A posztmodern filozófusoktól évtizedeken át azt hallottuk, hogy nincsenek önmagukban tények és nincsen olyan, hogy igazság. Az igazságról és a tényekről csak birtokos szerkezetben beszélhetünk; a tények mindig valamely személy vagy közösség által értelmezett „tények”, és az igazság is mindig valakinek az igazsága, soha nem csupán „az igazság”. A posztmodernnek nevezett kor (már ha egyáltalán volt ilyen, és nem egy posztmarxista értelmiségi kör narratívateremtő szemfényvesztésének voltunk az elszenvedői, ahogy például Daniel von Wachter liechtensteini filozófus állítja) azonban legkésőbb 2016-ban – Donald Trump elnökké választásával – véget ért. Egy szempillantás alatt „kiderült”, hogy mégiscsak van igazság, vannak tények, sőt mindennél fontosabb az igazságért és a tényekért vívott harc. Orange Man lett az igazság utániság démoni szimbóluma, akit az „alternatív tények” ontológiai buborékjaiból objektív „tényellenőrök” parancsolnak vissza újból és újból az igazság szilárd platformjára, vagy épp onnan le. A posztmodern győzött önmaga felett és hangos nyüszítéssel ki is múlt.
Egy évvel később útnak indult a metoo mozgalom, hogy ugyanazzal a lendülettel, amellyel a posztmodern önmagát kivégezte, a patriarchális világnak is véget vessen az egyre gyorsabban zakatoló haladás. Sok nő élte át jogosan, hogy végre megszólalhat, sok férfi pedig azt, hogy jogtalanul meghurcolják. Ehhez jött még a kritikai fajelmélet felperzselt föld hadművelete, a nyakra térdelő „fehér felsőbbrendűség” nyakára térdelő progresszív erénycunami, amely az amerikai városok közbiztonsága után letarolta a filmvilágot és az európai labdarúgást is. Aztán a „tényellenőrzés”, a metoo és a BLM-mozgalom összekapcsolódva olyan eltörléskultúrát rittyentett, amelyben még a feketeöves liberálisok is idegesen fészkelődni kezdtek és egyenesen a konzervatívok kezét keresték, hogy valamiben megkapaszkodjanak. A hatalomé az igazság posztmodern krédó maradéktalanul érvényesült a posztmodern meghaladásában.
És ezzel vissza is érkeztünk ahhoz a bizonyos Daniel von Wachter által említett posztmarxista értelmiségi körhöz, amely a nyugati kultúra kulcspozícióit kézben tartva ma internetes „tényellenőröket” állít csatasorba. Azok, akik bevallottan nem az igazság hatalmában, hanem a hatalom igazságában hisznek, hatalmi szóval mondják meg nekünk, hogy mi az igazság. Nekünk pedig el kellene hinnünk, hogy ez az igazságról szól, nem pedig a hatalomról.
Ha a „tényellenőrök” szerint mondjuk egy nemváltás lehetetlenségéről szóló publikáció fake news, akkor hálásaknak kellene lennünk, hogy segítenek az ítéletalkotásban, és talán még azért is, hogy az említett cikket, tanulmányt, bejegyzést, posztot időben elérhetetlenné tették számunkra. Csakhogy azokban az országokban, ahol az embereknek volt módjuk megismerkedni a kommunista újbeszél abszurditásaival, a „tényellenőrzés” szó hajszálpontosan úgy hangzik, mint az ideológiai alapú cenzúra. A képlet: adva van egy haladó ideológia, amelynek képviselőitől megtudhatjuk, mi az igazság és mi az álhír. A tény az, amit a tények ellenőrei annak mondanak, minden más álhír. Csak ezt már ismerjük. Ezért amikor a Twitter és a Facebook fact-check-je szerint a Hunter Biden laptopjáról szóló hírek álhírek, akkor mi meg arra gyanakszunk, hogy épp fordítva van (és láss csodát: nekünk volt igazunk). Bíznunk kellene a tényellenőrökben, mert ők tényellenőrök, de ez az, ami már nem fog működni. Nemcsak a volt kommunista országokban, de egyre inkább Nyugaton sem.
És hogy ott miért nem, arra itt van friss példaként Johnny Depp és Amber Heard pere. A per, amely néhány hét alatt szilánkosra törte a bemondásra épülő eltörléskultúrát. Nagyon fontos, ami a szemünk előtt zajlik épp most. Ahogy kopni kezdett a nyugati nyilvánosságban az ukrajnai háború sokkoló újdonsága, meg talán a Zelenszkijnek való megfelelésbe is kicsit belefáradtak az emberek, mohó vágy támadt új, friss témára. Ami természetesen meg is jött, mégpedig a lehető legszaftosabb változatban, egyenesen a kultúra, sőt, az emberi élet legforgalmasabb idegpályáin szánkázva. Milliók fordultak tátott szájjal egy elromlott luxusházasság iszonyatos belső drapériája felé, amelyen egy kapcsolat intim titkain túl az a döbbenetes tény rajzolódott ki, hogy minden fordítva van, mint ahogy tudtuk. Még a nők által átélt szörnyűségekre kifejezetten érzékeny nézők is megrendülve ismerték fel, hogy itt bizony valami nem stimmel a metoo narratívával. A bíróság előtt zajló szappanoperát látva hétről hétre egyre nehezebb volt kimondani a máskor erényként lobogtatott (és sokszor egyébként jogos) hitvallást: „I believe her!” A metoo mozgalom a szőke Aquaman-színésznő személyében önmagát győzte le, ráadásul az egész világ tágra nyílt szeme láttára.
Valamint épp azt az eltörléskultúrát tette végleg groteszkké és nevetségessé, amelyben „tényellenőrök” rágnák a szánkba, hogy mit kell hinnünk a világról, a nőkről, a férfiakról, a nemek közötti kapcsolatokról, a hatalomról, az igazságról. Amikor a tények egyszer önmagukért beszélnek, és nem az őszinte kitárulkozás számít ténynek, hanem valami nyilvánvalóbb, valami kevésbé manipulatív, a „tényellenőrök” feleslegessé és elviselhetetlenné válnak. És nem azért, mert ne lennének álhírek és hazugságok, vagy ne lenne szükség korrekt tájékoztatásra. Hanem azért, mert a cenzorok sem feltétlenül az igazságban érdekeltek.
Szervusz Ádám! Két gondolat jutott eszembe a cikked kapcsán.
Meglep, hogy a tényellenőrzéssel kapcsolatos kritikád mennyire hasonlít arra, amit egy posztmodern ember mondana: ez csupán eszköz a hatalom kezében, stb. Nekünk, keresztényeknek, nem ünnepelnünk kéne ezt a visszatérést az objektivitáshoz? És ha egy tényellenőr olyat mond, amit tévedésnek tartunk, jóhiszeműen vitába szállni vele, mint a régi szép, objektivitásban hívő időkben?
Szerintem a kritikád csak akkor jogos, ha a tényellenőrzést átverésnek tartod, amiben a művelői sem hisznek, hanem puszta manipulációs eszköznek használják a „posztmarxista értelmiségi kör” szolgálatában. De ez egy nagyon meredek állítás, amit érdemben nem támasztottál alá. Bevallom, gyanítom, hogy néhány címke (posztmarxista, posztmodern stb.) dobálásán túl nem is nagyon lehet azt bizonyítani, hogy ezek az emberek ne hinnének az objektív igazságban.
Külön kérdés, hogy mennyire helyes a tényellenőrzők álllásfoglalásait, még ha jóhiszeműek és objektivitásra törekvők is, cenzúra alapjának használni. Szerintem erre nincs egyszerű válasz. A mindenféle cenzúrát nélkülöző platformok, mint pl. a Rumble, gyorsan az internet pöcegödrévé válnak, ahol minden gonoszság teret kap. Ma már tudjuk, hogy az emberek többsége nem alkalmas ezek megszűrésére. A koronavírussal kapcsolatos téveszmék emberéletekbe kerültek. Az alternatíva, a központosított cenzúra szintén minimum kényelmetlen. Ez egy valóban nehéz kérdés, viszont nem egy olyan ideológiai harc, amelyben a keresztény hit és bölcsesség egyértelműen az egyik oldalt favorizálja.
Követted von Wachter munkásságát a pandémia alatt? Számomra azzal teljesen leírta magát, amit nagyon sajnálok, mert szükség van megbízható és magasan képzett evangéliumi filozófiai hangokra, főleg Európában. De én nem tudom őt annak tekinteni, és másokat is óvnék ettől.
Olvastam egy kommentet valahol, ez már nagyon kifacsart: „Érdekes jelenség az is, hogy Deppel szemben, aki az állítólagos áldozat, nem indult el az áldozathibáztatás.”
Szia Bálint!
Köszönöm a hozzászólásodat. Nehéz kérdéseket teszel fel, amelyekre nem tudom, hogy van-e kielégítő válasz. Mert abban igazad van, hogy az objektív igazsághoz való visszatérés akár üdvözlendő fejlemény is lehetne. Két dolog miatt vagyok szkeptikus.
Az egyik az, amit a tényellenőrzők mögött álló értemiségi-hatalmi elit gondolkodásáról gondolok (marxista és posztmodern gyökerű, az igazságot a hatalomnak alárendelő gondolkodás), a másik az, amit a tényellenőrzés gyakorlatáról gondolok (ideológiailag elfogult, hazug és elnyomó). Tehát azzal van a gondom, hogy a tényellenőrzés valójában hatalomgyakorlás (ténylegesen az, hiszen nem csupán a tájékozódást segíti, hanem eltöröl, elhallgattat, kiiktat, ellehetetlenít), és ráadásul olyan ideológiailag elfogult értemiségi-hatalmi elit áll mögötte, amely korábban azt hangoztatta, hogy az igazság a hatalom eszköze, objektíve nem létezik. (Miért ne a hatalom motiválná akkor őket, nem pedig az igazság?) Szerintem ez a két szempont elég ok a bizalmatlanságra.
Ugyanakkor éppen a pandémia kapcsán elszabadult összeesküvéselméletek és azok potenciális károkozása gondolkodtatott el engem is, hogy vajon nincs-e olyan helyzet, amikor szükséges a kommunikáció valamilyen fokú ellenőrzése, józan terelése. De amit ezen a téren végül csináltak (pl. Kanadában), az engem végül pont még bizalmatlanabbá tett a tényellenőrzőkkel szemben. Egyszerűen nem bízom azokban, akik ezt szorgalmazzák. Nem adnám a kezükbe az igazság eldöntésének és az ellenvéleményen lévők elhallgattatásának a jogát. A Hunter Biden ügy fact-check kezelése tanulságos iskolapélda volt. Az is, ahogy a cenzorok a gendertémában viselkednek. Meg számos más – ideológia mentén előre megjósolható – területen. Tőlem nyugodtan létrehozhatnak olyan portálokat, médiumokat, ahol elmondják a véleményüket az igazságról. De a közösségi média szabályozása más kérdés. Hasonlóan látom ezt, mint Schiffer András:
„(…) Legyünk világosak, azok, akik tényellenőrök, ez a Lakmusz meg az ördög tudja kicsoda, ezek kiskorúnak tekintenek minket. Elvitatják tőlünk a képességeket, hogy mérlegelni tudunk tényeket, információkat, adatokat. Elvitatják azt, hogy mi ugyanolyan jogon tudunk morális ítéleteket alkotni, mint ők. És meg akarják szabni nekünk, hogy mit gondolunk. (…) Amit mindannyian tehetünk: lerántjuk ezekről a leplet. Ezek nem liberálisok, ezek a szabadság ellenségei. Ma a tényellenőrök legalább akkora veszedelmet jelentenek a szabadságra és a demokráciára, mint a totalitárius rendszereknek a cenzorai.”
Daniel von Wachtert nem követtem a pandémia alatt, de a személye nem is lényeges a fenti mondanivalóm szempontjából. Ahogy Schiffer Andrásé sem.
Üdv Ádám!
Nagyrészt egyetértek az érveiddel.
Viszont:
„Azok, akik bevallottan nem az igazság hatalmában, hanem a hatalom igazságában hisznek, hatalmi szóval mondják meg nekünk, hogy mi az igazság. Nekünk pedig el kellene hinnünk, hogy ez az igazságról szól, nem pedig a hatalomról.”
Nem kell messzire menni, hogy hazai példát találjunk, csak éppen a konzervatív oldal részéről. Azt nem érte kritika ebben az írásban sem, pedig hajszálpontosan ugyanez történik, évi min. 130 milliárd forintból, több száz médium összehangolásával a hatalom kijelölte igazság mantrázása a hatalom megtartása érdekében. A hatása pusztító, pont mint ahogy írod, akárki nyúl hozzá.
Én nem a propagandáról (baloldali, liberális vagy konzervatív, amerikai, magyar, német, orosz vagy ukrán, összehangolt vagy árva), hanem a tényellenőrzésnek nevezett cenzúráról írtam. De ettől természetesen még igaz, hogy a propaganda (és általában a marketing) sokszor nem az igazságra irányul. Ha azok, akik használják, nem is hisznek az igazságban, a helyzet még inkább éberséget igényel.
Szia Bálint, én pont a propaganda és a „tényellenőr” tevékenység közti különbséget akartam megvilágítani, de Ádám megelőzött. Még annyit tennék hozzá, hogy a propaganda azt jelenti, hogy egy hatalmi ágazat vagy gépezet a maga szája íze szerint értelmezi a valóságot, és ezt mindenféle csatornán keresztül sulykolja a célközönsége felé. Amióta világ a világ, ezt mindenféle hatalom megpróbálta alkalmazni. A „tényellenőrzés” viszont már az igazság-minisztérium területe, Winston Smith világa, hiszen a lényege nem az igazság fölmutatása, hanem a (vélt) hazugság eltüntetése. Ezt írod a hazai példáddal kapcsolatban: „Azt nem érte kritika ebben az írásban sem, pedig hajszálpontosan ugyanez történik, évi min. 130 milliárd forintból, több száz médium összehangolásával a hatalom kijelölte igazság mantrázása a hatalom megtartása érdekében.” Ez a példa nem a fact-check területe, mert MO-on bárki leírhatja a véleményét a kormányról, annak tevékenységéről, és le is írják. A tényellenőrzés ott kezdődik, amikor letiltanak információkat, a hatalom nem engedi, hogy eljussanak a hírfogyasztókhoz. Erről szólt a H. Biden laptopja ügy, J.K. Rowling elhallgattatása stb.
Szóval szerintem a propaganda célja az, hogy a hatalom a saját narratíváját fölhangosítja, a Fact-check célja pedig az, hogy a másik narratívját elhallgattatja. Természetesen, ezeknek lehetnek, és vannak is metszéspontjai és kombinációi is.
A „propaganda célja az, hogy a hatalom a saját narratíváját fölhangosítja, a Fact-check célja pedig az, hogy a másik narratívját elhallgattatja” és e kettő uniója a totalitarianizmus.
Érdemes elkülöníteni a tényellenőrzést mint sajtóműfajt és -terméket (Snopes, Lakmusz stb.), illetve az ezekre hivatkozó cenzúrát. Lehet úgy kritizálni az utóbbit, hogy az előbbi legitimitását elismerjük. A szétválasztás már csak azért is indokolt, mert pl. a Snopes az 1990-es években indult (Ádámmal ellentétben — ha jól értem őt — én nem hiszem, hogy posztmodern marxisták cinikus trójai falovaként), de csak az elmúlt pár évben kezdték közösségi oldalak cenzúrára használni.
„A tényellenőrzés ott kezdődik, amikor letiltanak információkat, a hatalom nem engedi, hogy eljussanak a hírfogyasztókhoz.”
„a propaganda célja az, hogy a hatalom a saját narratíváját fölhangosítja, a Fact-check célja pedig az, hogy a másik narratívját elhallgattatja.”
Mindkét állítás totális félreértelmezése a tényellenőrzésnek.
Bálint (L nélkül),
valóban hasznos a megkülönböztetésed, és én magáról a cenzúráról írtam, nem a Snopes-ról vagy a Lakmuszról. Viszont az is igaz, hogy vannak olyan magukat az objektív tájékozódást segítőnek mondó felületek, amelyek sok területen valóban erre törekszenek, de ha ideológiai érintettségű témákról van szó, teljesen elveszítik ezt a jellegüket. És az a gyanú is sokunkban megfogalmazódik, hogy vannak olyan felületek, amelyek eleve hivatkozási alapként jöttek létre az ideológiai terjeszkedés számára. Az ilyen típusú körbehivatkozás legalább az 1990-es évek óta történik a kultúrharc világában.
Kedves pytta,
már csak az a kérdés, hogy ki részéről. Egyik-másik „tényellenőr” is benne van vastagon a félreértelmezésben. Már teljesen le is járatták az egész dolgot szerintem.
„Csakhogy azokban az országokban, ahol az embereknek volt módjuk megismerkedni a kommunista újbeszél abszurditásaival, a „tényellenőrzés” szó hajszálpontosan úgy hangzik, mint az ideológiai alapú cenzúra. ”
A kommunizmusban ez a szó az „éberség” volt.
Nagyon nehéz ebben a témában bármi releváns dolgot mondani evilági szempontból, ugyanis az online világ, a közösségi média, a tömeg-demokrácia, fogyasztói társadalom és globalizmus, a birodalmi mentalitás, a geopolitikai érdekek mindenféle ideológiai áramlatokkal fűszerezve, az emberi romlottság és gátlástalanság olyan szinten részévé vált a hétköznapoknak, mely még a józanabb gondolkodásra hajlamos embereket is alaposan megkavarja.
Pár gondolat:
– a tényellenőrzés „intézménye” láthatóan nem oldja meg azokat a problémákat, amelyek kezelésére állítólag létrejött. Így a kételkedés és a dolgok megkérdőjelezése mindig jelen lesz azoknál, akik nem hajlandók a már készre sütött és előre megrágott lelki eledelt elfogyasztani. De ez vajon megoldást jelent? Hányszor kell megkérdőjelezni azokat a dolgokat, amelyekkel napi szinten találkozunk? Néha-néha vagy folyamatosan? És a néha-néha vagy folyamatosan gyakorolt megkérdőjelezést vajon nem kellene időnként, vagy akár folyamatosan megkérdőjelezni?
– A mai divatos politikai narratívák rendre megkérdőjeleznek vagy letagadnak olyan dolgokat, amelyek a racionális gondolkodás szándékos mellőzésének gyanúját keltik fel mind azokban, akik a kritikus gondolkodás felé hajlanak. Progresszív oldalt nem érdekli a genetika vagy a biológiai nem kérdése, ha a gender téma asztalra kerül, de a másik oldalon is van hasonló jelenség szép számmal: elég csak a Magyarországon nemrég felszólaló, elképesztő hatású és milliós rajongó/követő táborral rendelkező konzervatív influenszer és politikacsináló Candance Owens twitter fiókjában található bejegyzéseket olvasni Holdra szállás vagy oltás témakörben. Nemrég egy reál területen szakosodott egyetemi előadó tanárral bocsátkoztam – végül is értelmetlen – vitába, aki a politikai elfogultságai mentén próbálta védeni Owens hajmeresztő állításait. Azt vettem észre, hogy a legharciasabb influenszer/propagandakövető és ilyen anyagokat terjesztő ismerőseim közül sokan a saját frusztrációjukat próbálják meg ezekkel a tevékenységekkel valahogy feloldani. Aztán ott van az a gondolat is, hogy a szabadság nagyon sok esetben kényelmetlen dolog, mert az egyéni felelősség terhét teszi ránk, mi meg nem szeretnénk tépelődni az élet dolgain. Ahogy Visky András nemrég fogalmazott egyik interjújában: „Nem akarunk szabadok lenni, mert a szabadság, mint nehéz életfeladat, szorongást okoz. Visszakívánkozunk a rabságba, a másokra átruházott döntések szürke, pontosabban világosfekete (Samuel Beckett szép szava) édenébe.” Márpedig Jézus, Pál apostol életében is látjuk, hogy voltak gyötrődéssel teli pillanatok, időszakok, amikor igenis meg kellett küzdeniük a szabadságért, azon belül az Atya akaratának megértésén túl az Atya akarata melletti szabad döntésért.
– a Me Too mozgalom szerintem sem alkalmas az általa felvetett problémák orvoslására többek között azért, mert egy felemás és erősen agresszív ideológia mentén küldi csatába azokat, akik szeretnének tenni bizonyos személyek vagy társadalmi csoportok kizsákmányolása ellen. És akkor még nem is említettük, hogy ez a mozgalom egy eléggé szűk társadalmi körre fókuszál áldozat és felelős kérdésében egyaránt, ily módon teljesen figyelmen kívül hagyva olyan jelenségeket, mint például a nemrégiben történt két bűncselekményt (gyilkosságot) Romániában és Magyarországon, amelyek amúgy jó eséllyel kivédhetők lettek volna emberileg. Az egyiknek egy fiatal, magasan képzett egyetemi oktatónő volt az áldozata Marosvásárhelyen, a másiknak két kiszolgáltatott fiatal lány (történetesen a gyilkos lányai) voltak az áldozatai. Mindkét gyilkosságot olyan erőszaksorozat előzte meg, amelyek alapján a megfelelő kriminalisztikai, pszichológiai képzettséggel előre jelezhető volt a még súlyosabb atrocitások veszélye. Ezeket a szituációkat (sem) tudja kezelni a Me Too mozgalom. Azonban ezzel a megállapítással sem vagyunk beljebb, mert a probléma ettől még valós. Az egyik leginkább sztárolt világhírű karmesternek évtizedekig el volt nézve, hogy kiskorú gyerekeket molesztált azzal az indoklással, hogy ő akkora művész, hogy ez „neki jár”. Ő pont belebukott az ilyen jellegű botrányaiba nem sokkal a Me Too szárba szökkenése után, a mozgalom mentén kialakult erőteljes nyomás mentén, mely többek között a kulturális intézmények vezetőire nehezedett. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor frissen végzett diplomásként a 200-es évek közepén az egyik zenés színház próbáján szembesültem azzal a jelenséggel, amikor a – történetesen férfi – rendezőasszisztens a volt egyetemi évfolyamtárs kolleganőt, aki friss munkavállalóként és szereplőként volt jelen a rendelkező próbán a próba kellős közepén megragadta a derekánál mindenki szeme láttára és teljesen egyértelmű és erőteljes mozdulatokkal az ölébe „húzta”. Senki nem szólt egy szót sem… én sem. Egyesek harsányan felnevettek, másokat teljesen hidegen hagyott az egész, páran döbbenten, szótlanul álltunk… Miközben az ige útmutatása egyértelmű: „Nyisd meg szádat a némáért és azokért, akik veszedelemben vannak.”
– Az előbb említett jelenségek, problémák ideális feloldása, megoldása véleményem szerint emberileg megoldhatatlan, bár meggyőződésem, hogy ennek ellenére törekedni kell ebbe az irányba. A törvényi keretek megfelelő szabályozásával, oktatással, neveléssel, példamutatással stb… Hitem szerint az Istenben hívő embereknek adatott meg kegyelemből az a lehetőség és alap – Jézus Krisztus személye, keresztáldozata, az általa számunkra elhozott új élet -, amelyben Isten gyógyulást kínál az emberiség legnagyobb problémájára, a bűn kérdésére, az Istennélküliségre. Nekünk erről az alapról kiindulva kell élnünk ebben a világban és az új életben kapott világosság szerint felelősen gondolkodni és eljárni minden dolgunkban, ezekben a kérdésekben is.