A magvas gondolatok jóllakatnak, a magtalanok ürességérzetet hagynak maguk után. Slavoj Žižek szlovén filozófus A törékeny abszolútum – avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? (Typotex, 2011) c. könyvét olvasva folyamatosan mindkettőt éreztem. Voltak pillanatok, amikor sikerült ráharapnom egy-egy valódi gondolatra, amit ízlelgethettem, utána viszont oldalakon át rendre a puffasztott semmi következett. A kötet nagyjából ezt a ciklust járja be ismétlődő monotonitással. Elindul egy fejezet valami izgalmas felvetéssel (pl. hol kezdődik a Balkán? miért szeretjük a Coca Colát?), majd teljesen értelmetlen szóförgeteg követi, amelyről a legjobb szándékkal is lehetetlenség eldönteni, hogy jelent-e bármit. A végén egy hasonlóan talányos és semmitmondó konklúzió, köztük esetleg egy-egy bravúros gondolat. Mindez háromszáz oldalon keresztül.

Žižek elég különös ember ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, és elég jól bánik a képekkel ahhoz, hogy magával ragadjon és egy ideig cipeljen, de ahhoz a hegyhez hasonlítanám, amit azért kell csak megmászni, hogy kiderüljön: fönt a csúcson nincsen semmi. Ironikusnak is mondhatnám, hogy egyik kedvenc témája maga az Üresség és a Semmi, a vágy (a lacani object petit a) végső tárgyi oka. Nincs az a nyelvi akrobatamutatvány, amit Žižek ne adna elő az üresség kapcsán. Van nála „Ürességként-Helyként-Keretként felfogott Dolog” (65), van „lényegében-lényeg-ellenes” vagy „az igazság tulajdon nem-lényege” (135), „kiüresedett, nem-fenomenális szubjektum” (146) és hasonlók.

Nyilvánvaló, hogy foglalkoztatja a hiány, de éppen a dolog természete (vagy inkább ördögszekérként tekergő világnézete) miatt képtelen azt megragadni, ezért fullad a gondolatmenete újból és újból értelmetlen szózuhatagokba. A Prédikátor jutott eszembe, aki szerint minden tevékenység hiábavaló kergetőzés a széllel. Žižek háromszáz oldalon át kergetőzik a széllel és természetesen nem éri el. Nincs mondanivalója, mert amit mondana, az nincs. Vagy inkább éppen a „nincs” kimondásával igyekszik előhozni a semmiből a valamit. Ezért foglalkozik a kereszténységgel is. Meg zavarba ejtően sokat a fekáliával.

Žižek szerint az a sokakat megbotránkoztató művészeti performance, amikor ürüléket helyeztek el egy szent helyre, nem a hely megszentségtelenítése volt, hanem kétségbeesett kísérlet, hogy meggyőződjenek: van még egyáltalán Szent Hely. Korunk művésze éppen a Szent Helyet igyekszik megmenteni azzal, hogy a teret „hulladékkal, ürülékszerű hitványsággal tölti meg” (54). Mintha Žižek is ezt tenné kétségbeesett verbális hadonászásával, amit a megszeppent olvasó nemigen tud mire vélni. Az író ontja magából az értelmetlen, üres szóvirágokat, hogy kiderüljön: van-e még valahol gondolat, amelynek magva van. Mintha egy hagymát pucolna egyre fogyatkozó reménnyel, hogy a végén talál valami állandót, vagy hogy bebizonyítsa, a hagyma maga az Üresség.

Az Üresség helyét egyébként jól tapintja ki, amikor „A kitörés” c. utolsó fejezetben eljut végül Krisztus keresztjéhez. Ott azonban cserben hagyja a módszere. Descartes legalább megvetette a lábát abban a gondolatban, hogy „gondolkodik”, Žižek számára nem maradt ilyen fogódzó. Krisztus keresztje előtt megbotránkozik, mert perverz bolondságnak tűnik számára, hogy Krisztus értünk szenvedett. „Amint Hegel is rámutatott, teljességgel félrevezető lenne Krisztus halálát Isten és az ember közötti csereáldozat gesztusává redukálni, s azt állítani, hogy a Számára legfontosabb feláldozásával az Úr megváltotta az emberiséget, és megfizetett annak bűneiért.” (274) Ha ez igaz lenne, szerinte Isten obszcén játékot űzne önmagával és az emberekkel.

Úgyhogy Žižek ezen a ponton is értelmetlen motyogásba kezd. Mond valamit a „fantazmatikus Másság”-ról, meg „a jelentés pillanatnyi felfüggesztéséről”, és a forradalmi cselekvés irányába mutat, amelynek „első megjelenése az iszonyat” (279). Valójában arról van szó, hogy Žižek ateista marxistaként a hite messianisztikus gyökereivel bíbelődik, és a kereszténységet is a barikád mögé akarja állítani, „hiszen az autentikus keresztény örökség túl értékes ahhoz, hogy átengedjük a fundamentalista torzulásoknak” (2).

De az is lehet, hogy Žižek csak játszik velünk, blöfföl, és ezért hagynak bennünk a gondolatai frusztráló ürességet. Vagy talán mindkettő: a blöff üressége maga a žižeki forradalom. Az ellentéte Krisztusénak, akiben az egész Teljesség benne lakott (Kol 1,19).