Reggeli naplójegyzetek az Exoduszról (39) – Váltságdíj

2021 júl. 4. | Divinity, Elmélkedések, Spiritualitás | 1 hozzászólás

Amikor összeszámolod Izráel fiai közül azokat, akiket számba kell venni, adjon mindenki váltságdíjat magáért az ÚRnak, amikor számba veszik, hogy ne érje őket csapás a számbavétel miatt.” (2Móz 30,12)

A számbavétel a szentély építése miatt volt fontos. Minden húsz évesnél idősebb, akit számba vettek, a kijelentés sátrában zajló szolgálatra adott fél sekel adományt. Részben ebből épült az illatáldozati oltár, a rézmedence, ebből vásárolták meg a szent olajhoz szükséges finom balzsamot, folyékony mirhát, kassziát, balzsamos nádat és olivaolajat, valamint a füstölőszerek alapanyagait: az illatos gyantát, az erős illatú mézgát és a tiszta tömjént.

Van azonban a számbavételkor adott felajánlásnak egy másik aspektusa is: az adomány egyben váltságdíj is volt. Azért adta minden felnőtt izraeli, hogy „ne érje őket csapás a számbavétel miatt (‎בִּפְקֹ֥ד)”. Kérdés persze, hogy a בְּ prepozíció itt időhatározó vagy okhatározó-e (a számbavételkor vagy a számbavétel miatt), de ha az utóbbi, akkor magához a népszámláláshoz kapcsolódott valami, ami önmagában könnyen csapást vont maga után, ahogy ezt később Dávid népszámlálása esetén is látjuk (vö. 1Krón 21). Talán a hitetlenség jelképe volt, vagy az Istenben való bizalom hiányáé.

A zsidóknak váltságdíjként kellett a fél sekelt adniuk, amikor számba vették őket. Saját lelküket (‎נַפְשׁ֛וֹ) váltották ki az esetleges csapás alól. Isten rendelte el, hogy vegyék számba őket, de még ez a szent cselekedet is szentségtelen lett volna váltságdíj nélkül. Az egész fejezetben ez a félelmes. Az illatáldozati oltárt Isten rendelte, hogy azon reggel és este illatozzon az áldozat, de évenként egyszer meg kellett kenni a szarvát engesztelő vérrel, mert a papok a szent dolgok végzésekor is vétkeznek. A rézmedence szintén a megtisztulást szolgálta: Áronnak és fiainak meg kellett mosakodniuk benne, hogy meg ne haljanak. A szent olajat egyedi módon kellett elkészíteni, és azt nem volt szabad másra használni, nehogy meghaljanak. Minden szent volt, és még a szent dolgokat is újra és újra meg kellett szentelni.

A számba vett izraelieknek ki kellett váltaniuk a lelküket. Ez nem csupán adomány volt, amit az is jelzett, hogy a gazdagnak éppúgy fél sekelt kellett adnia, mint a szegénynek. A gazdag nem adhatott többet, a szegény nem adhatott kevesebbet. A gazdagnak ugyanúgy adnia kellett, mint a szegénynek, a szegény ugyanúgy adhatta, mint a gazdag. Váltságdíj nélkül egyik sem számíttathatott Isten szent népéhez. Váltságdíj nélkül halál fiai voltak.

A Zsidókhoz írt levél szerint „Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra” (Zsid 10,10). Ugyanúgy szükségünk volt a megszentelésre, mint azoknak a zsidóknak, akiket számba vettek. Ugyanúgy veszélyben voltunk, mint ők. De Jézus Krisztusban teljesedett be mindaz, amiről a sátor felszerelése és az ahhoz kapcsolódó kellékek és szertartások szóltak. Isten nem lett kevésbé szent. A megszentelő lett tökéletes.

Urunk, te szent és igaz Isten! Tisztátalan a kezünk, tisztátalan a lábunk, tisztátalan a szánk, amellyel hozzád közeledünk. Tisztátalanok a szent szolgálataink is. Tisztátalan az, ahogyan a rendelkezéseidet végrehajtjuk. Előtted tisztátalan a szívünk is. Nincs más esélyünk, csak a megszentelő vér. Saját lelkünkért nem adhatunk elégséges váltságdíjat. Köszönjük Jézus tökéletes váltságát, amely megszabadít bennünket a haragtól és tisztává tesz!

 

1 hozzászólás

  1. Szilágyi József

    I. Korinthus 1:30

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK