„Love unites” – ez állt Mats Hummels német játékos szivárványos pólóján, amit néhány napja egy sajtótájékoztatón erkölcsi hitvallásként vett magára. Számomra most ebben nem is az az érdekes, hogy egy focista vajon miért tartja fontosnak, hogy a homoszexualitás elfogadását népszerűsítse, és még csak nem is a szlogen igazságtartalma érdekel, hogy ebben az esetben vajon tényleg a szeretet egyesítő erejéről van-e szó, sőt, hogy vajon helyes-e szeretetnek nevezni azt, amire Hummels gondol. Inkább azért hozom fel a dolgot, mert rávilágít kultúránk egyik furcsa előítéletére. Arra, hogy valami különös okból úgy gondoljuk, hogy ami egyesít, az jó, ami elválaszt, az viszont rossz. De ez egyáltalán nem magától értetődő. Ezzel az erővel akár azt is állíthatnánk, hogy ami függőleges, az jó, ami vízszintes, az viszont rossz. Holott például az aszfaltra festett záróvonal vízszintesen jó, a villanypózna pedig függőlegesen, az ember esetében pedig nappal inkább a függőleges helyzet a jobb, éjszaka viszont a vízszintes.

Hogy valami egyesítve jó-e, vagy elválasztva, az teljes mértékben attól függ, hogy miről van szó. Hogy egy könnyen érthető példát mondjak: a gulyáslevest nem szeretem barackos lepénnyel egyesíteni, legalábbis a tányéron még nem, magát a gulyáslevest viszont nem elemeire bontva akarom megenni – külön a húst, a krumplit és a pirospaprikát –, hanem úgy, hogy összeértek benne az ízek. Lehet, hogy valaki jó ötletnek tartja összekeverni egymással egy Beethoven-koncert látogatóit egy Fradi-Újpest mérkőzés szurkolóival, szerintem viszont jobb külön kezelni a két eseményt, és néhány fontos pillanatban a Fradi és az Újpest szurkolóit is. Dönthetünk úgy, hogy kórházakban mindenki – betegek és orvosok – fehér köpenyben sétáljanak, de én azokkal értek egyet, akik szerint jobb, ha csak az orvosok hordanak fehér köpenyt. És bár lehet, hogy két család jó szomszédságban van egymással, mégiscsak tisztább helyzet, ha esténként mindenki a maga feleségével bújik ágyba.

A világ megteremtésekor Isten sajátos metódust követett. Úgy járt el, mint mikor egy fazekas beletúr az agyagmasszába, és formát kanyarít bele, vagy mint egy üvegfúvó, aki levegőárammal kényszeríti buborék alakúra a tüzes üvegolvadékot. Az üvegben kialakított űr nem hiba, amit gyorsan be kellene gyógyítani, hanem a funkcióhoz szükséges elválasztás. Képzeljük magunk elé annak az embernek az abszurd küzdelmét, aki az üvegmanufaktúrák forró csarnokaiban azért tiltakozna, mert az üveg belső oldalai nem érintkeznek, és azt követelné – a szeretet nevében –, hogy az elválasztott felületeket újra olvasszák egybe! Vajon nem könnyebbülne meg mindenki egy kicsit, amikor az illetőt végül kedvesen, de határozottan kivezetnék?

A kezdet kezdetén a Teremtő a szavával a káoszból csinált rendet. Szólt, és a Szó elválasztott. Megint szólt, és a Szó megint elválasztott. Majd ismét, és aztán újra és újra. A teremtés folyamata valójában elválasztások ütemes egymás utániságából állt, mint mikor egy háziasszony a levesbe szaggatja a galuskát, vagy egy portréfestő a fehér vásznon húzza be egymás után a vonalakat. A forma termékeny rendje a tohuvavohu kietlen és formátlan egységéből jött létre a Szó elválasztó ereje által. Így lett ég és föld, víz és száraz, élettelen és élő, állat és ember, valamint férfi és nő. A teremtett világ sokszínű gazdagsága, amiben ma gyönyörködünk, nem az egyesítés, hanem az elválasztás következménye.

Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy a Biblia szerint az elválasztás a bölcsesség egyik jele. Ahogy a gombavizsgáló meg tudja különböztetni egymástól az ehető és a mérges gombát, úgy képes a bölcs pedig különbséget tenni helyes és helytelen között. Isten azért adott parancsolatokat, hogy lássuk a különbséget „a szent és a közönséges, a tisztátalan és a tiszta között” (3Móz 10,10). A gyermekkor tudatlanságához tartozik az az időszak, amikor még nem tudunk különbséget tenni jó és rossz között (vö. 5Móz 1,39), az érettség jele viszont éppen az, ha a lelki érzékszerveink „a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére” (Zsid 5,14). Vajon nem tartanánk-e képtelenül ostobának, sőt, gonosznak azt az embert, aki egy gyilkos galócát és egy éhes gyermekszájat ábrázoló táblát emelne magasba, amire az van írva: „a szeretet egyesít”?

A tisztánlátást némiképp nehezíti, hogy a szeretet egyébként valóban összeköt. Maga Pál apostol mondja a kolossébeli gyülekezetnek: „Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol 3,14) Ha valami, akkor a szeretet tényleg képes egyesíteni egészen különböző embereket, legfőképp a Jézus által lelki szegényeknek nevezetteket, akik tudják magukról, hogy számos okból bocsánatra és könyörületre szorulnak. Erről az egyesítésről szól a világ legsokszínűbb szerveződése, az egyetemes keresztény egyház. De itt is különbségtételre van szükség, mert megfelelő distinkciók hiányában a szeretetet is összekuszáljuk és visszalökjük az őskáoszba. Pál természetesen nem azt érti a szeretet egyesítő ereje alatt, hogy nincsen benne megkülönböztetés, hanem azt, hogy bizonyos dolgok megléte vagy hiánya ellenére is cselekszik. Inkább azt kell tehát tisztáznunk, hogy a szeretet miféle különbséget tart fontosnak, és miféle különbségtételt utasít el.

A szeretet például nem néz arra, hogy megérdemeljük-e. Nem néz arra sem, hogy milyen nemzethez vagy törzshöz tartozunk, mi a nemünk, vagy éppen milyen vágyakkal élünk. Egyszerűen nem az erényeinkkel vagy a bűneinkkel van elfoglalva, hanem azzal, hogy jót tegyen velünk. Ezért képes mindent tökéletesen összefogni. Az ölelése olyan, mint Rembrandt híres festményén az apáé, aki a hazatérő tékozló fejét két kezével a mellkasához szorítja. Az evangélium a szeretet ölelése. Pál apostol az evangéliumot ugyanakkor biztosan nem egyesítené szeretetben a hamis evangéliumokkal, mert akkor nem mondta volna átkozottnak azt, aki más evangéliumot hirdet (vö. Gal 1,8). Az igazi Jézust sem kapcsolná egybe a hamis Jézusokkal, és az igazságot sem olvasztaná egybe a hazugsággal, amiképpen a szentséget sem a szentségtelennel. A szeretet érdemtelenül ad, de soha nem a tékozlást hitelesíti. A tisztátalant öleli át, nem a tisztátalanságot. A szentségtelent, nem a szentségtelenséget. A szeretet ölelése csodálatos módon megszentel, amit a szó eredeti jelentése alapján egyszerűen úgy is mondhatnánk, hogy elválaszt.

Nem érti a szeretet természetét, aki úgy gondolja, akár a legjobb szándékkal is, hogy a szeretetben nincs megkülönböztetés. A szeretet természete bizonyos értelemben maga a megkülönböztetés. Bár a szerelemről hajlamosak vagyunk elhinni, hogy vak, a szeretet egyáltalán nem az. A szeretet együtt örül az igazsággal, de soha nem örül a hamisságnak. A szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, és soha el nem fogy. A fénye sem fogy el soha, ezért nincsen benne semmi sötétség. A szeretet az szeretet, de leginkább onnan ismerszik meg, hogy aki szeret, megtartja Isten parancsolatait (vö. 1Jn 5,2-3). Erre is emlékezzünk, amikor legközelebb egy sajtótájékoztatón, városházi molinón, vagy éppen egy iskolai szülői értekezleten szivárványba varrt „Love unites” feliratot látunk.