A „felvilágosodás koráról” szóló narratíva egy mítosz?

2021 máj. 21. | Divinity, Filozófia, Társadalom, Tudomány | 7 hozzászólás

Daniel von Wachter filozófus, a liechtensteini International Academy of Philosophy professzora nem kevesebbet állít, mint hogy a felvilágosodás koráról szóló standard történet valójában egy mítosz, amely annak ellenére tapadt meg a köztudatban, hogy a tények egyértelműen ellentmondanak neki. A közismert narratíva szerint a tizennyolcadik század (kb. 1680-1800) volt az „Ész korszaka”, amikor az értelem fénye betört a tudatlanság sötétségébe, és az egyház ellenállását legyőzve az ész, a tudomány és a szabadság vette át a hagyományok helyét. Ezt a történetet olvassuk tankönyvekben, ezt propagálja a BBC, ezt veszi ma készpénznek a legtöbb átlagosan tájékozott ember.

Természetesen von Wachter szerint is igaz, hogy a kor befolyásos gondolkodói közül némelyek (pl. Voltaire, Lessing, Mendelssohn) azt tanították, hogy a kinyilatkoztatásban való hit szemben áll az értelemmel, valamint hogy a hagyományos tekintélyek gátolják a gondolkodás szabadságát, és azt is igaznak tartja, hogy ez jelentős és tartós változást hozott a nyugati kultúra történetében. A liechtensteini filozófus egyetértése a standard nézettel itt azonban véget is ér. A „felvilágosodás kora” kifejezés ugyanis szerinte azt sugallja, hogy ez előtt a kor előtt az emberek sötétben voltak, nem észszerűen gondolkodtak, vagy nem gondolkodtak szabadon, és csak az 1700-as években tört át az értelem világossága a tekintélyek ódon, fekete falain. Von Wachter szerint könnyű leellenőrizni ezt az állítást, ha megnézzük, mi volt a tizenhetedik században, amikor elvileg még nem tört be az értelem fénye az emberi gondolkodásba.

Vajon sötét kor volt a tizenhetedik század? – teszi fel a logikus kérdést, majd meg is válaszolja. Ez az állítás teljesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a század éppen az ún. protestáns skolasztika időszaka volt, amelyre leginkább a filozófiai gondolkodás magas szintű absztrakciója és fegyelmezett érvelési módszertana volt jellemző. Lényegesen magasabb szintű és fegyelmezettebb, mint amit Voltaire, Lessing vagy Mendelssohn írásaiban látunk. A racionális érvelésre támaszkodó protestáns skolasztika filozófusai – pl. Rudolf Göckel (1547-1628), Nicolaus Taurellus (1547-1606), Jacob Lorhard (1561-1609), Clemens Timpler (1564-1624), Daniel Cramer (1568-1637), Cornelius Martini (1568-1621), Jacob Martini (1570-1649) vagy Christoph Scheibler (1589-1653) – olyan jelentős tizenhatodik századi gondolkodók munkáira építettek, mint a kiváló érvelő Francisco Suárez (1548-1617) és Pedro da Fonseca (1528-1599), és maguk is a racionális érvelés mesterei voltak.

Von Wachter szerint nyilvánvaló, hogy a tudomány sem a felvilágosodással kezdődött, hiszen a „felvilágosodás” előtti évszázadokban is már komoly tudományos fejlődés volt tapasztalható. Gondoljunk csak a tudományos módszer megalapozójának tartott Robert Grosseteste (1170-1253) kísérleteire, vagy a tizennegyedik századi oxfordi Merton Calculators csoportra. Noha a tizennyolcadik században valóban számos fontos tudományos áttörés történt, az az állítás ugyanúgy nem igaz, hogy a tudomány a felvilágosodással kezdődött volna, mint az, hogy a racionális gondolkodás a felvilágosodással kezdődött. Sőt, az igazság éppen az – hangsúlyozza von Wachter –, hogy a tudomány fejlődése arra a keresztény filozófiai gondolkodásra épült, amely a „felvilágosodás” előtti évszázadokban virágzott.

Mit látunk a tizennyolcadik században? Először is le kell szögezni – mondja von Wachter –, hogy ebben a században is számos meggyőződéses keresztény filozófus írt és publikált, ugyanúgy, mint az előző évszázadokban. Néhány példa csak a német nyelvterületről: Johann Georg Walch (1693-1775), August Friedrich Müller (1684-1761), Johann Franz Buddeus (1667-1729), Joachim Lange (1670-1744), Johannes Andreas Rüdiger (1673-1731), Franz Albert Schulz (1692-1763), Martin Knutzen (1713-1751), Benedict Stattler (1728-1797), Christian August Crusius (1715-1775). Bár koruk jelentős filozófusai voltak – az első német filozófiai szótárt például Walch készítette, Müller bevezetést írt a filozófiához, Crusius pedig döntő hatással volt Kant filozófiájára –, az utókor szinte teljesen elfeledkezett róluk, talán mert nem férnek a felvilágosodásról utólag szőtt narratívába.

Von Wachter ennél is tovább megy és hangsúlyozza: a század több fontos gondolkodója, akit a felvilágosodáshoz szoktak sorolni, egyáltalán nem állította szembe egymással az észt és a kinyilatkoztatást. Ilyen volt például John Locke (1632-1704), Isaac Newton (1642-1727), Christian Tommasius (1655-1728) vagy Christian von Wolff (1679-1754). Ők tehát nem úgy gondolkodtak saját szerepükről, mint Voltaire (1694-1778), Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781), Moses Mendelssohn (1729-1786) és Immanuel Kant (1724-1804), akik közül von Wachter szerint egyedül Kant tekinthető akadémiai szintű filozófusnak. A kor meghatározó gondolkodóiként épp ellentétesen gondolkodtak azokról a kérdésekről, amelyeket a felvilágosodás alapvetéseinek szoktak tartani.

Szó sincs tehát arról – mondja von Wachter –, hogy a tizennyolcadik században az „Ész korszaka” jött volna el, ezt csupán néhány másodrendű filozófus vallotta, no meg Kant, akik ellenségesen viszonyultak a kinyilatkoztatáshoz és a hagyományos, ortodox kereszténységhez. Maga az Aufklärung szó is csak 1770 táján született, az angol Enlightenment szó pedig jóval később, valamikor 1850-ben. Valójában az történt, hogy 1780 körül újságírók kezdték felépíteni a narratívát, miszerint száz évvel korábban egy új korszak – az ész korszaka – kezdődött, amely világosságot gyújtott a kinyilatkoztatásra hivatkozó keresztény egyház által fenntartott sötétségbe. Újságírók rajzolták meg utólag a képet, hogy a kereszténység és a kinyilatkoztatás az értelem és a tudomány ellenségei, és szintén ők sorolták a felvilágosodás hívei közé utólag azokat a gondolkodókat is (pl. Locke, Tommasius, Wolff), akik egyáltalán nem így látták a saját szerepüket. Majd ez a kép tapadt meg a kultúrában.

A „felvilágosodás korszakáról” szóló közismert elbeszélést a liechtensteini filozófus ezek alapján egy tudatosan épített zsurnaliszta mítosznak tartja, amely komoly felülvizsgálatra szorul, hiszen a legfontosabb pontokon tényszerűen nem igaz. A végbement kulturális változás nyilván tagadhatatlan, de ennek nem az ész használatához volt köze, hanem néhány metafizikai előfeltevéshez és vallásellenes indulathoz. Daniel von Wachter érvei alapján számomra is indokoltnak tűnik, hogy ennek a változásnak a valódi történetét újragondoljuk és a valóságnak megfelelőbb formában kezdjük elbeszélni.

 

7 hozzászólás

  1. Turbucz István

    Kétség kívül igazad van ,mindíg is kételkedtem benne ,hogy az Egyház csak a sötétség ,az Ész pedig a villágosság hirdetője.Ahogy öregszem ezt egyre inkább így látom, A történelem tanulásunk ,teljes mértékben, liberalizmus hatása alatt volt. És egy így hat addig amig a tantárgy meg nem változik
    .

  2. stalker

    szigorúan felhasználói és nem szakértői szemmel nézve én úgy látom igenis hatalmas változást hozott a felvilágosodás a tömegek életébe és gondolkozásába. hiába voltak ugyanis brilliáns elmék korábban is, az európai átlagpolgár feje és élete tele volt rettenetes babonákkal, teológiai nonszenszekkel, s az abból sokszor kivirágzó gyilkos indulatokkal. a kontrollálhatatlan járványok, a politikai instabilitás, az uralkodó osztály embertelen gőgje, az egyházi arisztokrácia romlottsága keresztes hadjáratok, zsidó irtó pogromok, boszorkány égetések, vitustáncok, és parasztlázadások formájában nyomták rá a bélyegűket a sötét középkorra.

  3. Szabados Ádám

    Kedves stalker,

    az emberek feje valóban sokszor tele volt rettenetes babonákkal és teológiai nonszenszekkel, valamint gyilkos indulatokkal. Bár a felépített narratíva, amelyre a fenti cikkben utalok, ezért a kereszténységet teszi felelőssé, a valódi kereszténység történetesen ezekkel szemben kínált épp alternatívát. Ugyanakkor számomra az is feltűnő, hogy az emberek feje ma mennyire tele van rettenetes babonákkal és teológiai nonszenszekkel, valamint gyilkos indulatokkal. Ezek jelentős része éppen abból az eszmetörténeti váltásból származik, amit felvilágosodásnak neveznek, Nietzsche pedig az „Isten halála” szavakkal írt le. A példákat hosszasan lehetne sorolni, kezdve a 20. század nagy aufklérista projektjeivel (nemzetiszocializmus és nemzetközi szocializmus a maguk száz-százötven millió áldozatával), folytatva a nyugatot ma mélyen átjáró szexkereskedelemmel, gyermekpornóval és a méhen belüli gyermekek szisztematikus pusztításával, egészen a bizarr genderelméletekig, gnosztikus identitásokig, virágzó ezoterikus szubkultúrákig, valamint a kulturális marxizmus irigységre épülő eltörlés-kultúrájáig, amelyből tapinthatóan árad a gyűlölet és a gyilkos indulat.

  4. stalker

    Kedves Ádám,
    én úgy látom Isten nem annyira a felvilágosodással “halt” meg, inkább az első világháborúval, amit én persze megintcsak szubjektivan az akkor uralkodó keresztény elit imperialista érdekellentétei provokáltak ki, persze a velük szoros szövetségben álló népegyházak támogatása mellett. történelmietlen a felvetés, de ha az egyébként mélyen vallásos orosz arisztokrácia humánusan kezelte volna a tömegek nyomorát, vagy épp a diadalittas nyugat nem kényszeritette volna igazságtalan “békéjét” németországra, akkor se a leninizmus se a fasizmus nem tudott volna erőre kapni. kedvenc ellenséged a kulturális marxizmus is sajnos kőkemény szociológiai okokra támaszkodva tud tömegeket megszólitani, mozgósítani. szerintem…

  5. Szabados Ádám

    Stalker,

    van abban valami, hogy az első világháború jelentette az áttörést, a híres őrült-jelenetben Nietzsche maga is azt adja a hírhozó szájába, hogy „korán jöttem”. Ettől ez még alapjaiban ugyanaz a szellemi mozgalom. Hogy a kulturális marxizmus kedvenc ellenségem-e, azt meghagyom máskorra, de én magam nem gondolom, hogy pusztán csak szociológiai okok magyaráznák a sikerét. Az egész ideológiai mozgalom (Gramsci börtönben írt tanulmányaitól Horkheimer kritikai elméletén át a mai tudatiparig) éppen abból a felismerésből táplálkozik, hogy a szociológiai vagy gazdasági szükségszerűségek nem hozzák el az egalitárius áttörést, ehhez előbb új hegemón kultúrát kell létrehozni. Ennek a tudatosan munkált folyamatnak a gyümölcseit látjuk ma. Nincs jó véleményem arról, amit látok.

  6. dzsaszper

    Ádám,

    már az Egy keresztény társadalom lehetősége” poszt kapcsán kezdtem megfogalmazni, de ehhez a kommentedhez talán még jobban kapcsolódik: ha felismerés, akkor tudatosság van mögötte — és ha ezt mi felismerjük, akkor van esély tudatos válaszra is.

    Mit tudunk tenni, mi a teendő a tudatos új hegemón kultúra építése kapcsán?

    Nyilván, itt van egyfajta természetes szövetség a konzervatívokkal, de azért nem árt, ha tisztázott, mire szól a szövetség és mire nem…
    A magam részéről közösségi szinten nagyon nem tartom elhanyagolhatónak a filozófia hatását… fontos lenne ebből a szempontból az ismeretterjesztés, Kuypertől Polányi Mihályon át akár Scrutonig…
    Persze fontos azt is nyíltan kimondani, az egész történet velejéig közügy. Abszolút zsákutca a vallás magánügy voltáról szóló hazugság, különösen a kultúra formálása kérdéskörében.
    Adott esetben nem ártana a jogi aktivizmust eltanulni és újra küzdeni a klasszikus szabadságjogokért…

    Jó lenne ezeket akár a fenti témákat a közösségekben ízlelgetni, megrágni, és természetesen a felsorolásom esetleges és nem a teljesség igényével készült…

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK