Pray Away – tényleg lehetetlen a változás?

2021 nov. 15. | Divinity, Egyén, Spiritualitás, Társadalom, Tudomány | 8 hozzászólás

Kristine Stolakis Pray Away c. dokumentumfilmje azt a narratívát teszi személyes történeteken keresztül az átlagember számára is átélhetővé, hogy a homoszexuális vágyak nem változhatnak meg, az ezért való ima tehát káros, a változással kapcsolatos megtapasztalás pedig hamis. A film szerint az imák és az ún „konverziós” (valójában „helyreállító” vagy „reintegratív”) terápiák egyáltalán nem működnek, sőt, az ún. „túlélők” (valójában „kliensek”) beszámolói alapján elképesztően kártékonyak is. Ilyen változás ugyanis nem lehetséges. Az emberek homoszexuálisnak születnek, nem azzá válnak, tehát nem lehet a homoszexualitást belőlük „kiimádkozni”, sem őket terápiával heteroszexuálissá „konvertálni”. (Mivel a szemantika fontos, itt is hadd jegyezzem meg, hogy a szakemberek a vonzalmak „reintegrációjáról” beszélnek, és teljesen önkéntes folyamatról van szó, ugyanúgy, mint amikor valaki az anorexiája, kényszeressége vagy nimfomániája kapcsán kér segítséget.) A film szerint ez kuruzslás, akkor is, ha olyan kiváló szakemberről van szó, mint a pár kocka erejéig bevágott Joseph Nicolosi. Nagyjából ezt mondja el a dokumentumfilm, rendkívül meggyőzően.

A filmet nézve sokféle érzés kavargott bennem. Bár nyilván föltűnt, hogy a rendező az evangéliumi kereszténységet finom megvetéssel ábrázolja, végig az emberekre figyeltem. Ezek az emberek elképesztő belső küzdelmeket éltek át, és talán élnek át ma is. Az ex-gay mozgalomban olyan ügyek élére álltak, amelyekről most már azt gondolják, hogy belül szaggatták őket szét. Utólag úgy érzik, narratívaépítésre használták őket, ők pedig sokszor már a színpadon szégyellték azt, akik, és titkon azt is, ami mellett kiálltak. Hazudtak maguknak is és másoknak is, hogy elfogadhatóbbak legyenek. (Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy a kultúra radikális megváltozásával némelyikük talán most is pont ezt teszi, csak a másik oldalon.) Fájdalmas volt az Exodus mozgalom reklámarcává tett férfi nagy nyilvánosság előtti megszégyenülését látni, ahogy a melegbárból kifelé lefotózzák, és a haragot, amellyel saját drámájáért a felelősséget porciózza szét, most már az új narratíva arcává válva. Megrázó volt hallgatni egy-egy „túlélő” beszámolóját a hitben elszenvedett hajótöréséről, amit ma ugyanúgy a kamerák elé visz, ahogy korábbi reményeit és örömeit. A köréjük épített pozitív végkicsengés ellenére összességében egy nagyon szomorú tablót néztem végig.

Az ilyen dokumentumfilmek persze inkább olyanok, mint amikor az „utca emberét” kérdezik egy-egy témában. Az utca embere feltehetően nem hazudik. Azt mondja el, amit gondol vagy érez azzal kapcsolatban, amiről kérdezik. Azért használják ezt a műfajt, mert a személyesség hitelesíti az üzenetet, amit a filmkészítő az emberekhez el akar juttatni. Hogy az adott témában milyen kép alakul ki végül a nézőben, attól függ, hogy kiket kérdeznek meg, és végül kiket vágnak be vagy ki a megszólalók közül. A Pray Away is ezt teszi, professzionálisan. Azért különösen erőteljes a hatása, mert olyanokat szólaltat meg, akik prominens képviselői voltak az ex-gay mozgalomnak. Igazi nagyágyúkat. Kik tudhatnák jobban, mit jelent megváltozva ugyanolyannak maradni, ha nem ők, akik korábban arccal és névvel álltak ki amellett, hogy megváltoztak? A filmben megszólaltatott ex-gay vezetők részletesen elmesélik ezt (gyakran bevágott felvételek után, ahol ők még ex-gay vezetőkként agitáltak), és a néző minden egyes beszámolóból egyre jobban megérti a narratívát: nem lehetséges valódi változás.

Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a Pray Away ugyanolyan tendenciózusan mutatja be a történeteket, mint az „utca emberét” megszólaltató videók. Láttam már hasonló összeállítást arról is, hogy hogyan jöttek rá emberek, hogy UFO-k igenis vannak, és olyat is, amelyben egykor buzgón hívő emberek az ateizmushoz való megérkezésükről tettek bizonyságot. Különböző narratívákat állíthatunk össze attól függően, hogy kiket választunk szereplőknek. Ha az újjászületés valóságát azok megéléséből próbáljuk megérteni, akik később hátat fordítottak a hitnek, egészen más kép születik bennünk, mint ha azok tapasztalatára figyelünk, akik megmaradtak a hit útján és napról-napra egyre több örömük van benne. Nem arról van szó, hogy a filmben szereplők története nem valóságos. Arról van szó, hogy csak az ő történeteiket látjuk, így teljesen az ő nézőpontjuk rajzolja meg a narratívát, és kimarad azoké, akiknek egészen más a tapasztalata.

Ennyivel mégsem zárhatjuk le ezt a fájdalmas témát. Ha elvonatkoztatunk a Pray Away szelektív ténykezelésétől és nyilvánvaló ideológiai céljaitól, talán mi magunk is meg tudunk nevezni a környezetünkből olyan embereket, talán családtagokat is, akik hasonló csalódást éltek át, mint a film szereplői. Nekem is vannak ismerőseim, akik bekerülhettek volna a filmbe. Sőt, nagy, szimbolikus bukásokat is ismerek. Másfél évtizede személyesen hallgattam például az ELF-en George Rekers pszichiáter kiváló előadásait a homoszexualitásról, hivatkoztam is az adataira, majd évekkel később az újságokban olvastam, hogy rajtakapták, amint egy férfiprostituálttal járta a világot. Az Evangéliumi Fórumon az első igehirdetőnk egy fiatal református lelkész volt, aki azóta nem csak homoszexuálisként él, de talán kereszténynek sem tartja már magát. Más történetekről is tudok.

A Stolakis dokumentumfilmjében is felvázolt narratíva nagyjából a következő elemekből áll. „Már egészen korán a saját nemem tagjai felé éreztem vonzalmat. Éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek. Megpróbáltam küzdeni ellene. Imádkoztak értem. Terápiára jártam. Minden erőmmel igyekeztem heteroszexuálisként élni. De igazából mindvégig csak elnyomtam magamban azt, aki vagyok. Aztán beláttam, hogy én egyszerűen ilyennek születtem. Amikor végre felvállaltam önmagam, szabaddá váltam. Most már csak azt szeretném, hogy a környezetem is olyannak fogadjon el, amilyen vagyok.” A narratíva legfontosabb három szava angolul: „born that way” (így születtem). Ezért nem sikerül a „pray away” (a homoszexualitás imával való elűzése). Vagy akár a terápia. A homoszexualitás ugyanis veleszületett. És ha ezt valaki felismeri, végre magyarázatot kap arra, hogy miért érzi kitartóan másnak magát, mint a többiek.

Ezt a narratívát nagyon könnyű megérteni, és még átérezni is. Mivel a szabad és egyenlő önkifejezés korunk legfontosabb értékei közé tartozik, igazságosnak és jónak gondoljuk, hogy mindenki az lehessen, aminek belül érzi magát. Ebből következik, hogy mi se tegyünk értékítéletet az identitások között. Ezt szívjuk magunkba, zsigerileg így gondolkodunk, ezért természetesnek tartjuk, hogy mindenki olyan lehessen, amilyen, és ösztönösen tiltakozunk minden kísérlet ellen, amely az embereket tőlük idegen kategóriákba akarja betuszkolni. Együttérzünk azokkal, akikből legbelső vágyaikat próbálják kiűzni mint valami gonosz szellemet. Megtanultuk, hogy a vágyaink mi magunk vagyunk, ezért egy ponton túl csak mentális egészségünk kockáztatásával fordulhatunk szembe azokkal. Akkor mégis mi a gond? Több is van. Arra most nem térek ki, hogy a kultúránk önkifejezéssel kapcsolatos paradigmája milyen elképesztő veszélyeket rejt magában (erről máskor már sokat írtam), ezúttal a téma személyes vetülete érdekel.

Néhány hete meghívott vendégként részt vettem a Nemzetközi Szövetség a Szabad Terápiaválasztásért (IFTCC) konferenciáján. A szakmai találkozón számos nemzetközileg is ismert, szaklapokban publikáló pszichológus, pszichiáter, kutató vett részt, többen közülük maguk is személyesen érintettek. Néhányan pedig külsős meghívottként (én például teológusként) lehettünk jelen, hogy tájékozódjunk a médiában csekély nyilvánosságot kapó kutatásokról, szakmai eredményekről. A kutatók mellett volt néhány olyan előadó is, aki jogi vagy mozgalmi szinten kapcsolódik a területhez. Az egyik közülük Elizabeth Woning kaliforniai előadó volt.

Róla azt kell tudni, hogy mint Rosaria Butterfield (volt queerelméletet oktató egyetemi professzor, ma négygyermekes édesanya), élete jelentős részében gyakorló leszbikusként élt, most pedig heteroszexuálisként, házasságban, megváltozott orientációval. Ő tehát egyike azoknak, akik a fenti narratíva szerint vagy nem léteznek, vagy épp hazugságban élnek, megtagadva legmélyebb valójukat, vagy soha nem is voltak valójában leszbikusok. Vagyis egyik áldozata annak a pusztító hazugságnak, amelyből a Pray Away szereplői már kijöttek. Elizabeth Woning mégsem úgy hatott rám, mint egy túlélésért küzdő, hazugságban vergődő áldozat, inkább úgy, mint aki kíméletlen őszinteséggel nézett szembe azzal, aki. A húszas éveiben – két elrontott házasság után – felhagyott belső küzdelmeivel, felvállalta önmagát és leszbikusként coming outolt. Majd teológiára jelentkezett, egy olyan presbiteriánus egyházban, ahol ünneplik az azonos neműek kapcsolatait. Elvégezte a teológiát és lelkész lett – gyakorló leszbikusként. Pont olyan volt, mint amilyenek a filmben szereplők ma. De a története nem ért véget ott, ahol a film.

A továbbra is létező belső harcait nem a teológiából származó kognitív disszonancia okozta, hiszen a teológiája nem volt semmilyen összeütközésben az életmódjával, hanem valami más. Valami mélyebb diszharmónia, amit a leszbikus identitás magához ölelése sem oldott fel. Sok-sok év után váratlanul olyan radikális belső átélésben volt része (evangéliumi nyelvezettel talán azt mondanám: újjászületett), hogy mégiscsak elkezdte megkérdőjelezni leszbikus identitását. Kezdett őszintén szembenézni olyan kérdésekkel, amelyekkel korábban nem. A „born that way” magyarázat, ami hosszú ideig jónak tűnt, és pont olyan felszabadító volt számára, mint a film szereplőinek, nem adott választ a legmélyebb okokra. Nem adott választ a valódi élettörténetére. A lelkében új forradalom kezdődött, ami sokkal mélyebben formálta át az identitását, mint azt valaha lehetségesnek gondolta. Ma nem csupán házasságban él, de saját bevallása szerint nincsenek leszbikus vágyai sem. Hazudik?

Woning olyan emberek felé szolgál, akik leszbikus vágyakkal vagy gender diszfóriával élnek. A Changed mozgalom részben ennek a gyümölcse. Ez a mozgalom már nem naiv, mint sokak szerint az Exodus volt, hanem reflektál arra a narratívára is, amit a Pray Away megjelenít. Woning saját tapasztalatából és rengeteg más ember tapasztalatából kiindulva azt hangsúlyozza, hogy a probléma megértéséhez új narratívára van szükség. A „born that way” narratíva csak elsőre felszabadító, de nem ad magyarázatot alapvető kérdésekre. Woning az érintetteket arra buzdítja, hogy merjenek bátrabban rákérdezni az okokra. Merjenek sérülékenyebbé válni. Merjenek kérdéseket feltenni. Merjenek szembenézni lelkük valódi bizonytalanságaival. Merjenek őszintén beszélni múltbeli traumáikról. Merjenek tovább menni a „born that way” felszínes válaszán, és foglalkozni a valódi okokkal. (A Pray Away a múltbeli traumákra való hivatkozást a saját narratívájába helyezi: ez pusztán a „born that way” igazságának az elfedésére szolgál. De mi van, ha pont fordított a helyzet?)

A kérdés mégis az, hogy ha lehetséges a változás, miért sikertelen a terápia annyi ismert esetben? Vagy miért nem megy el a probléma pusztán az imádságtól? Miért tér vissza sokaknál, akiknél egyszer már elment? Miért tűnnek ezek a vágyak makacsoknak és megváltoztathatatlanoknak? De hisz ezek a kérdések szinte minden kereszténynek ismerősek! Nincs lelkipásztor, aki ne hallott volna már ehhez hasonló panaszokat: „Miért veszítem el folyton a türelmemet és kiabálok a feleségemmel?” „Miért nem tudom levetni azt a szokásomat, hogy pletykálkodjak?” „Miért nyúltam megint az alkoholhoz, pedig már annyiszor megszabadultam tőle?” „Miért buktam el megint a pornóval?” „Miért feleselek megint a férjemmel, holott ilyenkor annyira utálom magamat is?” „Hogy lehet, hogy ezen a héten megint lusta voltam, pedig épp a múlt héten tettem nagy elhatározásokat?” „Hogy ránthatott ez a beszélgetés megint ennyire mélyen vissza a keserűségbe és a depresszióba?” Általános tapasztalat, hogy a rossz beidegződések gyökerei sokszor nagyon mélyen vannak. A Biblia is pont ezt tanítja, amikor a bűn egzisztenciális valóságáról beszél. A bűn lényegét ráadásul éppen a céltévesztésben (hamartia) jelöli meg.

Nem oktalan tehát azt feltételezni, hogy a homoszexuális vágyak egyeseknél ugyanígy azért tűnnek megváltoztathatatlanoknak, mert a mögöttük lévő okok is nagyon erősek. Keresztényként akár életünk végéig is küzdünk bizonyos kísértésekkel. Van, aki feladja a szentségért vívott harcot és hátat fordít a hitének. (Nem maga Jézus beszélt erről teljes nyíltsággal?) Az ő példájuk sokakat megbotránkoztat. Ez bibliai nyelven azt jelenti, hogy a bukásukat látva mások is elbuknak. Pál apostol szerint egy kicsiny kovász megkeleszti az egész tésztát. Sajnos a filmben is látszik, hogy az ex-gay mozgalom  egy-egy prominens vezetőjének bukása hogyan vette el a reményt másoktól is, hogy a szentségért vívott harcot érdemes lenne folytatni. Inkább ők is nyúltak a pornóújság után, vagy indultak a melegbárba. Lelkipásztorok számtalan hasonló történetet néznek végig az élet más területein, egyéb módon megkísértett emberekkel kapcsolatban. Nem ehhez hasonló a házasságtörés dinamikája is? Vagy a nyerészkedésé?

De van olyan is, aki becsületesen küzd, és elbukik, mint Dávid király vagy Péter apostol, utána mégis feláll és megy tovább, mert tudja, hogy Isten szeretete erősebb a vágyaknál, az ÚR lángja legyőzhetetlen, mint a sír (vö. Én 8,6). Van, aki kísértések közepette éli át vágyai fokozatos összerendeződését. Az ilyen emberekkel mi van? Egy házasságban élő, volt „meleg” írta nekem egyszer, hogy időnként ma is vannak homoszexuális kísértései, amikor mondjuk a buszon vagy az utcán meglát egy jó pasit. Ritkábbak ezek a vágyai, mint régen, igyekszik nem táplálni őket, de fel-felbukkannak és harcolnia kell ellenük. Harcol is, és egyre eredményesebben. Közben teljesen valóságosak a heteroszexuális vágyai is, kívánja a feleségét. A homoszexuális kísértések vajon nem azt jelentik mégis, hogy ő valójában még mindig „meleg”?

De akkor mi van azokkal a homoszexuálisokkal, akiknek meg időnként vannak heteroszexuális kísértéseik? Személyesen ismerek olyan embert, aki homoszexuálisként coming outolt (a házasságából és a gyerekei mellől), de határozottan állítja, hogy annak idején valódi vonzalmat érzett a felesége iránt. Akkor ő meg valójában heteroszexuális, csak elfojtja? Vagy ezek az emberek biszexuálisok? Esetleg mindenki valamilyen szinten fluid? Vagy talán mindenki annak született, amilyen éppen a vonzalma, vagy amilyen a vonzalmai összessége (mondjuk pánszexuális, vagy a hetven valahány kategória közül valamelyik)? Vajon hány veleszületett kategóriát állítsunk fel? Nem reálisabb egyszerűen elismerni, hogy a heteroszexuális program, amelyre meg lettünk teremtve (vö. R. Spitzer: „a heteroszexualitás programja szerint vagyunk felépítve”) sokféleképpen meg tud sérülni? Nem őszintébb mégiscsak, ha szembenézünk ezekkel az okokkal?

A helyzet az, hogy tudományosan nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a homoszexuális hajlam veleszületett lenne, pedig az elmúlt évtizedekben elképzelhetetlenül sok pénzt, időt és energiát fektettek abba, hogy megtalálják az okokat. Éppen ellenkezőleg, a kutatások egyöntetűen abba az irányba mutatnak, hogy a homoszexualitás nem genetikailag determinált (l. itt és itt). Lehetnek hajlamosító tényezők, de ezek viszonylag csekély szerepet játszanak. Az okok inkább környezeti jellegűek. Egyáltalán nem véletlen, hogy a homoszexuális hajlam mögött gyakori minták is kirajzolódnak, amelyek kutatók, pszichológusok, pásztorok, lelkigondozók és sokszor átlagemberek előtt is régóta ismertek. Amíg a pszichológia ezen a területen nem lett ideológiai alapon átpolitizálva (ezt dr. Buda Béla is kimondta), ezekről a mintákról a szakirodalom beszámolt. Nyilván minden élettörténet egyedi, de statisztikailag és anekdotális szinten egyaránt látszanak visszatérő faktorok. Fiúk esetében például a távoli apa, a domináns anya, a molesztáló férfiismerős, vagy a korán kézbe adott melegpornó, lányoknál pedig gyakran a szexuális bántalmazás.

A „born that way” narratíva (amit a Pray Away felhangosít) ezeket a mintákat figyelmen kívül hagyja, ezért jogosan merül fel a gyanú, hogy talán éppen ez a narratíva szolgál tapaszként, amely elfedi a valódi okokat. Sőt, az is lehet, hogy a gyógyulás akadályává és sok visszaesés okává is válik, hiszen legalább Epiktétosz óta tudjuk, hogy „nem az teszi tönkre az embert, ami történik vele, hanem az, ahogy gondolkodik róla”. Akitől elveszik a reményt, az a reménytelenség eszközeivel fog harcolni. Ha egy egész kultúra harsogja, hogy nem lehetsz más, iszonyú erősnek és autonómnak kell lenned ahhoz, hogy a kísértéseidet ne ennek a fényében értelmezd. Hogy ne veszítsd el a reményt. (Zárójelben: képzeljük el, hogy ez a narratíva milyen mélységesen sötét lelki börtönbe zár egy pedofil vágyakkal élő embert. És nem, nem mosom össze a pedofíliát a homoszexualitással. A vonzalmak megváltoztathatatlanságának narratívájáról beszélek.)

De van még egy oldala a kérdésnek, amelyről szót kell végül ejtenünk. A valóság az, hogy a „veleszületett” narratíva ellenére, amit a kultúra minden csatornája közvetít, rengetegen tapasztalnak változást szexuális orientációjukban. Ezek az emberek a kisebbségek kisebbsége, hiszen a nyugati kultúrát jelenleg uraló ideológia még a létüket is tagadja. Szinte ők az egyetlenek, akiknek nem engedik meg, hogy felvállalják magukat, mert a történetük megkérdőjelezi a dogmát. Ez áll a szabad terápiaválasztás akadályozása mögött is. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) javaslatára egyre több országban tiltják be az olyan önkéntes alapú terápiákat, amelyek segítséget nyújtanak azoknak, akik a homoszexuális identitás helyett a múltjukkal és sérüléseikkel akarnak szembenézni, vagy amelyek támogatást adnának ahhoz, hogy ezek az emberek kitartsanak a vágyaik heteroszexuális irányú reintegrációjában. A dogma szerint ugyanis ez lehetetlen. Van, ahol már börtönnel is büntetik, ha valaki ilyen terápiát végez, lehet akármilyen felkészült szakember. Azért furcsa és különösen ellentmondásos ez a tendencia, mert az LMBTQ-mozgalmon belül közben felerősödtek azok az irányzatok is, amelyek éppen a nemi orientáció fluiditását hangsúlyozzák.

Lisa M. Diamond nyíltan leszbikus pszichológus az egyik, aki könyvekben és tanulmányokban publikálta kutatási eredményeit a szexuális orientáció képlékenységéről és változékonyságáról. Sexual Fluidity c. könyve számos tudományos díjat nyert. Akik ragaszkodnak a „born that way” narratívához, egyszerűen figyelmen kívül hagyják ezeket a kutatási eredményeket. Amikor a vágyak heteroszexuális irányú reintegrációjáról van szó, valamiért befeszülnek és tagadásba mennek át. Gyakran egyszerűen azt felelik, hogy a terápiák hasznára semmiféle bizonyíték nincs. Az orientáció változhat, de nem terápiás beavatkozás hatására. De vajon miért állítják ezt olyan biztosan? Ez lenne az egyetlen lelki folyamat, amelyben nem lehet szakmai segítséget adni? Vagy azért állítják ezt, mert sok esetben sikertelennek bizonyult a beavatkozás? De hát ez mindenfajta terápiás beavatkozásra igaz! Anekdotális alapon ki tudnánk mutatni bármely terápiás beavatkozás hatástalanságát, akár filmet is készíthetnénk mondjuk a depresszió vagy az anorexia kezelésének „áldozatairól”.

Vagy csupán arról lenne szó, hogy nincs megalapozott kutatás, amely a „reintegratív” terápiák eredményességét alátámaszthatná? Ma már ez sem igaz. Ott van például Stanton L. Jones és Mark A. Yarhouse 2011-es tanulmánya (A Longitudinal Study of Attempted Religiously Mediated Sexual Orientation Change, Journal of Sex and Marital Therapy 37), amely egyértelműen kimutatja, hogy lehetséges önkéntes terápiás beavatkozással változást előidézni a szexuális orientációban. Vagy ott van C. Pela és P. Sutton egészen friss (2021-es) kutatása (Sexual attraction fluidity and well-being in men: A therapeutic outcome study. Journal of Human Sexuality,12), amely szintén jelentős eredményeket dokumentál. És ugyancsak idén jött ki D. P. Sullins, C. H. Rosik és P. Santero közös kutatása (Efficacy and risk of sexual orientation change efforts: a retrospective analysis of 125 exposed men), amely a többi kutatással összhangban bizonyítja, hogy az orientáció változása lehetséges.

De mi van azzal a váddal, hogy a „reintegratív” terápiás beavatkozások növelik az öngyilkosságok számát? A Pray Away film egyik utolsó mondata az, hogy terápián résztvevők kétszeres eséllyel követnek el öngyilkosságot. A filmet a túlélőknek ajánlják, de még inkább azoknak, akik „nem éltek túl”. Természetesen tragédia minden ilyen eset. De vajon igaz a narratívának ez a része? Nos, Paul Sullins professzor hamarosan megjelenő tanulmánya (amelynek részleteit szintén az IFTCC konferencián mutatta be) kifejezetten cáfolja azokat a következtetéseket, amelyek szerint az önkéntes „reintegratív” terápiás beavatkozások növelnék az öngyilkossági kísérletek számát. Sullins szerint éppen az ellenkezője derül ki az ismert adatok helyes értelmezéséből. Ez azért fontos, mert az APA arra az ominózus kutatásra alapozza ajánlását, amelyről Sullins kimutatja, hogy hajmeresztő szakmaiatlansággal homlokegyenest ellenkező módon értelmezték az adatokat, mint amit az adatok valójában mutatnak. A tanulmányban ugyanis egy kalap alá vették a terápia előtti öngyilkossági kísérleteket a terápiák utáni öngyilkossági kísérletekkel. Ez pedig olyan, mintha mondjuk a veseelégtelenségért a dialízist is felelőssé tennék, mert akiket dialízissel kezelnek, azok között magas arányban vannak azok, akik veseelégtelenségben szenvednek. Ha kivesszük a felmérésből a kronológiai okokból irreleváns adatokat, Sullins szerint éppen az látszik, hogy a terápiás beavatkozások statisztikailag jelentősen csökkentik az öngyilkossági hajlamot. Egyébként más kutatásokból (pl. itt vagy itt) is világosan látszik ez a tendencia.

A Pray Away-hez hasonló narrációk ellenére tehát ma már egyre kevésbé tartható az a tézis, hogy a homoszexualitás veleszületett dolog, ezért lehetetlen lenne annak megváltozása. Egyre inkább szót kérnek újra azok, akiknek ma a létezését is kétségbe vonják. Az X-Out Loud mozgalom vagy a Changed mozgalom csak a jéghegy csúcsa. Ők azok, akik a hatalmas ellenszélben is felvállalják, hogy bár egykor homoszexuálisként vagy leszbikusként azonosították magukat, szembenéztek a problémáik gyökereivel és változást tapasztaltak szexuális orientációjukban. Ők nyíltan is jelzik, hogy a Pray Away szereplői nem képviselik őket. De rajtuk kívül rengetegen vannak, akik csendben élik meg vágyaik heteroszexuális reintegrációját. Ismerek pszichológust, aki 60%-ra teszi azok arányát, akik terápiás gyakorlatában változást éltek át. Az APA egyik korábbi elnöke is arról nyilatkozott, hogy saját praxisában és kollégái praxisában is látványos eredményeket értek el. A megváltozott emberekről szóló filmeket a közösségi média algoritmusai tendenciózusan tüntetik el. (Mondtam már, hogy ők ma nyugaton a leginkább elhallgattatott kisebbség?)

Fontos azt is kimondani, hogy nem mindenki tapasztal alapvető változást a szexuális vágyai irányában. Jézus maga mondta, hogy „vannak házasságra alkalmatlanok”. Vannak olyan törések és szinte a személyiségünk gyökérzetétől induló sérülések, amelyeket nem tudunk kiegyenesíteni. Van, aki élete végéig hordozza magában a problémáit. Van, aki kapcsán Pilinszky pszichológusoknak szóló figyelmeztetése érvényes: „Az a baj veletek, hogy ti azt gondoljátok, az életben problémák vannak, és megoldásokat kell találni. Valójában az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.” A keresztény hit szerint a Megváltónak azokkal az emberekkel is terve van, akiknek egyelőre nincs megoldás a problémáikra. Talán az volt az Exodus mozgalom egyik hibája, hogy túl sokat ígért, és nem vette figyelembe a világ összetörtségének teljes valóságát.

De ennek alternatívája nem csak az, hogy akkor egyáltalán nincs változás. Abból, hogy sokaknál nincs változás, nem következik, hogy senkinél sincs változás. Sem az, hogy a változás csak totális változás lehet, különben nem változás. Francis Schaeffer mondta annak idején, hogy Krisztusban van alapvető gyógyulás, de teljes gyógyulás csak az eljövendő világban lesz. Örülhetünk olyan gyógyulásnak is, ami még nem teljes. Sokan csak annyit élnek át, hogy a szentség iránti vágyuk erősebb lesz, ezért tisztán tudnak élni. Mások alapvető helyreállást élnek át vágyaik céltévesztettségében is. A lényeg mindegyik esetben az, hogy immár jó irányba haladnak. A szent és tiszta élet valódi, radikális, örömteli szabadsága felé. Ez akkor is történik ma a világban, ha az erről szóló beszámolók nem kerülnek fel a Netflix kínálatába.

 

8 hozzászólás

  1. Szabados Ádám

    A néhai Joseph Nicolosi reakciója a filmben szereplő John Paulk (a film egyik szereplőjének) ex-ex-gay coming outjára: When an Ex-Gay Man Returns to a Gay Lifestyle. (Egy érdekes tény a cikkből: John Paulk soha nem vett részt a film által bírált pszichoterápiában.)

  2. András

    A „dokumentumfilmet” nem néztem meg, több részletet láttam belőle, egyelőre nem is szeretném megnézni, azt hiszem eléggé világos, hogy milyen ideológiai háttér van mögötte és mi a cél (az evangélium üzenetének, a gyógyulásnak és a valóságos Istenhez való fordulásnak, megváltozásnak lehetőségének hiteltelenítése, tagadása). Az Exodust mozgalmat 1976-ban alapították, 2013-ban teljesen megszűnt, a megszűnés hátterében ismereteim szerint sajnos „rendezetlen ügyek” is találhatók. Több volt és aktív, hasonló jellegű keresztény gyógyító mozgalom vezető életének próbáltam utána olvasni. Sajnos néhányan közülük busás vagyonra tettek szert a “gyógyító szolgálataikból”, mások szép politikai karriert futottak be. Ne csapjuk be magunkat, és főleg ne akarjuk becsapni a mindenható Istent! Az ilyen dolgok Istent mélységesen bántják, szomorítják és csak arra jók, hogy a hívőkbe még egyet rúgjanak és Isten nevét még többen gyalázzák e világban. Egy ilyen jellegű gyógyító szolgálatnál, missziónál nagyon fontos a szellemi értelemben vett tisztaság és szentség, mert erőteljes, intenzív, kemény és vérre menő harcok folynak ezen a területen és nem mindegy, hogy akik ebben szolgálni szeretnének mások felé ezt milyen motivációval, milyen eszközökkel, milyen életvitellel teszik, milyen kapcsolatban vannak Jézussal. Sajnos az USA-ban, de másutt is előfordul, hogy keresztény missziókban az anyagi javakkal való bánás és a személyes életvitel tisztasága (leginkább magánéletre és szexuális életvitelre értve) nem összeegyeztethető a felvállalt szolgálattal. Nem egyszer fordult már elő, hogy ilyen jellegű szolgálatban tisztázatlan eredetű pénzek is megfordultak és különböző, véleményem szerint egyáltalán nem szükséges, sőt a misszió tisztaságának szempontjából kifejezetten egészségtelen összefonódások alakultak ki. Hogy konkrétumokat is írjak: a 70-es évek óta sok, eredetileg evangéliumi keresztény kezdeményezésű és/vagy lebonyolítású abortuszellenes tevékenységbe került olyan anyagi forrás, amely mögött pártpolitikai szál, egyéni politikai ambíció, politikai karrier párhuzamos felfuttatása állt. Én azt az álláspontot képviselem, hogy ezeken a területeken (is) jó lenne sokkal jobban törekedni a szentségre és a tisztaságra és jó lenne megszabadulni minden olyan „elemtől”, ami ezt beárnyékolhatja. Többek között ez miatt is képviselek kifejezetten tartózkodó álláspontot a kereszténység és a politika világa közötti összefonódások kérdésében. Az első keresztények hatékony szolgálatának alapja a Jézussal való intenzív személyes kapcsolat volt a Szent Lélek által, mely erőt, áldást és hitelességet eredményezett.

  3. Szilágyi József

    “Megváltoztathatja-e a bőrét a szerecsen, vagy a párduc a tarka szőrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni, amikor már úgy hozzászoktatok a rosszhoz?” (Jer 13:23 kat.ford.)

    “Azt gondoltam: Az az én bajom, hogy a Fölséges jobbja megváltozott.” (77.Zsoltár 11.)

    “Ekkor azt mondta az Úr Mózesnek: Hát megrövidült az Úr karja? Majd meglátod, beteljesül-e az én beszédem, vagy sem.” (IV.Mózes 11:23)

    “Jöjjetek, szálljunk vitába! – mondja az Úr.
    Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok,
    ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú!”
    (Ézsaiás 1:18)

  4. Cypriánus

    Érdekes ez a progresszív szexualitás.

    Ha heteró az illető, akkor szerintük a szexualitás rendkívül változékony, és nyitott rendszer, nem sztereotípizálható.

    Ellenben a melegek szexuális irányultsága – megint csak szerintük- az egész Világ legstabilabb és örök ténye és teljesen megváltoztathatatlan.

    Tehát foglaljuk össze ( ha nem érti valaki, nem biztos hogy az Ő hibája):

    A gender egy teljesen elképzelt konstrukció, – kivéve a ciszhetero férfiakat akik eleve bűnösök a patriarchális elnyomás fenntartásában, -valamint a nemi identitás tökéletesen cseppfolyós , bárkiből lehet bármi,….

    kivéve hogy a “melegség” olyan mint az Einstein- féle relativitáselméletben a fény vákuumbeli sebessége: abszolút érték és mindent ehhez mértünk.

    Aha, értem. De lehet hogy inkább nem.
    Vagy értem: emberek milliárdjait akarják beetetni egy hazugsággal, ami inkább csak bonyolult, mint hihető vagy meggyőző.

  5. dr. Tamás Gyöngyvér

    Ádám, köszönöm, hogy megírtad ezt! Korábban magam is próbáltam hasonló dolgokat a zászlómra tűzve üzenni a nagyvilágnak, de mára be kellett látnom, hogy ez a téma annyira része a készülő új világrendnek, hogy kevés vagyok én ide, és kellő szakirányú tudás és felkészültség híján dőreség nekimenni a világnak a gondolataimmal még akkor is, ha belül érzem, hogy igazad van és hasonló végkövetkezetetésekre jutottam magam is, mint Te ebben a cikkben.
    Köszönöm, hogy viszed ezt a zászlót sokunk helyett és nevében!
    Isten áldjon továbbra is ebben a szolgálatban!

  6. Benchmark

    Nyilvánvaló, hogyha valakinek joga van ahhoz, hogy A identatitásból B identitatásba történő átmenethez segítséget kapjon, akkor fordítva is joga van ehhez. Mindenki, aki ezt tagadja, az szerintem bűncselekményt követ el, mert félrevezet embereket arról, hogy a problémájukra lehet-e segítséget kérni. A pszichiátria és a pszichológia komoly bizalomvesztésével jár az, hogy ezeket a bűnözőket nem zárja ki a soraiból.

    A szerencsére megszűnt Exodus ügyéből arra következtetni, hogy aki akar, az se kaphat segítséget a heteroszexuális identitás megerősítéséhez, az ugyanolyan aljas manipuláció, mint amikor a kommunizmusban az volt a mondás, hogy az USA-ban még rosszabb, mert ott üldözik a feketéket és iskolai lövöldözések vannak.

    Szóval ez egy jogkérdés, és a józan ész kérdése, szerintem nem is teológia. Értem én, hogy nehéz a józan ész szerint élni, de ragaszkodjunk hozzá!

    Az Olof Palme film kapcsán most jelentették fel a Netflixet rágalmazásért, mert hát ott se sikerült “az igazság minden részletét kibontani”, azaz hazudtak, mint vízfolyás, hogy összeálljon egy nézhető fikció.

    Ezek nem dokufilmek. Az igazi dokumentumfilm “Az igazi Mao” című film, mert az mestermű, aki nem látta, nézze meg! Spoilerezni nem ér! 😉

  7. Szilágyi József

    Nagy öröm van a Mennyben egy bűnös megtérésén.
    (Lukács ev. 15:7)

  8. Vándor

    Ádám, köszi, nagyon jó építő írás. A közepéig állásfoglalás nélkül, őszinte kérdésfeltevésekkel (a kérdéseket nyitva hagyva) fölsorakoztatod a tényeket pro és kontra, majd finoman állást foglalsz.

    Egy érdekes megközelítés az ember erkölcsi küzdelméről:

    „…..Rossz ösztön, kísértés. Az Örökkévaló által megbízott angyal, akinek a feladata, hogy az embert bűnbe vigye. Ha a kísértést legyőzi, jutalmat kap, és ez a Teremtő célja és akarata…..”
    http://orti.hu/glossary/jecer-hara/

    Néhány saját megjegyzés: a homoszexuálisok küzdelmét, érzelemvilágát szerintem mi heterok nem érthetjük. Mégis szép számmal vannak heterok akik homo kérdésekben megnyilatkoznak. Kicsit olyan mint amikor férfiak a nők lelkivilágáról megmondják a tutit. Szóval szerintem van elég bajuk, hadd tárgyalják meg maguk közt, mert ők tudják miről beszélnek, míg mi nem (most a kérdés állandó reflektorfényben tartására gondolok).

    Valószínűleg vannak homoszexuálisok akiknek semmi lekiismereti problémát nem okoz az életvitelük. Ne akarjunk nekik „segíteni”, mert nagyobb bajt okozunk vele és nem is kértek fel rá.

    Hogy megváltoztatható-e a szexuális irányultság? A végső szót mindenki magának mondja ki. Én nem tudok olyan „terápiát” elképzelni, melynek során engem homoszexuálissá lehetne tenni. Kizártnak tartom. Bocsánat hogy fölvetem, de írásodból úgy látom Ádám, hogy te elképzelhetőnek tartod hogy egy „negatív” terápia hatására homoszexuális légy ahogy egy homoszexuális heterová tehető (gondolom az átjárás oda-vissza működik, legalábbis Lisa M. Diamond szerint akire hivatkozol)?

    Vajon a homoszexualitást erkölcsi kérdésként vizsgáljuk-e, vagy biológiai kérdésként (mindkét megközelítésben feltehető hogy abnormális vagy nem). Mivel az állatvilág nem erkölcsi és jelen van a homo és biszexualitás is ezért szerintem inkább biológiai (némely ember – elsősorban a vallásos emberek – erkölcsivé alakították).
    Sőt ha a Bibliából indulunk ki akkor a biszexualitást is Isten teremtette:

    “….a bohóchalak (Amphiprion ocellariss) hímként lesznek ivarérettek majd a legnagyobbak nemet váltanak, s nőstényként uralkodnak az egy vagy több hímre kiterjedő családokban. Ha pedig a nőstény családfő elpusztul, a legnagyobb hím lép a helyébe nősténnyé változva.
    Másként áll a helyzet, de magától értetődő a nemi átalakulás a sügérszerű ajakoshalak gazdag világában is. E halak többsége nőstényként, kisebb része pedig hímként kezdi nemi életét, de igazi szexuális karriert a nőstényeknek is hímmé történő átváltozásuk ígér.
    Ha az Ophryotrochanévre hallgató egy-másfél centis tengeri gyűrűsféreg vagyok, spermiumokat termelek húsz gyűrűs koromig; tovább növekedve, úgy harminc gyűrűig, már petesejteket. Az újdonság az említett halakhoz képest, hogy mostoha körülmények között, vagy amikor – ami lényegében ugyanaz – egy biológus kísérletezik velem, és a hosszúságom tíz gyűrűnél kevesebbre csökken, ismét visszaváltozhatok hímmé. Az elsőre éhínség idején kerülhet sor, a másodikra akkor, ha a kutató fogja magát, és egyszerűen levág belőlem legalább húsz gyűrűt. De akár a halaknál, nemi hovatartozásom nemcsak méretemtől, hanem a környezetemben tartózkodó társaimtól is függhet. Ha kezdő nőstényként olyan nőstény társaságába kerülök, aki már sok petesejtet állított elő, ismét hím féreg lesz belőlem, de még akkor is ugyanez történik, ha olyan vízbe tesznek, amelyben előtte több érett nőstény élt. Én sem értem, miért, de nem lehet más magyarázat, mint hogy az általuk hátrahagyott kémiai jeleket érzékelem. Talán mondanom sem kell, hogy egyik esetben sem szabadon, hanem génjeim parancsára. “Természetellenes” – ez a minősítés foglalja össze még viszonylag finoman az ellenérzéseket a nem heteroszexuális léttel, identitással vagy magatartással kapcsolatban. A kifejezés azonban – mivel nem környezetvédelemről van szó – súlyos fogalomzavar, hiszen hogyan lehetne természetellenes, ami a természetben, vagyis a valóságban létezik. (Sausic Attila – Kalandozás a szexualitásban).

    Mikor eme idézetet közzétettem az Autonóm Gyülekezet Youtube csatornáján (az idevágó témájukban) az volt az érv, hogy a bohóchalak nem erkölcsi lények, nekik szabad. Erre megkérdeztem hogy ha azok lennének akkor vajon meg lehetne-e feddeni őket az “erkölcstelenségükért” és az istenfélő életre buzdítani, hogy ne zsiványkodjanak ezzel a váltogatással. Erre törölték a hozzászólásom (nyilván azért hogy ne mételyezzem a nyájat ilyen istentelen gondolatokkal).

    Az evangelikál egyházak hozzáállása következetlen akkor amikor Pál apostol intelmeire hivatkoznak homoszexualitás ügyben – gondolom az Ószövetséget törölhetjük a kérdésben, mert akkor minden parancsolatot meg kell tartani, mivel a törvény oszthatatlan – mivel ugyanolyan erkölcsi súlyú kérdésekben nemcsak Pált, hanem magát Jézust is figyelmen kívül hagyják: Jézus ugyanis Pállal együtt azt mondja hogy elvált nőt nem szabad elvenni amíg él a férje, mert az paráznaság. Mégis minden gond nélkül összeadják az elvált nőket, míg a homoszexualitáson fennakadnak.

    És végül: Máté Gábor világhírű pszichiáter a traumák tanulmányozásának szentelte pályája nagy részét. Érdemes meghallgatni egyik előadását: A trauma bölcsessége. Ugyan nem a homoszexualitásról szól, de mivel a kialakulásával kapcsolatban gyakran hivatkoznak gyermekkori traumákra, talán érdemes meghallgatni: A címe: Máté Gábor: A trauma bölcsessége – a Videa-n megtekinthető.

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK