A háború kezdete óta elsősorban Ukrajnára és a menekülőkre irányul a figyelem. Nekem is nagyon nehéz másra fókuszálnom, folyamatosan keresem a lehetőséget, hogy valamit tehessek ebben a borzasztó helyzetben. Amikor tudtam, a határra mentem vagy felajánlásokat szerveztem, amikor nem tudtam, fel-alá járkáltam a lakásban. Pár napja büszkén gondoltam a fiamra, aki egy busznyi emberért ment a határra, de szinte fájt, hogy nem lehetek én is ott. Lélekben állandóan Ukrajnában vagyok. Két nap tétovázás és vergődés után tegnap lehetőségem nyílt, hogy Győri Máté barátomhoz csatlakozva kimenjek Kárpátaljára, az ukrán határ másik oldalára. Beregszászra és Kígyósra vittünk adományokat a Baptista Szeretetszolgálat hét kisbuszával. Jó volt tenni valami kézzelfoghatót, valahogy csak ebben találok most békességet.

Az ukrán ellenőrzőpontokon órákig vesztegeltünk a segélyszállítmányokkal a röpködő mínuszokban. Háborúban álló országba léptünk, amelynek épp tegnap hajnalban nyugati városait is lőtték rakétával. Elképesztő dráma van tőlünk egy országnyira. Most más volt odaadni az útlevelemet, mint békeidőben. A szemem előtt mégis azok a kocsisorok vannak, amelyek onnan próbálnak ide átjutni. Többnyire anyukák gyerekekkel, meg nagymamák, sőt, gyakran kutya is, hiszen azt sem hagyhatják otthon. (Talán aránytalannak tűnik, de az elmúlt napokban a magyar határon az étel, ital, tisztálkodási szerek mellett kutyaeledelt is osztogattunk a kutyásoknak, amit iszonyúan értékeltek; erre végképp nem számítottak.) Nekünk könnyű Ukrajnába menni, mert a segély lerakása után mi onnan hazajövünk. Nekik viszont talán már nem is lesz hazájuk, mikor a visszamenetelre kerül sor.

Azon a kijevi férfin is járnak most a gondolataim, akivel tegnap beszélgettem és elmondta, hogy a családjával csak Kárpátaljáig jutott, és most választania kell: vagy ott maradnak együtt a szobában, ahol egyelőre meghúzódhattak, vagy a feleség megy tovább a gyerekekkel. De akkor szétesik a család. Mit csináljanak? A kijevi otthonuk, amit 30 perc alatt kellett összepakolva elhagyniuk, a front mellett van, talán már romokban, örülnek, hogy élnek, de fogalmuk sincs, mi lesz ezután, és még azt sem tudják felfogni, mi van most. Egy riadt anya és egy tehetetlenségével küszködő apa, akik próbálnak Istenbe kapaszkodni.

Előttem van az az anyuka és két gyereke is, akiket pár napja vittem a határtól Budapestre. Ők Ivano-Frankivszkból indultak útnak február 24-én (!), mert a lakásuk a repülőtér mellett van (volt?), amit épp tegnap hajnalban lőttek. Vajon él még az ott maradt férje? És mi van a szüleivel, akik szintén hátramaradtak? Az anyuka ma reggel írta emailben, hogy ha vége a háborúnak, szeretettel várnak majd magukhoz bennünket, hogy visszaadhassák, amit kaptak. Micsoda méltóság! Vajon én mit mondanék és tennék fordított helyzetben?

Azért írom le ezeket, mert mindent egybevetve (a saját szívem vergődését is), csak egy dologra tudok gondolni: számunkra ez az emberség megmutatásának ideje (vö. ApCsel 28,2). Nem a vitáké, nem a közönyé, nem a semmittevésé, nem a magunkkal való foglalkozásé. A samaritánus ideje van, mert valaki ott hever a földön félholtan. A szomszédaink ők, akik valóban egy háború elől menekülnek hozzánk. Dolgunk van. Valamit mindnyájan tudunk tenni, akkor is, ha csak keveset, és boldog az az ember, akin most az Isten szeretete árad keresztül. Nem kell megváltanunk a világot. Elég egy gyermeknek adni egy pohár vizet. Ez most történelemformáló pillanat két nép kapcsolatában is. Ne szalasszuk el!