Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.

Elmondom, miért nem fából vaskarika ez. Amikor Chestertonra gondolok, nem az jut eszembe, hogy az író – mint egy halottkém – méla undorral viszonyult a hitem rendszeréhez, inkább olyan szakácsnak látom őt, aki a nyers húst pácba helyezi, megsózza, majd zamatosra főzi, hogy megnyaljuk tőle mind a tíz ujjunkat, és legközelebb is erre a húsra vágyjunk. A hasonlatomban a kálvinizmus a nyers hús, a chestertoni kálvinizmus a finom sült, és mivel magam is jobban szeretem a húst sülve, mint nyersen, nincs a szakáccsal tényleges vitám. Természetesen ez így sem teljesen igaz, hiszen Chesterton római katolikus volt, aki őszintén visszahőkölt attól, amit kálvinizmusnak gondolt, én pedig továbbra is kálvinista vagyok, aki ellenzi a középkori máglyákat és egyéb unortodox sütési módszereket. Akkor miért vonzódom mégis a chestertoni recepthez?

A válaszom kapcsolatban van a jovialitással és – ahogy John Piperrel beszélgetve Doug Wilson mondta (akitől a chestertoni szóösszetételt először hallottam) – némi sörrel és sonkával is. Olyan kálvinizmusban hiszek, amelytől az ember romlottságának elismerése mellett távol áll a démonok élettagadó eretneksége (vö. 1Tim 4,1-4). Az életigenlés kérdésében mindig Chesterton oldalán állok, és olyankor a kálvinizmus igazságaiban gyönyörködöm. De vajon nem méltatlan egy pápista nevét a kálvinizmus jelzőjeként használni? Az az igazság (és a történelem paradoxona), hogy egyáltalán nem. C. S. Lewis írta a következőt is: „Nem értjük a reformáció korszakát Angliában, amíg fel nem fogjuk a tényt, hogy a puritánok és a pápisták közötti viszály elsősorban nem a szigor és az engedékenység közötti viszály volt, és amennyiben mégis, a szigor a római oldalon volt. Sok kérdésben, és különösen a házassági ágyról alkotott véleményükben, a puritánok voltak az elnéző fél; és amennyiben nem tiszteletlenség egy nagy római katolikus, egy nagy író és egy nagyszerű ember nevét használni ehhez, sokkal inkább chestertoniak voltak, mint az ellenfeleik.” (C. S. Lewis: Selected Literary Essays, 116).

A chestertoni kálvinizmus az a fajta puritanizmus, amelyből hiányzik mindaz, amitől Chesterton irtózott: a sötét, keserű, életellenesség, és hiányzik mindaz, amitől a középkori pápizmus nem volt chestertoni. Vagyis a chestertoni kálvinizmus a valódi puritanizmus, amelyet A megújulás teológiája (A Quest for Godliness) c. esszékötetében J. I. Packer is úgy mutat be, mint egy élettel teli, vonzó lelkiséget, amely ünnepli a házasságot és úgy általában is Isten teremtett világát. A chestertoni kálvinizmus az apostoli hitnek olyan prezentációja, amely súlyos, de mivel tele van ujjongó életörömmel, léggömbként könnyedén a magasba is tud emelkedni. A chestertoni kálvinizmus jóindulatúan kacag, és a humort használja halálos fegyverként az emberek üdvösségére. Megkönyörül a csapdába esett bűnösön, mert maga is átélte a kegyelmet. Kierkegaard ezt a megváltó humort nevezi a kereszténység lényegének, noha természetesen nem a módszert érti alatta, hanem azt, amit a módszer tükröz.

A chestertoni kálvinizmus nem frivol és banális, de nem is olyan, mint egy vasgolyó a börtönben. Örömteli légiességét az a lélektani hozzáállás okozza, hogy aki ebben él, elfeledkezik önmagáról, mert az életért száll harcba, amely mindenestül lenyűgözi. Ahogy C. S. Lewis fogalmazott, Chesterton kezében „a kard nem azért csillog, mert a kardforgató csillogtatni akarja, hanem azért, mert az életéért harcol, ezért gyorsan forgatja”. A chestertoni kálvinizmus barátságos ellenség, de halálos fegyverrel a kézben. Nem tűri az ostobákat, de megváltó a humora. Nem a természettel vív csatát, hanem annak ellenségeivel, ezért a harca sem természetellenes, hanem csupán természetfeletti. A chestertoni kálvinizmusban azért látunk könnyedséget, mert nem önmagát veszi komolyan, hanem a csatát, és azt is végül átengedi a mindenség Urának.

 

4 hozzászólás

  1. Hebron71

    Kedves Ádám!

    Köszönöm a posztot.

    Egy kérdésem lenne:

    Mi volt Chasterton kálvinizmussal szembeni viszolygásának a tulajdonképpeni gyökere?

    Egy ilyen kaliberű filozófusnak, teológusnak /etc./ nyilván megadatott, hogy helyesen térképezze fel magának ezt teológiai irányzatot.

    Mégis mi volt ennek az akadálya?

  2. Szabados Ádám

    Chesterton nem volt teológus, sem igazán filozófus, inkább író és publicista volt, aki a modernitással szállt több frontos vitába. Azt hiszem, kálvinizmus alatt egyrészt talán egyfajta örömtelen hiperkálvinizmust értett, másrészt egy félreértett, sivár puritanizmust, amely az ellentéte annak a ferences-tomista szintézisnek, amit az emberi kultúra csúcspontjának látott.

  3. Hebron71

    Köszönöm szépen a gyors választ!

  4. dr. Nagy Anikó

    „Sok kérdésben, és különösen a házassági ágyról alkotott véleményükben, a puritánok voltak az elnéző fél; és amennyiben nem tiszteletlenség egy nagy római katolikus, egy nagy író és egy nagyszerű ember nevét használni ehhez, sokkal inkább chestertoniak voltak, mint az ellenfeleik.”

    ……Vagyis a chestertoni kálvinizmus a valódi puritanizmus, amelyet A megújulás teológiája (A Quest for Godliness) c. esszékötetében J. I. Packer is úgy mutat be, mint egy élettel teli, vonzó lelkiséget, amely ünnepli a házasságot és úgy általában is Isten teremtett világát.”

    Mélyen egyetértek, de kedvelem az – akár az egész történelmet, a kereszténység történelmét átfogóan átlátó embereket….ők nem tapadnak le egy-két szempontnál, ami kevésnek tűnhet a visszatekintéskor….
    Nem ezért mondta Chesterton azt, hogy: „A puritanizmus egy tiszteletreméltó kedély; egy nemes szeszély. Más szavakkal, egy dicséretreméltó tévedés.” …..cukiiiiiiii pofa

    Ádám, köszönöm, hogy Chestertont felemlegetted, mert nem ismerem és most néztem bele…..nekem találták ki….

    Az egyház aszkétizmusáról alkotott véleménye megrendítő és nagyon mély alázatot és igazságot tükröz:
    „A korai Egyház aszkétikus volt, de bebizonyította, hogy nem pesszimista, egyszerűen azzal, hogy kiátkozta a pesszimistákat. A hit vallotta, hogy az emberek bűnösök, de azt tagadta, hogy az élet gonosz lenne, és azzal bizonyított, hogy megátkozta azokat, akik így gondolkoztak. A korai eretnekek elítélését mint ridegséget és korlátoltságot ítélik el, pedig valójában éppen azt volt hivatva bizonyítani, hogy az Egyház testvéri és széleslátókörű. Azt bizonyította, hogy primitív katolikusok különösen buzgón vágytak annak a kinyilvánítására, hogy nem tartották az embert teljesen gonosznak, hogy nem tekintették az életet gyógyíthatatlanul nyomorúságosnak, hogy nem tartották a házasságot bűnnek, vagy a nemzést tragédiának. Aszkéták voltak, mert az aszkétizmus volt az egyetlen lehetséges megtisztulás a világ bűneitől, de éppen ki¬átkozásaik mennydörgései közepette erősítették meg, hogy aszketizmusuk nem anti-humánus vagy természetellenes, hogy a világot megtisztítani kívánták és nem elpusztítani. És megtisztítani csakis e kiátkozások tudták abban a zűrzavarban, amely még ma is összekeveri őket halálos ellenségeikkel.”

    Nos, ez volt (és még sokminden más) a valódi arisztokráciák (nem formális állami) emberfeletti feladata (O. Gasset). A reformáció már ebből az alapból dolgozott, ez tette lehetővé, hogy ne kelljen a nulláról kezdeni pl. a házasság kérdésében…..az én olvasatomban.

    Kálvinról csak pejoratív értelemben hallottam, „egy idősödő, kövérkés, szemüveges embert képzeltem magam elé durcásan lebiggyedő ajakkal, az önkormányzat pénzügyi osztályán vannak ilyen nénik és szemüvegük villanásától mindenki retteg. Ezt hívták régebben járási szintű tekintetnek. (néhai Aristo bloggertől kölcsönözve)
    Ez a „rend, fegyelem, pedantéria” menő volt még a 20. században is, nem tudom…..kicsit soknak tűnik 

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK