A kulcs a meggyőződés – válasz Pálffy Miklós cikkére

2021 nov. 29. | Divinity, Közösség, Spiritualitás, Társadalom | 21 hozzászólás

Pálffy Miklós A piacelvű egyház c. cikkében a parlamenti választásokkal kapcsolatos írásomhoz fűzött kiegészítést. Kis időbe telt, míg megértettem, hogyan kapcsolódik az írás az enyémhez, és még most is egy kissé bizonytalan vagyok a kapcsolódást illetően, de talán így is hasznos ez a párbeszéd. A cikk egyetlen szempontot tesz hozzá az általam felsorolt hathoz: az állami támogatások olyan beidegződéseket és szokásokat konzerválnak az egyházakban, amelyeknek rendes piaci viszonyok között már rég nem lenne létjogosultságuk. Bár helyesen gondolja a szerző, hogy „a kormány kegykörén kívül eső kisegyháziként” ezeket a folyamatokat nem látom olyan közelről, mint ő, nem áll távol tőlem, amiről ír, és csak néhány tisztázó gondolatot fűznék a cikkéhez.

1) Megértem Miklós aggodalmát, mégpedig paradox módon éppen az általa is említett kisegyházi identitásom miatt. Azért vagyok szabadegyházi meggyőződésű, mert az életet előbbre valónak tartom a struktúráknál, és szükségesnek gondolom a hagyományok terén a folyamatos reformációt. Ráadásul a kisegyházi közegben is átéltem a megalvadt struktúrák kínos irrelevanciáját és rugalmatlanságát, fiatal hívőként ez mozdított engem tovább új struktúrák felé (így lettem annak idején karizmatikus, puritán, majd egyfajta megnyugodottabb evangéliumi egyszerűség híve). Közben megtanultam tisztelni és hasznosnak látni azt is, ami régi, beleértve a történelmi felekezetek sok évszázados struktúráit is. Éppen azért, mert az élet előbbre való a struktúráknál, és akár a régiekben is otthonra talál.

2) Egyetértek azzal is, hogy egy állami lélegeztetőgépen tartott egyházi konzervativizmus rendkívül kockázatos. Viszont amikor az egyházak helyzetéről írok, én fél szemmel mindig nyugatra tekintek, ahol látom, mi történik, ha ezek az egyházak hirtelen progresszív ideológiai nyomás alá kerülnek. Az elmúlt évtizedben a kultúra és a jogrend változásával a nyugati felekezetek jelentős része hátat fordított a történelmi keresztény hitnek, lényegében eretnekké vált, és mint a dugóhúzóba került kisrepülő, ijesztő ütemben veszítik el a tagságuk zömét is. Lehet, hogy a külső társadalmi keretek megváltozása csupán felszínre hozta a mélyben egyébként is meglévő problémákat, de azt biztosan állíthatjuk, hogy a társadalmi-politikai klíma változásával ezek a felekezetek nem lettek „piacképesebbek”.

3) Azt viszont nem teljesen értem, hogy a választásokra felkészülésben ez a szempont mit tesz hozzá a cikkemben felsorolt szempontokhoz. Olyan politikai erőket kellene hatalomba szavaznunk, amelyek ellenségesek az egyházakkal szemben? Támogassuk a zsilipek felhúzását, hogy beömöljön hozzánk is az az ideológiai cunami, amely a nyugati felekezeteket elragadta? Meglehet, Isten próbára teszi a népét. Ha a hit integritása csupán az államtól függ, az egyház szinte biztosan beteg. Ha az egyházak nem tudják bölcsen kezelni az állam támogatását, az az egyházak felelőssége. Nem áll tőlem sem távol a gondolat, hogy az egyházak álljanak saját lábukon, egyenes gerinccel, vállalva akár az üldöztetést is. Azt azonban nem hiszem, hogy az ítéletet nekünk kellene siettetnünk. Az evangélium terjedését az állam ideológiai változása önmagában nem szolgálná. Nyugaton az ideológiai progresszió inkább ahhoz hasonló védőfalakat épített ki a társadalomban a keresztény hit ellen, amilyen erős védőfalakat talán csak a muzulmán világban látunk. Ha azt gondoljuk, hogy nálunk a kormány keresztény köntöse miatt nehéz az evangelizáció, fontoljuk meg, hogyan gátolja az evangélium terjedését nyugaton pedig a hitünket erkölcstelennek és gyűlöletkeltőnek bélyegző progresszív hegemónia! Az ítélet az Isten házán kezdődik, de vajon feladatunk-e, hogy ezt szorgalmazzuk? Persze lehet, hogy csak félreértem Pálffy Miklós cikkének a tanulságát, és ő sem erre gondolt.

4) Félek azonban, hogy két szempont itt egymásba csúszik (mégpedig olyan módon, ahogy a Szentírásban nem), ez pedig az egyház és az állam eltérő szerepe a világban. Az államnak van morális feladata, de az nem az evangelizáció, hanem a jó és a rossz megkülönböztetése a társadalmi együttélésben, és a rossz megfékezése (vö. Róm 13,3-5; 1Pt 2,13-14). A politikai választások kapcsán tehát csak közvetve jelenik meg az a szempont, hogy melyik erő használ vagy árt többet az egyház missziójának. Inkább az a szempont a lényeges, hogy melyik felel meg jobban az állam Istentől kapott feladatának, hogy a morális rendet fenntartsa. Ennek normája a teremtés, nem az evangélium. Az Isten szerint működő állam jogrendje a gonosztevőket nevezi gonosztevőknek, és azt jutalmazza, ami a teremtés rendje szerint jó. Az állam feladata nem az, hogy kegyelmet hirdessen a kihágást elkövetőknek, hanem hogy fenntartsa a rendet. Például a teremtés rendje szerint támogassa a házasságot és a családot, viszont büntesse a szexuális ragadozókat. Azért ezt a példát hozom, mert a nyugati jogrendben ezen a területen látjuk ma a teremtés legalapvetőbb rendjének megkérdőjelezését.

5) Érzésem szerint Miklós cikkében összecsúszik kétfajta konzervativizmusfogalom. Amikor az általa is említett statisztikák a konzervatív gyülekezetek növekedéséről írnak, nem a konzervatív struktúrákról van szó, hanem a konzervatív teológiáról. Konkrétan például arról, hogy egy gyülekezet vallja a Szentírás megbízhatóságát, vagy ellenzi az azonos neműek szexuális kapcsolatát. A konzervativizmus ebben a kontextusban a Biblia és az evangélium melletti hűségről szól, és arról, hogy a konzervatív gyülekezetek nem hajolnak meg a teológiai, kulturális vagy politikai progresszió nyomása előtt. E tekintetben konzervatív az a Tim Keller is, aki sokat tesz az üzenet kontextualizálásáért, de nem konzervatív az a hagyományőrző bocskais lelkész, aki elveti a Szentírás teljes megbízhatóságát. A progresszív ideológia szükségszerűen progresszív teológiát hoz létre, a konzervatív teológia viszont nem jár szükségszerűen együtt a megavult struktúrák védelmével.

6) Sokszor leírtam, hogy nem konzervatív vagyok, hanem keresztény. A konzervatív megőriz, a keresztény viszont szüntelen reformál, mert van ideálja, normája és végcélja. Egyetértek azzal, hogy a konzervatív alapállás könnyen az evangélium gátjává válhat. Jelenleg a progresszív ideológiai trendeket azonban komolyabb veszélynek látom az egyház számára is, mert a trendek nem csupán szokásokat változtatnak meg, de az üzenet DNS-ét is átírják. Egyetértek Miklóssal abban, hogy az állami támogatások nálunk rossz beidegződéseket is konzerválnak, és ez elfedi a mélyben lévő strukturális és egyéb problémákat. De ennél sokkal rosszabb a helyzet a nyugati egyházakban, ahol stréber tanulókként vették át a legprogresszívebb gondolatokat is. A nagy nyugati protestáns felekezetek belső tartás és prófétai hang nélkül kezdték cipelni a szivárványos zászlót, és ezzel feladták legmélyebb, Krisztustól kapott programjukat. Még akár úgy is, hogy közben az elavult struktúrákat pedig megőrizték, csak azok a struktúrák már a progresszív kultúra üzenetét visszhangozzák üresen kongó templomokban.

7) Ahhoz, hogy az egyháznak legyen tartása, leginkább meggyőződésre van szüksége, mert akár konzervatív, akár progresszív politika érvényesül a társadalomban, az egyház számára végső soron az a kérdés, hogy van-e belső tüze. Ha van belső tüze, meg tud újulni. Ha van meggyőződése, tud meggyőző is lenni. Ha biztos a küldetésében, akkor elsősorban nem a társadalom fog hatni rá, hanem ő fog hatni a társadalomra. Ahogy Ellis Potter (zen szerzetesből lett keresztény misszionárius) az idei Evangéliumi Fórumon mondta: ne a világ legyen az egyház sója, hanem az egyház legyen a világ sója! Az Evangéliumi Fórumnak, ahol évről évre az evangélium zászlaját emeljük magasba, ez a mottója: meggyőződünk, hogy meggyőzhessünk. Sokféle felekezetből összegyűlve bátorítjuk egymást, hogy ne a világhoz igazodjunk, hanem az evangéliumhoz, de ki se vonuljunk a világból, hanem újra és újra helyezzük kontextusba az üzenetünket. Szerintem ez az egyházak útja.

Még egy utolsó szó a piac hasonlatáról. Értem a metaforát, de kissé összerándul a gyomrom, amikor hallom, és ugyanabból az okból, amiért Miklós az egyház államtól való függését bírálja. A piac hasonlata a keresletet teszi hangsúlyossá, szerintem viszont inkább az egyház identitását kell megerősítenünk. A piac szempontjai ugyanúgy gyengíthetik az egyházat, ahogy az alvadt struktúrák, mert nem a meggyőződésre helyezik a hangsúlyt, hanem a megjelenésre. A piac ugyanúgy torzít, mint a hagyomány. Nekünk azonban akkor is a meggyőződésünket kell képviselnünk, ha kevesen igénylik, és akkor is, ha sokan. Ezzel együtt köszönöm Pálffy Miklós gondolatait, és remélem kiderült a válaszomból, hogy a központi felvetésében (legalábbis, ha jól értem őt) alapvetően egyetértek vele.

 

21 hozzászólás

  1. Pálffy Miklós

    Kedves Ádám,

    Köszönöm szépen a választ. Este alaposabban átnézem, most csak egyetlen felvetésre reagálnék:

    Nem gondolom, hogy ebből következik az, hogy egy olyan formációra kellene szavazni, aki ellenséges az egyházakkal. A cikket azért írtam, mert a) ez jutott eszembe a te cikkedről b) ez a helyzet (ami szerintem egy veszélyes helyzet!!) egy politikai állapot következménye, amivel jó szembenézni c) ezen esetleg lehetne (kellene?) változtatni politikai/egyházi oldalon.

  2. Kotán Norbert

    Nem világos, hogyan következne a politikai, társadalmi változásból az egyházak, gyülekezetek tanításainak változása. Ebből a szempontból nem mindegy, kié a politikai hatalom, hiszen a Biblia ugyanaz?
    A kommunista Kínában tűzzel-vassal írtják a kereszténységet, mégis a történelem legnagyobb ébredése zajlik.

    Én úgy látom az egyház szerepét, mint egy nagykövetségét, amely Krisztus Királyságát képviseli egy adott helyen.
    A mi küldetésünk, üzenetünk csak a hátországtól függ, nem a fogadó ország politikai viszonyaitól. Mit szólna egy világi ország nagykövetsége, ha nem a hátország látná el pénzzel, hanem a fogadó ország tartaná el?

    Az egyházakban az Isten elhagyásának következménye a mélyrepülés; de ne feledjük el, hogy a valódi Egyház valójában mindig növekedésben van és megmarad. Egyes közösségek, felekezetek hullanak ugyan szét, de az Egyház él és virul. Most is.

  3. Gergely Erzsébet

    “……….. ne feledjük el, hogy a valódi Egyház valójában mindig növekedésben van ……… Most is.”

    Egyetértek. Kegyelem ehhez az organikus, folyamatosan növekvő Egyházhoz tartozni, azzal belső szoros kapcsolatban lenni, elválaszthatatlan egységet alkotni.

  4. Fernando

    Kedves Kotán Norbert,
    Mi következik abból, hogy Kínában ébredés zajlik az üldöztetés ellenére?
    Én nem gondolom, hogy az üldöztetés feltétele az ébredésnek. Pál csendes és nyugodalmas viszonyokról ír az 1 Tim 2:2-ben. Én inkább ezt látom az ébredés feltételének mint az üldöztetést.
    Ráadásul nem vagyok olyan erős hogy megálljak az Úrban egy észak-koreai típusú elnyomásban.

  5. Gergely Erzsébet

    Föntebbi kommentemhez az alábbi igevers szervesen kapcsolódik:

    “……. Krisztusból az egész test össze van kötve és kapcsolva ízületek és ínak által, és növekedik az Isten általi növekedéssel.” (Kolossé 2:19)

  6. Ken

    Kedves Ádám,
    olyasmire szeretnék rákérdezni, ami mind a Te eredeti cikked (politika), mint Pálffy Miklós írása (egyházpolitika) szempontjából kicsit off-topic, de azért jelentős. Többször föltettem már hasonló kérdést az Evangelikál Csoport Facebook-oldalán, de nem kaptam rá megnyugtató választ, úgyhogy most itt (is) próbálkozom.
    A 4) pontban nagyon határozottan leszögezed: „Az államnak van morális feladata… a jó és a rossz megkülönböztetése a társadalmi együttélésben, és a rossz megfékezése… A politikai választások kapcsán tehát… az a szempont a lényeges, hogy melyik felel meg jobban az állam Istentől kapott feladatának, hogy a morális rendet fenntartsa. Ennek normája a teremtés… Az Isten szerint működő állam jogrendje a gonosztevőket nevezi gonosztevőknek, és azt jutalmazza, ami a teremtés rendje szerint jó. Az állam feladata… hogy fenntartsa a rendet. Például a teremtés rendje szerint támogassa a házasságot és a családot, viszont büntesse a szexuális ragadozókat.”
    Nos, ez az álláspont számomra két okból is kérdőjeles. Egyrészt, úgy tűnik, a „teremtési rend” egy meglehetősen képlékeny kategória. Nem mondom, hogy mélyen beleástam magam a témába, de egy kicsit igen: se magyarul, se angolul nem találtam egyértelmű és az Igéből szilárdan megalapozott meghatározását a fogalomnak, se pontos listát, hogy mik tartoznak a teremtési rend körébe, miért pont azok, és mások miért nem, se világos útmutatást, hogy akkor mi is következik mindebből. Inkább az a kép alakult ki bennem, hogy a „teremtési rend” egy olyan Jolly Joker, amit a használó aktuális körülményeinek és igényeinek megfelelően sok dologra lehet alkalmazni, de inkább retorikai elem, mint konkrét jelentéssel bíró, logikusan kezelhető kategória. Márpedig mostanában elég sokszor használjuk: jó lenne tartalommal megtölteni! Nem akarsz erre szánni egy cikket a Divinity-n? 
    A másik ok, ami miatt nem győzött meg a 4) pontod, ez: még ha egyértelműnek tekintjük is a „teremtési rend” fogalmát, korántsem világos, hogy az államnak mi a szerepe azzal kapcsolatban. Az Általad említett és még néhány másik (pl. 1Tim 2,2) ige alapján világos, hogy az államnak van valamiféle általános rendfenntartó funkciója. Ugyanakkor ezek az igék Néró idején, a császárkori Róma erkölcsi viszonyai között születtek: azt veszik tudomásul (ha pusztán leíró jellegűnek fogjuk fel), és azt legitimálják (ha előírónak tekintjük őket). Köztudott, hogy ezek az erkölcsi viszonyok mennyire távol álltak a „teremtési rendtől” (annak kb. bármilyen értelmezésében). Néró maga pl. konkrétan „szexuális ragadozó” (is) volt. Számomra a legkevésbé sem egyértelmű, hogy az 1Pt 2,14-beli „gonosztevők” és „jót cselekvők” Isten „teremtési rendje” szempontjából gonoszok és jók. Úgy tűnik, Péter (és Pál) inkább csak elismerik, hogy működik az „emberi(!) rend” (1Pt 2,13), amely olyan, amilyen, de Isten megengedi, hogy létezzen; ez jobb, mintha teljes anarchia tombolna; és az Úr akarata, hogy ennek alávessük magunkat.
    Szóval, nekem az a benyomásom, hogy az „Az állam Istentől rendelt feladata a teremtési rend fönntartása” gondolat sokkal inkább a „keresztény Európa” másfél évezredének (kb. 4-18. század) valóságából és ideológiájából, mint a Bibliából eredeztethető. Simán lehet, hogy tévedek. De mivel ez a kérdés az utóbbi időben egyre inkább a figyelem középpontjába kerül evangéliumi hívő körökben is, annyi biztos: nagyon jó lenne világosan és biblikus módon tisztázni!

  7. Szabados Ádám

    Kedves Ken,

    Keresztény értékrend c. írásomban érintettem már ezt a kérdést, de hadd válaszoljak most konkrétabban is a felvetésedre.

    Amikor egy látszólag egyszerű dolgot megpróbálunk pontosan definiálni, gyakran valami nagyon komplikált jelenséghez jutunk, ahol a meghatározásunkat egyáltalán nem érezzük kielégítőnek. Gondolj csak az anyag, a zöldség, a nemzet vagy a szeretet fogalmára. De ilyen Plátón definíciója is az emberről: tollatlan kétlábú állat. Ágoston mondta az időről: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”

    Valóban nehéz definiálni, hogy mit értünk a teremtési rend alatt. Csakhogy hasonlóan nehéz azt is definiálni, hogy mit értett Pál a Róm 13,3-4-ben a „jó” és a „rossz” alatt, amely az államhatalom Istentől kapott morális mátrixa. Annyi mindent bele lehet érteni, és annyi mindent ki lehet hagyni belőle, és valóban borzasztó komplikált lesz az egész, ha arra gondolunk, hogy akkoriban ki volt a cézár. Ettől még a „jó” és a „rossz” valós kategóriák, amelyek mégiscsak jelölik az állam szolgálatának Istentől kapott kereteit, és nem érthetjük az ellentétét annak, amit a szavak eredetileg jelentenek.

    Pál több alkalommal hivatkozik a teremtés rendjére (általában a „természet” szóval, amit mi is bátran használhatunk), mint ami neki és olvasóinak egyaránt létező hivatkozási alap. „Vajon maga a természet is nem arra tanít-e titeket…” – írja a férfi és nő közötti különbségekkel kapcsolatban (1Kor 11,14). Vagy a Tóra nélkül élőkkel kapcsolatban: „Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel…” (Róm 2,14) Elismeri tehát, hogy a Biblia nélkül is létezik a természetnek olyan külső és belső valósága, amely az emberek számára egyfajta normaként működik, és tudott erre anélkül hivatkozni, hogy pontosan definiálta volna azt, amire gondolt.

    A témánk szempontjából pedig különösen érdekes, hogy Pál a természetre éppen a homoszexualitás társadalmi elfogadottsága kapcsán is hivatkozik: „Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (Róm 1,26-27)

    A teremtés rendjét tehát nem csak a Bibliából ismerhetjük, hanem a lelkiismeretből is, és egy bizonyos mertékig magából a természetből is. A keresztény teológia ezért beszél a teremtés világosságáról, általános kijelentésről, vagy általános kegyelemről is, értve ezalatt azt a tudást, amit az ember a Biblia nélkül, csupán értelme, intuíciói, lelkiismerete révén szerezhet. Ezért nincs mentsége annak sem, aki nem ismeri a Tórát (Róm 1,18-21; 2,11-16), és ezért van fokozottan ítélet alatt az a társadalom, amely a természet ellenére helyesli a homoszexualitást (Róm 1,32).

    Amikor arról beszélünk, hogy egy társadalom a teremtés rendjét érvényesíti-e vagy annak ellene megy, szerintem két dolgot világosan kell látnunk. Az egyik a viszonylagosság. Egy bűnös világban a teremtés is megromlott, ezért a világ újjáteremtése előtt nincsen ideálisan megvalósuló rend, és elvárni sem lehet ilyet. Isten még Izráel teokratikus társadalmán belül is megengedte a válást, és részben a poligámiát is. (A homoszexualitást ugyanakkor következetesen és a legkeményebb szavakkal elítélte, jelezve, hogy itt a teremtés rendjének különösen súlyos meggyalázása történik.) A társadalomban ma sem lehet célunk, hogy valami ideális viszonyrendszert hozzunk létre, inkább csak közelíthetünk a teremtés rendjéhez, de valamiért Pál a homoszexualitás ünneplését kifejezetten ítéletes helyzetnek tartotta a pogány társadalmakban is.

    A másik dolog, amit világosan látnunk kell, az az, hogy az emberrel kapcsolatban a teremtés legalapvetőbb rendjéhez hozzátartozik, hogy Isten az embert a saját képére, valamint férfivá és nővé alkotta (1Móz 1,27). Sok kérdésünk lehet a teremtési renddel kapcsolatban, de ez a kettő annyira alapvető, hogy nem kérdőjelezhetjük meg. Amikor Isten megteremtette az embert, azonnal hozzátette, hogy saját képére alkotta meg, és azt is, hogy kétfélének. A héberben a férfi és a nő szó eufemisztikusan utal a két nem biológiai jegyeire is. Amikor egy társadalom bizonyos embercsoportokat nem tekint azonos értékűnek más embercsoportokkal, biztosan szembemegy a teremtés rendjével, és helytelen, hogy szembemegy vele. Hitler Németországában hívők jogosan emelték fel a szavukat az ellen, hogy az állam a legalapvetőbb teremtési renddel ment szembe, amikor a zsidókat alsóbbrendűnek tekintette.

    Az is egészen bizonyos, hogy azok, akik ma a genderideológia nevében a legalapvetőbb antropológiai valóságot írják át, a teremtés rendjét utasítják el. Számunkra ugyanolyan evidensnek kell ennek lennie, mint annak, hogy nem támogathatjuk a rasszizmust. Talán nem tudunk mindent definiálni a teremtési rend valóságából, és azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy egy mai pogány társadalom, amely a kereszténység hatására sokkal többet tud már Isten világosságából, mint mondjuk egy ókori társadalom, milyen mértékben érvényesítheti a jogrendjében Isten törvényét és rendjét. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ha egy politikai kör a nemek lebontásán munkálkodik, és a homoszexualitást ünnepli, szembemegy a teremtési renddel, és ha ezt a társadalom értékrendjébe is beépíti, az Isten ítéletének a jele (vö. Róm 1,23-32).

    Ebben akkor is biztosak lehetünk, ha egyébként nem tudjuk a teremtési rend minden elemét pontosan definiálni, és arra sincs egyértelmű válaszunk, hogy hol van egy pogány társadalomban az észszerű kompromisszumok helye és határa.

  8. Benchmark

    Kedves Ken!

    Azt a kérdést kellene tisztázni, hogy miért hozunk létre államot. A modern államot tekinthetjük társadalmi szerződésnek, ennek persze sokrétű megközelítése van, de alapvetően az a lényeg, hogy az egyén elfogadja (legitimálja) a hatalmat, mert az neki összességében jó, pl. van oktatás, egészségügy, infrastruktúra, közbiztonság. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az egyén ezzel a szerződéssel nem változik meg, hanem önálló entitás marad. A helyzet ahhoz hasonló, mint amikor egy ügyvéd elfogad egy megbízást egy vádlott védelmére, illetve – nyilván egy másik ügyben – egy ártatlan áldozat jogainak képviseletére. A két ügyfél valószínűleg nem fog azon örömködni, hogy milyen jó közös ügyvédjük van, hanem önálló, egymástól független szereplők maradnak.

    Az állam ott hibázik, amikor úgy gondolja, hogy az egyén önállósága megszűnik a társadalmi szerződéssel. A diktátorok pedig ott hibáznak, hogyha elfoglalják az államot, akkor a szerződés felrúgható, és valamilyen abszolút igazság érvényesíthető.

    Ádám igénye az állammal szemben a “teremtési rend védelmére” teljesen legitim igény, aminek azért van némi kultúrtörténeti alapja akkor is, ha nem hiszel benne. Ráadásul statisztikailag is relevánsabbnak tűnik, mint az 1-2 százaléknyi szexuális kisebbség. (Az amerikai egyetemeken végzett ún. “felmérések”, meg az 1-10 skálás trükközés a “már gondolt rá, tehát nem heteró” színvonalú módszertanokkal nálam nem játszik.) Természetesen ennek a kisebbségnek is vannak jogos igényei az életben, amelyeken végig lehet menni az azonos neműek házasságától a szexuális felvilágosításig, de bírni kell a kritikát és kudarcot is, ez egy ilyen játék.

    Igazából az a probléma, hogy világszerte annyira polarizálódott a politika, hogy nincs olyan minimum, amiben a versengő politikai szereplők egyetértenének. Én személy szerint a hívőktől és az egyházaiktól várnám azt, hogy ezt a minimumot állítsák helyre ezt a megbomlott társadalmi szerződést, vagy legalább katalizálják ezt a folyamatot azzal, hogy nyomás alá helyezik a poltikát. A meleglobbit valahogy nem tartom erre alkalmasnak, persze egy frappáns uniós előterjesztéssel meg lehet próbálni kiiktatni a problémát, például a “társadalmi szerződés” kifejezés megszüntetésével 😉

    De nem fog sikerülni.

  9. Ken

    Kedves Ádám!
    Köszönöm az alapos választ, és újraolvastam a márciusi cikkedet is. Tökéletesen egyetértek abban, hogy a világnak – a Teremtő személye és a teremtettség tény folytán – a fizikán, kémián, biológián túl is vannak törvényszerűségei, és ezeket nevezhetjük teremtési rendnek vagy akár keresztény értékrendnek is. Az sem kérdés, hogy bármely, minden társadalom jobban járna, ha ezt az értékrendet követné (pontosabban, ennek tiszta, teljes és biblikus formáját, hiszen az évszázadok során sokszor igencsak megromlott tanokat hirdettek keresztény értékrend címen). Ahol valószínűleg nézetkülönbség lenne köztünk, az valóban az a terület, amelyet meg is jelölsz, mint vitatottat: „Nem egyszerű kérdés… az sem, hogy kinek milyen mértékben lehet legitim célja a társadalom formálása. A kereszténységen belül is vita van minimalista és maximalista víziók között, valamint abban, hogy a keresztények csak a kultúrára hassanak-e, vagy a hatalom gyakorlása is elfogadható eszköz-e.” De ebbe most nem szeretnék mélyebben belemenni.
    Az első kérdésemre a válaszod, ha jól értem, az: a „teremtési rend” fogalma valóban eléggé megfoghatatlan, de valamilyen módon mégis létezik mind a természet, mind az emberi értelem és lelkiismeret által. Elvi szinten nem vitatom ezt sem, hiszen akkor Pállal kéne vitatkoznom, de azért a gyakorlatot illetően továbbra is a fogalom bizonytalan, kor, kultúra és helyzetfüggő tartalmára tenném a hangsúlyt. Az általad is idézett 1Kor 11,14 jó példa erre: „maga a természet is nem arra tanít-e titeket, hogy szégyen, ha a férfi megnöveszti a haját” – pl. a názírok esetében viszont kötelező volt a hosszú haj. „…a „jó” és a „rossz” valós kategóriák” – írod, és igazad is van, amíg a két szót önmagában, puszta logikai absztrakcióként vizsgáljuk. Viszont abban a pillanatban, hogy konkrét dolgokat minősítünk velük, pl. „jelölik az állam szolgálatának Istentől kapott kereteit”, már nem igaz, hogy „nem érthetjük az ellentétét annak, amit a szavak eredetileg jelentenek.” A jeruzsálemi hatóságok Júdást jutalmazták, és Jézust ítélték halálra. Igaz, Pilátussal kapcsolatban világos, hogy tudatában volt: „rosszat” csinál, de pl. a Szanhedrin többségével kapcsolatban nem lennék ebben biztos. A „jó” fogalma valószínűleg minden nyelvben létezik, de hogy mit gondolunk arról, hogy tartalma a tér és idő bizonyos pontjain mennyire hasonlított, különbözött, vagy volt akár ellentétben, az nagyrészt attól függ, milyen kultúrantropológiai forrásokat forgatunk és tekintünk hiteles(ebb)nek. A „rossz” természetesen ugyanígy.

    Bevezeted „a teremtés legalapvetőbb rendje” fogalmát az 1Móz 1,27 alapján. Ez, bár bizonyos fokig önkényesnek tűnik, tényleg sokat segít: elkerülünk olyan vitatémákat, mint pl. a hetedik nap megszentelésének kötelező volta, vagy a húsevés vs. vegán étrend kérdése. Így is marad azért néhány bizonytalan pont. A társadalmi viszonyok, szabadság, egyenlőség, testvériség legkülönbözőbb aspektusai és fokozatai mellett és ellen láttam már érvelést az istenképűség doktrínája alapján. Ugyanígy, a férfivá és nővé teremtésből sokan a hasonlóság, mások inkább a különbözőség különféle összetevőit domborítják ki. Az az érzésem, hogy „a teremtés legalapvetőbb rendjét” nem lenne sokkal könnyebb definiálni, mint „a teremtés rendjét”. Azt mindenesetre aligha lehet vitatni, hogy a rasszizmus és a genderideológia a teremtési rend nyílt elutasítása.

    Engedj meg még egy gondolatkísérletet, ami alapján talán jobban fogom érteni a gondolkodásmódod lényegét. Tegyük fel, hogy két párt között lehet választani, Az egyik deklaráltan ateista és keresztényellenes, viszont szigorúan tiltja az abortuszt és a LMBTQ jelenségeket (pl. demográfiai okokból). A másik vállaltan keresztyén párt, hívő vezetőkkel, akik jogi, anyagi és egyéb eszközökkel támogatják az egyházakat, viszont megengedőek az abortuszt és az LMBTQ-t illetően (mondjuk, taktikai megfontolások alapján). Mi volna az álláspontod ebben az esetben?

  10. Szabados Ádám

    Ken,

    mivel a teremtési rend kapcsán egyetértünk abban, hogy 1) nehéz pontosan meghatározni, hogy mi az, 2) de azt biztosan tudjuk, hogy a rasszizmus és a genderideológia ellentétes vele, a hozzászólásod végén feltett kérdésre válaszolok.

    Azért jó a kérdésed, mert a szavazófülkében egyetlen szavazatunk van, és többnyire valóban ilyen vegyes csomagokra egyszerűsödik a választásunk. Ahogy a parlamenti választásokról szóló cikkemben is kifejtem, politikai erők esetében fontosabbnak tartom, hogy keresztény szempontból helyes döntéseket hoznak-e, mint azt, hogy ők maguk keresztények-e. Ezt írtam például: Egy politikus esetében nem az a fő kérdés, hogy ő maga hívő keresztény-e, hanem hogy a politikai törekvései keresztény szempontból helyesek-e. Egyértelműen úgy gondolom, hogy jobb egy nem keresztény politikus, aki keresztény szempontból helyes politikát akar, mint egy hívő politikus, akinek a politikai céljai keresztény világnézeti szempontból helytelenek. Jobb egy istentelen életű politikus, aki a társadalomban védi az emberi méltóságot és a teremtés rendjét, mint egy vallásos politikus, aki utat nyit istentelen ideológiáknak, amilyen ma például a kritikai fajelmélet vagy a genderelmélet. Keresztény szempontból jobb még egy ateista politikus is, aki kiáll a családokért, az anyák és apák közti különbségért, támogatja a gyermekvállalást és a házasság védelmét, mint egy istenhívő politikus, aki a „melegházasság” bevezetése mellett tör lándzsát.

    Az általad felvázolt helyzetben is ezt az elvet követném, de a döntéshez több információra lenne szükségem. Mit jelent például az LMBTQ-jelenségek szigorú tiltása vagy a megengedő hozzáállás? Ez így bármit jelenthet. Magyarországon ma nem így vetődik fel a kérdés.

  11. Ken

    Persze, Magyarországon ma nem így vetődik fel a kérdés, de azért nem is annyira irreális a fölvetése, hiszen pl. a Rákosi rendszer tiltotta az abortuszt és büntette a homoszexulitást, viszont a jelenlegi keresztény kormányzat (eddig) nem szigorított az abortusztörvényen.
    Megpróbálom pontosítani a kérdést. Az egyik párt (nevezzük MSZDP-nek) a szexuáletikai kérdésekhez kb. úgy áll, mint Rákosiék, a vallásokhoz viszont kb. úgy, mint Kádárék a 70-es években. A másik (legyen MKDP) a szexuáletikához kb. úgy viszonyul, mint az Antall-kormány, a kereszténységhez pedig úgy, mint a mai vezetés. Ennyi elég a válaszhoz?
    .
    .
    .
    Ha nem, akkor ahelyett, hogy megpróbálnám kitalálni, mi az a több információ, amire szükséged van, hadd kérdezzem így: HA minden információ rendelkezésedre állna a két párt elveiről és gyakorlatáról ezen a két területen, akkor meg tudnád válaszolni a kérdést?

  12. Szabados Ádám

    Ken,

    nem akarom megkerülni a választ, mégis azt mondom, hogy ez nagyon függ a kontextustól. Ha a választás kettőre egyszerűsödik, szerintem tudnék dönteni, és valószínűleg azt vizsgálnám, hogy a legkritikusabb kérdésekben melyik választás képviseli inkább azt, ami szerintem a társadalomnak jó. Egy bűnös világban minden választásban vannak kompromisszumok, és a legistenesebb szándékoknak is figyelembe kell venniük a társadalom befogadóképességét (lásd válás az ószövetségi Izráelben).

  13. Ken

    Mindenesetre, elvileg nem zárod ki, hogy arra a pártra szavaznál, amelyik nyíltan tagadja a Teremtőnek még a létezését is, azért, mert a teremtési rend egyik (legalapvetőbb) elemét (noha egészen más okból) helyesen képviseli. Stimmel?

  14. Szabados Ádám

    Nem így fogalmaznék, mert ez életszerűtlenül állítja élére a kérdést. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem a motivációra figyelek, hanem a célokra, nem arra, hogy valaki keresztényként hoz-e döntéseket, inkább arra, hogy keresztény szempontból helyesek-e a döntései. Tehát inkább egy ateista politikus, aki védi a házasságot és a családot, mint egy keresztény, aki a házasság és a család intézményének lebontásán munkálkodik. Azért életszerűtlen kissé, hogy Isten nyílt tagadása essen inkább egybe a teremtés rendjének védelmezésével, mert történetileg fordítva szokott lenni. Az istenfélelem teljes hiánya az esetek többségében vadabb romboláshoz vezet, mint az istenfélelem valamilyen szintű megléte, és ez logikus is, hogy miért van így. A Rákosi-rendszer sem kivétel, csak a szekularizmus kulturális távolságából tűnik úgy, mintha egy-egy kérdésben (pl. abortusz) közelebb lett volna a keresztény ideálhoz, mint ma a legtöbb kereszténydemokrata kormány. Valójában a társadalom eszményei álltak még egy-egy kérdésben közelebb a teremtés rendjéhez, miközben más területeken indult meg a távolodás.

  15. Ken

    Lehet, hogy KISSÉ életszerűtlen, de nem nagyon. Hogy a “teremtés legalapvetőbb rendjének” másik elemére utaljak, Latin-Amerika sok országában vagy 150 éven át (hogy a gyarmati időket ne is említsük) inkább szabály volt, mint kivétel, hogy a politikai paletta vallásos-konzervatív szárnya egyszersmind (többé-kevésbé) rasszista is, és a liberális-egyházellenes oldal a (nagyjából) antirasszista. (Mára ez kicsit bonyolultabbá vált a felszabadítás teológia és az evangélikál gyülekezetek térnyerése folytán.) Az USA déli részén (?) sem (volt?) ismeretlen a jelenség.
    Tény, hogy az LMBTQ kapcsán nehezebb ilyen helyzetet elképzelni. Az nekem nem tűnik kizártnak (bár konkrét példát kapásból nem tudnék mondani), hogy az LMBTQ-t durván üldöző (pl. kommunista vagy muszlim) diktatúrában az egyház az ő jogaik mellett áll ki, de az igaz, hogy ez a “maga képmására teremtette” elv alapján történne, nem pedig a nézeteik elfogadása okán.
    Szóval, ha gondolod, a kérdésemet megválaszolhatod a rasszizmus kontextusában is. 🙂

    (Eszemben sincs a Rákosi-rendszert pozitív színben föltüntetni. A Ratkó-korszakot az erőltetett iparosítás munkaerő-szükséglete motiválta. Az akkori társadalom eszményeivel kapcsolatban viszont kevésbé vagyok optimista, mint te. Amint a törvényi tiltás megszűnt, évi 150-200.000 köré ugrott az abortuszok száma: nem valószínű, hogy 1-2 év alatt romlottak volna ennyit a közerkölcsök. Sokkal hihetőbbnek tűnik az a becslés, hogy már a háború előtt is százezres nagyságrendben végeztek abortuszt (ld. pl. “egykézés”), csak erről nem volt hivatalos adat. A homoszexualitás össztársadalmi elfogadottsága sokkal kisebb volt, mint ma — ebben biztosan igazad van. De szvsz ezt a Rákosi-szálat nem kell továbbvinnünk. 🙂 )

  16. Szabados Ádám

    Ken,

    ha a 19. századi Amerikában élnék, mai fejjel feltétlenül az abolicionistákkal értenék egyet. Ha a 19. századi Magyarországon, ellenezném az egykézést. Mindkettőt a teremtés rendje miatt. Ha az 1930-as évek Németországában élnék, határozottan ellenezném a zsidók faji diszkriminációját. Ma ellenzem a genderideológiát, szintén a teremtés rendje miatt, és hasonló súlyú kérdésnek tartom, mint a nyílt rasszizmust, mert a legalapvetőbb és legegyértelműbb szinten kérdőjelezi meg Isten teremtésének a szövetét. Ha ateisták állnak ellen ennek az ideológiának, és keresztények támogatják, az ateisták mellé állok, ahogy Bonhoeffer is tette a zsidókkal kapcsolatban. Remélem, ez választ ad a kérdéseidre.

  17. Ken

    Kedves Ádám, nagyon köszönöm, hogy türelmesen válaszolgatsz, ráadásul szinte “postafordultával”. Bocs, hogy rabolom az idődet, de tényleg szeretném pontosan érteni az álláspontodat. Ezért még egy kérdés: van a “teremtés legalapvetőbb rendjének” elemei között valamiféle hierarchia? Pl. a náci Németországban a homoszexuálisok élete védelmében is kiálltál volna? Vagy: mit gondolnál arról (és miért), ha a genderideológia nyílt propagálásával kapcsolatban a halálbüntetés bevezetését kezdeményeznék? (N.b. a halálbüntetést általánosságban nem tartom a teremtési renddel összeegyeztethetetlennek, erre tehát nem kell kitérned.)
    Elismerem, ezek megint nagyon életszerűtlen és sarkított kérdések, de sajnos volt már ilyesmi a történelemben véres valóság is. És mint tudjuk, egy elmélet (jelen esetben: “az állam Istentől rendelt feladata a teremtési rend fönntartása”) megismerésének egyik legjobb módja, hogy megpróbáljuk kitapogatni a határait.

  18. Szabados Ádám

    Ken,

    igen, remélem kiálltam volna a homoszexuális vágyakkal élő embertársaim mellett is, ahogy remélem, kiálltam volna a zsidó embertársaim mellett is (azért írom, hogy remélem, mert könnyű utólag bátornak lenni).

    De van a kérdésedben egy rejtett párhuzam, ami kicsit zavarossá teszi számomra a képet. Ez pedig az, hogy homoszexuálisnak lenni olyasfajta adottság lenne, mint zsidónak lenni. A kettő között azonban lényeges különbségek vannak. A legfontosabb az, hogy a homoszexualitás nem veleszületett adottság, hanem valószínűleg egy lelki sérülés (a vonzalom), egyfajta céltévesztettség (hamartia), másrészt életmódként pedig erkölcsi ítélet alá eső választás is. Zsidónak lenni egészen más. A progresszív kultúra ezt a különbséget tudatosan mosta el, igyekszik megszüntetni, ezzel elvéve a szexuális viselkedés erkölcsi élét, hogy az egész kérdést polgárjogi szabadságkérdéssé tegye. Ebben a fénytörésben az ószövetségi rendelkezések is egészen gonosznak tűnnek fel.

    De hogy konkrétan is válaszoljak: arra készülök, hogy ha a progresszív vízió győz, szélsőséges esetben talán én megyek börtönbe, ha viszont az inga durván átlendül a másik végletbe, én fogok talán még bujtatni homoszexualitásuk miatt bántott embereket. Azt gondolom, hogy akinek a vágyai céltévesztettek, irgalomra van szüksége. Aki Isten erkölcsi rendjét tudatosan rombolja, az viszont Isten szigorával fog találkozni. Az evangélium mindkettőt feltételezi, de más szerepet kap az egyház, és más szerepet az állam. A mai államok bár Isten szolgái, nincs olyan teokratikus jellegük, mint az ókori Izráelben, ezért a homoszexuális életmódot sem lenne helyes úgy kezelni, mint az izráeli káhál keretein belül kellett.

  19. Ken

    Nagyon köszönöm! Lennének még kérdéseim, de most már inkább békén hagylak. 🙂 Csak két apróság még:
    A 2. bekezdésedben írottakkal egyetértek. Magam is úgy gondolom, hogy az LMTQ ügyekben a genetikának a legtöbb esetben minimális a szerepe.
    Az eredeti kérdésemet kedden külön topikként kiposztoltam az Evangelikál Csoport FB-falára is, mint a Te blogodtól függetlenül is izgalmas vitatémát. (Talán láttad is.) Márkus Tomi kommentbe alámásolta a Te első válaszodat is. Ha beleegyezel, a beszélgetésünk folytatását is odamásolnám, mert szerintem közérdekű. Rendben?
    Áldott hétvégét és készülést! (Gondolom, holnap prédikálsz.)

  20. Szabados Ádám

    Nem látok rá az oldalra, de miután itt nyilvánosan szólaltam meg, nincs etikai akadálya annak, hogy oda is bemásold, amit írtam.

  21. Ken

    Oké, köszi!

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK