Egy keresztény hit van – Válasz Monostori Tibor írására

2021 márc. 6. | Bibliai teológia, Divinity, Exegézis, Teológia | 8 hozzászólás

 

A Magyar Narancs legutóbbi számában „Isten védelme felé” címmel Dr. Monostori Tibor (mostantól: MT) jelentetett meg egy teológiai okfejtésekre épülő cikket, amelyben a református közgazdász, történész amellett érvel, hogy a keresztény egyházak is támogathatják az azonos neműek házasságát és „jogukat az örökbefogadásra”. A cikk Márkus Tamás András református teológus-lelkész egy korábbi írásával száll vitába, és helyet kér a liberális, progresszív teológiai álláspontoknak is a közéleti kérdések keresztény megfogalmazásában, sőt, magának a kereszténységnek az újrafogalmazásában. A kettejük által tárgyalt téma fontossága miatt kapcsolódok be ebbe a vitába, de a válaszomban arra a konkrét kérdésre most nem fogok kitérni (máshol már elmondtam a véleményem), hogy helyes lenne-e, ha a magyar törvények a gyermekek elhelyezését homoszexuális pároknál is lehetővé tennék, illetve hogy a házasság társadalmi definícióját meg lehet-e változtatni olyan módon, hogy az azonos neműek kapcsolatát is jelölje, illetve egy ilyen újradefiniálásnak milyen következményei lehetnek. Arra viszont szeretnék válaszolni, mert ez a fontosabb kérdés, hogy vajon maga a keresztény teológia megváltoztatható-e olyan módon, hogy ezeket a törekvéseket támogassa.

A cikk szerzője két kérdés mentén halad: az egyik a hit állandóságának a kérdése, a másik azoknak az igehelyeknek az értelmezése, amelyeket a témában hagyományosan normatívnak tekintenek. Ezen felül kitér Márkus Tamás András érveinek „érzelmi töltetére” is, valamint egy-egy metafora-választásának lehetséges rossz konnotációira, én azonban most kizárólag a teológiai érvekre szorítkozom, mert ezeket tartom a súlyosabb következményekkel bíróknak a kereszténység jelenére és jövőjére nézve. Címéből ítélve MT írásának legfontosabb célja „Isten védelmének” valamiféle kiterjesztése. Mivel Isten védelmét személyesen megtapasztaltam, és lelkipásztorként húsz éven át másoknak is igyekeztem hirdetni, számomra nagyon kedves ez a kép. Az evangélium egyik legmélyebb igazsága az, hogy az Isten könyörülő irgalma meglátogatott bennünket, mint a felkelő nap a magasságból (Lk 1,78). Ha az egyház nem Isten védelmét jeleníti meg, akkor nem tölti be a parancsot: „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36) Ez vonatkozik a saját nemük tagjaihoz vonzódó emberekre is, és mindenkire, aki a bűn és a nyomorúság állapotában van. Most azonban magának az evangéliumi hitnek a védelmében szeretnék MT felvetéseire válaszolni, követve az általa többször példaként felhozott Pál apostolt, aki saját küldetését fogalmazta meg így: „az evangélium védelmére rendeltettem” (Fil 1,16).

Változások a Biblián belül?

MT mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy nem igaz, de legalábbis vitatott az állítás, hogy „a Biblia változatlan, örök igazságokat tartalmazna”. „Jól ismert tudományos álláspont”-nak nevezi, hogy „a Biblia egyes könyveinek teológiája és társadalomképe egyáltalán nem konzisztens, sőt egymásnak kifejezetten ellentmondanak”. Erre több példát hoz fel: 1) az izráeliták nem voltak mindig monoteisták, 2) a Sátán fogalma a Biblián belül radikálisan megváltozott, 3) Isten tulajdonságai közel-keleti és görög kulturális hatásokat hordoznak magukon, 4) az Ószövetségben alig látjuk nyomát Jézus feltámadásának, 5) az Újszövetségben négy különböző evangélium található. Majd Pál apostolt „az első progresszív”-nek nevezi, aki nélkül a kereszténység egy kis zsidó szekta maradt volna, így viszont – ahogy Shailer Matthews írja – „a liberálisnak volt igaza és a konzervatív tévedett”.

Nehéz dolga van a teológusnak, amikor ezekre az érvekre röviden akar válaszolni, hiszen egyszerre és megfelelő árnyaltsággal kellene beszélnie forráskritikai dilemmákról, vallástudományi előfeltevésekről, a történeti bizonyítás módszereiről, üdvtörténeti és biblikateológiai ívekről, dogmatörténetről, a kinyilatkoztatás természetéről, valamint intertextuális összefüggésekről és hermeneutikai dilemmákról, ami nyilvánvalóan nem fér bele egy ilyen korlátozott terjedelmű polémiába, amelyben még lábjegyzetek sincsenek. Ez természetesen igaz MT cikkére is, akinek szintén rövid következtetésekbe és könnyen megragadható példákba kellett sűrítenie a mondandóját. Részletekbe menő érvelés helyett – amelyet a témában máshol, például Az apostolok hagyománya (KRE-L’Harmattan, Budapest, 2020) c. monográfiámban megtettem – én is most csak néhány ecsetvonással szeretnék válaszolni a pluralitás kérdésére.

Először is fontos tisztázni, hogy a Szentíráson belüli kinyilatkoztatás progressziója nem konzervatív-liberális választóvonal. A hagyományos keresztény teológia soha nem tagadta a kinyilatkoztatás fokozatosságát, sőt, az egyik legfontosabb alapvetésként kezelte a Szentírás magyarázatában. Emlékezzünk Augusztinusz híres aforizmájára a két szövetségről: „Az új a régiben van elrejtve, a régi az újban van kijelentve” (Quaest. in Hept. 2, 73). Azonban különbség van fokozatosság és ellentmondás között, és MT véleményem szerint indokolatlanul mossa el a kettő közötti határt. Igaz, hogy egyes vallásfejlődési iskolák a kinyilatkoztatás egymásra épülő rétegeit kulturális hatások egymásnak feszüléseként értelmezték, de az elmúlt évszázadokban az üdvtörténeti megközelítés számos képviselője (pl. J. Ch. K. von Hofmann, Geerhardus Vos, Palmer O. Robertson, John Murray, Herman Ridderbos, Walter C. Kaiser, N. T. Wright, Michael D. Williams, Christopher Wright, Gregory A. Beale, Balla Péter) meggyőzően bizonyította, hogy szükségtelen és félrevezető a kinyilatkoztatás fokozatosságát így értelmezni. A konzervatív és a liberális megközelítések között nem a fokozatosság, hanem a kinyilatkoztatás kérdésében van alapvető választóvonal, amelyet nem teljesen indokolatlan a bizalom és a kétely, vagy akár a hit és a hitetlenség közötti választóvonalnak is nevezni.

A MT által felsorolt példákból az ötödik kapcsán pedig azt szeretném hangsúlyozni, hogy az apostoli hit természetesen ismerte a pluralitást is, de éles különbséget tett legitim és illegitim pluralitás között. Az, hogy négy evangélium van, nem azt jelenti, hogy a korai keresztények négy alternatív evangéliumot ismertek, hanem azt, hogy négy tanútól őriztek meg apostoli bizonyságtételt ugyanarról az evangéliumról. Az evangéliumok görög címfelirata (amely M. Hengel szerint első századi) nem az, hogy Máté evangéliuma (Εὐαγγέλιον Ματθαῖοῦ), Márk evangéliuma, Lukács evangéliuma, János evangéliuma, hanem az, hogy a Máté szerinti evangélium (Εὐαγγέλιον κατὰ Ματθαῖον), a Márk szerinti evangélium, a Lukács szerinti evangélium, a János szerinti evangélium. Egy evangélium van, amelyet négy tanú mond el. A második századtól kezdve születtek további evangéliumok is (pl. Péter evangéliuma, Júdás evangéliuma, Tamás evangéliuma), amelyeket a gyülekezetek viszont nem fogadtak el az apostoli evangélium hiteles tolmácsolásainak.

Vagyis a korai egyházban volt legitim és illegitim pluralitás. Máté, Márk, Lukács és János ugyanarról az egy evangéliumról tettek bizonyságot, csak más szavakkal, más perspektívából. Péter, János és Jakab kezet nyújtottak Pálnak és Barnabásnak, hogy a közösen vallott evangéliumot más közegben tegyék ismertté. Pál eltérő hangsúlyokkal, de ugyanazt az evangéliumot hirdette, mint Jakab, és János is ugyanazt hirdette, csak más történetekkel és fogalmakkal, mint Péter, Pál és Jakab, valamint Máté, Márk és Lukács. Aki viszont más evangéliumot hirdetett, mint amit Pál maga is hagyományként átvett (1Kor 15,1-4), azt az apostol átkozottnak nevezte, még akkor is, ha ő maga vagy egy mennyből jövő angyal áll elő vele (Gal 1,8). „Mert ha valaki odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, nem akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, nem akit kaptatok, vagy más evangéliumot, nem amelyet elfogadtatok, azt szépen eltűritek.” (2Kor 11,4) Pál az evangélium kérdésében nem volt progresszív, progressziót csak az üdvtörténetben látott és képviselt. Ebben viszont az Ószövetség alapján (!) Péter és Jakab is csatlakozott hozzá, valamint a többi apostol és a vének (ApCsel 15).

A legitim és illegitim pluralitás közötti korai keresztény különbségtétel is jól ismert tudományos álláspont, a teljesség igénye nélkül néhány tanulmány, amely e mellett érvel: Henry E. W. Turner: The Pattern of Christian Truth: A Study in the Relations Between Orthodoxy and Heresy in the Early Church, London, A. R. Mowbray, 1954; Jerry R. Flora: A Critical Analysis of Walter Bauer’s Theory of Early Christian Orthodoxy and Heresy, PhD-disszertáció, Southern Baptist Seminary, 1972; I. Howard Marshall: Orthodoxy and Heresy in Earlier Christianity, in Themelios, II. évf., 1976, 5–14.; Frederick W. Norris: Ignatius, Polycarp, and 1 Clement: Walter Bauer Reconsidered, VC, XXX. évf., 1976, 23–44.; James McCue: Walter Bauer and the Valentinians, VC, XXXIII. évf., 1979, 118–130.; Thomas A. Robinson: The Bauer Thesis Examined: The Geography of Heresy in the Early Christian Church, Lewinston, NY, Edwin Mellen, 1988; Arland J. Hultgren: The Rise of Normative Christianity, Minneapolis, MN, Augusburg Fortress, 1994; Peter Balla: Challenges to New Testament Theology: An Attempt to Justify the Enterprise, Tübingen, Mohr Siebeck, 1997; Birger A. Pierson: Gnosticism and Christianity in Roman and Coptic Egypt, New York, T&T Clark, 2004; Paul Trebilco: Christian Communities in Western Asia Minor into the Early Second Century: Ignatius and Others as Witnesses against Bauer, JETS, LIX. évf., 2006, 17–44.; Darrell L. Bock: The Missing Gospels: Unearthing the Truth behind Alternative Christianities, Nashville, TN, Nelson, 2006; Kruger and Köstenberger: The Heresy of Orthodoxy; Simon Gathercole: E pluribus unum? Apostolic Unity and Early Christian Literature, in Donald A. Carson (ed.): The Enduring Authority of the Christian Scriptures, Grand Rapids, MI, Eerdmans, 2016, 407–455. Talán nem szerénytelenség, ha melléjük teszem saját könyvemet is: Az apostolok hagyománya, Budapest, KRE-L’Harmattan, 2020.

Az igazság az, hogy a kezdeti keresztény hit nem tűrt meg az evangéliumtól eltérő tanításokat, és az első pillanattól védte az evangélium belső konzisztenciáját és integritását. Nem négy evangélium volt, hanem egy evangélium, amelyről az apostolok és apostoli személyek (ahogy Tertullianus nevezi őket) tanúskodtak. Az idők végén Krisztusban egybefoglalt és Krisztusban kibomlott kinyilatkoztatást ez az evangélium és ez a legitim apostoli hagyomány definiálta normatív módon a későbbi korok számára is. Erről mondta Júdás, Jakab testvére: „küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” (Júd 3). Az apostoli hitnek valamiféle kulturális vagy tudományos fejlődés nevében való meghaladása – az apostoli hit szerint – az apostoli hit elhagyása. Idegen szóval aposztázia, herezis. Illegitim pluralitás.

A Biblia tanítása?

Amikor MT rátér arra, hogy akkor a Biblia állást foglal-e olyan kérdésekben, mint az azonos neműek házassága, egyértelműnek látja a választ: nem, hiszen ezek ebben a formában nem is léteztek. Amikor viszont az apostolok saját koruk etikai dilemmáiról írtak, szerinte „elmentek a határig”, és kifejezetten progresszív álláspontra helyezkedtek. Sarah Ruden Harvardon végzett klasszika-filológus tanulmányára hivatkozva azt állítja, hogy Pál nem a homoszexualitást ítélte el, hanem a pederasztia, a férfi promiszkuitás és a kényszerházasságok ellen harcolt. Vagyis a homoszexualitás és az azonos neműek házassága kérdésében nincs apostoli útmutatásunk, legjobb esetben is csak az a sejtelmünk lehet, hogy talán elítélték volna, „ha megkérdezték volna őket”.

Ez a gondolatmenet jól ismert a homoszexuális gyakorlat igazolására törekvő teológiai irodalomban, azonban exegetikailag tarthatatlan és sokszor meg lett cáfolva – a klasszikus görög-római kor homoszexualitással kapcsolatos ismeretei és szokásai mentén is (lásd pl. Thomas K. Hubbard vagy William Loader ezzel kapcsolatos munkáit). A vonatkozó irodalmat hosszú lenne felsorolni (nem terhelem még egy ilyen listával az olvasókat), de Robert A. Gagnon vagy Kevin DeYoung tanulmányai például kiválóan összefoglalják a revizionista magyarázatokkal szembeni legfőbb érveket. Ruden maga egyébként nem újszövetséges, még csak nem is teológus, ami persze nem diszkvalifikálja őt automatikusan a diskurzusból, csak furcsa, hogy MT cikke éppen rá hivatkozik ebben a súlyos exegetikai vitában. Azt is fontos azonban megjegyezni, hogy több progresszív teológus, aki a homoszexuális gyakorlat elfogadása mellett érvel, maga is elismeri, hogy a „Pál valójában a pederasztiára gondolt” típusú érvek a szövegek közelebbi vizsgálatakor elbuknak. Ők a teológia revízióját ezért inkább a történelemben megvalósuló etikai „trajectory” mentén képzelik el, arra a progresszív hermeneutikai elvre alapozva, hogy az apostoli tanításban „magként” benne voltak a mai etikai változások. Szerintük a homoszexualitás megítélése könnyen ráhelyezhető arra a fejlődési ívre, amelyet egyes hermeneutikai iskolák a nők és a rabszolgák felszabadítása kapcsán szoktak felrajzolni.

Nem teljesen világos számomra, hogy MT a kettő közül melyik nézetet képviseli, mert úgy tűnik, mindkettőt. Egyszerre érvel egy revizionista exegézis mellett és egy progresszív hermeneutika mellett. Ezt a kétfelé kacsintást számomra az magyarázza legkönnyebben, hogy amennyiben igaz, hogy Pál a pederasztia ellen írta az intéseit, nem pedig a homoszexualitás ellen, nincs akadálya a teológia revíziójának akkor sem, ha az apostol tanítását normatívnak tartjuk. A cikkből az a benyomásom, bár nem akarok avatatlan lélekkurkászként motivációkat tulajdonítani senkinek, hogy MT-nek lényegében mindegy is, hogyan érünk el az érvelés végpontjához: az azonos neműek házasságának és az „örökbefogadás jogának” támogatásához. A cél egyszerűen annak a megmutatása, hogy a kereszténység képes haladni a haladókkal, be tudja fogadni korunk etikai forradalmának új ideáit, van olyan kereszténység, amelyik Isten etikai védelmét ma már kész kiterjeszteni azokra, akiket korábban még bűnbánatra hívott. Ez az etikai „védelem” azonban nem arról szól, hogy Isten irgalma betakarja szárnyaival a bűnöst, amit a régi evangélium kínál, hanem arról, hogy az egyház megérti: etikai kérdésekben vele szemben a haladó világnak van igaza.

A bűnök hierarchiája

Ez rögtön átvezet a bűnök hierarchiájának kérdéséhez, amelyről MT közvetlenül ezután ír. Egy hétköznapi életből vett hasonlattal igyekszik illusztrálni, mennyire ösztönösek a konzervatív reakciók, amikor a homoszexualitásról van szó. Ha egy kávéházban azt látnánk – írja –, hogy a szomszéd asztalnál egy pár csókolózik, egészen másképp reagálnánk, mint ha egy azonos nemű pár tenné ugyanezt. Ám megváltozna-e a zsigeri érzésünk – kérdezi –, ha megtudnánk, hogy a csókolózó pár éppen házasságot tör? Bár nem bontja ezt ki jobban, nyilván arra utal, hogy még ilyenkor is jobban viszolyognánk a homoszexuális csóktól, ösztönösen is kevésbé ítélnénk el a házasságtörést, mint a homoszexualitást. De vajon ez mit bizonyít?

MT szerint azt bizonyítja, hogy saját szexuális beállítódásunk határozza meg az ítéletünket, és ennek alapján állítunk fel hierarchiát is a bűnök között. Könnyebb vagy természetesebb előbbre sorolni a bűnök listáján azt, ami bennünket nem érint, mint más bűnöket, amelyeket az Újszövetség viszont ugyanazokon a listákon sorol fel, mint a homoszexualitást. Itt nem egészen világos számomra, hogy akkor most MT bűnnek tartja-e a homoszexuális kapcsolatot, vagy csak retorikai célból, a „konzervatívok” gondolkodásába helyezkedve használja-e ezt a példát. De mindegy is, mert ezután kisebb logikai bakugrással már arról ír, hogy vajon hány embert érint az azonos neműek házassága, és hány embert érintenek olyan bűnök, mint a hazugságok, lopások, ármánykodások, amelyek ellen szerinte sokkal kevesebbet küzdenek konzervatívok. A diskurzus az etika területéről a statisztika területére kerül át, ahol a bűnök súlyát a mennyiségnek kellene eldöntenie. Bár az érvelés úgy cseréli a lábait, mint egy dél-amerikai flamingó, azonban még ha át is állok a másik lábra, hogy kövessem a gondolatmenetet, kétlem, hogy a mennyiségi összehasonlítás megalapozott. Az én hívő életemben és pásztori szolgálatomban biztosan nem igaz, hogy többet beszélnénk a homoszexualitásról, mint más bűnökről. Az igehirdetések alig-alig érintik ezt a területet, egyéb bűnökről és kísértésekről azonban gyakran esik szó. Ott, ahol a lectio continua módszerét követik, az arányok biztosan a helyén vannak.

Azonban mégis fontos ez az összehasonlítás, csak nem a mennyiség okán. A homoszexualitás megítélésének a kérdése az elmúlt években kétségkívül fontossá vált. De igazságtalan lenne ezért a keresztényeket tenni felelőssé, akik úgy csöppentek ebbe a történetbe, mint Pilátus a krédóba, vagy ahogy magát Jézust vitték Pilátus elé. Nem a „konzervatívok” vagy a keresztények miatt került a homoszexualitás a társadalmi viták kereszttüzébe, hanem azért, mert egyszerűen ez a kérdés vált a szexuális forradalom erkölcsi paradigmaváltásának zászlóvivőjévé. Sőt, zászlajává. Nem a templomtornyokra tűznek ki a homoszexualitást ellenző lobogókat, hanem a városházákra és a követségek épületeire tűznek ki szivárványos zászlókat. A hithű keresztények vannak a véleményükért pellengérre állítva, és igazán akkor beszélnek erről sokat, amikor saját felekezetük is elkezdi használni a szivárványos zászlót, vagy amikor egyáltalán elindul erről a diskurzus. Mint például most, MT cikkében, illetve a magyarországi egyházak egyelőre kevésbé nyilvános belső tereiben.

Nem a bűnök hierarchiájáról szól a valódi vita, ahogy MT állítja, hanem arról, hogy mi bűn és mi nem az. Ha a kereszténységen belül zászlót bontana egy mozgalom, amely azt hirdetné, hogy a lopás nem bűn, sőt, erény, és azzal toldaná meg ezt, hogy el volt tévelyedve az a kereszténység, amely korábbi korokban a lopást bűnnek nevezte, a lopás körül zajlanának ma heves viták. Ha egy keresztény felekezet a férfiakat a házasságtörésre szabadítaná fel, vagy arra, hogy örömlányokkal csillapítsák elfojtott szexuális étvágyukat, ez lenne ma a viták kereszttüzében. De ma a homoszexualitás kérdésében történt etikai paradigmaváltás, ezért mindazok, akik az apostoli hit mellett akarnak maradni, az egyszer s mindenkorra a szentekre bízott hit mellett, azok kénytelenek a homoszexualitásról beszélni, és arról, hogy az miért bűn. Mert az apostoli tanítás ezzel kapcsolatban világos és egyértelmű.

Amennyiben az egyház Krisztust követi, irgalommal fog viszonyulni azokhoz, akik ebben a bűnben betegedtek meg. Ugyanúgy, ahogy irgalommal viszonyul azokhoz, akik a hazugság, a lopás, a paráznaság, a harag, a rágalmazás, a keserűség, az erőszakosság, a részegesség vagy a drogfüggőség bűnében betegedtek meg. De a Krisztust követő egyház nem fogja egyikről sem azt állítani, hogy az jó, nemes és tiszta, és nem fogja ezt állítani az azonos neműek kapcsolatáról sem. Ezért miközben az egyház Isten védelmébe hívja őket, világosan és egyértelműen fog arról is beszélni, hogy melyek az Isten parancsolatai. A szexuális etikáról szóló tanítással tele van az Újszövetség, meghatározó témája az apostoli igehirdetésnek. (Vö. Középpontban a szexuális tisztaság?) A Krisztust követő egyház a házasságot sem fogja újradefiniálni, mert Krisztus menyasszonya, és a házasság Krisztus és az egyház szent misztériuma. Krisztus és az őt szerető egyháza soha nem fog örülni a hamisságnak, de mindig kész lesz örvendezni az angyalokkal egy bűnös megtérésekor.

Progresszív és konzervatív kereszténység?

Mindezek fényében helytelennek és félrevezetőnek tartom a kereszténység szétválasztását konzervatívokra és progresszívekre, ahogy MT teszi, mintha ez a kereszténység két szárnya lenne, amelyeknek most csak az egyike nyújt oltalmat az emberek egy csoportjának. A valóságban csak egy szent, egyetemes, apostoli hit van, amely minden embert megtérésre hív, amely minden embernek bűnbocsánatot és örök életet kínál, és amelynek alapjai kétezer évesek. Aki erre az alapra épít, annak a munkája megmarad, ha az nem fa, széna és pozdorja, de ha az építménye megég is, ő maga megmenekül, mintegy tűz által (1Kor 3,11-15). Aki viszont más alapra épít, vagy az alap megváltoztatására törekszik, annak nem csak a munkája ég meg, de ő maga sem menekül meg. Ezért nincs kétfajta kereszténység. Nincs olyan kereszténység, amelyik az apostolok tanítását tekinti mércének, és olyan kereszténység, amelyik számára a világ haladása a mérce. Ezek közül csak az egyik valódi kereszténység. Beszélgetni természetesen lehet ezekről a kérdésekről, és ha ezt tesszük, mindenképpen tiszteljük egymásban Isten képmását, de az egyház alaprajza kétezer évvel ezelőtt már elkészült, arról nincs mit vitázni a falakon belül.

 

8 hozzászólás

  1. Éva

    Az alapok kétezer évvel ezelőtt letétettek és a pokol kapui nem vettek erőt rajta. Most is a kapukban az ostrom nemcsak a homoszexualitás kérdésével. Jó lesz bemenekülni kapun belülre – mondom akkor amikor válság van a Kat.Egyházban, nagy.

  2. dzsaszper

    Ádám,

    azt sejtem, hogy Isten védelmét Monostori gyökeresen máshogy érti, mint te. Te arról beszélsz, hogy Isten védi gyermekeit, Monostori meg mintha arról, hogy mi próbálkozunk megvédeni Istent. Az utóbbi persze egészében őrültség, és Márkus Tamás érveiben sem került elő egyáltalán. Erős ideológiai szemüvegen keresztül persze minden ennek látszhat… de akkor a probléma a szemüvegben van…

  3. Hebron71

    Kiváló írás! Köszönöm szépen!

    “Nem a bűnök hierarchiájáról szól a valódi vita, ahogy MT állítja, hanem arról, hogy mi bűn és mi nem az.”

    és

    “… az egyház alaprajza kétezer évvel ezelőtt már elkészült, arról nincs mit vitázni a falakon belül.”

    A báránybőrbe bújt farkasok oly mesterkélt értetlenséggel feszegetik a hit e nyilvánvalóan elemi fundamentumait, mintha a Szentírás szexuáletikai alapvetése és az apostoli hit öröksége nem lenne egészen világos, vagy mintha ezek következmények nélkül megkerülhetők lennének…

    Pedig:

    “… aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.” /Máté 21:44/

    Aki a kijelentett Ige, és ebből következően az apostoli hit csűrésén-
    csavarásán ténykedik vésse jól az eszébe, hogy kikerülhetetlenül elszámolni köteles minden leírt vagy kimondott szaváért a megtestesült Ige színe előtt, aki megígérte:

    “Bizony hamar eljövök” /Jel. 22:20/

  4. Fernando

    Ádám, nagyon örülök hogy reagálsz az ilyen írásokra! Nagyon fontos, hogy a hívők érveket dobjanak be a köztudatba ilyen diskurzusok során. Így sok téveszme, hamisság lelepleződik és sokan Krisztus felé fordulnak.
    Köszönöm mégegyszer!
    Az Úr áldjon!
    Fernando

  5. Tom

    Kíváncsi vagyok fog – e érdemben válaszolni a fenti írásra Monostori Tibor. Szerintem nem. Ahogy a Kálvinista Apologetika – ban megjelent a progresszív szövegmagyarázatot tudományos alapon kritizáló cikkre sem érkezett reakció. Mondjuk aki ilyen bakit vét alapfok szintjén a héber nyelv kapcsán…..az nem is csodálom, hogy hallgat.

  6. István

    Számomra az a megdöbbentő, hogy ezekből a vitákból vagy állásfoglalásokból nem következik semmi. Kommentvilágunkban csak egy hír vagy vélemény a sorban és elmaradnak az önvédelmi reakciók (nem kommentelésre gondolok). Hova tűnt az emberi létből a pálfordulás, a rádöbbenés? Az igei üzenetet is kb így hallgatjuk. A jóhíreket, rosszhíreket. Miért nem tapaszalható az Isteni tekintély a vitáinkban? Monostori is az Isten igéjének vátozhatatlanságát, teljes ihletettségét vonja kétségbe az Isten igéjére alapozva. Kikiáltja Jézust vagy Pált progresszívnek mintha valami teljesn újat hirdettek volna, pedig csak az alapvető igazságra mutattak rá igaz módon. Ábrahám Mamré tölgyesében felismerteaz Úr angyalait, Jézust a nagyon forradalmi templomtisztítás közben is felismerte volna, mert tudta, hogy Jézus ugyanazért a hibátlan áldozatért küzd, amit neki is be kellett mutatni Izsák személyében. De az LMBTQ-t felismerte volna, mint forradalmi üdvtörténeti eseményt? Vagy azt mondta volna Monosori és az ő felebarátainak: Pálról hallottam de ti kik vagytok? Monostori jól érzékelte, hogy Ádám szelíden kizárta a keresztények közül, de egy pillanatig a maga nagyszerűségétől eltelt gőgös állapotában is a helyére került a saját maga szemében is.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK