Fontosabb, hogy merre tartunk, mint az, hogy hol tartunk

2021 márc. 14. | Divinity, Egyén, Spiritualitás | 4 hozzászólás

Két ember útja keresztezheti egymást akkor is, ha az ellenkező irányba mennek, az egyik mondjuk Bécsbe, a másik meg Debrecenbe. Vezethet mindkettőjük útja Budapesten át, el is időzhetnek ott egy darabig, felfedezve a város kincseit, vagy éppen sötét helyeit, de ez másodlagos ahhoz képest, hogy mi az úti céljuk. Ha egy ember Debrecenbe tart, azért megy Budapesten át, mert az útja arra vezet. Élvezheti Budapestet, de végül Debrecenbe szeretne megérkezni. Tehet kitérőket, kacskaringókat, választhat kerülőutakat, mehet lassan vagy gyorsan, viszont előbb vagy utóbb Debrecenbe akar eljutni. A lelki életben is végül fontosabb, hogy milyen irányba megyünk, mint az, hogy éppen hol tartunk. Persze ez épp a közelmúltban nem volt mindenkinek magától értetődő.

A posztmodern kulturális hullám idején divatos metaforává vált az utazás képe: mindenki úton volt és senki sem akart megérkezni. Ha valaki igazán spirituálisnak akart látszani, a statikus fogalmakat dinamikusakra cserélte, és ezek között a legkedveltebb volt a zarándoklat és az úton levés metaforája. Közmegegyezés lett, hogy a valóság egy hatalmas El Camino, ahol az élet út közben történik, azzal a különbséggel, hogy itt nincs Compostella, ahova megérkezhetnénk. Nem is az volt a lényeges, hogy hova megyünk, hanem az, hogy úton legyünk. Ezzel csupán egy gond van: hogy ha nincs célja az utazásnak, akkor az nem zarándoklat, hanem egyszerű bolyongás, amit csak az különböztet meg az egy helyben járástól, hogy a haladás látszatát kelti.

De maga az utazás egyébként nagyon is találó kép, amikor a lelki életről van szó. Tényleg úton vagyunk. Mindig haladunk valamerre, akkor is, amikor nem világos számunkra, hogy merre is van az a valamerre. Az út mindig vezet valamerre. Ez pedig végül, amikor elérünk az út végére, lényegesebb lesz annál, hogy éppen hol is tartunk most. Az is persze fontos, hogy hol tartunk. A keresztény hitben kulcsfontosságú például, hogy bementünk-e a szűk kapun, átmentünk-e a halálból az életre, és aztán megszilárdultunk-e, érettségre jutottunk-e a hitben. De ez sokszor pont nem egy pillanatfelvételből derül ki, hanem a hosszabb távon megfigyelhető haladási irányból.

Keresztény szempontból jobb annak az embernek a helyzete, aki Krisztus felé halad, mint azé, aki Krisztustól távolodik. Jobb egy olyan ember helyzete, aki keresi az Isten országát, mint azé, aki már a szótól is ásítozni kezd. Több reményt fűzök Jordan Petersonhoz, aki elcsukló hangon beszél arról, mennyire megrémíti a lehetőség, hogy Krisztus valóságos, mint Rob Bellhez, aki frivol kedélyességgel érvel amellett, hogy Isten szeretete győzni fog. Bizakodóbb vagyok a bipoláris Kanye West iránt, aki hatalmas amplitúdókkal és látványos tévedésekkel éli meg bébihitét, mint Jim Wallis kapcsán, aki érett fejjel adja fel egy politikai ideológiáért a keresztény hit alapvető elemeit. Közelebb van az Isten országához az, aki remegő térdekkel közeledik felé, mint az, aki állva dobálja szét annak kincseit.

Természetesen fontos, életbevágóan fontos, hogy a keresztény hiten kívül vagyunk-e vagy belül. De néha még lényegesebb, hogy befelé tartunk-e, vagy kifelé. Aki befelé tart, az előbb vagy utóbb meg fog érkezni Krisztus lábaihoz. Aki kifelé tart, az idővel kint is lesz, bár kifelé menet még sok kárt tud okozni a bent és kint levőknek. Ne csak azt nézzük, hogy egy ember hol áll, nézzük azt is, hogy merre halad. A példázatbeli tékozló fiú hazafelé tartott a disznók vályújától (Lk 15,17), mert az atyai házba vágyakozott. A hasonlatban szereplő „megfürdött disznó” viszont a sárba vágyott vissza még az atyai házból is (2Pt 2,22). Az adott pillanatban az egyik még a vályúknál volt, a másik még a fiak között, de a történet szempontjából lényegesebb, hogy végül hová kerülnek.

 

4 hozzászólás

  1. Ken

    Köszönöm, Ádám, hogy megírtad! Nagy szükségünk van rá.

  2. Sinka Csaba

    Egy egyszerű vidéki gyülekezetben idézte egy imádságában ezzel kapcsolatban a Préd 11,3b-t egy lelkipásztor édesanyja: “Akár dél felé, akár északra dől le a fa, ahová ledől, ott marad.” Kevés dologra emlékszem már, de ez a kis mozzanat megmaradt, és ez a kiváló bejegyzés eszembe juttatta. Köszönöm.

  3. solafide

    „Nem vagy messze az Isten országától.” (Mk 12,34)
    Cseri Kálmán tiszteletes úrnál olvastam, hogy aki nincs messze, az ugyanúgy kívül van, mint az, aki messze van.
    Valóban nem mindegy tehát, hogy “belül” vagyok vagy “kívül”, de az még inkább, hogy bár közel vagyok, de merre megyek. Közeledem-e, vagy éppen távolodom. Elgondolkodtató.

  4. Erzsébet Gergely

    “……. A példázatbeli tékozló fiú hazafelé tartott a disznók vályújától (Lk 15,17), mert az atyai házba vágyakozott. …… ” 

    Fiatalként elgondolkodtatott, mikor először hallottam “fiktív” igeszolgálatot a tékozló fiú apjával való beszélgetést megelőző szakaszáról. Az üzenet lényege az volt, lehet egymás mellett élve is távol lenni a másiktól. A fiatalabb fiú vagyona kikérése előtt lelkileg már akkor távol került apjától, mikor fontolgatta az elköltözést.  

    Azért gondolkodtatott el, mert vakmerő természetem hajlamossá tett a költözésekre. Bár örökségem kikérése nélkül távoztam, voltak “értékek”, amik otthon maradva nem sérülnek. Visszagondolok szüleim szomorú tekintetére költözéseim előtt. Még nem mondtam el nekik, de már érzékelték lelki távolodásom.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK