Miért cserélte le a mai ember a teológiát a pszichológiára?

2021 aug. 14. | Divinity, Egyén, Spiritualitás | 22 hozzászólás

Sokféle választóvonal van az emberi gondolkodásban, de az egyik legmarkánsabb különbség az, hogy az identitásunkat meghatározó vonatkoztatási pontokat a lelkünkön belül, vagy a lelkünkön kívül keressük-e. Ez pedig összefügg azzal az előzetes világnézeti döntéssel, hogy hiszünk-e egy eredeti tervben és szándékban, illetve hiszünk-e abban, hogy a belső világunk eltérhet egy ilyen előzetes tervtől és szándéktól. Egyszerűbben fogalmazva: hiszünk-e a teremtésben és a bűnbeesésben.

A pszichológia mai dominanciája részben arra vezethető vissza, hogy a huszadik századi nyugati ember elveszítette a hitét mindkettőben, a teremtésben is és a bűnbeesésben is. Ez egyfajta kétségbeesés, amely ugyanakkor a szabadság ígéretével is kecsegtet. Igaz, hogy nincs külső szándék, de azok lehetünk, akik lenni akarunk, sem előzetes tervhez nem kell igazodnunk, sem valamiféle bűnös állapotból nem kell megtérnünk. Egyetlen életfeladatunk van: meghatározni, hogy ki vagyunk, vagy hogy kik szeretnénk lenni.

A huszadik századi egzisztencialisták ezt idegen szóval autenticitásnak nevezték. Ha a világ objektíven szemlélve abszurd, mert nincs eredeti terv, akkor a mi dolgunk csupán az, hogy saját választásunkkal hitelesítsük a létezésünket. Önmagunkról kell döntenünk. Lehet ez a döntés felfedezés eredménye, amikor az önismeretre alapozzuk, hogy kik vagyunk, de lehet egyfajta teremtés is, amikor mi alakítjuk magunkat ahhoz, amivé válni szeretnénk. Mindkét esetben mi vagyunk az identitásunk forrásai.

A lélektan elvben ehhez a belső forráshoz vezet, mert az alaposabb önismeretben segít, vagy a legmélyebb vágyainkat tárja fel előttünk, amelyek által újjáteremthetjük magunkat. A lényeg az, hogy ebben a szemléletben az út befelé vezet, nem kifelé. A lélekben lévő forrásokat tekinti valódi világosságnak, mert nem hisz sem előzetes tervben, sem az attól való eltérésben, a bűn céltévesztettségében. Ha van számára olyan, hogy bűn, az csupán az önmagunkkal való harmónia hiánya.

A keresztény hit viszont arra a meggyőződésre épül, hogy van előzetes terv, van isteni szándék, és van céltévesztés. Isten teremtette az embert, az ember azonban elszakadt tőle, ezáltal célja eredeti értelmétől és helyes megélésétől is. Vétkeztünk, megtérésre van szükségünk, és Krisztus által van kiút ebből az állapotból. Ha a kiutat a belső világosságtól várjuk, olyan iránytűre hagyatkozunk, amit folyamatosan a bűn mágnese hajlít téves irányba. Önismeretünk és önmagunkról szóló döntéseink ugyanolyan céltévesztettek lesznek, amilyen céltévesztett a szívünk. Ezzel szemben ha a kivezető utat külső világosság mutatja nekünk, akkor éppen a belső vágyaink látszanak időnként sötétnek, és az azokról való leválás lesz számunkra a valódi szabadság.

A külső és a belső forrás sorrendje ma valószínűleg a legfontosabb világnézeti választóvonal. Nem arra gondolok, hogy választanunk kell a pszichológia és a teológia között, hanem csupán arra, hogy melyiknek adunk elsőbbséget. Ha nincs külső világosság, akkor önmagunkról kell döntenünk, és marad az identitásunk lélektani megalapozása. A kockázat az, hogy ha mégis létezik külső vonatkoztatási pont, de az identitásunkat a belső világosságra alapozzuk, pontosan olyan zavarosak lesznek az önmagunkról szóló döntéseink, amilyen zavarosak a vágyaink. Ha van terv és szándék, és van céltévesztés is, akkor mindenekelőtt teológiai útmutatásra van szükségünk, azt követően pedig megtérésre.

Az önismeretben természetesen szerepet játszhat a lélektan. Az elmúlt évezredekben rengeteg ismeretet halmoztunk fel az emberi lélek működéséről. De az a különös tény, hogy a mai ember a teológia útmutatását jellemzően a pszichológia tekintélyére cseréli, inkább a hite megrendülését jelzi. Nem hisz Istenben, nem hisz a bűnben, és alapvetően nem akar megtérni. Vannak korok, amikor az emberek menekülnek ugyan a külső fény elől, de nem tagadják annak a létét. A mi korunk nem ilyen. Ma új papokként vezetnek a pszichológusok a lélek belső szentélyébe, az egyetlen helyre, ahol a kultúránk megbízható világosságot remél. Ez azonban a kétségbeesés útja, nem a reményé, hiszen az ember végül egyedül marad a választásával.

 

22 hozzászólás

  1. Horváth András

    A “kockázathoz” tennék annyit hozzá: Amennyiben nincs “külső vonatkoztatási pont”, akkor nem zavarosak az önmagunkról szóló döntéseink? Vagy létezik ez a jól felismerhető zavar, és éppen a külső vonatkoztatási pont létére utal? Vajon, ha egy pszichologizáló bűnös ember “önmagával harmóniába kerül” (ha működik ez az elképzelés), akkor nem lesz semmi látható ellentmondása az egész teremtett világgal?

  2. Bagdán Viktor

    Nem értem, egy megtért kereszténynek mi szüksége lenne a pszichológiára. Sokkal könnyebb a követését helyettesíteni mással. Minden jobb, csak ne kelljen felvenni naponként a keresztünket. A pszichológia azzal az igénnyel áll elő, hogy megmagyarázza és megoldja az ember problémáit. Ez egy veszedelmes hazugság. Mindig a liberalis teologia lesz az eredmény, ha a pszichológiát vegyítjük az evangéliummal. Mindegy a sorrend. “Ne legyen más istened rajtam kívül!
    2Mózes 20:3 RÚF” Az egyházban semmi helye sincsen!

  3. Szabados Ádám

    Ez a poszt ide kapcsolódik.

  4. Szalai Miklós

    Egyetlen értelmes pszichológus sem hiszi azt, hogy a pszichológia helyettesíthetné, vagy pótolhatná a teológiát. Isten vagy létezik (és akkor az Ő iránymutatását kell követnünk, az életünket úgy kell berendeznünk, hogy az Ő általa kijelölt hivatásunkat, célunkat próbáljuk megvalósítani – és ebben esetleg kicsit segíthet a pszichológia, de csak kicsit, hiszen ebben az esetben pszichológiai ismereteink érvényessége korlátozott), vagy nem létezik, és akkor csakugyan csak természetes, embermivoltunkból, emberi természetünkből fakadó céljaink lehetnek – és ezek megtalálásában segíthet a pszichológia. De a pszichológia egyrészt nem döntheti el, hogy Isten létezik-e vagy sem, másrészt a pszichológus által nyújtott önismeret, és az a segítség, amelyet ez nyújthat ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket az életben, nem tévesztendő össze az egzisztencialista filozófus “autenticitás”-fogalmával. Az autentikusság (a heideggeri-sartrei értelemben) inkább “önélmény” és nem pszichológiai értelemben vett “önismeret”. És ebből az “önélményből”, autentikusságból, illetve a rá támaszkodó életvezetésből bármi következhet – többek közt olyasmi is, ami pszichológiai szempontból mélységesen egészségtelen, torz. Az egzisztencialista filozófus szemében minden döntés egyenértékű, csak legyen hiteles. És ha a “hiteles”, “autentikus” énem például kábítószerfogyasztásra, vagy antiszociális magatartásformákra csábít? A pszichológusnak ebben az esetben vitába kell szállnia az egzisztencialista filozófussal… Egyébként meg a két legnépszerűbb, leghatásosabb, az egzisztencializmushoz utat mutató filozófus, tudniillik Nietzsche és Kierkegaard nekem pszichológiailag súlyosan sérült, beteg személyiségnek tűnik…

  5. Szabados Ádám

    Kedves Miklós,

    lehet, hogy nem fogalmaztam elég világosan, de én sem állítottam, hogy a pszichológusok szerint a pszichológia helyettesítené a teológiát (noha egyébként sokan tényleg így gondolják), és azt sem állítottam, hogy az egzisztencialista autenticitás azonos lenne a lélektan által szerezhető önismerettel. Csupán arra a kapcsolatra igyekeztem rámutatni, ami a külső világosság elvetése és a belső világosság keresése között fennáll. Azért került a pszichológia a teológia helyére (nyilván ez sem minden értelemben), mert a mai ember többnyire nem hisz a teremtésben és a bűnbeesésben. De egyetértek: az autenticitás és az önismeret nem azonosak egymással. Ezért írtam önmagunk felfedezése mellett önmagunk újrateremtéséről is – belső vágyaink alapján.

  6. Szabados Ádám

    Ezt a cikket Kierkegaard személyiségének értelmezéséről írtam: Freudi szelek Mamré felől?

  7. Idealista

    Ádám, ez a cím annyira fals. Ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, miért cserélte le a modern ember a teológiát a gőzgépre. Másrészt, amit a cikkben írsz, nem is igazán a pszichológiáról szól, hanem az egzisztencializmusról meg az egyén világnézeti meggyőződéséről.

    A pszichológia nem a spiritualitással foglalkozik hanem az emberi viselkedéssel. Szerintem borzalmas károkat okoz az, hogy sok vallásos ember a kifejezetten sátáni és a legjobb esetben is nagy fenntartásokkal kezelendő, potenciálisan veszélyes dologként tekint a pszichológiára, és ezt sokan hirdetik is.
    Szerencsére kezd kicsit kevésbé tabu lenni a “mental health” (sajnos nincs rá jó magyar szó, van hogy “lelki egészségnek” fordítják, de tekintve a címet is, ezt nem szívesen használnám most ebben a kontextusban.), de még mindig rengeteg a szorongó, depressziós ember, aki nem tud róla, hogy segítséget is kérhetne, hogy amit átél az nem normális, és hogy nem az ő hibája. A vallás segíthet ezekben a problémákban, mint ahogy nagyon sok minden másban is, de ha valakinek eltörik a lába, annak se azt mondjuk, hogy imádkozzon, meg olvassa a bibliát (legalábbis remélem); hanem menjen orvoshoz, és lehet imádkozni a gyors gyógyulásért.
    Személyes tapasztalatom alapján nagyon nem tartom jónak a pszichológia démonizálását.

  8. Szabados Ádám

    Kedves Idealista,

    a cikkből számodra az jött át, hogy démonizálom a pszichológiát?

  9. Attila

    Kedves Ádám!

    Tehát a lényeg, hogy az ember identit ás, miközben az ID: entitás? 😀

    Első olvasásra felkaptam a vizet, Divinitys bejegyzés miatt életemben először, aztán alvás után másodjára elkezdtem odafigyelni a kulcsszavakra is. Azért bosszantott fel elsőre az írás, mert felületes olvasás után azt a benyomást keltette bennem, hogy a pszichológia (és egzisztenciális filozófia) iránti elköteleződés tehet arról, ha az emberek maguknak torz, célt tévesztett, bűnös identitásokat gyártanak. Érteni vélem, hogy nem ez volt a mondanivalód lényege, hanem épp fordítva: hogy ha a bűnös ember elveti a teremtettségi rendet, akkor kénytelen hiányos/téves identitásokat létrehozni, aminek eszköze lehet, és ma valóban a legnépszerűbb ilyen eszköze a pszichológia – ez így oké. De a Facebookos, sőt az itteni hozzászólások között is az elsők között jelent meg, hogy “Ugyan alapból mi szüksége a keresztény embernek a pszichológiára? Bűnös az, csak félrevezet, a közelébe se menjünk!”, tehát talán nem vagyok egyedül azzal, hogy igen könnyen félreértettem első blikkre az üzenetet. Ezen nem segít (ízlések és pofonok persze) a clickbait-szagú cím sem. Ami miatt ezt veszélyesnek látom az az, hogy a kereszténységen belül amúgy is vannak olyan irányzatok, melyekben “a keresztény ember nem lehet depressziós”, vagy egy nárcisztikus személyiségzavar le van tudva annyival, hogy meg kell térni a gőgből, esetleg egy pszichiátriai betegség nem igényel mást, csak szabadítószolgálatot. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy ezek nem lehetnek részei a gyógyulás folyamatának, de ehhez néha (nem is olyan ritkán…) olyan kizárólagosság társul, ami többet árt, mint használ – az ekkleziogén neurózis fogalmát nyilván nem kell bemutatnom. Úgy tűnik, erre a bejegyzésre hamar harapnak olyan testvérek, akik a pszichológiát tokkal-vonóval elvből kidobnák azért, mert a Biblia ismerete/hit/Istennel való kapcsolat elég mindenre. Nem ezt mondtad, és ez a jelenség talán nem is a Te felelősséged, de innen úgy tűnik, hogy a bejegyzés ilyen jellegű félreértését valami – talán a megfogalmazás, talán az olvasók hozott attitűdjei, de azt hiszem, leginkább ezek együtt – eléggé megkönnyítik.

    Azért hogy tovább is gondoljam, amit megértettem: a bejegyzés kulcsának az identitásunk meghatározása tűnik. A “Ki vagyok én?” kérdésre más választ kapunk, ha hiszünk a teremtettségben, a bűnesetben, az isteni helyreállításban vagy a Vele való kapcsolatban, és mást, ha nem hiszünk az ezek által nyújtott meghatározottságban. Ez tiszta sor. Ha az vagyok, akinek Isten mond, akkor nincs min törni a fejem (v.ö. “Te vagy az én szeretett fiam…”). Ha Isten nem mondja meg, hogy ki vagyok, akkor megmondja majd a társadalom, vagy a közvetlen környezet, vagy én magam, az érzéseim és vágyaim, attól függően, hogy az isteni rendtől való távolodás mekkora értékvákuumot is hozott létre a társadalomban. “Az vagy, akinek tartod magad”. Ennek vannak igen ijesztő végletei, pl. amikor valaki többszörös műtétek sorozatával torzítja el magát, hogy a külseje megfeleljen annak, amit belülről érez: t.i. hogy az ő igazi valója egy gendersemleges sárkány. Nem akarok visszatérni az első pontomra, de azért az nyilvánvaló, hogy erről nem a gonosz pszichológia tehet, ami egyébként is egy ernyőfogalom. Amire talán inkább gondolhatsz a bejegyzésben, az a pozitív pszichológia irányzata, ami túlmegy azon, hogy a betegségeket gyógyítsa, és célja, hogy az egyre inkább kiteljesedő élet felé segítsen – ehhez pedig elengedhetetlennek tartja a személyes értékekkel összhangban élt életet: egzisztenciális keretben ez a kulcsa az értelmes életnek. Egy másik kulcsszavad a kétségbeesés volt – ez összecseng azzal, amit az egzisztencialisták Angst-nak, egzisztenciális szorongásnak hívnak, és az emberlét adottságának tekintik. Ha nincs értelme az életnek, akkor sem tudunk úgy élni, mintha nem lenne értelme, a puszta (pláne értelmetlen) létezéssel elégedetlenek vagyunk, hát kell értelmet csinálni. A “külső fény” hiánya visz ebbe a kétségbeesésbe, ezt értem, de ez az elégedetlenség (ami kétségtelenül akkor a legnagyobb, amikor az értékvesztés társadalmi szinten olyan méretet ölt, hogy ha én nem határozom meg, ki akarok lenni, semmi nem fog, és tul. képpen megszűnök lenni) nem ellenség, sőt: ha van olyan belső vágyunk, amit nem tud semmi ezen a földön kielégíteni, akkor kell valami transzcendensnek lennie, ami viszont ki tudja. Amikor önmeghatározásunk harmatgyenge próbálkozásai csődöt mondanak, akkor jutunk el csak igazán a transzcendens kapujába, és ezzel azért az egzisztenciális pszichológiai irányzatok is tisztában vannak, csak természetüknél fogva nem léphetnek át a kapun (v.ö. Frankl öntranszcendencia fogalmával).

    Még egy dolog: önmagában az, hogy az identitásunk helyes értelmezéséhez elég, ha hiszünk a teremtettségben és a bűnesetben (#teológia), szerintem kevés. Gondolom ezzel egyetértesz, csak nem volt tér erre bővebben kitérni. Ha a fent említett dolgokban hiszünk, éppoly kétségbeesés lehet a vége, mint az egzisztencialista szemléletű önmeghatározási kísérleteinknek, ha nem nagyobb: “Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Tudom, hogy van ennek a szakasznak sokféle értelmezési lehetősége, de illusztrációra megfelel: nem megyek sokra azzal, ha ismerem a bűnösségem, ismerem Isten törvényét, de a puszta létezésem ellenkezik az engedelmesség ellen. Egzisztenciális szorongás, amikor a próféta felkiált, hogy “Jaj nekem, tisztátalan ajkú ember vagyok!”, vagy amikor Péter leborul Jézus előtt, és arra kéri, hogy távozzon tőle. Van persze folytatása a szakasznak: van kegyelem! A kétségbeesést nem a teológia, és nem a pszichológia oldja fel, hanem a kegyelem. Amikor a kegyelmet megértem, akkor válhat egyedül igazzá, hogy hús szívet kapok a kőszív helyett, akkor mondhatom őszintén, amit Dávid, hogy “Minden gazdagságnál nagyobb öröm, ha intelmeid szerint élhetek.”, akkor érthetem meg, hogy miért mondja Jézus, hogy “az az én eledelem, hogy Atyám akaratát cselekedjem.”. Akár onnan közelítek, hogy a személyes értékeim szerint élek, de mégis szomjas marad a szívem, akár onnan, hogy van ismeretem arról, hogy milyen értékek szerint kellene élnem, de erre képtelen vagyok, mert a személyes értékeim ezzel nem azonosak, mindkettő előbb-utóbb kétségbe ejt. Kegyelem nélkül a “teológia” éppúgy, mint a “pszichológia” külső fény nélkül. Ha megismerem a kegyelmet, akkor lesz csak lehetőségem megismerni, milyen az, amikor a személyes értékeim megfelelnek az isteni rendnek. Persze itt “már megtapasztalom, de még nem”. Nyilván egyszerűbb az út onnan, ha van némi teológiai alap ehhez, de az egzisztencializmus személyes értékekkel összhangban élt életre fektetett hangsúlya egyáltalán nem ördögtől való, ha találkozik a száraz teológiai, de egyébként személytelen igazsággal. Meg merem kockáztatni: ha a kegyelem nem egzisztenciális igazságként van jelen az életünkben, a teológia által körvonalazódó identitásunkkal nem sokra megyünk majd, ha Isten előtt állunk. A “pszichológia új papjai” belső szentélybe vezetnek, ahol kétségbeesés van, a teológia papjai pedig külső szentélybe, ahol kegyelem nélkül szintén kétségbeesés van. “De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.” “Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” Hatásvadász analógiák, érzem én, de kell, hogy a teológia igazsága ne koordináta rendszer legyen csupán az identitás kereséséhez, hanem belső valóság. A kétségbeesést eltörlő szentély kétségtelenül nem a pszichológia, de nem is a teológia, hanem az a belső szentély, ami kegyelem nélkül hozzáférhetetlen a kárpittól. No, túl szájbarágós vagyok, talán érthető, hogy mire gondolok.

  10. Szabados Ádám

    Kedves Attila,

    a második olvasatod a helyes.:)

    „A külső és a belső forrás sorrendje ma valószínűleg a legfontosabb világnézeti választóvonal. Nem arra gondolok, hogy választanunk kell a pszichológia és a teológia között, hanem csupán arra, hogy melyiknek adunk elsőbbséget. Ha nincs külső világosság, akkor önmagunkról kell döntenünk, és marad az identitásunk lélektani megalapozása. (…) Az önismeretben természetesen szerepet játszhat a lélektan. Az elmúlt évezredekben rengeteg ismeretet halmoztunk fel az emberi lélek működéséről. De az a különös tény, hogy a mai ember a teológia útmutatását jellemzően a pszichológia tekintélyére cseréli, inkább a hite megrendülését jelzi.”

    Talán még érthetőbb az álláspontom, ha megemlítem, hogy az évről évre megrendezett Evangéliumi Fórumom belül létrehoztunk egy külön műhelyt pszichológusoknak: ez az EF Pszichológus műhely.

    Fentebb belinkeltem ezt a posztomat is.

  11. Cypriánus

    A Világ most azok győzelmétől hangos, akik Afganisztánban a pszichológiát -és kulturális antropológus elnököt- cserélnek le szalafi teológiára .

    Mindez 20 év háború, 1900 milliárd (!!!!) Dollár kidobott pénz és megszámlálhatatlan szenvedés után….

    A valóság üzenete a nyugati világnak, avagy egy időbeosztás alapú neurotikus kultúra találkozik egy esemény alapú kultúrával. ( ” Az amerikaiaknak órájuk van , nekünk időnk, ” mondták a tálibok, és tényleg így lett. )

  12. Attila

    Kedves Ádám!

    Köszönöm a megerősítést! 🙂

    A kiemelésed egyszerre erősíti bennem a jóindulatú hermeneutikai olvasatot (második verzió), de a megfogalmazás kettősségét is. Erre gondolok:

    “Ha nincs külső világosság… marad az identitásunk lélektani megalapozása.”

    Talán ez ragadja meg legjobban azt a benyomásom, hogy itt-ott a lélektan, vagy a pszichológia ilyen selejt b opciónak tűnik, amire szükség sincs, ha van külső világosság. Nem kezdek megint esszékbe, de fontosnak tartom, hogy ha van is külső világosság, ami formálja az identitásunkat, attól még ugyanúgy van lélektani oldala is annak, hogy ez hogyan válik integrált énképpé. A bibliai antropológiai viták elkerülése érdekében maszatolva fogalmazok: tudjuk, hogy az embernek van látható és láthatatlan összetevője. A pszichológiai valóság valahogy a kettő összjátékából jön létre. Épp ezért (még) a keresztény identitás formálódásában is (amire itt nyilván pszichológiai kategóriaként gondolok) a teológia és a lélektan egyaránt szerepet játszik.

    Megint hangsúlyozom, sikerült megérteni, hogy mire gondolsz, és nincs vita, csak a fenti mondatot is azt hiszem, könnyű úgy félreérteni, hogy az identitás pusztán teológiai alapokon megragadható, ezért a pszichológiai utat nem kellene erőltetni, holott ez nem egy dichotóm (pedig tényleg nem akartam belemenni…), vagy-vagy történet, hanem erősen ÉS, és ha valamelyik oldal hiányzik, az így is, úgy is hiányos lesz. A sorrenddel egyetértek, de talán mivel csak a “pszichológiai csonkaság” van fókuszban, ezért úgy tűnik, mintha “teológiai csonkaság” nem is létezne. Ezzel együtt kezdek szépen lassan megnyugodni abban, hogy ez nagyrészt az én paranoiám 🙂

    Nem hiszem, hogy sokat ad hozzá itt a filózásom a bejegyzéshez, úgyhogy ezt itt el is engedem. Köszönöm a gondolatébresztést!

  13. dzsaszper

    Kedves Attila,

    A magam részéről nem selejt b opcióról, hanem hatáskörtúllépésről beszélnék. Az a megalapozás, amiről Ádám (elég szűkszavúan) ír, messze túlmegy bármilyen jellegű tudomány hatáskörén — ez tudományfilozófiai kérdés.

  14. Szabados Ádám

    Kedves Attila,

    örülök, hogy a megnyugvás irányába mozdult a dolog. Talán annyit hozzátennék még a tisztázás érdekében, hogy én a teológiát nem a pszichológia területén kívül álló diszciplínaként értelmezem, hanem a Szentírásra épülő gondolkodásként, amely nagyon fontos dolgokat mond a lélekről is. Épp az okozza a sokszor érzékelt feszültséget a teológia és a pszichológia művelői között, hogy mindkettő foglalkozik a lélekkel, és míg a teológia értelmezni akarja a pszichológiát, a pszichológia pedig gyakran a teológia értelmezéséhez fog hozzá.

    A cikkben arra akartam rámutatni, hogy ma a pszichológusok lettek az új papság, mert a kultúránk a külső világosság elvetésével a belső világosságra próbál támaszkodni, ezért az identitást a teológia nélküli lélektanra építi fel. Szerintem ez egy nagyon fontos világnézeti vízválasztó, de nem a pszichológia hasznáról vagy haszontalanságáról szól, hanem a teológiai nézőpont megrendüléséről. Számomra egészen máshol volt a hangsúly, mint ahol a félelmeid megjelentek.

  15. Geri

    Üdv mindenkinek! Nekem a lélektannal kapcsolatban lenne pár alapvető kérdésem: mi igazából a lélek? Hogy lehet körüldefiniálni? Mi az a részünk, ami túlélheti a testi halált? Honnan tudhatjuk, hogy van egy hallhatatlan részünk, ami teljesen független az agyunk működésétől? Érdekelne teológiai ill. természettudományos megközelítés is.

  16. István70

    Kedves Geri!

    Ha a tudományos, pszichiátriai megközelítés érdekel, javaslom C. G. Jung munkáit, vannak rövidebb esszéi is, amelyek a lélekről szólnak, pl. én ajánlom a Föld és lélek c. írását.

  17. Geri

    Kedves István70!

    Jelenleg komolyabb időhiányban küszködök, nem tudok sokat olvasni. Össze tudná nekem foglalni a mondanivalóját?

  18. István70

    Itt a Jung esszé, 15 perc elolvasni, 15 perc értelmezni, annyi időd legyen rá, megéri:

    [url]http://mek.oszk.hu/02000/02013/html/fold/index.htm[/url]

  19. István70
  20. dzsaszper

    Kedves Geri,

    Minimum a teológiai megközelítés kapcsán nagyon nem mindegy, hogy akárcsak az újszövetségi görög kapcsán a pszihét és/vagy a pneumát érted lélek alatt? A bibliafordítások finoman szólva sem egységesek.

  21. Szilágyi József

    Papp Miklós görögkatolikus pap így beszélt egy interjúban saját esetéről:

    “… (Érettségiző diákként) kacérkodtam a matematikával, mert nagyon szerettem az olyan egyenleteket, amelyek többismeretlenesek, amelyekhez azt se tudja az ember, hogy hogyan fogjon hozzá, mert olyan nehezek….
    Aztán megértettem, hogy a legnehezebb egyenlet az ember lelke. Így talált rám (a papi hivatás), hogy szövetséget kötöttünk Istennel.

    A tudomány úgy talált rám, hogy már korán megéreztem, ebben az országban jól kutatják a liturgiát, az egyháztörténetet, vannak kiváló dogmatikatudósok is – de a morális gyenge lábakon áll. Kicsit úgy érzem, hogy a családok és a küszködő emberek magukra vannak hagyva. Mondunk nekik dogmatikus-történelmi igazságokat, ők meg néznek ránk: ‘Tessék mondani, hogyan kellene élni?’.
    Akkor jöttem rá, hogy a morális felé kell mennem… ”

    (forrás: internet, 777blog)

  22. Barbara

    Ma reggel olvastam a jegyzeteimben, és annyira idevág: kizáródik az evangélium ereje az életünkből, ha csak pszichológiai terápiákkal vesszük magunkat körül.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK