A választások után többen is elküldték nekem Tölgyessy Péter a Partizánban elmondott elemzését. Meglepett, hogy politikai preferenciáktól és oldalválasztástól függetlenül mennyien értettek egyet vele. Az viszont talán még jobban meglepett, hogy mennyi területen egyezett az én véleményem is most a volt eszdéeszes politikuséval, és így sokakéval, akik egyébként egészen máshogy gondolkoznak a világról, mint én. Persze lehet, hogy mind azt hallottuk ki belőle, amit akartunk – kormánykritikusok egy megfontolt elemző finom kormánykritikáját, a kormányt támogatók egy liberális gondolkodó bölcs ellenzékkritikáját, centristák a középen álló politológus józan távolságtartását, frusztráltak a frusztrációjukat, elégedettek az elégedettségüket. De egészen másért írom most ezt a posztot, nem azért, hogy politikai hitvallást tegyek. Arról akarok néhány szót ejteni, ami számomra érthetetlen módon teljesen kimaradt a mérlegelésből. Ez pedig nem más, mint a transzcendenshez való viszonyulás szerepe a politikai véleményalkotásban.

Bár Tölgyessy Péter legtöbb felvetett szempontja elgondolkodtató, sőt kifejezetten találó (csak néhol éreztem, hogy az analógiái nyikorognak), összességében mégis hiányérzetem maradt. Más világnézeti alapokon állok, mint ő, ebből kifolyólag nyilván mások a vakfoltjaink is. Nekem például fontos volt megértenem, amit Tölgyessy az egyéni szuverenitás érzetének összetevőiről mondott (erre mindjárt visszatérek). Tölgyessy vakfoltja szerintem a metafizika és a transzcendens. Ez azért lényeges, mert a metafizikai síkon alapvető ízlésbeli és zsigeri döntések születnek, amelyek egyrészt megelőznek bármiféle egyéb megfontolást, másrészt jelentős hatást gyakorolnak azokra. A transzcendens dolgokhoz való viszony pedig legalább annyira jelen van a politikai preferenciák kialakulásában, mint a politológus által felsorolt szempontok. Kezdem a nemzet kérdésével.

Tölgyessy szerintem nem kezeli kellő súllyal a nemzethez tartozás transzcendens élményét. Itt rögtön ki is derül, hogy a transzcendens szó alatt most nem valami természetfelettit, hanem csupán az egyén (az én) meghaladását értem. Amikor Tölgyessy a Fidesz győzelmének okait magyarázza, egy kifejezetten érdekes jelenségre mutat rá. Az emberek az elmúlt tíz évben szerinte nem azt élték meg, hogy csökkent volna, hanem inkább azt, hogy nőtt az életük feletti szuverenitásuk. Vagyis szabadabbnak érzik magukat, mint a liberalizmus időszakában, és ez értelmezhetetlenné teszi a szemükben a vádat, hogy Magyarországon valamiféle diktatúra lenne. Az emberek többsége mást tapasztal a saját életében, mint amit a befolyását és fontosságérzetét elveszített baloldali elit. Ezt most kizárólag azért említem, mert Tölgyessy az egyéni szabadság logikája mentén igyekszik megérteni a „nemzeti” politizálás vonzerejét.

De mi van akkor, ha ma hatalmas tömegek számára ez a kérdés nem így – vagy nem csak így –  jelentkezik? Mi van akkor, ha az emberek jelentős részének nem csupán egzisztenciális, hanem kifejezetten érzelmi kötődése van a nemzethez és a magyar zászló által megjelenített ideához? Hadd érintsek egy érzékeny pontot. A baloldali médiában szinte divat lett gúnyolódni a Békemeneten, pedig mégiscsak tény, hogy egy-egy Békemeneten sok százezer ember (legutóbb több mint félmillió) élt meg valamiféle összetartozást, és ezt mindenekelőtt a magyar trikolór szimbolizálta számára. Aki volt már valaha Békemeneten (ehhez a többségnek el kell utaznia Budapestre, sokszor nagy távolságokból, időt, pénzt és energiát nem kímélve, és mielőtt valaki a buszoztatásra hivatkozna, az csak kis töredéke a félmilliónak, szóval sokak mély elköteleződéséről beszélünk), vagy látott közelről ilyet, pontosan tudja, hogy az ott megjelent tömegeket nem a gyűlölet, és nem is a Fidesz, hanem elsősorban ez a három szín, és a trikolór által megjelenített eszmény tereli össze. Aki nem hiszi, nézzen meg képeket vagy videókat a vonuló tömegről, majd hasonlítsa össze a látványt egy baloldali tüntetés transzparenseivel. Hont András szavaival: „ez egy Fidesztől függetlenül létező valóság” (amely persze nem is áll távol a kormánypárttól, de a sorrend fordított), amelynek fő rendezőelve a közös élmény, hogy jó magyarnak lenni.

Félreértés ne essék, nem amellett érvelek most, hogy ezt (pláne a vele járó politikai állásfoglalást) mindenki tartsa jónak. Sokféleképpen gondolkodhatunk a nemzet eszméjéről és annak helyes képviseletéről. Egyszerűen arról beszélek, hogy ez a jelenség létezik. Van egy egyének feletti absztrakciós szint, a nemzet, amelyhez a kapcsolódás mély érzéseket, vágyakozásokat, kapcsolati energiákat, boldogságot, endorfint és dopamint szabadít fel. Van jelentősége annak, amikor ötvenezer különböző hátterű ember együtt szurkol a magyar válogatottnak, együtt lengeti a zászlót, és úgy érzi, összetartozik a többiekkel. Van annak is jelentősége, amikor egy október 23-i vagy március 15-i felvonuláson ötszázezer ember érzi ugyanezt, és még többször ennyi a tévé előtt. Az emberek ilyenkor egy rövid időre azt élik át, hogy a sorsuk egy nagyobb történetbe ágyazódik, egy nagyobb történetben nyer értelmet, egy nagyobb egész része. Ez a transzcendens – egyént meghaladó – élmény alapvető motivációs bázis ma Magyarországon. Aki a politikát individuumok szabadságharcának látja, az – mint Tölgyessy Péter – legfeljebb az egyéni szuverenitás kitágulását fogja észrevenni a nemzeti politikát folytató kormány melletti támogatás okaként. De ez szerintem komoly tévedés. Vakfolt.

Viszont hadd térjek rá egy ennél is fontosabb szempontra, amely szintén a transzcendenciát érinti, de eggyel magasabb szinten. És itt már inkább a húsvéthoz közeledünk. Úgy gondolom, hogy a magyar társadalomban az egyik legkomolyabb törésvonal ma is a valláshoz való viszonyulás. Tudom, hogy a jobboldalra szavazók jelentős része nem jár templomba, és egyáltalán nem azt állítom, hogy minden keresztény a kormánypártra szavazott volna, és minden vallástalan az ellenzékre. Ez természetesen nem így működik. A valláshoz való viszonyulás egyfajta magnetikus – vonzó és taszító – erőként hat a politikai térben, csak áttételesen. Baloldali és liberális pártok inkább a szekularizmus, a humanizmus vagy a progresszió tradícióira támaszkodnak, konzervatívok inkább a kereszténység civilizációs örökségére, és ezt a választók is többé-kevésbé érzékelik. Nagyobb eséllyel fogunk ateistákra lelni a baloldali pártok politikusai között, mint a kormánypártok politikusai között, és ez igaz a választókra is. A vallás vonzó és taszító hatása mégis inkább a szocializációhoz kötődik, mintsem a tényleges vallásgyakorláshoz.

A valláshoz való viszony Magyarországon régóta szoros relációban áll az antikommunista attitűddel, amely – ahogy Tölgyessy Péter is rámutat – az egyik legmélyebb zsigeri érzet a társadalom jelentős rétegeiben. A szocialista rendszerben a párttagság szinte automatikusan vonta magával a vallás megtagadását, a vallásosság pedig a kommunista párttal szembeni bizalmatlanságot. Ezek a beégett viszonyulások generációkon keresztül jelen vannak, és még olyankor is jellemzően megmutatkoznak, amikor egy fiatal szavazó már nem gyakorol semmilyen vallást, vagy éppen szülei vallástalansága ellenére valahogy hívővé lett. Sokan egyáltalán nem járnak már templomba, de a politikai térben keresztény kulturális mintázatokat keresnek, mert ezt érzik otthonosnak; mások személyes hitre tettek szert, de amikor a pártokról véleményt alkotnak, vallástalan szüleik előítéleteit viszik tovább. A híreket ezek mentén az előítéletek mentén olvassák, általuk látják jobbnak vagy rosszabbnak a politikusokat, mint amilyenek a valóságban, ezek hangolják finomra a barát-ellenség jelzőrendszert. A valláshoz való viszony tehát összetettebb, mint ahogy elsőre látszik, de ma is meghatározó törésvonal.

Ugyanakkor éppen az előbb jelzett összetettség mutat rá még egy transzcendens szempontra, amely személyes síkon jelentkezik. Az emberek nem csupán a szüleik előítéleteit viszik tovább, hanem saját sorsukból is csiszolgatják a szemüveget, amelyen keresztül a politikát látják és értelmezik. Itt is vannak látható mintázatok (amelyekben természetesen vannak kivételek is). Kifejezetten erős mintának látom például, hogy a keresztény hitüknek tudatosan hátat fordító (tehát nem egyszerűen lemorzsolódó) posztkeresztények jellemzően kormánykritikusok is lesznek. Ez nem véletlen, bár a lélektani magyarázat is összetett lehet. Az sem véletlen (hogy egy másik példát mondjak), hogy sokáig a vészkorszak családi traumái szintén bizalmatlanná tették honfitársaink egy részét a keresztény, nemzeti szlogeneket zászlóra tűző pártokkal szemben. Bár ahogy számos zsidó szervezet növekvő jobboldali rokonszenve mutatja, a vallástalanságnak is lehetett ebben szerepe, és a progresszió túlkapásai jelenleg éppen ellentétes folyamatokat generálnak a vallásos zsidóságban. A családi élet sikere vagy sikertelensége is hozzájárul az attitűdök formálódásához. A hála vagy sérelmi indulat, valamint a feldolgozatlan bűntudat vagy a megbocsátás katarzisa is beépül a preferenciáinkat befolyásoló paradigmákba. Ahogy az is, hogy a rendben vagy a káoszban, a fennálló struktúrákban, vagy azokon kívül érezzük-e jobban magunkat, vagy legalább kevésbé idegenként. Ezek is transzcendens szempontok.

Ha a politikai véleményalkotás világában figyelmen kívül hagyjuk ezeket a szempontokat, a közélet egyik fontos aspektusára egész egyszerűen vakok leszünk. Aki ezekben a hetekben azt keresi, hogy vajon mit nem vett észre, hogy ilyen választási eredmény született, javaslom, hogy gondolja végig a transzcendens szerepét is a politikai preferenciák formálódásában. Mindenre nem, de sok mindenre magyarázatot ad.