A Biblia nagyobb világosságot gyújt – viszontválasz Sitku Tibornak

2021 aug. 23. | Divinity, Rendszeres teológia, Teológia, Tudomány | 7 hozzászólás

Nem akarok hosszú pingpongozásba kezdeni, de egy viszontválasszal a magam részéről még élni szeretnék. Mindenekelőtt hadd jegyezzem meg, hogy megszólítottként reagáltam Sitku Tibor (Sytka) cikkére, tehát nem én dobtam fel neki egy labdát, csupán visszadobtam azt a labdát, ami tőle hullott az ölembe. Eddig az történt, hogy egy cikkemben azt állítottam, hogy A, mire Sytka írt egy blogbejegyzést, hogy Szabados Ádám szerint B, pedig a helyes a C, mire én írtam egy választ, amiben elmondtam, hogy C szerintem hibás, én pedig egyébként A-t mondtam, nem B-t. Nem tudom, hogy Sytka megértette-e a válaszomból, hol ment félre a cikkemre adott bírálata, mert a válaszában most úgy érvel tovább C (sőt, mintha inkább D) mellett, hogy egy szó nem esik már A-ról és B-ről. Ez így olyan, mintha folyton azért késnék le a közös kávézásról, amire meghívott, mert mindig módosul a helyszín, amit megbeszéltünk. A mozgó céltábla hasonlatát most azért nem használom, mert eszemben sem volt lőni.

Kilépve viszont a kódok és hasonlatok egyre sűrűbb erdejéből, néhány érthetőbb gondolattal hadd válaszoljak Sytka válaszára, és ezzel részemről szeretném le is zárni a vitát. „Azonos alap” alatt azt értem, ami római katolikusok, evangéliumi keresztények és liberális keresztények között évszázadok óta vitatéma: mi a hitünk egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen, biztos alapja? Az egyház? A hagyomány? A Szentírás? Az értelem? A tapasztalás? Vagy ezek valamiféle keveréke? Régóta érzékelem, hogy Sytka erről máshogy gondolkodik, mint én vagy az evangéliumi keresztények általában. A Krisztusban való személyes hit léte vagy nemléte ettől nem teljesen független, de ezzel nem is azonos kérdés, úgyhogy arról nem is állítottam semmit. Abban viszont biztos vagyok, hogy az alapok befolyásolják a felépítményt, ebben az esetben az írásainkat, tanításainkat, publikus megnyilvánulásainkat. Sokféleképpen át lehet nyúlni az árkok fölött (szándékosan nem szakadékot írtam), de ettől a különbségek még léteznek, és nem is feltétlenül lényegtelenek. Ezt számomra éppen az bizonyítja, hogy Sytka fontosnak tartotta, hogy egy egész bejegyzésben cáfolja a külső és belső világosságról szóló cikkemet.

Abban továbbra sem vagyok biztos, hogy Sytka megértette az eredeti posztomat. Abban viszont továbbra is biztos vagyok, sőt, most még biztosabb, hogy a Biblia relevanciáját illetően nem értünk egyet. Sytka szerintem két dolgot kever össze a kultúrával és a Bibliával kapcsolatban. A kultúrával kapcsolatban mintha azonosnak tekintené a szokások változását az emberi lélek természetének változásával, a Biblia kapcsán pedig mintha a parancsok gyakoriságából következtetne arra, hogy mindössze ez az Ószövetség (és talán az egész Biblia) lélektani mélysége. Értem, és egy pillanatig nem vitatom, hogy egészen másfajta kultúrában élünk, mint a bibliai idők embere, és ez hat a gondolkodásmódra is, ezért szükség van interpretációra és hermeneutikára. Rengeteget írtam magam is a kulturális különbségekről, kulturális szakadékokról, saját kultúránk összetettségéről, ellentmondásairól, a nyugati és a keleti kultúrák különbségeiről, stb. Azt is értem, és nem vitatom, hogy a bibliai parancsok önmagukban nem tudják talpra állítani az embert, mert bár a felelősségvállalás ad valamiféle tartást, a moralizálás mindig kevés volt a lélek egészsége számára. Ezekből azonban nem következik az, amiről Sytka beszél.

Hadd kezdjem a kultúrával. Korunk egyik különös jelensége, hogy éppen akkor, amikor úgy tűnt, a Biblia végleg irrelevánssá vált, egymást követik a gondolkodók, akik a Bibliában fedezik fel azokat a lélektani bölcsességeket, amelyek a mai ember számára korszerű, érvényes, sőt, szinte minden másnál pontosabb vonatkoztatási pontokat adnak a belső valósággal való kapcsolathoz. Sokakat említhetnék, kezdve mondjuk Paul Tournier svájci pszichiáterrel, vagy René Girard francia antropológussal, de említhetném Giorgio Agamben olasz baloldali filozófust, vagy akár Heller Ágnest is, aki élete utolsó szakaszában a jelen egzisztenciális kérdéseivel bibliai alakokban kereste a párhuzamokat. Talán a leginkább figyelemre méltó Jordan B. Peterson kanadai pszichológus, aki nemrég hosszú előadássorozatban elemezte a bibliai történetek pszichológiai jelentőségét, és arra mutatott rá, hogy az egész emberi kultúrában nincsenek olyan precíz lélektani leírások, mint a Bibliában, és az empirikus megfigyelések is ezt igazolják. Végighallgattam a sorozatot, lenyűgöző Peterson lelkesedése a Biblia éleslátása iránt. A szakember szerint csak Kain és Ábel történetének néhány sora olyan mély pszichológiai igazságokkal van tele, amelyekről hetekig tudna beszélni, és annyira tökéletes a lélektani leírás, hogy vagy sok ezer éves emberi tanulás áll mögötte, vagy – ahogy hívők állítják – valamiféle isteni kinyilatkoztatás eredménye.

Nem kell egyetérteni az említett gondolkodók konkrét értelmezéseivel és alkalmazásaival (nekem is vannak fenntartásaim), de egy biztos: a kultúra változása nem azt jelenti, hogy az emberi lélek is alapvetően megváltozott volna. Éppen ellenkezőleg: a legmélyebb indítékok, szükségek és vágyakozások kultúráktól függetlenül nagyfokú azonosságot mutatnak. Történettudósok szerint nem is tudnánk értelmezni a történelmet, ha nem az emberi természet alapvető állandóságát feltételeznénk. (De ezt akár épp a lélektanra is elmondhatnánk.) Ezért tudják ma is nagy sikerrel színpadra vinni Szophoklész és Shakespeare drámáit, ezért érdekli a mai ember értelmiségét is Szapphó vagy Dante költészete, ezért izgatja korunkat is Sámson és Delila története, a régi mítoszok, vagy mindezek leegyszerűsített és modernizált változatai, a szuperhős filmek, illetve az olyan régi elemekből összegyúrt új mesék, mint A gyűrűk ura, a Prometheus, vagy a Trónok harca. Lélektanilag azonban az ősi történetek közül is kiemelkedik realitásérzékével, mértéktartásával, precizitásával, konkrétságával egy könyvgyűjtemény: a Biblia.

És akkor rá is térnék a Bibliára. Sytka úgy ír a Bibliáról, mint amelynek ószövetségi része szinte kizárólag parancsok szintjén akarna illeszkedni az ember lelkéhez. Izsák Norbertet idézi, aki szerint „az Ószövetségben is voltak jó, hasznos példák, mégis, az egésznek az ethosza a törvény által meghatározott volt, mondhatni engedelmességközpontú. Amennyiben engedelmeskedünk a törvénynek, akkor meggyógyulunk.” Való igaz, a mózesi törvénynek volt ilyen olvasata, de ez leginkább a farizeusokhoz kötődött, akikkel Jézus vitába szállt. Maga a Biblia azonban nem ilyen könyv. Fontosak benne Isten parancsai (egyébként ez nemcsak az Ószövetségre igaz, hanem az Újszövetségre is), de a Biblia leggyakrabban nem parancsokkal, hanem történetekkel operál. Pontosan azért, mert Isten, aki a Biblia mögött áll, ismeri az emberi lelket, amelyhez életváltoztató céllal beszélni akar.

Már a Biblia legelső könyve hosszú történeteket mesél el, amelyek lélektani mélysége sok-sok évszázad művészetét ihlette, és pontosan azért, amiért a mózesi törvény parancsolatai önmagukban nem. Ezek a történetek az emberi szív mélységeit érintik meg. Ábrahám és Izsák esete megszámlálhatatlan festmény és könyv témája lett, az egyik legmegrendítőbb feldolgozása Søren Kierkegaard Félelem és reszketés c. műve (az egyik legcsodálatosabb elemzés, amelyet a hit lélektani mozzanatával kapcsolatban valaha olvastam). Aztán ott van Jákób története, vagy a fiáé, Józsefé, amely Thomas Mann hatalmas opuszát ihlette: a József és testvéreit. (Ha volt író, aki a huszadik században igazán és őszintén tisztelte Freud munkáját, az éppen Thomas Mann volt.) És akkor még nem szóltunk Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról.

Sytka vastag betűkkel emeli ki az Ószövetséggel kapcsolatban az Izsák Norberttől vett idézetnek ezt a mondatát: „Amennyiben engedelmeskedünk a törvénynek, akkor meggyógyulunk”. Ez az, amin szerinte az Újszövetség javít, amikor Krisztussal hoz bennünket kapcsolatba („az újszövetségi teológia már jelentős árnyalatokat hoz képbe ehhez a látásmódhoz képest és a lélek egészségét, ápolását, ha úgy teszik karbantartását a Krisztushoz való viszony tekintetében szemléli”), de a Biblia így is „korhoz kötött könyv”, „közvetlenül tehát nem fog konkrét tanácsokat nyújtani egy mai lelkigondozónak”. Értem, hogy vannak élethelyzetek, amelyekről nincs pontosan odaillő bibliai tanács, értem azt is, hogy hatalmas a kulturális szakadék az első század és a huszonegyedik század között, és azt is értem, hogy a pszichológia rengeteg használható ismeretet ad a lelkigondozók kezébe, ahogy korábbi korokban sem mindent a Bibliából olvastak ki a hívők, amikor az életről tanultak. Ott van a hiba Sytka gondolatmenetében, hogy a Biblia valójában soha nem tanított pusztán a törvénynek való engedelmességre alapozó lelkiséget.

Már a mózesi törvény alapja is a szabadítás volt. Isten közel jött Ábrahám utódaihoz és szövetséget kötött velük. Kihozta őket Egyiptomból, és megmutatta nekik a hatalmát és a dicsőségét. Ebből olyan erők születtek, amelyekről a modern pszichológiának szinte semmi tudása nincsen. Az izráeliek kegyelmet éltek át és mennyei energiákat. Egész történetükben meghatározó szerepe volt Isten közelségének vagy távolságának. „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre” – írja a legrégebbi zsoltár, Mózes zsoltára (90.). Majd így folytatja: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Mózes Isten valóságára számít az élet helyes megéléséhez. „Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben! Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” Istentől várta mindezt.

Aki úgy értelmezi az ószövetséget, mint parancsolatok gyűjteményét, amely figyelmen kívül hagyja a lélek valódi természetét, az egyáltalán nem érti, miről szól Isten szövetsége Izráellel. Mózes azonban értette. Ezért mondta Istennek, hogy ha nem megy velük, angyalt se küldjön előttük, sőt, fel se vigye őket a megígért földre. Mindennek a szíve Isten jelenléte. A parancsolatok sem csupán parancsolatok voltak, hanem az ÚR parancsolatai! Jakab ezért mondja, hogy akár egy parancsolat megszegése is az egész törvény megszegése, hiszen ez valójában egy kapcsolat. A 119. zsoltár fiatal szerzője arról ír, hogy Isten beszéde megeleveníti a lelkét, a parancsolatok éltetik őt, mert azok Isten parancsolatai. Istennek írja mind a 176 strófát, mert a törvény számára nem puszta felszólítás volt, hanem élet és kapcsolat. Terapeuták egyik legnehezebb feladványa, hogy hogyan hozzák elő pácienseikből a belső forrásokat. A zsoltáros azt élte át, hogy Isten igéje nyitotta fel benne ezeket a forrásokat. „Beszéded megelevenít engem!” Ugyanerről ír a 46. zsoltár szerzője: „Egy folyam örvendezteti Isten városát.”

Dávid bűnbánó zsoltáraiban a lélek betegségéről és gyógyulásáról szintén az Istennel való kapcsolattal összefüggésben ír. Érdemes minden szavát ebben a megvilágításban is ízlelgetni: „Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem. Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó. Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél. Rejtsd el orcádat vétkeim elől, töröld el minden bűnömet! Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem! Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem! Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen, hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.”

Vagy ezt írja a 32. zsoltárban: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. (Szela.) Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. (Szela.) Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat. Ha nagy vizek áradnak is, nem érik el őt. Te vagy az oltalmam, megóvsz a bajtól, körülveszel a szabadulás örömével. (Szela.) Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem. Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád. Sok fájdalom éri a bűnöst, de aki bízik az ÚRban, azt ő szeretettel veszi körül. Örüljetek az ÚRnak, ujjongjatok, ti, igazak! Vigadjatok mind, ti, igaz szívűek!” Dávid Istentől várja a gyógyulást, és Istentől várja az életre való bölcsességet is. Olyan forrásból, amely magasabban és mélyebben van, mint amiről a világi lélektan tudhat.

Nem sorolom tovább a példákat, már így is talán túl sok az idézet, pedig az Újszövetség pszichére és pneumára ható forradalmi igéit még nem is említettem. A lényeg ez: a Biblia egyáltalán nem azt tanítja (az Ószövetség sem), hogy „engedelmeskedj a parancsoknak, és akkor meggyógyulsz”. Ez döbbenetes leegyszerűsítése az Ószövetségnek, pontosan az, amit a farizeusok csináltak, akiknek a szíve távol volt Istentől. A Biblia a szív mélységeit mutatja be, olyan mélységeit, amelyeket még a szekuláris pszichológia sem ismer, és éppen azért nem ismer, mert nem a kinyilatkoztatásból indul ki. A pszichológia nem foglalkozik azzal, hogy az ember Istennel való kapcsolatra teremtetett, ezért a legmélyebb problémája, hogy elhagyta az élő víz forrását, és repedezett falú kutakat ás magának, amelyek nem képesek megtartani a vizet (vö. Jer 2,13). A pszichológia a természetet kutatja és ezen a szinten bír sokféle tudással. Ezt a tudást használhatjuk, ahogy a pusztába hívott zsidók is magukkal vitték az egyiptomiak kincseit, csak nekünk is ki kell szórnunk közülük a bálványszobrokat. A Biblia bölcsessége azonban nem kevesebb és szűkösebb ennél, hanem több és tágasabb, mert a természetet, amellyel a lélektan is foglalkozik, a kinyilatkoztatással kapcsolja össze. Sőt, magával Istennel. Az egyiptomiak kincseivel vándorló népnek megjelenik Isten a Sínai-hegyen.

Hadd térjek vissza végül a legelejére, a posztra, ami Sytka rosszallását kiváltotta. Abban a cikkben azt írtam, hogy a mai ember azért fordul a teológiától a pszichológia felé, mert már csak a természetet fogadja el valóságnak. Nem hisz a külső világosságban, a kinyilatkoztatásban, a teremtés Istentől való szándékában és az attól való eltérésben. (A mai ember számos problémája egyébként kifejezetten ebből is fakad. A kétségbeesésnek egy bizonyos formája viszonylag ritka volt ott, ahol megvoltak a külső referenciapontok, amelyekhez az ember igazodhat, de ma még a válaszok is többnyire olyan keretben születnek, amelyek nélkülözik ezeket a külső kereteket, ezért a tüneti kezelés mellett inkább súlyosbítják a problémát.) A hívőnek azonban nem kell ezt az utat járnia. A természet működéséről sokat megtudhat a lélektanból, ahogy a közösségek működéséről a szociológiából, a hatalom működéséről meg a politológiából, de Isten igéje nagyobb világosságot gyújt. Ha a hívő ugyanazt az utat járja be, mint a nemhívő, az valószínűleg a hite megrendülésének a jele. Ha úgy tetszik: igen, a hit vagy a hívő lélek betegsége.

 

7 hozzászólás

  1. jgabor

    És biztos vagyok benne, hogy ehhez még Bolyki Lacinak is lenne egy-két megjegyzése. (Megidézem dicső szellemét, hátha megjelenik…) 🙂

  2. Gergely Erzsébet

    “……… Mindennek a szíve Isten jelenléte. ……..”

    Meggyőződésem szerint is.

  3. EKB

    Szép sorban olvastam a bejegyzéseket, a válaszokat, viszontválaszokat. Lenyűgöző volt megtapasztalni, hogy a Sytka-bejegyzések olvasása közben felugró gondolotaimat aztán milyen szépen kifejtve láthatom viszont a válaszban, viszontválaszban. 🙂
    Ami számomra a Sytka-bejegyzésben elgondolkodtató volt és szót érdemelt volna az véleményem szerint ez a fél mondat: “de talán nem szorul hosszas magyarázatra, hogy teljesen más világban élünk”, hisz éppen az Ószövetség az ami rámutat arra, hogy lényegét tekintve ugyanabban a világban élünk, hogy a színfalak ugyan mások, de a történetek és legfőképp Isten és ember kapcsolata ugyanaz.
    Peterson idézete a történetek kapcsán pedig telitalálat, hiszen az Ő saját élete, legalább is ami a publikus megnyilvánulásai alapján megismerhető volt belőle, a bizonyíték arra, hogy önmagában a Biblia tanulmányozása mennyi választ képes adni és milyen távolról is képes Isten elé “visszarángatni” az embert.

  4. Attila

    Kedves Ádám!

    Tudom, hogy már a párbeszéd túllépett ezen a ponton, de hadd osszam meg, amit írtam az Evangelikál FB csoportban is:

    Pasztorált végeztem a PTF-en, és néha nekem is volt olyan érzésem, hogy ez egy ilyen kontextus nélküli, túlzottan axiomatikus paradigma, ami újra meg újra felbukkan (Sitku engem amúgy pont nem tanított), és mint ilyen, kissé fals. Norbi védelmében (nem, mintha rászorulna), a könyv pasztoráltörivel foglalkozó részében ír erről, és nem arra gondol, már amennyire értem, hogy az ószövetség lelki folyamatai itt megállnak, hanem arra, hogy a lelkigondozás, mint műfaj, két ember között, ennél tovább nem nagyon tudott menni az ószövetség idején, legalábbis erre nemigen látunk példát – ua. vannak lelkigondozói irányzatok, amik merítenek Nátán és Dávid esetéből, vagy a rézkígyó hasonlatából, és nem jutnak tovább a kérügmatikus szemléletnél (térj meg és kész, bízz Istenben, és segít, kérem a következőt), miközben ezek határozottan nem lelkigondozói szituációk voltak, hanem prófétaiak (más cél).

    Isten “lelkigondozásáról” már a következő oldalon így ír: “Ha odafordulunk ahhoz, aki magányos – ebben már lélekgyógyító erő van. Nincs ez másként Istennel sem, sőt, itt a hatás hatványozottabb. Ha Isten szólít meg minket, ő jön hozzánk, abban már jelen van valamilyen lelki gyógyulás is. És ilyen példákat találunk eleget az Ószövetségben is… Isten, a jelenlevő, a jelenvaló Isten. És Isten jelenléte már önmagában gyógyít. A pasztorálpszichológia egyik megfoghatatlan, misztikus, de nagyon is valóságos összetevője: Isten jelenvalóságának a lehetősége, ami gyógyít. Amikor a zsoltárokat olvassuk, nem lehet nem észrevenni a gyönyörű költemények pszichoterápiás jellegét. Számtalan hívő tapasztalata, hogy ahogyan olvassa az ihletett sorokat, gyógyul a lelke. Amikor szembenézünk az érzelmeinkkel, nem titkoljuk valós kétségeinket, bánatainkat, bűneinket, amikor Isten elé tárjuk azokat, akkor valami nagyon fontos dolog történik. Mintegy beengedjük Istent a sebeinkbe. Ez igen fájdalmas pillanat, mégis, a gyógyulás sokszor csak így lehetséges… Amit mi jól-rosszul bekötöztünk, most Isten veszi a kezébe. Ő meghallgat, Ránk ér, bort, olajt tölt a sebekbe, és elkezdődik a gyógyulás. Biztosak lehetünk abban, hogy a zsoltárok szerzőjének is volt ilyen tapasztalata, ahogyan nekünk is… Ebből tehát levonható az a következtetés, hogy Isten lelkigondozó képessége, készsége már feltűnik az Ószövetségben. Az Úr jelenvalóságával és a vele való személyes kapcsolatból kiindulva gyógyít.”

    Nem megyek vissza a párbeszéd elejére, hogy megpróbáljam felfogni, hol is jött be a beszélgetésbe kifejezetten a lelkigondozás és milyen módon, de szerintem itt valahogy összemosódik maguknak a (mai értelemben vett) lelkigondozói folyamatok előképeinek a megjelenése az Ószövetségben és az Ószövetségben megjelenő lelki folyamatok mélységének és relevanciájának kérdése. Az elsővel szembeállítva van elsősorban értelme annak, hogy az ószövetségi ethosz a törvény megtartása, ennél többet nem látunk, de szerintem sem Tibor, sem Norbi véletlenül sem vitatkoznának azzal, hogy a lelki folyamatok, amiket látunk az Ószövetségben, ennél azért jóval összetettebbek és kifejezetten relevánsak ma is.

  5. dzsaszper

    Van egy aspektus, ami az első posztban talán kimondatlanul volt benne, már a Sytkának szóló válaszban megjelent, ebben a viszontválaszban még egyértelműbben, de mintha eltűnne a vitából.
    Látva a sok találgatást és potenciális félreértést, alighanem óvatosságra van szükség, hogy ne csak még több félreértés legyen, de talán ez az aspektus is ott van a meglévő félreértések mögött.
    Hadd emeljem ki a “szokások változása” szókapcsolatot — és ebből a szempontból a filozófiai mélységeket és mankókat mint gondolkodási szokásokat is értelmezhetjük. Egész más szempontrendszerre van szükség egy konkrét emberrel mondjuk egy lelkigondozói beszélgetésben, és akkor amikor a szokások, filozófia, kultúra szintjén tárgyaljuk a témát. A kettő akár feszültségbe is kerülhet, és mintha a válaszok és viszontválaszok sorozatát ezek a feszültségek is motiválnák.

  6. Tavaszieper

    Nem irigylem a lelkészeket. Nagyon kemény munka szerintem.
    Nem vagyok illetékes a témában, mivel semmiféle lelki gondozói munkában nem veszek részt, ezért csak úgy, saját kis gondolatomat írom le, amit igazán magam számára fogalmaztam meg, ahogy olvastam a párbeszédet Ádám és Styka között.
    Amikor nagyon régen egy kis gyülekezetbe jártam, “kirendeltek” mellém lelki gondozókat. Aranyos kedves fiatal hölgy jutott nekem. Akkor 20 éves voltam.
    A kedves, nálam pár évvel idősebb lelki gondozómmal szemben, volt bennem egy belső ellenállás. Kedvesen kérdezgetett, hogy vagyok, milyen problémáim vannak…. Én meg csak annyit mondtam ” Kösz, jól megy minden.”
    Nem értettem az egészet. Minek nekem lelki gondozó? Eddig is megvoltam nélküle, meg nem vagyok én beteg.
    Egyszer odajött hozzám a gyülekezet vezetője, beszélgettünk. Megkérdezte, miért nem mondom el a problémáimat a lelki gondozómnak? Nincsenek problémáim?
    Addigra már összeszedtem a véleményemet magamban ezzel a kérdéssel kapcsolatban, és elég határozottan eltudtam mondani neki:
    ” Én Istenhez tértem meg. Jézus megszólított, tudom, hogy ő egy élő személy, hallottam a hangját. Nevem szólított. Ha egy élő Istenem van, minek nekem emberekkel konzultálnom ha problémáim és gondjaim támadnak? Ha nem tudom Vele megoldani, nem gondolom , hogy egy nálam pár évvel idősebb lány akit alig ismerek, majd megoldja nekem.”
    Ezzel befejeződött a beszélgetés.
    Amikor egy csoport vezetőjének tettek meg, elkezdtek jönni hozzám a lányok a problémáikkal. Csak néztem. Azt hittem csak az lesz a feladatom, hogy az igét együtt tanulmányozzuk, felfedezzük, imádkozzunk.
    Tágra nyílt szemmel és őszinte csodálkozással hallgattam meg az első tanácsadásra jött lány mondókáját. Most nem szeretném leírni mi volt az, pedig jól emlékszem rá.
    Mérges lettem, nem értettem, hogyan lehet ilyen kérdéssel odajönni egy másik vele egy idős testvérhez.
    Igen mérges lettem. Mert, nem láttam mást a kérdésében mint azt, hogy én döntsek helyette. Miért kéne nekem dönteni? Felnőtt ember ő is. Ez az ő élete, én sem kérem meg, hogy oldja meg a dolgaimat helyettem.
    Csak annyit mondtam neki , hogy nem az óvodában vagyunk, döntse el a kérdést maga.
    No, az első lelki gondozói beszélgetésem nem sikerült valami fényesen.
    Aztán még jöttek páran, de rájöttem, képtelen vagyok erre a feladatra. Már bocsánat, de bagatel problémákkal szaladgáltak az emberek a lelki gondozóikhoz. Úgy éreztem az egyház nem felelős embereket nevel ki, hanem pont lesüllyeszti őket egy olyan lelkizős közösséggé, amiből egy normálisan gondolkodó ember fejét fogva menekül.
    Sem azelőtt , sem azután nem fordultam lelki gondozóhoz. Nem tartottam felelős embernek azt, aki a problémáit mással akarja megoldatni.
    Aztán évekkel később jött egy nagyon mély válság az életemben.
    Akkor tudtam, hogy mennem kell. De nem azért mentem lelki gondozásra, hogy majd a másik megoldja nekem a problémát, hanem azért menetem el, hogy mások előtt felvállalva a rossz döntésemet, megerősítsem Isten és emberek előtt, hogy nem azt az utat választom tovább.
    Nagyon jól láttam, hogy az “utat” amire ráléptem, és a döntéseimet kell megváltoztatnom, ahhoz, hogy újra rendbe jöjjenek a dolgaim. És ezt sem a lelki gondozó, sem más emberfia nem képes helyettem megtenni.

    Emberek évekig szaladgálnak a gondjaikkal egyik lelkésztől a másikig. Talán mert erre voltak nevelve. Áldom az Istent, hogy 20 évesen kaptam egy világosságot arra, hogy nem helyes az az út, ha másoktól várom a megoldást. Voltak barátnőim, akik akkor fiatalon küszködtek ilyen olyan belső bizonytalanságokkal (én is küszködtem), állandóan a környezetükre öntötték a problémáikat. A mai napig abban vannak, szinte semmi nem változott meg körülöttük , talán még nyomasztóbb lett számukra, mivel azért néha őszintén szembe néznek azzal, hogy 30 éve keresztények és ugyanott tartanak.

    Az életben saját magunknak kell dönteni, felelősen, és lépni tovább. Én ezt tartom a helyes lelki útnak.
    A döntésemet pedig a Szentíráshoz igazítom, ettől leszek Krisztus követője, és nem egy pszichológusé.
    Igen, ha döntöttünk, lépni kell tovább.
    Elhagyni amit el kell hagyni, átértékelni ha át kell értékelni, megvallani ha meg kell vallani. Azután lépni kell tovább. Mert különben nem haladunk az életben, nem fejlődünk, nem változunk Krisztus képére.
    A leg keseredettebb emberek szerintem az egyházakban vannak. 30-40 éves keresztények ugyanott tartanak mint kezdetben. Csak szaladgálnak a problémáikkal, lelki küzdelmeiket nem harcolják meg maguk, csak másoktól várják a megoldást.
    Egy katona attól tud harcolni, hogy megtanítják a harcra. Megtanítják a fegyverek használatára, tüzelni, küzdeni, dönteni…. Az a katona aki társában bízik, hogy az jól lő, majd ő megoldja a fronton a problémákat, a háború első napján meghal.
    Szerintem az lesz egészséges keresztény, az lesz méltó a “bérére”, aki az útját felelősen, döntésit a Szentíráshoz igazítva hozza meg. A felelős döntés pedig abban áll, hogy ha mégis kiderül, hogy rossz döntést hozott, szembe néz vele, tudatosítja magában, hogy azért csak ő maga a felelős, és akkor újra neki gyürkőzik, hogy egy újabb döntést hozzon, de már sokkal figyelmesebben, okulva az előbbi hibáiból. Így fejlődik az ember személyisége, így válik egyre bölcsebb emberré, így válik krisztusi emberré.

    Mi a törvény számomra? Nem az amit Styka írt, hogy ha betartod meggyógyulsz.
    A törvény azért adatott, hogy ha azt betartom, nem kell majd lelki gondozókhoz szaladgálnom.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK