Emlékszem, amikor a 90-es évek elején szóba került Francis Schaeffer könyveinek magyarra fordítása, többen azt vetették ellene, hogy Schaeffer gondolatai addigra elavultak. Volt némi igazság ebben, hiszen Schaeffer kontextusa az 1950-es és 1980-as évek közötti időszak volt, az egzisztencializmus hőskora, amikor a posztmodern szót sem igazán használták még a tömegek, mert épp akkor konstruálták kiábrándult marxista értelmiségiek. A világ tényleg sokat változott azóta, és bár indokolt lenne többet beszélni az egzisztencialista filozófia mai kultúrára gyakorolt hatásáról (sokkal erőteljesebb, mint gondolnánk), Schaeffer zenitjén legalább ötven évvel túl vagyunk, és már a 90-es években is túl voltunk rajta. És mégis, van valami egészen különleges váteszi előrelátás Schaeffer írásaiban, ami meglepően relevánssá teszi őt napjainkban, és relevánssá tette őt a kilencvenes években is. Ez most azért fogalmazódott meg bennem, mert tegnapelőtt újraolvastam Schaeffer The New Super-Spirituality c. könyvét, amit még 1993-ban vásároltam az angliai L’Abriban.
Ez a vékony könyvecske az 1968-as diáklázadások után öt évvel jelent meg, amikor kezdett nyilvánvalóvá válni a lázadás kiüresedése és megindult valamiféle konszolidáció. A hippik hazamentek, kijózanodtak, az egyetemisták autót és házat vásároltak, dolgozni kezdtek és családot alapítottak, a szülők megnyugodtak. Schaeffert nem csapta be a látszat. Világosan látta, hogy a felszíni visszarendeződés ellenére a kultúrában valami végleg eltört, elszakadt, valami végérvényesen elvált a keresztény reménységtől, és ezáltal egy radikálisan új kulturális közeg jött létre. Ez a közeg egyszerre akarta élvezni a korábbi korok által nyújtott jólétet, de nem kért annak igazságaiból, sőt, tagadta a jólét szellemi forrásvidékét is. A diáklázadások Schaeffer szerint rámutattak egyfajta spirituális ürességre, amely a teológia megélésének hiányából fakadt, majd megteremtettek egy másikat, amelyből már maga a teológia is hiányzik. Az ezáltal létrejött új szuperspiritualitás a szellemi átélést immár az igazság nélkül keresi.
Schaeffer szerint ez a szellemi attitűd jelen volt már korábban a platonista misztikus hagyományban is, de ezúttal új formákat öltött. Szinte megkülönböztethetetlenné vált egymástól a drogok által előidézett spirituális élmény, a keleti vallásokban felfedezett spiritualitás, valamint a Jézus Mozgalom lelkesedése. Schaeffer nem azt mondja, hogy nincs különbség, hanem csak azt, hogy eltűnt az objektív mérce. A karizmatikus mozgalom is ekkor bontakozott ki, és a hitvallásoktól független tapasztalást helyezte a középpontba, lebontva a teológiai határokat. Ezt akár pozitívnak is gondolhatjuk, és kétségtelenül van is pozitív hozadéka, de az igazság és az átélés kettéválasztása Schaeffer szerint éppen az új szuperspiritualitás lényege. Az új szuperspiritualitás elszakítja a tapasztalást az igazságtól.
Ezt apróságokból is fel lehet ismerni. Schaeffer olyasmikre gondol, mint például az a jelenség, hogy amikor az úgynevezett spirituális dolgokról van szó, az igehirdető elváltoztatja a hangját. Vagy az, hogy a hétköznapitől eltérő, rendkívüli dolgok kerülnek a középpontba és jelzik számunkra a spirituális tapasztalat valódiságát. Az új szuperspiritualitásban a tapasztalás elszakad a testi, emberi valóságtól, különösen annak hétköznapi formáitól. Törés jön létre az emberi és a szellemi között. A teológia lényegtelenné válik, ellenben a misztikus élmények felértékelődnek, valójában el is szakadnak a teológiától. Az új szuperspiritualitás a teológiát inkább negatívan látja.
Richard Rorty posztmodern filozófus mondta akkoriban: „az igazság az, amit a kollégáim körében még megúszhatok”. Az új szuperspiritualitás nem feltétlenül híve a relativizmusnak, de az igazsághoz való viszonya hasonlóan problémás. Ha a spiritualitást elválasztjuk az igazságtól, semmilyen objektív vonatkoztatási pont nem marad számunkra, legfeljebb az, hogy a közösségünk mit tud még lenyelni. Ha ehhez hozzátesszük még azt is, hogy az új szuperspiritualitás elszakad a hétköznapitól, a testitől, az emberitől, és a rendkívülire, a misztikusra, a ráción és a szavakon túlira fókuszál, akkor az egyetlen kontroll az marad, hogy mi az, ami a kortársaink számára még hihető. Ami lássuk be: meglehetősen ingatag mérce.
Schaeffer rámutat ennek a trendnek a kockázataira, és válaszul a könyvecskében négy dolgot javasol ellenszerként. Elsőként azt, hogy vegyük észre, mi táplálja az új szuperspiritualitás tüzét. Korábbi generációk folytonos harcot vívtak egymással, időnként a legapróbb teológiai eltérésekben is, és fájóan hiányzott ezekből a vitákból a tanítványok ismertetőjele, a szeretet. A szuperspiritualitásra tehát csak úgy tudunk adekvát választ adni, ha mindenekelőtt szeretjük egymást, és ez látszik is. Ez az első.
A második az, hogy újra hangsúlyoznunk kell a tartalom fontosságát. Tartalom, tartalom, tartalom. A tartalom a Szentírásban kijelentett isteni igazság. A hit megfelelő alapja nem a tapasztalás, nem az érzések, hanem Isten kijelentett igazsága, amit az értelem ragad meg a szív számára. A Szentírás méri meg a tapasztalatot, a Szentírás tartalmi igazsága az az alap, amelyre az élő hit ráépül. Hittartalom nélkül nincsen valódi hit.
Harmadszor, úgy tudunk ellenállni az új szuperspiritualitásnak, ha megfizetjük ennek az árát. Nyíltan kell beszélnünk arról, mennyire fontos az olyan gyülekezet, amely a Biblia tanítására épül. Ahol nem hiszik a Biblia igazságát, vagy egyszerűen nem tanítják azt, ott az új megtérők könnyen áldozataivá válnak a könyvben tárgyalt lelkiségnek. Paradox módon a Lélekben való szabadság feltétlen hívei sokszor egy törvényeskedő közösségben találják végül magukat. Ez történt a Jézus Mozgalom idején: sokan a Children of God szektában kötöttek ki. Schaeffer szerint személyes áldozatot is kell hoznunk azokért az emberekért, akik az élmények utáni sóvárgással lépnek a közösségeinkbe. Lehetnek átvirrasztott éjszakáink, meg kell nyitnunk az otthonainkat, sokféle kényelmetlenséget kell vállalnunk ezekért az emberekért, hogy lássák a hitünk valódiságát. Nem csupán a természetfeletti valóságát, hanem a hétköznapi valódiságát is. Schaefferék ezt egyébként gyakorolták, amikor megnyitották az otthonukat kereső fiatalok előtt. Schaeffer szerint a kényelmetlenségek közé tartozik az is, hogy néha el kell küldenünk embereket, ha a viselkedésük árt a többieknek. Ezt is a legnagyobb szeretettel, de határozottan meg kell tennünk. A bibliai spiritualitásban van józanság.
És végül Schaeffer azt is hangsúlyozza, hogy a megfelelő válasz arányos lesz, nem kompenzálja túl a kilengéseket. Az eretnekségek gyakran úgy születnek, hogy egy hiányosságot észlelnek, majd más dolgokat hanyagolva a hiányzó dolgot teszik központivá. A Szentlélek által táplált egészséges spiritualitás arról ismerszik meg, hogy megfelelőek az arányai. Schaeffer szerint nekünk is az egyensúlyra kell törekednünk. Szükséges az igazság és szükséges az igazság megélése. Oda kell figyelnünk az egyénre és oda kell figyelnünk a közösségre. Fontos az egyéni vezetés és fontos a közösség kontrollja. Lényeges az igazság objektív oldala, és lényeges az igazság szubjektív megélése. Fontos a Szentlélek és elengedhetetlen a Szentírás. Örülhetünk a rendkívülinek, de értékeljük a hétköznapit is. Lényeges a belső és lényeges a külső. Fontos a személyes hit és fontos az emberi kultúra iránti felelősség. Fontos a missziói parancs, amit Jézustól kaptunk, és fontos a kulturális küldetés, amit a teremtéskor kaptunk. Szükségünk van az értelemre, és nem hanyagolhatjuk el az érzéseinket sem. Fontos a lélek és fontos a test.
A platóni ideálokat követő új szuperspiritualitásból Schaeffer szerint hiányzik az egyensúly, a bibliai spiritualitás viszont helyreállítja az arányokat és teljességre törekszik. Az új szuperspiritualitás ma már nem új, de nem is tűnt el, inkább átvette a régi, teológiai alapokon álló kereszténység helyét. Ha hiányoljuk a kereszténységből a teológiát, az igazságot, a Szentírás objektív mércéjét, ez az oka. Annak is ez az oka, ha nem hiányoznak ezek már nekünk. Az új szuperspiritualitás megőszült halántékkal van köztünk és őrzi a kapukat. Schaeffer könyve ijesztően aktuális.
Schaeffernek ezt a könyvét nem olvastam. De mindenesetre az egzisztencializmus – és az ellene folytatandó polémia szükségessége – egyáltalán nem valami „lejárt”, „régi” dolog kultúránkban. Magyarországon dolgozó filozófusként szomorúan kell tapasztalnom, hogy legalább nálunk 100 filozófia iránt érdeklődő emberből 99-en egzisztencialisták. Elmondom, hogy filozófus vagyok, és mindjárt örülnek, és rám öntik Kierkegaardot, Hamvas Bélát, Heideggert – Fregéről, Russellről, a BécsiKörről, Ayerről meg soha nem is hallottak…