Születés és feltámadás

2021 ápr. 4. | Divinity, Elmélkedések, Művészet, Spiritualitás | 1 hozzászólás

„Hajtsd az állatot s ne akadályozz
 a vágtatásban, ameddig nem szólok!”
 – az ijedt szolgára így kiáltott
az asszony, akit a borzasztó sokk
 az Isten szent emberéhez hajszolt –
 bár most nem volt sem ünnep, sem újhold.
Szívébe vad anyaösztön karmolt, 
 arcára állatibb vonások ültek
 a szamaránál, melyen vágtatott.
Barna fürtjeit meg sem fésülte,
 a rendetlen lobonc anyamedvéé,
 kinek féltett bocsai eltűntek.
(Nincs ijesztőbb lény a gyermekéért
 megveszekedett nősténynél, mert bármit
 megtesz a kölykéért – ha kell, széttép!)
Nem mert az asszonnyal szembeszállni
 még ura sem; a halálra szánt anya
 a fiát akarta élve látni.

Súnémben a meddő szült gyermeket,
 de most jajgatás hallatszott Rámában,
 mert halott fiát siratta Ráhel.
A csodát egyik szülő sem várta,
 lehetetlen az elhalt öregkorban
 az ilyen friss gyümölcs, új palánta.
„Egy év múlva fiút ölelsz!” – mondta
 a próféta, akinek szobát adtak,
 ahol megszállhat és imádkozhat.
Kapott széket, ágyat, mécsest, asztalt,
 hogy náluk békességben, nyugalomban
 ehessen és álmát aludhassa.
„Nem vagyok Sára, népem ősanyja,
 férjuram sem biztos hitű Ábrahám!
 Szolgálódat ne ámítsd, próféta!”
Ám az ÚR nem tagadta meg magát,
 fiúgyermek érkezett esztendőre,
 megtette az ábrahámi csodát.

Mikor negyven hétre megszületett,
 s a bába a köldökzsinórt elvágta,
 a csimota nagyot tüsszentett.
Ámuló anyja karjába zárta,
 egyszerre kelt fel a hold és a fényes
 nap, és milliárdnyi csillag látta,
meg a pásztorok is a környéken;
 subába rejtett meglepetéseket
 hoztak, sajtot és egyszerű étket.
És a gyermek növekedett hitben
 és szépen öregedő szüleinek
 való példás engedelmességben.
Nem gondolhatott arra senki sem,
 hogy iszonyú bánatot rejt a csoda,
 mikor az aranytojásból kikel.
Az ájult fiút a szolga hozta,
 „Jaj a fejem, jaj a fejem!” – ordított
 a gyermek, aztán többé nem moccant.

A súnémi asszony ijedten sikoltott,
 majd a testet a térdére fektette,
 de a fia délben már halott volt.
Az tudja, hogy mi ment végbe benne,
 aki a Pietàt megformálta, és
 a fájdalmas anyát megfestette.
„Az igazak ösvénye szakadék,
 a kéretlen áldás eltitkolt átok,
 a földbe rejtett kincs pedig ganéj.”
Az asszony arca keményre váltott,
 felvitte a holttestet a szobába,
 ahol a próféta imádkozott.
Az ajtót a holt fiúra zárta,
 aztán felnyergeltette a szamarat
 és megkezdődött a szörnyű vágta.
A próféta a Kármel-hegy alatt
 rögtön ráismert a súnémi nőre,
 de hogy mért jött, az ÚR nem mutatta.

„Ábrahám a fiát megtarthatta,
 Szárainak nem kellett gyászolnia,
 én nem kértem fiút, mégis meghalt!
Isten embere! A szavad miatt
 gyúltak csillagok és jött fel a nap,
 de miért, ha most mind kialudtak?!
Miért születik gyermek, ha meghal,
 miért támaszt a Mindenható reményt,
 ha minden jónak a legvége baj?
Mért szúrja tövis a fiam fejét?
 Miért járja át a szívem éles kard?
 Próféta, ugyan mért hitegettél?”
A zokogó asszony átkarolta
 és szorosan tartotta Elizeus
 lábát, és a könnyeivel mosta.
Géházi, önjelölt korifeus,
 odalépett, hogy félretaszítsa őt,
 de Isten embere intett: „Ne most!”

„Menj el, vidd a botom, de az úton
 ne köszönj senkinek, aki szembejön,
 a fiút támaszd fel, ez a dolgod!
Először a derekadat övezd föl,
 majd helyezd rá a gyermekre a botot,
 eszméljen, ha az arcát megbököd!”
Az asszony ezt hallva tiltakozott:
 „Veled maradok, mert csak benned bízom,
 hisz az ígéret tőled származott!”
Elizeus is tudta, hogy így volt,
 elindult hát vele Géházi után,
 aki mire elérték, már kint volt.
A szolga csak állt és bámult bután,
 de az asszony Elizeussal perelt:
 „Ha itt lettél volna, még élne tán!”
Ekkor az Isten embere bement
 a házba, a felső szobába, ahol
 az ágyra fektették a gyermeket.

És az Isten embere testté lett
 ott, ahol lakozott és befogadták,
 és ahol igéjéből lett élet.
Rátette száját a fiú szájára,
 tenyerét a tenyerére, és a szemét
 a szemére: teljes volt azonosulása.
„A betegséged nekem betegség,
 enyém legyen a tövis a fejedben,
 a halálodba belehalok én!”
Az imáját akkor fejezte be,
 mikor a gyermekben meleget érzett,
 és szíve észlelte: megérkezett
a halál sötétjébe az élet.
 Szólt a szolga a súnémi asszonynak,
 aki most földre borulva végleg
tudta: másodszor is megszületett
 a fia, mert kinyitotta a szemét
 és egymás után hétszer tüsszentett.
„Születés és feltámadás vagyok én!”

(Szabados Ádám)

1 hozzászólás

  1. Schauermann Tamás

    Köszönöm Ádám! Gyönyörű! Egyben oda vissza utaztat egymással összefüggő, de időben távoli sorsok, élethelyzetek, Istennel való találkozások között. Nagyon megmozgatott.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK