Daniel von Wachter filozófus, a liechtensteini International Academy of Philosophy professzora nem kevesebbet állít, mint hogy a felvilágosodás koráról szóló standard történet valójában egy mítosz, amely annak ellenére tapadt meg a köztudatban, hogy a tények egyértelműen ellentmondanak neki. A közismert narratíva szerint a tizennyolcadik század (kb. 1680-1800) volt az „Ész korszaka”, amikor az értelem fénye betört a tudatlanság sötétségébe, és az egyház ellenállását legyőzve az ész, a tudomány és a szabadság vette át a hagyományok helyét. Ezt a történetet olvassuk tankönyvekben, ezt propagálja a BBC, ezt veszi ma készpénznek a legtöbb átlagosan tájékozott ember.

Természetesen von Wachter szerint is igaz, hogy a kor befolyásos gondolkodói közül némelyek (pl. Voltaire, Lessing, Mendelssohn) azt tanították, hogy a kinyilatkoztatásban való hit szemben áll az értelemmel, valamint hogy a hagyományos tekintélyek gátolják a gondolkodás szabadságát, és azt is igaznak tartja, hogy ez jelentős és tartós változást hozott a nyugati kultúra történetében. A liechtensteini filozófus egyetértése a standard nézettel itt azonban véget is ér. A „felvilágosodás kora” kifejezés ugyanis szerinte azt sugallja, hogy ez előtt a kor előtt az emberek sötétben voltak, nem észszerűen gondolkodtak, vagy nem gondolkodtak szabadon, és csak az 1700-as években tört át az értelem világossága a tekintélyek ódon, fekete falain. Von Wachter szerint könnyű leellenőrizni ezt az állítást, ha megnézzük, mi volt a tizenhetedik században, amikor elvileg még nem tört be az értelem fénye az emberi gondolkodásba.

Vajon sötét kor volt a tizenhetedik század? – teszi fel a logikus kérdést, majd meg is válaszolja. Ez az állítás teljesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a század éppen az ún. protestáns skolasztika időszaka volt, amelyre leginkább a filozófiai gondolkodás magas szintű absztrakciója és fegyelmezett érvelési módszertana volt jellemző. Lényegesen magasabb szintű és fegyelmezettebb, mint amit Voltaire, Lessing vagy Mendelssohn írásaiban látunk. A racionális érvelésre támaszkodó protestáns skolasztika filozófusai – pl. Rudolf Göckel (1547-1628), Nicolaus Taurellus (1547-1606), Jacob Lorhard (1561-1609), Clemens Timpler (1564-1624), Daniel Cramer (1568-1637), Cornelius Martini (1568-1621), Jacob Martini (1570-1649) vagy Christoph Scheibler (1589-1653) – olyan jelentős tizenhatodik századi gondolkodók munkáira építettek, mint a kiváló érvelő Francisco Suárez (1548-1617) és Pedro da Fonseca (1528-1599), és maguk is a racionális érvelés mesterei voltak.

Von Wachter szerint nyilvánvaló, hogy a tudomány sem a felvilágosodással kezdődött, hiszen a „felvilágosodás” előtti évszázadokban is már komoly tudományos fejlődés volt tapasztalható. Gondoljunk csak a tudományos módszer megalapozójának tartott Robert Grosseteste (1170-1253) kísérleteire, vagy a tizennegyedik századi oxfordi Merton Calculators csoportra. Noha a tizennyolcadik században valóban számos fontos tudományos áttörés történt, az az állítás ugyanúgy nem igaz, hogy a tudomány a felvilágosodással kezdődött volna, mint az, hogy a racionális gondolkodás a felvilágosodással kezdődött. Sőt, az igazság éppen az – hangsúlyozza von Wachter –, hogy a tudomány fejlődése arra a keresztény filozófiai gondolkodásra épült, amely a „felvilágosodás” előtti évszázadokban virágzott.

Mit látunk a tizennyolcadik században? Először is le kell szögezni – mondja von Wachter –, hogy ebben a században is számos meggyőződéses keresztény filozófus írt és publikált, ugyanúgy, mint az előző évszázadokban. Néhány példa csak a német nyelvterületről: Johann Georg Walch (1693-1775), August Friedrich Müller (1684-1761), Johann Franz Buddeus (1667-1729), Joachim Lange (1670-1744), Johannes Andreas Rüdiger (1673-1731), Franz Albert Schulz (1692-1763), Martin Knutzen (1713-1751), Benedict Stattler (1728-1797), Christian August Crusius (1715-1775). Bár koruk jelentős filozófusai voltak – az első német filozófiai szótárt például Walch készítette, Müller bevezetést írt a filozófiához, Crusius pedig döntő hatással volt Kant filozófiájára –, az utókor szinte teljesen elfeledkezett róluk, talán mert nem férnek a felvilágosodásról utólag szőtt narratívába.

Von Wachter ennél is tovább megy és hangsúlyozza: a század több fontos gondolkodója, akit a felvilágosodáshoz szoktak sorolni, egyáltalán nem állította szembe egymással az észt és a kinyilatkoztatást. Ilyen volt például John Locke (1632-1704), Isaac Newton (1642-1727), Christian Tommasius (1655-1728) vagy Christian von Wolff (1679-1754). Ők tehát nem úgy gondolkodtak saját szerepükről, mint Voltaire (1694-1778), Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781), Moses Mendelssohn (1729-1786) és Immanuel Kant (1724-1804), akik közül von Wachter szerint egyedül Kant tekinthető akadémiai szintű filozófusnak. A kor meghatározó gondolkodóiként épp ellentétesen gondolkodtak azokról a kérdésekről, amelyeket a felvilágosodás alapvetéseinek szoktak tartani.

Szó sincs tehát arról – mondja von Wachter –, hogy a tizennyolcadik században az „Ész korszaka” jött volna el, ezt csupán néhány másodrendű filozófus vallotta, no meg Kant, akik ellenségesen viszonyultak a kinyilatkoztatáshoz és a hagyományos, ortodox kereszténységhez. Maga az Aufklärung szó is csak 1770 táján született, az angol Enlightenment szó pedig jóval később, valamikor 1850-ben. Valójában az történt, hogy 1780 körül újságírók kezdték felépíteni a narratívát, miszerint száz évvel korábban egy új korszak – az ész korszaka – kezdődött, amely világosságot gyújtott a kinyilatkoztatásra hivatkozó keresztény egyház által fenntartott sötétségbe. Újságírók rajzolták meg utólag a képet, hogy a kereszténység és a kinyilatkoztatás az értelem és a tudomány ellenségei, és szintén ők sorolták a felvilágosodás hívei közé utólag azokat a gondolkodókat is (pl. Locke, Tommasius, Wolff), akik egyáltalán nem így látták a saját szerepüket. Majd ez a kép tapadt meg a kultúrában.

A „felvilágosodás korszakáról” szóló közismert elbeszélést a liechtensteini filozófus ezek alapján egy tudatosan épített zsurnaliszta mítosznak tartja, amely komoly felülvizsgálatra szorul, hiszen a legfontosabb pontokon tényszerűen nem igaz. A végbement kulturális változás nyilván tagadhatatlan, de ennek nem az ész használatához volt köze, hanem néhány metafizikai előfeltevéshez és vallásellenes indulathoz. Daniel von Wachter érvei alapján számomra is indokoltnak tűnik, hogy ennek a változásnak a valódi történetét újragondoljuk és a valóságnak megfelelőbb formában kezdjük elbeszélni.