Tim Keller – George Marsdentől kölcsönözve a kategóriákat – háromféle kálvinistát különböztetett meg egymástól: pietistát, konfesszionalistát és kulturalistát. Hasznos ez a megkülönböztetés, mert általa megérthetünk attitűdöket, amelyek keresztényekként a kultúrához való viszonyunkat is meghatározzák. Nem könnyű hermetikusan elválasztani őket egymástól, de markáns jellegzetességeik akkor is felismerhetők, ha egy-egy felekezetben (vagy egy-egy teológusban) keverednek egymással. Ott van rögtön Tim Keller, akiről az az általános vélemény, hogy egyszerre volt kulturalista és pietista, bár más kulturalisták megjegyzik vele kapcsolatban, hogy a kulturalizmusa egészen eltért mondjuk Abraham Kuyper, Francis Schaeffer vagy a kortárs Doug Wilson kulturalizmusától, és a pietizmusára sem biztos, hogy ráismerne Spener vagy Cotton Mather. Nézzük meg, miről is van szó a három attitűd esetében!

Keller impulzusoknak nevezte ezeket a jellegzetességeket (Marsden eredetileg inkább hangsúlyokról beszélt), ami eleve lehetetlenné teszi, hogy szilárd, merev kategóriákként kezeljük őket. Azonban mégis valódi különbségekre mutatnak rá. Keller (és Marsden) nyilván elsősorban az amerikai, kisebb részben az európai térképen helyezi el ezeket az irányzatokat, de azt gondolom, máshol is beazonosíthatók a főbb vonásaik, és nem is csak a református kegyességen belül. A pietizmus elsősorban az egyéni hitéletre helyezi a hangsúlyt. Éles különbséget tesz névleges és valódi hívők között. Az újjászületés, személyes megtérés fontosságát helyezi a középpontba, és mind a külső, mind a belső evangélizációban a Krisztussal való kapcsolat meglétét kéri számon és sürgeti. A pietizmus olyan megújulásban hisz, amely a szívben zajlik, és a szívben történt változást jeleníti meg az egyház életében és missziójában is.

A konfesszionalizmus az egyház hitvallását tartja elsődlegesnek, minden más annak a függvénye. A konfesszionalisták szerint egyáltalán nem beszélhetünk valódi egyházról, ha a hitvallása a legfontosabb pontokon nem egyezik az apostolok tanításával; az egyház egészsége pedig a többi hitvallási ponton is múlik. A református kegyesség hitvallásos kegyesség, elválaszthatatlan a dogmatikától. Míg a pietisták a „halott ortodoxiától” félnek, a konfesszionalisták a hamis hittől. Konfesszionalisták épp amiatt bírálják gyakran a pietistákat, mert a pietisták nem fektetnek elég hangsúlyt az objektív hittartalomra, a helyes hitre, ezért a belső átélések bizonytalanná, sőt, adott esetben teljesen alaptalanná tehetik a kegyességet. A valódi hit Isten tiszta igéjén nyugszik, amit meg is vall. Ha nincs hitvallás, talán hit sincs. Arról nem is beszélve, hogy konfesszionalisták szerint a belső átélésre fektetett hangsúly megkerüli és végül könnyen alá is ássa az egyház belső rendjét.

A kulturalisták leginkább szintén a pietistákkal állnak szemben (noha ez a szembenállás egyáltalán nem abszolút vagy feloldhatatlan, ahogy épp Keller példája mutatja). A kulturalisták abból indulnak ki, hogy mind a teremtésbeli kulturális küldetés a világ meghódítására, mind a missziói parancs a népek tanítvánnyá tételére azt feltételezi, hogy nem csupán az egyház falai között, pláne nem csak a szívben, hanem a világban is hatnunk kell. Ez a só és a világosság feladata. Istené a föld és annak teljessége, az Úr Krisztusé a valóság minden négyzetcentimétere, ahogy Kuyper híres mondása szól (Kuyper egyértelmű hatása miatt időnként kuyperiánusoknak is nevezik a kulturalistákat). A kulturalisták úgy gondolják, hogy Krisztus tanítványainak dolguk van a világban. Ha cipészek, cipészként, ha informatikusok, informatikusként, ha jogászok, jogászokként, ha intézményvezetők, iskolaigazgatók, akkor úgy, ha művészek, művészekként, ha tudósok, tudósokként, ha politikusok, politikusokként. A keresztény misszió a kultúrára és a társadalmi intézményrendszerekre is szükségszerűen hat.

Persze ahogy sokféle konfesszió és belső átélés létezik, úgy a kultúra formálásában sem beszélhetünk egységes irányzatról. Vannak református kulturalisták, akik elsősorban a teremtésből indulnak ki, azt tekintik az Isten által alkotott rend és a megújulás fő mércéjének. A bibliai üdvtörténetben mindenekelőtt a bűn által megrontott teremtés helyreállítását látják. Ahogy Isten Krisztusban meggyógyítja, megújítja képmását, az embert, úgy újítja meg a teremtett világot is és szorítja vissza az azt romboló gonoszságot. A tanítvány igyekszik megerősíteni a teremtés rendjét és Istentől rendelt struktúráit, és szembefordul azokkal, akik azt tudatosan pusztítják. Más kulturalisták inkább az Isten országára fektetik a hangsúlyt, és abból vezetik le a szociális reformokat, amelyek szétrepesztik a régi kereteket és átformálják a világot. Az evangélium örömhír a szegényeknek, gyógyulás a megtört szívűeknek, szabadulás a gonosz hatalmában lévőknek, befogadás a marginalizáltaknak, védelem a kicsinyeknek. Ez a kettő egyáltalán nincs ellentmondásban egymással, inkább csak a hangsúlyok eltérőek.

Amikor a kulturális transzformáció kérdéséről gondolkodunk, tartsuk észben, hogy a válaszainkat befolyásolja, melyik irányzathoz állunk közel. Ha kulturalista egyházi közegben szocializálódtunk, természetesnek fogjuk tartani, hogy a hitünk hasson a kultúrára, részt vegyünk annak alakításában, felelősséget vállaljunk akár intézményes szinten is, beleértve (neadjisten) a közéleti, politikai szerepvállalást. Ha pietista közegben nevelkedtünk, ezeket zsigeri idegenkedéssel fogjuk szemlélni, mint aminek nemhogy nincs köze a Krisztussal való kapcsolathoz, de egyenesen veszélyt jelent arra nézve. Legjobb esetben is felesleges elterelés az igazán fontos dolgoktól: az imádkozástól, a közösség megélésétől és az evangelizációtól. Konfesszionalistákként nem feltétlenül van gondunk a kulturális transzformációval, de a figyelmünk inkább a világtól való különbségre fog irányulni; a világban való elvegyülés könnyen a hitvallás elmaszatolásának tűnhet. A klasszikus hitvallásokban azonban van helye az egyházi renden kívüli rendeknek (leginkább a családnak és az államnak), és az azokban való Isten szerinti eligazodásnak, ezért könnyen összebékíthetők valamiféle kulturalizmussal. Csak a konfesszionalisták számára mindig elengedhetetlen teológiai tétel, hogy a világ megújításának köztes lépése a hitvalló egyház.

Ahogy az elején említettem, ezek az impulzusok nem csupán a református szemléletben feszülnek egymásnak. Érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy ránk mi volt leginkább hatással: ebből megérthetjük saját ösztönös impulzusainkat, és azt is, hogy más hívők miért gondolkodnak tőlünk eltérően. Számomra mind a három irányzat fontos, egyiket sem tudnám elengedni. Először voltam pietista, utána konfesszionalista és kulturalista, majd ezek keveréke. Egyiket sem hagytam hátra, de időbe telt, míg a három eggyé ért bennem. Időnként ma is tapasztalom a három vitáját és hullámzását magamban. Van, hogy a pietizmus kerül fölülre, betemetve a másik kettőt, máskor a hitvalló vagy a hatni akaró,  de hosszútávon ezek inkább kiegészítik bennem egymást. Spener szépen megfér Berkhof és Schaeffer mellett. Célom, hogy Krisztus Úr legyen a szívemben, Úr legyen a hitvallásomban, és Úrnak valljam meg őt a világban is.