A jó nevelés tényleg csak kihúzza belőlünk a tudást?

2021 febr. 22. | Divinity, Társadalom | 1 hozzászólás

Chesterton száz évvel ezelőtt egy rendkívül divatos tévedésre mutatott rá az oktatással és a neveléssel kapcsolatban. Mivel ez a tévedés azóta sem ment ki a divatból, sőt, egyre több híve van, mi is vessünk egy pillantást rá. Arról a szokásról van szó, hogy jó szándékú emberek a gyermekeket a tekintély formáló erejétől igyekeznek megóvni, mint ahogy egy különleges virágot védenek, amely veszélyesen közel nyílt a sűrűn bejárt ösvényhez, vagy ahogy nyelvőrzők vigyáznak egy kis nép nyelvére, amely ki van téve a szomszédos, nagyobb nyelvközösség közvetlen hatásának. E divatos meggyőződés szerint az oktatásban és nevelésben a gyermekekre leselkedő veszély a tekintély, amely erőszakot gyakorol rajtuk, amikor a tudást kívülről próbálja beléjük helyezni. A bölcs oktató – mondják – nem betáplálja, hanem csak előhúzza a tudást a diákból, mint ahogy magát a diákot sem behelyezték annak idején az anyja méhébe, hanem inkább kihúzták onnan.

„Ők az egész folyamatot azzal magyarázzák” – írja Chesterton –, „hogy az nem kívülről, a tanártól jön, hanem teljes mértékben magától a tanulótól. Azt mondják, az educatio latin szó azt jelöli, hogy mindenkiből kihozzuk a benne szunnyadó képességeket. Valahol mélyen, a kisfiú homályos lelkében él valami ősi sóvárgás a görög írásjelek és a tiszta gallérok után, az igazgató pedig csak szelíden és óvatosan felszabadítja ezeket a bebörtönzött vágyakat. Már az újszülöttben ott rejteznek a belső titkok arról, hogy hogyan együk a spárgát, és mikorra datáljuk a Bannockburn-i csatát, a nevelő egyszerűen csak előhúzza a gyerekből a kétjegyű osztás iránti, maga számára sem látható vonzalmát, csak kicsalogatja belőle azt a finoman elkendőzött vágyat, hogy a tejpudingot jobban kedveli a gyümölcstortánál. Nem vagyok biztos abban, hogy hiszek az efféle kicsalogatásban, bár én is hallottam azt a szégyenletes feltételezést, hogy az ’educator’ a római iskolaigazgató esetében nem az ifjú képességek felszabadítását jelentette, hanem csupán annyit, hogy a kisfiúkat kivitték sétálni. De abban sokkal biztosabb vagyok, hogy az elmélettel nem értek egyet. Azt hiszem, éppoly józanul állíthatnánk, hogy a csecsemő által beszívott tej a csecsemőből fakad, mint hogy a csecsemő neveltetési eredményei fakadnak önmagából. Természetesen minden élő teremtményben számtalan erő és képesség buzog, ám a nevelés vagy azt jelenti, hogy ezeket meghatározott formára alakítjuk és meghatározott célok irányában eddzük, vagy nem jelent semmit. A legpraktikusabb példa erre a helyzetre maga a beszéd. Sikításokat és nyögéseket egyszerűen azáltal is lehetséges ’kihúzni’ a kisgyerekből, hogy folytonosan lökdössük, vagy rángatjuk – e kellemes bár kegyetlen időtöltésnek sok pszichológus a rabja. De amíg egy épkézláb angol mondatot sikerül kihúzni belőle, addig igen sok türelemmel kell várni és figyelni. Azt a mondatot ugyanis először bele kell plántálni, és ezzel le is zárhatjuk a kérdést.” (Mi a baj az emberiséggel, 156-157)

Azonban Chesterton sem zárja még le a kérdést, hanem a következő oldalon így folytatja: „A legfontosabb dolog itt az, hogy az oktatás vagy nevelés terén semmilyen módon nem szabadulhatunk meg a tekintélytől. Nem is annyira arról van szó (ahogy szegény konzervatívok mondogatják), hogy a szülői tekintélyt meg kell őrizni, mint inkább arról, hogy lehetetlen lerombolni. (…) Azért említettem az educere igét és a képességek kitermelését, hogy rámutassak, még ezek az elméleti trükkök sem lehetnek mentesek a szülői vagy az iskolai tekintély elkerülhetetlen ideájától. Amikor az oktató kihúz valamit a gyermekből, az ugyanolyan önkényes és kényszerítő cselekedet, mint amikor a nevelő valamit a fejébe sulykol, az oktató ugyanis azt húz ki belőle, amit akar. Ő dönti el, hogy mi az, amit a gyermekben fejleszteni kíván, és mi az, amit nem. Feltételezem, hogy például a nemtörődömség vagy a hamisítás képességét nem próbálja előrángatni belőle. És eddig legalábbis nem csalogatta elő apró lépések sorozatán át a kínzáshoz való félénk tehetséget sem. A nevelő és az oktató közötti pompás és precíz különbségtétel sovány eredménye annyi, hogy míg a nevelő ott alkalmaz sulykolást, ahol kedve tartja, addig az oktató ott alkalmaz ’kihúzást’, ahol neki tetszik. Amikor szegény teremtményt lökdösik, és amikor rángatják, akkor ugyanannak a szellemi erőszaknak az áldozata. E szellemi erőszak felelősségét mind el kell fogadnunk. A nevelés erőszakos, mert teremtő. És azért teremtő, mert emberi. Oly vakmerő, mint a hegedűjáték, oly dogmatikus, mint a festészet, és olyan brutális, mint a házépítés. Röviden olyan, mint bármelyik emberi cselekedet: beavatkozás az életbe és a növekedésbe. Mindezek után jelentéktelen és szinte nevetséges az a kérdés, hogy a mesterkedő Ember, e roppant kínvallató, belénk teszi-e a dolgokat, mint egy patikus, vagy kihúzza belőlünk, mint egy fogorvos.” (158-159)

Ezzel itt viszont tényleg le is zárhatjuk a kérdést.

 

1 hozzászólás

  1. GabiH

    A betáplálás és előhúzás mellett nekem nagyon fontos ebben a témában három másik fogalom: felfedezés, fejlesztés, példamutatás. Úgy gondolom ezek nélkül, csak a betáplálás / előhúzás kontrasztjára építve nagyon egydimenziósan lehet csak beszélni az oktatásról, nevelésről.

    Szerintem a tudást nem lehet előhúzni, de a tudás utáni vágyat, a kíváncsiságot, a rendszerezésre való igényt, és a kreativitást igen.

    Szerintem a jó oktató négy dolgot tesz: 1.) Előhúzza a tanulóban ott szunnyadó kíváncsiságot, a vágyat a tudásra 2.) Vezeti a tanulót abban hogy, ettől a vágytól hajtva felfedezze a valóságot 3.) Eközben fejleszti a tanuló rendszerező képességét, logikáját, kritikai gondolkodását, kreativitását, és azt a képességét, hogy a felfedezett dolgokat gyakorlati módon alkalmazza, . és 4.) beültet /betáplál morális értékeket.
    Mert az utóbbiak azok, amelyeket szerintem valóban be kell ültetni.
    Ideális esetben mind a négyet nagyon nagy részben példamutatással teszi, de legfőképpen a negyediket.

    Ennél a modellnél hogyan állunk a tekintély kérdésével? Nyilvánvalóan az oktató a kezdeményező, és ő szabja meg a folyamat kereteit. Ebben az értelemben szükséges, hogy tekintélye legyen. Szükséges az is, hogy morális és személyes tekintélye legyen a tanuló előtt, mert a példamutatás csak ekkor működik. Ugyanakkor a tekintélye nem egy leuraló, merev hatalomként hanem együttműködésben és állandó interakcióban van a tanulóval.

    Nekem voltak ilyen tanáraim, és amely témakörök, “tantárgyak” kedvessé lettek előttem, annyira, hogy ma is életem szerves részének érzem ezeket, azokat ilyen pedagógusoktól tanultam. És sokszor úgy érzem, az Úr Jézus is ehhez hasonlóan tanítgat engem az élet útjaira – annak ellenére, hogy Ő maga az abszolút Tekintély az életemben.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK