Étel és olaj

2021 máj. 23. | Divinity, Művészet, Spiritualitás | 1 hozzászólás

A földbe gyökerezett a lába,
 mert a görbe ember állt az ajtóban.
 Számított rá, de későbbre várta.
Próféta férje halála óta
 tizenhárom ezüstpénzzel tartozott,
 ennyivel volt a férfi adósa.
Jigálra és Merárira gondolt:
 két fia veszélyekről mit sem tudva
 a pálmafa árnyékában játszott.
Hámort zaklatták épp, a szamarat,
 ki tűrte a fiúk durva játékát.
 Csak időnként ásított nagyokat,
ilyenkor dobtak követ a mélán
 figyelő szürke állat felé, de ez
 jól viselte az otromba tréfát,
ecsetvégű farkával jelezte,
 hogy bár a kövek feléje repülnek,
 és a szemével követi az ívet,
a rossz viccnek ő ugyan nem ül fel;
 dobálózhatnak felőle emberek,
 ez nem árthat egy jámbor fülesnek.
A fiúk anyja odasietett
 a kapuban álló hitelezőhöz,
 teste kihűlt galambként remegett,
mikor bement, hogy lepényt főzzön
 a férfinek, majd elé tegye tálban,
 és átbeszéljenek mindent elölről.
A sarokba pillantva meglátta,
 hogy az utolsó marék lisztből készül
 majd a fukar ember lakomája.
„Vidd el a szamarat, és megtérül
 a pénzed, a többit meg majd holnap,
 rendezem, elég a szóm pecsétül,
hisz próféta felesége volna
 szolgálód, aki hozzád ekként beszél,
 nem afféle hazug, hitvány szolga.”
„Asszony, az adósságod nem kevés,
 a lángost az utolsó lisztből adtad,
 holnap sem leszel kevésbé szegény.
A szamarad és két fiad maradt,
 ezeket add cserébe, hogy hat évig
 a tulajdonomként szolgáljanak!”
A villám után sokáig késik
 a távoli mennydörgés, hogy fülsértő
 robaja elhatoljon az égig,
oda viszont már viszi a mélyből
 az özvegyek és az árvák sikolyát,
 és ahogy egy anya sóhajt kérőn,
akinek a megszabott távolság
 nem a villámtól jut el a hangokig,
 hanem hat év örökkévalóság.
„Tojásain a vén tyúk is kotlik,
 nem ránt ki gazdája mindent alóla,
 hadd üljek én is ezen holnapig.”
Elizeushoz sietett nyomban,
 halott férje prófétamesteréhez:
 „A két fiamból nem lesz rabszolga!”
„Holt férjem Istenére kérlek,
 mutass nekem utat, tégy megint csodát!
 Gyújts fényt, amely hozzám is elérhet!
Emlékszel, amikor lisztet dobtál
 a halál levesébe, mikor a tök
 miatt tanítványod felkiáltott,
és te láttad a kiáltás mögött 
 a bánatos özveggyé árvult kislányt,
 és akkor sem volt neked közömbös,
hogy sok éhes száj az ÚRhoz kiált,
 amikor Baál-Sálisából jött egy
 ember, és árpakenyeret kínált,
de a te fődbe is jött egy ötlet:
 lakomázzanak a kenyérből százan -
 így lett, és még maradt is belőle!
Maradt még benned is bizonyára
 tucatnyi csodás isteni sugallat,
 szódra vár most Ábrahám leánya!”
„Mondd meg nekem, mi van a házadban?”
 Eszébe jutott a liszt és így felelt:
 „Nincs másom, csak egy korsó olajam.”
„Menj el, és kérj kölcsön edényeket!
 Kérd el a szomszédaid lábosait,
 kérj minél többet, de üreseket!
Majd csukd be a házad ajtajait,
 hogy senki ne lássa, amit tenni fogsz,
 és töltsél az olajból mindaddig,
amíg az összes edényből kifogysz.
 És mikor a fiaid nem találnak
 több edényt, nincs se barna, se piros,
és elapad az olaj forrása,
 add el mind az összegyűjtött olajat,
 fizesd ki az összes adósságod!”
Az asszony a fejét meghajtotta,
 elment, és minden pontosan úgy történt,
 ahogyan Elizeus megmondta.
Szerzett fazekat, lábast és bögrét,
 tálat, korsót, kancsót, kisebb csuprokat,
 szomszédai adtak neki önként,
és bent a házban csorgott az olaj,
 halkan, csendben, titkos derűvel, fénnyel,
 minden cseppjén megcsillant a hajnal,
ragyogott, táncolt, bugyogott, éledt,
 mint régi vendég vett a házban szállást
 a remény, a nevetés, az élet.
A csuprok fürtök Áron szakállán,
 a tálak és kancsók köntöse prémje,
 felfogják az olaj áradását;
Sion leányához jött az Éden,
 az élet vize aranylott a házban,
 áradt a kifogyhatatlan élet,
és közben csökkent az adóssága,
 és hol megsokasodott a kegyelem,
 nem volt többé helye szolgaságnak.
Akit a szent olajjal felkentek,
 annak a köntöse is olajos lesz,
 az megszaporítja a kenyeret,
annál véget ér az éh, a córesz,
 meggyógyítja a halál levesét,
 oltalmat talál benne az özvegy,
lakomáján sok ezer a vendég,
 még a szamárnak is tisztességet ad,
 mikor a hátán a Sionra lép.

(Jigálnak: „Hámor is új nyerget kap,
 ő is legyen részese a csodának,
 élje át a teremtés is, ne csak
az úrnak legyen feltámadása!
 Bánj úgy a szamárral, ahogyan szolga
 bánik az urával, mert te sem lettél
rabszolga, tedd azt, mi a szolga dolga!”)

1 hozzászólás

  1. Dorozsmai-Szabó Eszter

    Csodás időutazás volt Ádám ez a vers!

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK