Időnként megdöbbent, hogy magasan képzett természettudósok mennyire naiv filozófiai elképzelésekkel értelmezik saját tudományos eredményeiket. Erre egy friss példa az a kutatás, amelyről az Index így adott hírt: „Megtalálták a vallásosságért felelős agyterületet”. A kutatás a Harvard Egyetem orvosi karának egyik intézetében készült, és a Biological Psychiatry nevű szaklapban jelent meg. Tudománynépszerűsítő újságírók persze mindig a szenzációs tálalást részesítik előnyben, ebben nincs semmi különös, de most mintha a kutatás vezetője, Michael Ferguson sem venné észre, hogy saját szakterületét átlépve metafizikai megállapításokat tesz, amikor így összegzi a kutatást: „Eredményeink arra mutatnak, hogy a spiritualitás és vallásosság alapja egy mélyen az idegrendszerbe szőtt neurobiológiai dinamika. (…) Megdöbbenésünkre a spiritualitás központját az evolúció során egyik leginkább megőrzött agyi struktúrában találtuk meg.”

És hogy ez miért naiv értelmezés? Természetesen nem amiatt, amit az agy működésében felfedeztek. Semmi okom azt feltételezni, hogy a kutatás eredményei hibásak volnának, sőt, örülök, hogy az emberi viselkedésnek újabb megnyilvánulását tudjuk összekötni az agy működésének egyik vagy másik területével. Minden felfedezés örvendetes. A közlésben az a naiv, hogy magától értetődő természetességgel értelmezi a kutatás eredményét fizikalista metafizikai keretben, mintha a fizikalizmus bizonyított volna, és nem lennének más plauzibilis metafizikai keretek is, amelyekben az eredményeket értelmezhetnénk. A valóságban azonban számos kiváló filozófus mutatott már rá a fizikalizmus belső ellentmondásaira és abszurditásaira (pl. itt vagy itt). Ettől még természetesen hihet benne egy tudós, csak nem veheti magától értetődőnek, amikor tudományos eredményeit magyarázza.

És hogy mi a fizikalizmus? A Wikipédia például ezt a definíciót adja: „A fizikalizmus az a filozófiai álláspont, amely szerint a világon létező összes tárgy, esemény és tulajdonság fizikai jellegű, vagy valamilyen fizikai tulajdonságra épül rá (filozófiai terminussal: szuperveniál). A fizikalizmus nem tagadja, hogy vannak olyan létezők, amelyek első pillantásra nem tűnnek fizikainak – például a pszichológia, morál vagy vallás körébe tartozó jelenségek – de úgy tartja, hogy valójában ezek is mind valamilyen fizikai tulajdonsággal azonosak, vagy arra épülnek rá. A fizikalizmus tehát egy ontológiailag monista elmélet: minden létezőt egyetlen végső alapra (szubsztanciára) vezet vissza.”

Még egyszer: nem az a naiv, ha valaki ebben hisz, hanem az, ha nincs tisztában azzal, hogy ebben hisz, miközben magától értetődő természetességgel értelmezi a kutatási eredményeit ebben a metafizikai keretben. Például úgy fogalmaz, mint Ferguson, hogy „a spiritualitás és vallásosság alapja egy mélyen az idegrendszerbe szőtt neurobiológiai dinamika”. Holott amit megtudtunk, az lehet, hogy csak az, hogy a spiritualitás (legalábbis annak feltételezett és vizsgált formái) az idegrendszerbe szőtt neurobiológiai dinamikával rendelkezik, mondhatnánk úgy is, hogy az által valósul meg.

Amikor Ferguson azt állítja, hogy a spiritualitás és a vallásosság alapja a neurobiológiai dinamika, túlmegy azon, ami a kutatásából biztonsággal megállapítható, és fizikalista keretben értelmezi az eredményt. Ez azonban nemcsak szükségtelen, de problémás is, hiszen abból a vitatott feltételezésből indul ki, hogy az ember végső soron fizikai kölcsönhatásokra redukálható. A Nobel-díjas John Eccles Evolution of the Brain: Creation of the Self (London: Routledge, 1991) c. könyvében éppen ezzel a szemlélettel száll vitába: „Fenntartom, hogy az ember misztériumát szörnyen lealacsonyítja a tudományos redukcionizmus, az a materializmus, mely szerint egykor az egész szellemi valóságra a neuronok aktivitási mintázatából kiindulva tudunk majd magyarázatot adni. Ezt a hitet a babonák közé kell sorolnunk. Fel kell ismernünk, hogy miközben testtel és aggyal rendelkező anyagi lények vagyunk egy anyagi világban, lélekkel rendelkező szellemi lények is vagyunk egy szellemi világban.” (241) Eccles szerint a fizikalizmus az embert lealacsonyító, redukcionista magyarázat, sőt, valójában babona. Nem kellene legalább óvatosabban támaszkodni rá a tudományos eredmények értelmezésekor?

Freund Tamás agykutató, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke egy alkalommal ezt nyilatkozta: „Az ateista elképzelés szerint a tudat az anyagi agy működésének emergens tulajdonsága. Én úgy gondolom, az anyagnak nem lehet olyan emergens tulajdonsága, ami visszahat az őt létrehozó idegsejthálózatra. Már csak azért sem, mert ha kiveszünk egy szövetmintát az emberi agyból, és összehasonlítjuk a majom vagy a macska ugyanonnan kivett szövetmintájával, akkor közel ugyanannyi sejtet találunk, ugyanolyan típusúakat, a kapcsolódási törvényszerűségeik, a kommunikációra használt molekulák is egyformák. A fő különbség, hogy ezekből a kis agykérgi oszlopokból az emberi agyban jóval több van, mint egy majom vagy egy macska agyában. Ha valaki elhiszi, hogy csak mert ezekből az egységekből jóval többet pakolok egymás mellé, a hálózat generál egy nem anyagi jellegű éntudatot, az élet értelmén lamentáló elmét, akkor azt is el kell hinnie, hogy ha chipekből kapcsolunk össze egyre többet, akkor egyszer eljutunk egy számítógéphez, ami előbb-utóbb szintén kitermel magából egy elmét, ami majd az éterből visszahat és programozza a gépet létrehozó chipek hálózatát. Ezért gondolom én, hogy az agyunk nem kitermeli, hanem befogadja az egyébként tér-idő dimenziókon kívül létező lelkünket. Az ateisták hite még nagyobb, mint az enyém, mert ők el tudják hinni, hogy az öntudatára ébredt emberi agy az ősrobbanással önmagából, önmagától és önmagáért keletkezett anyagi világ fejlődésének terméke lenne. Én ezt nem tudom elhinni, természettudományos bizonyítékaink pedig egyik álláspontra sincsenek.”

Sokan rámutattak már, hogy az öntudat léte az egyik, ami miatt a fizikalista értelmezés nem magától értetődő. Anthony Hewish (szintén Nobel-díjas fizikus) ezért nemhogy a fizika által akarná magyarázni a vallást, hanem éppen fordítva, azt állítja, hogy a vallásra van szükségünk még a fizika mélyebb megértéséhez is. „Úgy gondolom, hogy a tudomány és a vallás egyaránt szükséges a világegyetemmel való kapcsolatunk megértéséhez. Elvben a tudomány mindenről azt mondja el nekünk, hogy hogyan működik, noha számos megoldatlan probléma van, és úgy vélem, mindig lesz is. A tudomány persze olyan kérdéseket is felvet, melyeket nem tud megválaszolni. Miért vezetett a Nagy Bumm tudattal bíró lényekhez, akik végül rákérdeznek az élet és az univerzum létezésére céljára? Ez az, ahol a vallásra van szükség.” George Wald (szintén Nobel-díjas tudós, aki éppen a látás biológiáját kutatva hagyta hátra fizikalista világnézetét) pedig ezt a vallomást tette: „Tudós életem során két nagy problémába ütköztem, melyek bár a tudományban gyökereznek és ebben a formában csak tudósok fogalmazzák meg, túlmutatnak a tudományon, és véleményem szerint végső soron megoldhatatlanok a tudomány számára. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen az egyiknek az öntudathoz, a másiknak a kozmológiához van köze.”

Ezek fényében inkább félrevezető, amikor az Index cikkírója úgy fogalmaz, hogy „Megtalálták a vallásosságért felelős agyterületet”. A „felelős” szót persze lehet úgy is érteni, hogy megtalálták az agynak azt a területét, ahol a vallásosság megvalósul, vagy amely működteti a spiritualitást, de a fizikalista áthallás itt most mégis erős. Maga a kutatás egyébként tényleg arra törekedett, hogy a korreláción túl ok-okozati felfedezésekre is szert tegyen, vagyis az agy működését a spiritualitás okozójaként, nem csupán működési terepeként kutatták; azzal az előfeltevéssel operáltak, hogy a vallásosságnak is fizikalista magyarázata van. A periakveduktális szürkeállományban (PAG) található központ, amellyel kapcsolatot találtak, úgy tűnik, fokozni vagy csökkenteni képes a spirituális érzületet, vagyis tényleg befolyásolja azt.

Ebből azonban továbbra sem következik, hogy a spiritualitást az agy okozná, pusztán az, hogy a vallásos érzületkor jelentkező agyi folyamatok stimulálhatók. Ahogy mondjuk a félelem, a szorongás vagy a jókedv is. De ahogy a félelem esetében is abszurd lenne azt állítani, hogy az pusztán egy agyi folyamat, ahelyett, hogy egyszerűen csak annyit mondanánk, hogy „az agyban ilyen és ilyen módon valósul meg a félelem érzete”, itt is helyesebb lenne csak annyit mondani: „a spiritualitás és a vallásosság az agynak ezen és ezen a területén valósul meg”. Attól, mert mondjuk a farkastól való félelem agyi folyamatait megismertük, a farkas még létezhet. A farkas akkor is létezhet, ha ugyanazokat az agyi folyamatokat farkas nélkül is elő tudjuk idézni, növelni vagy csökkenteni tudjuk.

Az a tény, hogy az agy egy területén a vallásosságkor megjelenő érzéseket képesek vagyunk mesterségesen stimulálni, jelentheti pusztán azt is, hogy a spiritualitáskor jelentkező agyi folyamatokat a valódi tárgya nélkül is tudjuk befolyásolni, mint ahogy a félelmet is elő tudjuk idézni farkas nélkül, vagy a jókedvet bátorító mosolyok nélkül. Valójában tévképzeteket is elő tudunk idézni, mint az agy más funkciói esetében, például amikor drogokkal idézünk elő nyugalmat, vidámságot vagy akár ijesztő rémképeket. Nincs semmi különös abban, hogy Fergusonék az adott terület stimulálásával ugyanazt idézték elő az agyban, mint a vallásosság, hiszen éppen azt a területet stimulálták az agyban, mint a vallás. Ez pontosan ugyanúgy nem jelenti azt, hogy a vallásos érzéseknek nincs az agyon kívüli eredeti oka, mint ahogy a farkas által előidézett érzések reprodukálása sem jelenti azt, hogy nincsen farkas. Azt egyébként Ferguson is hangsúlyozza, hogy a kutatásból nem következik, hogy a vallásosság tévképzet lenne. Én ehhez csak azt akarom hozzátenni, hogy még az sem következik a kutatásból, hogy a vallásosság az agy produktuma volna.

De van ennek a kérdésnek még egy aspektusa, amit érdemes végiggondolni, mielőtt a vallást végleg az agy evolúciós szüleményének tekintenénk. Amikor a spiritualitást és a vallásosságot „érzületként” kezeljük, ami az agyban megjelenik, erősödik vagy gyengül, egy tizenkilencedik századi (!) vallásfelfogást követünk. Friedrich Schleiermachertől származik ugyanis az a speciális teológiai nézet, hogy „a vallás lényege nem a gondolkodás vagy a cselekvés, hanem az intuíció és az érzület”. Ez a definíció különösen akkor terjedt el, amikor sokan a vallás és a tudomány vélt szembenállását próbálták oly módon feloldani, hogy a tudományt a gondolkodás, a vallást pedig az érzések területére száműzték. Ez a nézet megtapadt, és természettudósok gyakran azóta is a vallásos érzületeket kutatják, amikor a vallást kutatják, feltételezve, hogy az érzületek agyi megjelenését kimutatva a vallásosságra is magyarázatot adhatnak. Holott ez csak akkor bír valódi relevanciával, ha eleve elfogadjuk azt a részben empirista, részben romantikus elemekből épülő tizenkilencedik századi vallásfelfogást, amire ez épül. A keresztény teológia kétezer éves története során azonban ritkán redukálta a spiritualitást vallásos érzetekre. Az érzetek mellett a keresztény hitben ugyanis központi helye van a történetiségnek, a gondolkodásnak, az életmódnak és az akaratnak is. A vallásos érzés a vallásnak csak egy aspektusa.

A mostani kutatás tehát új információt közöl ugyan arról, hogy a spiritualitás és a vallásosság az agy mely területéhez kapcsolódik, magáról a spiritualitásról és vallásosságról azonban nem tudtunk meg semmi lényegeset. Kivéve, ha eleve fizikalista világnézeti keretben akarjuk az eredményeket értelmezni, és a vallást a vallásos érzésekkel azonosítjuk, mert akkor úgy gondolhatjuk, hogy végre felfedeztük a vallásosság okát. Ilyenkor születnek az olyan hírek, miszerint megtalálták a vallásosságért felelős agyterületet. Ezek az előfeltevések azonban szükségtelenek, és minden bizonnyal hibásak is. A vallásos érzések agyi megjelenésének feltérképezése és a vallásos érzések okának magyarázata két külön kutatási terület. Aki nem látja a különbséget, az egyszerűen összekeveri a fizikát a metafizikával.