöttünk álló időszak problémáját: „Mikor a hajdani liberálisok megszabadítottak valamennyi eretneket a szájpecektől, az volt az elképzelésük, hogy ily módon vallási és filozófiai felfedezésekre jutnak. Azt gondolták: a kozmikus igazság annyira fontos valami, hogy mindenkinek külön-külön fontos tanúskodnia. A modern felfogás szerint a kozmikus igazság annyira jelentéktelen, hogy bárki bármit mondhat – nem számít.” (Eretnekek, 7)

Most megint a szájpeckekhez térünk vissza, csak ezúttal olyanok teszik ránk, akik már nem valamiféle ortodoxiában hisznek, hanem a hatalom igazságában. A hatalom igazságában hívők hatalomra jutva azt nevezik abszolút igazságnak, amit ők mondanak, és azt hazugságnak, áltudománynak, gyűlöletbeszédnek, elnyomó narratívának, ami megkérdőjelezné hatalmuk igazságát. Ez egy olyan kör, amelyet nem az igazság, hanem a hatalom indít és a hatalom zár be. Én nem tudom megjósolni, hogy mi lesz harminc év múlva, de mélyen hiszek abban, hogy van a hatalmon túl is igazság, ezért biztos vagyok abban, hogy nem ez lesz ennek a történetnek sem a legvége. Nagynak látom a bajt, de nem vagyok reményvesztett. Ami meg a közeljövőt illeti: annak akár örülhetünk is, hogy legalább megint van olyan, hogy igazság, ha nem is lehet már róla teljesen szabadon beszélni. Ez is egyfajta haladás.

 

17 hozzászólás

  1. Son of Noon

    nagyon időszerű amit írtál, pont pár ateistával kerültem vitába, kb hasonló dolgok fogalmazódtak meg bennem is, félelmetes látni , hogy a korszellem iránytó megtévesztései, hazugságai ,milyen mélyen beivódnak és azért, hogy önigazoló narratíva megmaradjon ,próbálnak ösztönösen/tudatosan minden keresztényt, másként gondolkodót egy hamis szerepbe beterelni, vagy “beleprovokálni”

  2. B

    Köszönöm! Mostanában nagyon fontos dolgokról írsz! Jót tett a kis visszahúzódás! 🙂
    Amivel én is rendszeresen találkozom katolikus körökben: “megdöbbentett, milyen mély meggyőződéssel tudtak emberek beszélni arról, hogy a mély meggyőződés az éretlenség jele, és milyen megingathatatlan merevséggel tudtak ragaszkodni ahhoz a posztmodern dogmához, hogy az igazsághoz való ragaszkodás a modernitás herezise.”
    B

  3. dzsaszper

    Ha már a korszellem iránytó megtévesztései, hazugságai, önigazoló narratíva a téma, nemrég felmerült bennem az Ef 6:12 kapcsán, hogy az “erők és hatalmak,” (τὰς ἀρχάς, πρὸς τὰς ἐξουσίας) “sötétség világának urai” (πρὸς τοὺς κοσμοκράτορας τοῦ σκότους τούτου), akik ellen a gonoszság lelkei mellett harcban állunk, egy lehetséges másik fordításban hamis kezdetek, hamis választások, és ezek sötét befolyása is lehetnének, ami engem erősen elgondolkodtat.

    Nem tudok görögül, csak a Strong konkordancia alapján vetődött fel bennem a kérdés. Természetesen nem személyteleni szeretném az ellenséget (a gonoszság lelkei miatt ennek nincs is értelme) de ez a változat talán jobban rávilágít az ellenség eszköztárára.

  4. Turbucz István

    Talán az az Ige,mindennél időszerübb ,lesz,Amit Jézus mondott.” Én vagyok az útaz igazság és az élet” E-köré kell nekünk ,különböző ,de mégis egy Szentháromságban hívő keresztényeknek ,gyülekeznünk.És egyfajta “véd és dacszövetséget kötni” Nem a szinkretizmusról beszélek.

  5. Miklós

    Nagyon jó, hogy ezt ideírta Ádám, mert azt gondolom, hogy valóban:az az elképzelés, hogy nincs igazság, a kultúránk morális és minden egyéb értelemben vett katasztrófájához vezethet csak… Sürgető erkölcsi kényszer minden felelősséggel bíró értelmiségi számára, hogy fellépjen ezzel a kordivattal szemben. Tévedsz azonban, ha azt gondolod, hogy a baloldali, vagy akár marxista álláspontból következne az igazsággal kapcsolatos relativizmus.
    Ez csak a Lukács-Gramsci féle humanista marxizmus és az abból kiágazó Frankfurti Iskola vélekedése.

  6. Szabados Ádám

    Kedves Miklós, ebben egyetértünk! A posztmodern és a Frankfurti Iskola közti folytonosság a kapcsolatoknak az elnyomó-elnyomott mátrixában való értelmezése, a cikkben is erre utalok, amikor a marxizmus gyakorlati filozófiáját megemlítem. Tehát én sem tulajdonítottam az igazság relativizálását általában a baloldalnak vagy konkrétan a marxizmusnak. A baloldalt a cikkben a haladás irányával hoztam összefüggésbe.

  7. Szalai Miklós

    Kedves Ádám, hadd illesszem be ide ezt a szöveget:
    Debunking Postmodernism and the Regressive Left 101
    The philosophy of Postmodernism and its outgrowth called the Regressive Left have been an absolute disaster for the modern political left.

    The ideas of Postmodernism and the Regressive Left are false, fraudulent, irrational and are contributing to the political defeat of the left in nation after nation, and, even worse than this, are a threat to Western civilisation itself.

    Postmodernism and the Regressive Left have to be utterly defeated and smashed as the pre-condition for any new and sane left-wing political movement.

    That being so, I have collected my posts debunking Postmodernism and the Regressive Left in the links below, with a critical bibliography against Postmodernism as well.

  8. jgabor

    Az előbb olvastam egy Tarr Béla interjút. Érdekes volt összevetni ezzel az írással. Ő is reménységről ír, de máshonnan várja. (Azt is írja, hogy ő perben áll Istennel, ill. nem hisz benne.)

    -Szerinted közelebb vagyunk a világvégéhez most, mint 2001-ben?

    -Nem. És ezt főleg a fiataloknak köszönhetjük. Reménnyel töltött el a legutóbbi október 23-i tüntetés, a Black Lives Matter és sok egyéb dolog. Azt látom, hogy a világ most alapvetően arról szól, hogy az embereknek kezd elegük lenni. Szerintem most valami új következik. A pandémia is sok mindent megváltoztat, bízom benne, hogy utána nem ugyanoda térünk vissza, ahol a járvány előtt voltunk. Van bennem félelem és kétség is a jövőt illetően, de a remény erősebb. Szeretnék abban hinni, hogy ez a borzalmas időszak át fog alakulni. Én már öreg ember vagyok, amihez lesz erőm, még megcsinálom, de ez a fiatalokon fog múlni, a kormánykerék náluk van. Remélem, hogy ez az új generáció nem fogja a sorsát a korábbi idiótákra bízni.

    -Ha már aktualitások, újranézve a filmet, a népet felheccelő és uszító Hercegről nekem több kortárs politikus is eszembe jutott. A Herceget 20 éve lehetett konkrét személyekhez kötni?

    -Ő egy lehetséges verzió, ne felejtsük el, hogy a 20. században a fasizmus és a sztálinizmus ugyanerre a logikára épült. Amit művel, az közönséges, ostoba populizmus, ami még mindig itt van velünk. Magyarországon meghatározza a jelenünket, Amerikában szerencsére véget ért.

    https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/tarr-bela-jo-lett-volna-ha-megmarad-mesenek.html?fbclid=IwAR2DfIkW1hM5TrgHYtE72dMRnAz7uAFlvDLzxzCDWcNF4G1FwB9ahAQy2IE

  9. Szabados Ádám

    Huh.

  10. jgabor

    Mármint nekem huh vagy Tarr Bélának?

  11. Tom

    “Amerikában szerencsére véget ért ” Hát persze….a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Amúgy meg csak most kezdődik igazán…..

  12. Szalai Miklós

    Amerikában sem ért még véget semmi. Trump veszített. De súlyos válságba került az amerikai demokratikus politikai rendszer. Biden nem olyan sokkal jobb Trumpnál. És van Erdogan, Putyin… stb. A demokrácia az egész világon – ellentétben FUkuyama jóslataival – mély válságban van. A válság a globalizálódott, a szovjet fenyegetéstől, a szervezett munkásságtól, a nemzetállami keretek korlátaitól megszabadult tőke logikája és a demokrácia logikája közötti feszültségből fakad. A globális tőke fel akarja számolni a jóléti államot, amely működését korlátozta (eddig). De a jóléti állam felszámolása csak autoriter és populista-demagóg módszerekkel lehetséges.

  13. Szabados Ádám

    jgabor,

    erre reagáltam: Magyarországon meghatározza a jelenünket, Amerikában szerencsére véget ért.

  14. Illés

    Mindig érdeklődéssel olvasom a posztmodern-tematikájú cikkeidet (is), sokáig azt gondoltam, hogy csak az evangéliumi keresztények félreértése, hogy a posztmodernizmus tagadná az igazság létét. Azok a szerzők, akik nekem fontosak (elsősorban Derrida és még néhányan a dekonstrukció képviselői közül) sosem tagadták az igazság létét, csupán azok nyelv általi közvetíthetőségében, emberi birtokolhatóságában kétkedtek erősen. (ahogy – szerintem – jó esetben a keresztények is. (Ld. Pl. Derrida: A halál adománya című esszéjét, amelyben Ábrahám és Izsák történetét és annak Kierkegaard-féle olvasatát olvassa újra.)
    Tillich is hasonlót ír a Rendszeres teológiában (háromszor is aláhúztam, mikor rábukkantam):
    „Ahol az isteni Lélek munkálkodik, ott nincs helye az egyház azon igényének, hogy – a többi egyház kizárásával – egyedül ő képviseli az Istent. A Lélek szabadsága ellenáll ennek. És ahol az isteni Lélek munkálkodik, ott az Isteni Lélek azon tanúságtétele, hogy az egyén töredékesen és kétértelműen részesedik az igazságban, eleve kizárja, hogy az egyén igényt tarthasson az igazság kizárólagos birtoklására. A Lelki Jelenlét minden fanatizmust kizár, mert az Isten jelenlétében senki sem dicsekedhet azzal, hogy az Isten megragadta őt. Ami megragadta az embert, azt nem ragadhatja meg az ember.
    Más összefüggésben “protestáns princípiumnak” neveztem el ezt az igazságot.” (543. o.)

  15. Illés

    Amit kihagytam az előzőből: sokáig azt hittem, hogy a „nincs igazság” mint posztmodern posztulátum evangelikál szalmabáb csupán, de láthatóan nem az, sokan így gondolkodnak – vagy inkább: azt hiszik, hogy így gondolkodnak, de nyilvánvalóan nem lehet így gondlkodni, mert ez a posztulátum komolya véve a gondolkodás felfüggesztését jelentené.
    (Párhuzam: úgy valahogy, ahogy az eleve elrendelés fatalizmussá torzulva a cselekvés felfüggesztését jelentené. Vagy a konzervativizmus sem jelenti azt, hogy minden, ami régen volt az jó, ami új az pedig eleve rossz, hanem a hagyomány és a közösség tiszteletét és az újjal szembeni egészséges és gyakorlatias szkepszist.)
    Leegyszerűsítve: azt gondolom, hogy a posztmodern eégszséges formájában nem az igazság totális megismerhetetlenségét hirdeti, megismerhetem, ahogy megismerhetek egy szeretett személyt is, idővel egyre mélyebben, de sosem férhetek hozzá minden gondolatához, nem birtokolhatom mindenestül. Nekem legalábbis ezt tanította meg az a kevés posztmodern filozófia, amit olvastam – és azt, hogy a jelentés sosem önmagában áll, hanem mindig a kontextusban jön létre. (Ez sem egyenlő azzal, hogy „nincs jelentés”, csupán azt, hogy mást jelent egy pohár bor nappalimban és mást a templomban. És akkor lehet tovább cifrázni, hogy idén húsvétkor a nappalimban is mást jelentett, mint máskor.)

  16. Szabados Ádám

    A posztmodernek között voltak, akik a perspektivizmust egészen a relativizmusig kiterjesztették, és olyanok, akik csak azt értették az igazság perspektivizmusa alatt, ami neked is fontos lett belőle. Utóbbi egészen közel áll a kritikai modernizmus realizmusához, előbbi viszont önmagát megcáfoló játék a szavakkal. A fenti cikkben nem egészen erre utalok, inkább az igazság és a hatalom kapcsolatáról alkotott nézetekre, amelyek elválaszthatatlanok attól a ténytől, hogy a posztmodern posztstrukturalisták Marx köpönyegéből bújtak ki.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK