A jó nevelés tényleg csak kihúzza belőlünk a tudást?

2021 febr. 22. | Divinity, Társadalom | 0 hozzászólás

Chesterton száz évvel ezelőtt egy rendkívül divatos tévedésre mutatott rá az oktatással és a neveléssel kapcsolatban. Mivel ez a tévedés azóta sem ment ki a divatból, sőt, egyre több híve van, mi is vessünk egy pillantást rá. Arról a szokásról van szó, hogy jó szándékú emberek a gyermekeket a tekintély formáló erejétől igyekeznek megóvni, mint ahogy egy különleges virágot védenek, amely veszélyesen közel nyílt a sűrűn bejárt ösvényhez, vagy ahogy nyelvőrzők vigyáznak egy kis nép nyelvére, amely ki van téve a szomszédos, nagyobb nyelvközösség közvetlen hatásának. E divatos meggyőződés szerint az oktatásban és nevelésben a gyermekekre leselkedő veszély a tekintély, amely erőszakot gyakorol rajtuk, amikor a tudást kívülről próbálja beléjük helyezni. A bölcs oktató – mondják – nem betáplálja, hanem csak előhúzza a tudást a diákból, mint ahogy magát a diákot sem behelyezték annak idején az anyja méhébe, hanem inkább kihúzták onnan.

„Ők az egész folyamatot azzal magyarázzák” – írja Chesterton –, „hogy az nem kívülről, a tanártól jön, hanem teljes mértékben magától a tanulótól. Azt mondják, az educatio latin szó azt jelöli, hogy mindenkiből kihozzuk a benne szunnyadó képességeket. Valahol mélyen, a kisfiú homályos lelkében él valami ősi sóvárgás a görög írásjelek és a tiszta gallérok után, az igazgató pedig csak szelíden és óvatosan felszabadítja ezeket a bebörtönzött vágyakat. Már az újszülöttben ott rejteznek a belső titkok arról, hogy hogyan együk a spárgát, és mikorra datáljuk a Bannockburn-i csatát, a nevelő egyszerűen csak előhúzza a gyerekből a kétjegyű osztás iránti, maga számára sem látható vonzalmát, csak kicsalogatja belőle azt a finoman elkendőzött vágyat, hogy a tejpudingot jobban kedveli a gyümölcstortánál. Nem vagyok biztos abban, hogy hiszek az efféle kicsalogatásban, bár én is hallottam azt a szégyenletes feltételezést, hogy az ’educator’ a római iskolaigazgató esetében nem az ifjú képességek felszabadítását jelentette, hanem csupán annyit, hogy a kisfiúkat kivitték sétálni. De abban sokkal biztosabb vagyok, hogy az elmélettel nem értek egyet. Azt hiszem, éppoly józanul állíthatnánk, hogy a csecsemő által beszívott tej a csecsemőből fakad, mint hogy a csecsemő neveltetési eredményei fakadnak önmagából. Természetesen minden élő teremtményben számtalan erő és képesség buzog, ám a nevelés vagy azt jelenti, hogy ezeket meghatározott formára alakítjuk és meghatározott célok irányában eddzük, vagy nem jelent semmit. A legpraktikusabb példa erre a helyzetre maga a beszéd. Sikításokat és nyögéseket egyszerűen azáltal is lehetséges ’kihúzni’ a kisgyerekből, hogy folytonosan lökdössük, vagy rángatjuk – e kellemes bár kegyetlen időtöltésnek sok pszichológus a rabja. De amíg egy épkézláb angol mondatot sikerül kihúzni belőle, addig igen sok türelemmel kell várni és figyelni. Azt a mondatot ugyanis először bele kell plántálni, és ezzel le is zárhatjuk a kérdést.” (Mi a baj az emberiséggel, 156-157)

Azonban Chesterton sem zárja még le a kérdést, hanem a következő oldalon így folytatja: „A legfontosabb dolog itt az, hogy az oktatás vagy nevelés terén semmilyen módon nem szabadulhatunk meg a tekintélytől. Nem is annyira arról van szó (ahogy szegény konzervatívok mondogatják), hogy a szülői tekintélyt meg kell őrizni, mint inkább arról, hogy lehetetlen lerombolni. (…) Azért említettem az educere igét és a képességek kitermelését, hogy rámutassak, még ezek az elméleti trükkök sem lehetnek mentesek a szülői vagy az iskolai tekintély elkerülhetetlen ideájától. Amikor az oktató kihúz valamit a gyermekből, az ugyanolyan önkényes és kényszerítő cselekedet, mint amikor a nevelő valamit a fejébe sulykol, az oktató ugyanis azt húz ki belőle, amit akar. Ő dönti el, hogy mi az, amit a gyermekben fejleszteni kíván, és mi az, amit nem. Feltételezem, hogy például a nemtörődömség vagy a hamisítás képességét nem próbálja előrángatni belőle. És eddig legalábbis nem csalogatta elő apró lépések sorozatán át a kínzáshoz való félénk tehetséget sem. A nevelő és az oktató közötti pompás és precíz különbségtétel sovány eredménye annyi, hogy míg a nevelő ott alkalmaz sulykolást, ahol kedve tartja, addig az oktató ott alkalmaz ’kihúzást’, ahol neki tetszik. Amikor szegény teremtményt lökdösik, és amikor rángatják, akkor ugyanannak a szellemi erőszaknak az áldozata. E szellemi erőszak felelősségét mind el kell fogadnunk. A nevelés erőszakos, mert teremtő. És azért teremtő, mert emberi. Oly vakmerő, mint a hegedűjáték, oly dogmatikus, mint a festészet, és olyan brutális, mint a házépítés. Röviden olyan, mint bármelyik emberi cselekedet: beavatkozás az életbe és a növekedésbe. Mindezek után jelentéktelen és szinte nevetséges az a kérdés, hogy a mesterkedő Ember, e roppant kínvallató, belénk teszi-e a dolgokat, mint egy patikus, vagy kihúzza belőlünk, mint egy fogorvos.” (158-159)

Ezzel itt viszont tényleg le is zárhatjuk a kérdést.

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK