Hadd osszak meg veletek egy szinte jelentéktelen, de nekem mégis fontos személyes bizonyságot a Balaton-átúszásról. Ha követitek a Divinity facebook oldalát, láthattátok a képet, amit tegnap (szombaton) kiposztoltam a célba érés után. Ez a fenti kép annak a képnek a párja: itt Dóra áll mellettem, aki egész idő alatt Balatonbogláron szurkolt nekem és várt engem. Elárulom, hogy amikor a lábam a boglári parton végre földet ért, elmorzsoltam egy könnycseppet, és Dóra is. Nem csak azért könnyeztem, mert átúsztam a Balatont és ennek örülök, vagy mert régóta készültem rá, bár biztos ez is benne volt. Van ennek a bevállalásomnak egy hosszú előtörténete is, amit kevesen ismernek. Most elmesélem egy részét, mert talán mást is bátorít.

Egyáltalán nem szeretem a halat, de az óvodában ironikus módon hal volt a jelem. Mikor kilencéves koromban egy nyaraláson megtanultam úszni, édesapám utána néha úgy hívott: „öreg hal”. Ez nála azt jelentette: „büszke vagyok rád, klassz, hogy így úszol”. Pedig igazából csak néhány tíz métert tudtam úszni a mellúszás legamatőrebb formájában. Később a szüleim beírattak úszótanfolyamra, amit nem annyira élveztem, de valamiféle vízbiztonságot sikerült elsajátítanom. Aztán megtanultam a fejemet is a vízbe tenni, és idővel mellúszásban nagyobb távokat is meg tudtam tenni.

De ez régen volt. Apa lettem, lelkész lettem, teológus lettem, sokat tanultam, utaztam, írtam, kevés időm volt a sportra, vagy keveset szántam rá. Amikor a térdem miatt az úszás után a focit is lényegében abbahagytam, gondok jelentkeztek a hátammal, ezért erősíteni kezdtem. Évekig konditerembe jártam és nagyon élveztem az erőkifejtést és a mozgást. Egy reggel azonban éles könyökfájdalomra ébredtem, ami kisugárzott az egész karomra és a vállamra is. A háziorvos teniszkönyököt állapított meg, ami aztán sehogy sem javult, így nem mentem vissza a konditerembe és egy ideig szinte semmit sem sportoltam. Majd a hátam más módon is elkezdett fájni, sokkal bénítóbban, mint korábban, és úgy éreztem, többé nem leszek képes a legalapszintűbb sportolásra sem. Testileg elkezdődött életem lefelé ívelő szakasza.

Ekkor döntöttem úgy, hogy mégiscsak felkeresem a balatonfűzfői uszodát. Hátha úszni azért még valamennyire tudok teniszkönyökkel és fájó háttal is. A jó öreg mellúszás következett, betett fejjel, hogy azért a mellettem lebegő nyugdíjas nénik is tudják, hol a helyük. Ez elég jól ment, úgyhogy néhány alkalom után kipróbáltam, megy-e esetleg a gyorsúszás is. Na, az nem ment. Mikor az 50 méteres medence közepén jártam, teljesen szétesett a mozgásom és szabályosan levegő után kapkodtam. Olyannak tűnt ez az úszásnem, mintha mocsárban kellene balettoznom. Nagyjából úgy is nézhettem ki. Szomorú és csalódott voltam. Majd a következő pillanatban számomra is meglepő módon így imádkoztam: „Uram, nem tudok focizni, nem tudok konditerembe járni, kérlek, segíts, hogy megtanuljam a gyorsúszást. Ámen.”

Mikor aznap este hazamentem, youtube oktatóvideókat kezdtem nézni, hogy hogyan kell rendesen gyorsúszni. A tanultakat a következő alkalommal mindig megpróbáltam a medencében. Lassú és kínkeserves folyamat volt, míg eljutottam az első hosszig, amit megállás nélkül úsztam végig. Mellettem suhantak el a jobbnál jobb úszók, én meg néha szinte visszafelé haladtam, mint Eric, az angolna. Megszégyenítő volt, de csináltam. A vízben legalább nem fájt a könyököm és a hátam. Néha megvolt az úszás böjtje éjszaka, de összességében jobban éreztem magam tőle.

Aztán a gyorsúszás is hétről hétre egyre jobban ment, és eljött a nap, amikor végig tudtam úszni két, három, sőt, tíz hosszt is – megállás nélkül. Aztán egyre többet. Akkor már sok éve tervezgettem, hogy valamikor át szeretném úszni a Balatont, de mindig úgy képzeltem, hogy majd szépen, lassan, mellúszásban próbálom meg a távot, máshogy úgysem menne. Egyik nap merész gondolat suhant át az agyamon, és nem hagyott nyugodni: mi lenne, ha gyorsúszásban tenném meg az egész távot? Ha akkor láttatok volna engem a vízben, pontosan tudnátok, miért volt ez a gondolat abszurd.

Ez pár éve történt. Nem is ragozom tovább, érjünk el a mába. Amikor tegnap reggel odaálltam a rajthoz, három célom volt azon túl, hogy átérjek a túlsó partra. A célba érés is cél volt, mert soha nem úsztam még ekkora távot, és bevallom, amikor a vízbe léptem, az 5,2 kilométerre lévő boglári part vizuálisan is hihetetlen messzinek tűnt. Csak hab a tortán, hogy Dóra nőgyógyásza éppen egy Balaton-átúszás során halt meg, és most is volt egy 50 éves „bácsi”, akit újra kellett éleszteni. Amikor erről később beszélgettünk, Dóra jelezte, hogy én meg 49 éves vagyok, az is majdnem „bácsi”. Szóval természetesen át akartam jutni a túlpartra, és nem csak én szurkoltam ennek.

De három további célt is kitűztem. Először is megállás nélkül akartam átúszni a Balatont. Az úszósáv mellett ilyenkor sorakoznak a vitorlások, meg lehet náluk pihenni, adnak vizet és szőlőcukrot annak, aki kér. Rengetegen meg is állnak, van, aki ezt kifejezetten élvezi is. De én úgy akartam átúszni a túlpartra, mintha nem lenne ilyen segítség. A második célom az volt, hogy az egész távot gyorsúszásban tegyem meg. Ennek ugye az a jelentősége, amit az előbb leírtam. A gyorsúszást bizonyos értelemben Istentől kaptam. A harmadik célom az volt, hogy három óránál rövidebb idő alatt tegyem meg a távot. Fogalmam sem volt, hogy az adott körülmények között ez nekem mennyire reális cél (élsportolók az egy órás limitet ostromolják, átlagos kocaúszók inkább a három órát).

Reggel két igeverset olvastam a Bibliában. Az egyikben Isten Józsuét biztatta, hogy ne féljen és ne rettegjen, mert ő vele lesz, a másik arról szólt, hogy az erőtlenségünkben Isten lesz az erőnk. Mélyen megindított, hogy Istentől ilyen szeretetteljes buzdítást kaptam, mintha azt mondta volna: „Menj csak, jó, hogy csinálod, szeretlek!” Ezek az igék voltak a fejemben, amikor a vízbe léptem és megtettem az első karcsapásokat. A karcsapásaim egyébként először olyanok voltak, mint amikor valaki nagyon közel alszik mellettünk, és nem tudjuk hova rakni a kezünket. A többi úszó és én úgy próbáltunk távolodni a parttól, mint a hálóban vergődő halak. Abban a néhány másodpercben felfogtam, hogy a mozdulataim folyamatosan a mellettem, előttem vagy mögöttem úszókat fogják fenyegetni, nagyjából öt kilométeren át, ahogy az ő karcsapásaik meg engem. Társutas heringekként haladtunk, és új értelmet nyert számomra a vízilabdából ismert „ráúszás” szó is. A ráúszás itt az, amikor rád úsznak, vagy te úszol rá valaki másra.

Nos, miután sikerült egymásból kibogozni magunkat, és mindenki felvette a maga ritmusát (addig persze, amíg valaki megint rá nem úszott, vagy ő valakire), megállás nélkül csináltam meg a távot, mindvégig gyorsúszásban, és az időeredményem 2 óra 36 perc lett. A mezőny első felében végeztem: 3216. lettem a 7234 célba ért úszó közül.* Na, ezért morzsoltam el a boglári parton egy könnycseppet. Mert megélhettem, hogy Isten velem volt és megsegített egy olyan dologban, ami nem kell, hogy neki fontos legyen, és valójában nem is fontos az Isten országa szempontjából. Ez a Balaton-átúszás nekem csak egy álmom volt, amit Isten segített megvalósítani. Tudom, sok álom nem valósul meg. Az én álmaim közül sem. Isten ezzel most mégis valamiért megajándékozott, és ez mélyen megindított.

De ami miatt ezt az egészet megírtam, az nem is csupán ez, hanem egy másik felismerés. Az, hogy valójában a teniszkönyök fájdalmas évei váltak számomra váratlan áldássá. Ha nincs a teniszkönyök, talán soha nem kezdek el újra úszni, nem tanulom meg a gyorsúszást, és nem élem át azt az endorfinfröccsöt, amit szombaton megtapasztaltam. Bármennyire triviálisnak és prózainak is tűnik ez, és valahol nekem is az, van benne spirituális tanulság. Istennel minden krízis lehetőség. Nem tudjuk, miért kerülnek akadályok az életünkbe, nem értjük, miért záródnak be ajtók, nem látjuk a szenvedés célját. Néha ezek mind egyszerűen csak értelmetlennek tűnnek. De mi van akkor, ha a nehézség valami másnak nyit ablakot? Mi van, ha a keserű pirulában áldás van elrejtve?

És mennyire jó azt megtapasztalni, amikor Isten egy teljesen hétköznapi dologban biztosít afelől, hogy velünk van! Tudom, hogy az élet ennél sokkal több, az én életemnek sem ez volt a legnagyobb megpróbáltatása vagy öröme. De most hálás vagyok ezért az apró ajándékért, ami nekem nem is olyan apró.

*Valamit rosszul számoltam, a táblázat szerint úgy látom, végül 9298 átúszó közül a 3001. lettem.:)