A funtineli boszorkány egy vitatott szerző vitathatatlanul sikeres regénye. Gyönyörű és lebilincselő történet, melynek utolsó előtti bekezdése a Prédikátor könyvének hangulatát idézi: „Mindezek az idők elteltek már régen. Ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e valaha boszorkány a Funtinelen vagy nem, s hogy ennek vagy annak a korhadó fakeresztnek itt vagy amott mi a története.” Wass Albert maga is tisztességadásnak, ácsolt fakeresztnek tekintette a regényt, mely „múló emléke hajdani időknek”. De aki olvasta már a háromkötetes elbeszélést, és beleélte magát az egyszerű havasi emberek mágikus világában élő Nuca történetébe, az hozzám hasonlóan nem tud könnyen búcsúzni tőle. Hát még elfelejteni őt!
A regény fájdalmasan festi elénk azt a folyamatot, ahogy a hegyekben magára hagyott tiszta és nemes szívű kislányból eldugott barlangokban villogó zöld szemekkel ücsörgő és a férfiakra menthetetlenül halált hozó boszorkány lesz. Mivel sorsa elől menekülni nem tud, keserű lemondással azonosul vele. És mi is ővele. Fájdalma és tragédiája egy időre az olvasó fájdalma és tragédiája lesz. Még ha tudja is, hogy A funtineli boszorkány természetesen mese. Megrendítő, varázslatos, elgondolkodtató – mese. De egy időre igenis érdekli, mindennél jobban érdekli, hogy ennek vagy annak a fakeresztnek mi volt a története. Nátu Sándrué, Farkas-Dumitrué, Birtalané vagy Tóderiké.
És az is érdekli, hogy mi lett Nuca történetének a folytatása. És mi lett vele azután…? Hívő olvasóként nem tudom elfojtani magamban ezt a kérdést sem. Önkéntelenül is Isten és az örökkévalóság tudatában közelítek Nuca búskomor-gyönyörű történetéhez, így a földi sorsa mellett az ő örökkévaló sorsa is nyomasztó gondolatokkal tölt el. Tegyük fel, hogy élt valaha boszorkány a Funtinelen. Talán nem Nucának hívták. Talán nem is volt boszorkány. És nem is a Funtinelen élt. De a sorsa tragikus volt, a szíve nemes, és csak a világ kegyetlensége tette keserűvé és végtelenül magányossá. Tegyük fel, hogy Nuca alakja valahol, valamikor testet öltött. Mi lesz vele az ítélet napján? Hogyan ítél felette Isten? Milyen mércét használ vajon? Az író mércéjét? Vagy saját törvényét, mely minden szájat elnémít? És vajon lesz Benne megértés? Vajon nyomorúságos élete után a valódi Nuca még nyomorúságosabb kárhozatban részesül? Az emberek igazságtalanságai után maga Isten teszi őt örökké magányos pokolfajzattá? És akkor az együttérzésem honnan van? Az is a pokolból? Az is szemben áll Istennel? Vajon érzi Isten azt a mély bánatot, amit „Nuca” miatt én érzek? Vajon életszerű és jogos az ő ítélete? És mindig az?
A gyötrő gondolataimra azt hiszem, tudom már a választ, de legalábbis azt a helyet, ahol a kérdéseim elpihenhetnek. Olyan egyszerű, hogy akár Nuca is kimondhatná, ha képes lenne kilépni saját történetéből. Olyan egyszerű, mint mikor Dumitru eltemeti a piros rongyot, családi tragédiájának jelképét, és vele egész értelmetlen küzdelmét a farkasokkal. A válasz egyszerű, mégsem gondolunk rá, mikor egyik oldalra Istent, a másikra a könyvet tesszük. Pedig a kételyeink csak akkor oszlanak el, ha rájövünk: Isten is olvasta A funtineli boszorkányt! Ő is olvasta. A mindenütt jelenvaló ott volt a könyv írásánál, ott volt, amikor az íráshoz szükséges élményanyag összegyűlt, ott volt az író szívére tapadva (hogy mikor helyeselve, mikor helytelenítve a szándékot és a papírra vetett gondolatot, az most mellékes). Ismeri a regény minden betűjét – és a lelkét is. Most nem az a lényeg, hogy szereti-e a regényt, hanem az, hogy ismeri. És Isten jó. Jobb nálunk is. Egyetlen jó és nemes dolgot sem szerethetünk nála jobban, egyetlen gonosz dolgot sem gyűlölhetünk nála szenvedélyesebben. Ezért az ítélete is jobb, mint amit mi Tőle elvárnánk. Nem feltétlenül kedvezőbb, de jobb.
De Isten még többet is tud. Tudja mindazt, amit az író nem mondott el a történetből. Tudja, hogy mikor van szó az emberi természetnek szóló önigazolásokról, felismeri a mesében lévő mesét, ami – félreértés ne essék – nem a mágia, hiszen az a mese valósága, hanem a valótlanság, a költött nemesség, mely a valódi nemességtől abban különbözik, hogy nem szorul megváltásra. És különbséget tesz a megfestett tragédia és a valódi tragédia között is, az elkerülhetetlen végzet tragédiája és az Isten nélküliség tragédiája között. És tudja, hogy melyik az emberek igazi tragédiája és melyik nem az. Az érzések nincsenek mindig összhangban a valósággal. Ha meghalljuk valamelyik szerettünk halálhírét, a könnyeink patakokban folyhatnak akkor is, ha végül kiderül, a halálhír tévedésen alapult. Szerettünk megmenekülésének pedig akkor is örvendhetünk, ha nemsokára meghalljuk a hírt: mégsem a baleset túlélői között volt. Nuca sorsa felett sírhatunk akkor is, ha végül kiderül: ilyen sorsa soha, senkinek nem volt, és nem is lehetett. Nem arra gondolok, hogy boszorkányok márpedig nincsenek, hanem arra, hogy a romantika hajlamos elfeledkezni az eredendő bűnről, és összetéveszteni a természetest a szenttel.
Isten minden történetek Istene. Hiszem, hogy az utolsó napon, amikor a könyvek mind megnyílnak, hogy az emberek azokból megítéltessenek, azok a könyvek a valót is és az igazat is elmondják majd minden emberről és minden történetről. Ott nem lesz tévedés. Ott nem leszünk jobbak Istennél. Ott minden méltó helyére kerül. Az Emlékezés mindent előhoz, még a holtakat is a sírból. A Prédikátor kétségbeesésében először ezt írja: „Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,11) Tehát a funtineli boszorkányra sem, mert „ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e” – teszi hozzá Wass Albert. De ez mégsem igaz. Ez csak „a nap alatt” igaz, abban a világban, ahol nem támadnak fel a halottak ítéletre. De Isten világában, ahol „Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az” (Préd 12,14), Isten világában semmi sem múlik el véglegesen. Minden ott van a könyvekben, a titkok is, az ismeretlen fejezetek is, azok a tettek és indítékok is, melyeket az írók mentegetnek vagy elhallgatnak. Igen, még azok is. És ez nyugtalanító – de megnyugtató is egyben.
http://www.magnificat.ro/portal/index.php?option=com_content&view=article&id=559:egy-sanya&catid=41:rkos&Itemid=163
Ez a lány is Nuca sorsahoz hasonlóan kezdte. És ez sajnos nem mese… Dejó hogy alányúlt az Irgalom, és nem kell boszorkánnyá válnia!
Az Egy édesanya
2007. január 08. hétfő-i bejegyzésre gondoltam elébb.
nekem az első Wass Albert olvasmányom volt,s bár még sok mindent olvastam tőle,a többit a 25 oldal után már untam,vagy zavart az együgyüságe.Egyikdédanyám született azon a vidéken,mint virággyerek,azaz az édesanyja(üköm) a marosvécsi kastélyban volt belső cseléd,s egy a l9.század tekergő lovagja,egy lengyel katona szerelméből.Ahogy megy az út az Istenszéke felé egyszercsak az útjelző:Fantinela 3 km.Az első magánhangzó a román kiejtés legjellegzetesebb mélyhangja,önmagában egy fáradt nyögésnek hangzik és ezt ^-vel felette jelzik irásban.Enyhén magyarositva a románt jő ez a funtineli szó.Igazi regény számomra is,bár a cselekedeteket hosszan helyettesitik az estimesés-élettörténetek.Az okkult tudományra messzemenően erős a dogmatikus itélet,azonban a XX.század egyik leghitelesebb mártir-prédikátora Richard Wulbrand nem fél a saját prédikációs kötetét Notradamus próféciájához hasonlitani,-ugy hogy egy hozzám hasonló apró olvasgató nehezen mer állást foglalni ebben a kérdésben:meri-é üdvöziteni Jézus Nucát(Dióka).Ha igen,nem ülteti B.Sz.-sek közé,de amugy van Neki sok helye.Egy teljes nagymosás után lesz végre Nucának egy olyan Szerelmese,akit a 2o évszázad elején,harmincvalahányban érte el az érte-való itélet.
Én is komolyan beleszerettem a Funtineli boszorkányba. És , hogy hangsúly is adjak ennek, kiválasztottam egy Petőfi verset is.
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy, én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy,
Csak hogy lényink egyesüljenek.
Ha leányka te vagy a mennyország,
Akkor én csillaggá változom.
Ha leányka te vagy a pokol,
Hogy egyesüljünk, én elkárhozom.
… No meg aztán (a magam módján) még egy regényt is írtam Nuca lényének az emlékére. – Ha valakit érdekel, elküldhetem e-mailben. (mcsaba58@yahoo.com)
A funtineli boszorkány lelkileg teljesen a padlóra tett. Ezért aztán az emlékére írtan egy regényt. „Amikor a fák meghalnak”
A Wikikönyvekben megtalálható.
Kiskorú hölgybetegünk súlyos téveszméken alapuló hallucinációval került osztályunkra. A családtagok elképesztő maradiságuk, vagy rejtett terheltségük miatt ellenezték a kórházi kezelést. A hölgybeteg tágabb környezete azonban úgy ítélte meg állapotát, hogy feltétlenül kezelésre szorul. Annak tudatában is ez volt a véleményük, hogy a páciens gondjainak nem minden aspektusa egészségügyi eredetű: esete együttesen igényel orvosi, erkölcsi, mentálhigiénés és jogi beavatkozást.
Visszatérve a kórtörténethez: a hölgybeteg szellemvilági kapcsolatokról számolt be. Ennek során egy nem evilági lény megjelenéséről hallucinált, aki, bár megnyugtató volt számára, mégis parancsolt neki – egy még magasabb rangú szellem utasításai szerint.
Az orvosi titoktartás határain belül erről több részletet nem árulhatunk el. El kell viszont mondanunk, hogy most is igazolódott az a régi elmeorvosi tapasztalat, mely szerint minden őrületben van rendszer, s minden elsőre érthetetlen megnyilvánulás mögött igen jól megfogható, és a szabályos gondolkodás számára értelmezhető valóságos, és ésszerű tény-mag fedezhető fel. Így történt ez a betegünk esetében is, de csak a véletlenen múlt, hogy erre a valóság-magra rátaláltunk.
A pszichoterápia során is fel kellett volna tűnnie számunkra, hogy mennyire következetesen a nemiség körül forog a beteg téveszméinek a tartalma, mind hallucinációinak következetesen elmesélt leírása. A páciens valóságként élte meg azt, amit senki más nem hallott, és nem látott, miközben tényleg valóságos magja volt az eseménynek, és annak a hölgybeteg agyában való tükröződésének. A pszichoterápia mellett az általunk is csak igen ritkán engedélyezett elektrosokk elkerülése érdekében a alkalmazott gyógyszeres kezelés során kivizsgáltuk a beteget. Téveszméinek és érzékcsalódásának ismeretében nem volt meglepő, akkor azonban mégis megdöbbentett minket a nőgyógyásznak az a bejelentése, mely szerint hölgybetegünk terhes, mégpedig elég furcsa testi körülmények között.
A páciens ez irányú utólagos pszichológiai vizsgálata sem derített fényt a kórelőzményre, de szinte valamennyi szakember véleményével alátámasztva az azonban biztosra vehető, hogy egy nemi aktus során valami súlyos trauma érhette hölgybetegünket. Csak ezzel magyarázható ugyanis, hogy miért nyomta el még a legalaposabb pszichoterápiás megközelítés elől is tudatalattija legmélyére azokat az eseményeket, amelyek során teherbe esett. Nyomozómunkánk nem vezetett eredményre, de ez is megerősítette a gyanúnkat az eset kriminális tartalmáról. A beteg családjának tagjai vagy nem tudtak semmit a hölgy terhéről, vagy ugyanazokat a téveszméket és érzékcsalódásokat hangoztatták, amit a páciens is. Vagy közös hatás alatt álltak leginkább a hölgy férjére értve mindezt , vagy talán maga a férj okozta a súlyos traumát a feleségének. Ezt azonban már nem a mi hatáskörünk kideríteni.
Mindenesetre hölgybetegünk olyan súlyos traumaként élte meg a terhességet eredményező nemi aktust, hogy a sokat tapasztalt testi reakciókkal is elősegítette annak pszichésen feldolgozható szimbólummá való átalakítását. Amibe bele kellene őrülni, azt sokszor bár beteges módon, de mégis a többi elmeműködés épségét megőrizendő a betegek tudattalanul egy szimbolikus tartalommal töltik meg, és így teszik elfogadhatóvá az elfogadhatatlant a maguk és a külvilág számára is. Ezt sokszor olyan reakciókkal támogatja meg az agy irányítását élvező test, amelyek látszólag ezeket a szimbólumokká vált téveszméket és hallucinációkat igazolják. Itt is ennek voltunk tanúi.
A pszichoterápiát kiegészítő gyógyszeres kezelést megelőzően, a nőgyógyászati vizsgálat során derült ki, hogy a hölgy szűzhártyája ép. Ennek azonban teljesen érthető magyarázata van. A szűzhártya elég rugalmas ahhoz, hogy akár az első, akár a további behatolásokat károsodás nélkül elviselje. A havi vérzés ürülését lehetővé tevő nyílás egy óvatos aktus során akár a hüvely méretéig is tágulhat. Bár ez nagyon ritka jelenség, nem megmagyarázhatatlan és nem példa nélkül való, ahogyan azt a hölgybetegünk naiv rokonsága mind a mai napig képzeli. Csodálatosnak tartották, hogy a gyermek hölgy csak nem rég töltötte be életének tizenharmadik évét, és egy nappal meghaladóan hatodik hónapját, nem menstruált még, és mégis teherbe tudott esni. Persze erre is van magyarázat. A menstruáció, a szűzhártya épségben maradása, a nemi aktus és a fogantatás azonos időre esett. Ezek a babonás emberek egyébként is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a menstruációnak, egy testi hártyának, a termékenységnek, mint amit ezek valójában megérdemelnek. De ezt hagyjuk, ez már néprajz.
A hölgybeteg pszichoterápiájának a sikerét alaposan, a gyógyszeres beavatkozást pedig alapjaiban kérdőjelezte meg a terhessége. A fogantatás krízist előidéző voltát senki nem vonhatja kétségbe, hiszen mi másért nyomta el ezt az élményt a páciens, miért választotta a valósággal való szembenézés helyett a téveszméket és a hallucinációt? A menekülés egy formája ez, a psziché védekezése, de mégiscsak menekülés a valóság elől. Pedig előbb-utóbb szembe kell majd néznie a rideg tényekkel, amelyeket gondoskodásunk nélkül egy nem kívánt terhesség eredménye is súlyosbított volna: egy gyerek, amely csak téveszmék alapján lett volna elfogadható, s csak hallucinációk igazolhatták volna a létezését.
Az orvosi megbeszélés eredményeként a többi consiliarius szakemberrel együtt úgy döntöttünk – bevonva a hatóságok jogászait is -, hogy betegünket nem kényszerítve, de mégis az elmeállapotának megfelelő ráhatást alkalmazva a terhessége megszakítását fogjuk javasolni számára. Ez egyrészt szükséges volt az ő gyógyulása érdekében, másrészt mindannyian el szerettük volna kerülni, hogy jelen elmeállapotából felépülve nekünk tegyen szemrehányást amiatt, hogy nem kívánt terhességét, éppen válságos helyzete lényegét, nem kezeltük. A kórelőzmények ismeretében ez végső soron a nem kívánt magzat érdekét is szolgálta, hiszen a gyerek puszta léte az anyát esetleges újabb, vagy visszatérő őrületében, éppen kilátástalan helyzetére döbbentette volna rá. Nem kizárt, hogy megszülése után vagy eldobta volna magától, és másnak kellett volna felnevelnie, vagy akár meg is ölhette volna ezt a nem kívánt gyereket. Így tehát éppen mi hajszoltuk volna bele abba a kriminalitásba, amiben a kezelés megkezdésekor mint áldozat szenvedett. Nem akartuk, nem akarhattuk, hogy gyilkossá váljon az, aki a döntésünk meghozatalakor még csak beteg-áldozat volt. S ki tudta volna nálánál jobban felmérni súlyos válsághelyzetét, mint aki az általa elfogadhatatlan tények elől elmebetegségbe menekítette gondolkodását. Hiányzó vagy korlátozott belátási képessége miatt a mi felelősségünk volt a helyes döntésében támogatni.
A terhességre egyébként veszélytelen, csak nyugtatók hatása alatt állt a hölgybeteg akkor, amikor a korház jogászának és szociális nővérének hosszú, nehéz és sokszor nem örömteli rábeszélése eredményeként beleegyezett az altatásba, és a legkíméletesebben elvégzendő terhesség-megszakításba.
Az orvosi titoktartás mellett csak annyit közölhetek, hogy páciensünk maga írta alá az abortuszkérelmet, arra senki nem kötelezte, senki nem kényszerítette, és figyelembe vettük eljárásunk során a belátási képességének aktuálisan csökkent voltát is.
Előttünk a már gyógyult és önmagát elfogadó autentikus nő kórlapja. Vezetéknevét elhallgatva, nevezzük őt kiskorú Sz. Máriának, jegyesét, élettársát, férjét talán megrontóját Á. Józsefnek. A kórtörténet leírásakor az érzékcsalódás az Angyali üdvözlet nevet kapta, míg a kezelőorvos, dr. Heródes Antipas publikációiban a téveszme a Vagyok, Aki Vagyok hivatkozás alatt található.
Nem értem, miért írja a vitatott szerző. Wass Albert nagyon jó regényeket írt. A funtinelli boszorkány ragadott meg leg inkább. Tudom hogy antiszemitának, és háborús bűnösnek, is be állītótta a Román kormány. De ez akár be tudható annak hogy regényeiben le írta, a románok kegyetlenkedéseit, túl kapásait. Ettől még Vass Albert minden kétséget kizáróan, jó író volt.
Épp az említett okokra gondoltam, és egyes irodalmi körök ezektől sem teljesen független esztétikai ítéletére. A funtineli boszorkányt viszont még azok is általában jó műnek tartják, akik Wass Albertet összességében nem tartják jó írónak.
Nem olvastam a funtineli boszorkányt. Amit olvastam Wasstól, az rossz volt. De nem az a kérdés, hogy Wass rossz, vagy jó író volt. Hanem az a helyzet, hogy Wass Albert fasiszta volt. A Hunnia Füzetekben a kilencvenes években megjelent „A háborús bűnös” c. novellája Magyarország második világháborús szerepének gusztustalan, sematikus apológiája – amely akkor is ostoba és torzító lenne, hogyha igaza volna (ahogy a szocreal regények akkor is hazugok és buták lennének, ha a kommunistáknak igazuk lett volna). Wass még 1945 tavaszán sem látta be, hogy a nácik elvesztették a háborút, még akkor is nyíltan úszított Hitler és Szálasi mellett. Ennek fényében az is mindegy, hogyha az, amivel a románok vádolták, nem volna igaz – bár magyar források is azt mondják, hogy igaz – valóban gyilkosságot követett el a magyar bevonuláskor Erdélyben. Wass kultusza arcul csapja a zsidókat, a baloldaliakat és egyáltalán minden, a demokratikus értékeknek elkötelezett embert. Maxim Gorkij tényleg nagy író volt – ezt nem vitatja senki. De azért a Gorkij fasort a rendszerváltás után nem hagyták meg GOrkij fasornak – teljes joggal.
Szoktam olyan szerzőket olvasni, méltatni vagy vitatni, akiknek sem a világnézetével nem értek egyet, sem az életútját nem tisztelem. Mondok pár példát. Moldova György kommunista és kádárista volt, nekem szinte elviselhetetlen ez a gondolat, de írt jó könyveket. Umberto Eco ateista és olasz baloldali volt, ennek ellenére szinte minden regényét elolvastam és méltattam. Chesterton katolikus volt és utálta a kálvinizmust – kedvenc íróm. Tolkien szintén katolikus volt, a szívem csücske, pedig a katolikus egyház időnként protestánsokat égetett. Sienkievicz is katolikus volt. Gabriel Garcia Marquez világnézetében pogány babonák keverednek és tele vannak a regényei fura szexszel, de olvastam és méltattam. Truman Capote homoszexuális volt, talán Thomas Mann is, ráadásul ateista is. Mégis olvastam őket és írtam róluk. Virginia Woolf Bloomsbury-körét páratlanul károsnak tartom a társadalmi erkölcs szempontjából, de gyönyörködni tudok abban, ahogy ír. Nádas Péter egyik regényére épp nemrég utaltam, pedig világnézetileg nem vagyunk egy platformon. Ugyanez a helyzet Wass Alberttel is. Írt kifejezetten jó regényeket, ilyen például a Farkasverem, amely rangos irodalmi díjat is nyert, és ilyen A funtineli boszorkány három kötete. Ez utóbbi regényt annak ellenére tartom remekműnek, hogy szinte az összes negatív szereplője magyar, az összes pozitív hőse román.
Kedves Szalai Miklós!
Én Önt a hozzászólásai alapján egy művelt, intelligens, nyitott embernek tartom. Ezért különösen meglepő számomra, hogy egy ilyen mondatot könnydén le tudott írni: „Hanem az a helyzet, hogy Wass Albert fasiszta volt.”
Nem szeretném, ha forrásokkal bombáznánk egymást, én azért küldenék egyet: https://szocsgeza.eu/hu/tolem/tanulmanyok-esszek/516-a-szazeves-wass-albert
Wassnak valóban vannak gyenge művei, magam sem tartom korszakos írónak, de A funtineli boszorkány egy nagyon megkapó, szerethető regény, ajánlom figyelmébe.
(Nyírő József, na ő tényleg feketeöves hungarista volt szerencsétlen, bár neki is vannak szép és jó írásai.)
Hát igen, én képtelen vagyok ilyen történetek olvasására, mert olyan „kiscsajok” között (is) mozgok, akik pontosan ennek a fajta „banyaság”-nak a vonzásában tetszelegnek, persze ez – hála a Jó Istennek, ma sokkal domesztikáltabb. Viszont ma már szervezettebben és még sokkal cinikusabban irányítják őket, mint a régi öntörvényű „boszikat” (az még a „hideg v. hév” világa volt nem a „laodicea” ld. Krisztus levele a laodiceai gyületkezetnek)
Itt jónak (mindenkinél jobbnak) is kell látszanod (meg nem is), miközben nyomod a csiribá-csiribú játékaidat, és ez már olyan fokú naiv butaságot feltételez, melyet tanulni kell. Ember magától még romlott állapotában sem lehet ennyire „hülye”, Isten bocsássa meg nekem, hogy ez így kijött belőlem.
Ezek jóravaló emberek, akik tényleg nem akarnak rosszat, ártani bárkinek, egyszerűen csak annyira elhisznek mindent is, amit eléjük tesznek valamire való ész és jó ízlés nélkül. Idejüket „boldogan” kitölti a „Báthory Erzsébet és Jekyll – Hyde musicalek” piti világa. És persze vonzódnak is ehhez a manipulációs technikák és egyéb őrültségek miatt etc. (Mindenkinek megvan a maga története, az enyém light volt, Istennek hála, hogy letehettem).
Majd az ember meglepődve néz – szoktunk néha beszélgetni hitről, értékekről, hogy miért is épp így és nem úgy – mikor azt hallja: a „kis banya jelölt” fél órára elvesztette a látását szó szerint, mindkét szemére (most 2023-ban) …. édes Istenem, vajon mi jöhet még? Tényleg csak az ÚrIsten, Jézus Krisztus és a Szent Lélek tudhatja, mi fog kisülni mindebből. Óriási türelem kell hozzá. És ezek az emberek nem a Miladyk a Három Testőrből, aki aztán tényleg keményen és tudatosan döntötte el, hogy velejéig szemét lesz mindenkivel.
Nem szeretném a témát elvinni másfelé, de eszembe jutott: Jézabel varázslását Isten nem nagyon vagy inkább nagyon nem szerette (1Kir.17-26.). Krisztus pedig ezt újra említi a Jelenésekben (Jel. 2.20-23) a Thirateia-beli gyületkezetnek, rendkívül szigorú bánásmóddal: „fiait pedig megölöm halállal”. A középkorban ez elég komoly probléma volt és részben érthető, hogy szerettek volna valamit kezdeni vele, Isten tudja, hogyan kellett volna….
Milyen érdekes, mennyire elterjedtek, és főleg most a Karácsony előtti időszakban a „varázslatosan szép” és „elvarázsol” és hasonló kifejezések, melyek a mesevilágot hivatottak idézni – tudom, hogy így értik. Mégis kicsit összeszorul a szívem, vajon Jézus tényleg hogyan is látja mindezt?
Vass Albert munkásságának megismerésére mindeddig nem volt időm és lehet, hogy nem is lesz. Fogalmam nincs, hogy fasiszta volt e vagy sem, azt sem tudom igazán, hogy ki volt ő. Mindazonáltal valóban együtt érezhetünk egy tragikus sorsú emberrel és megérthetjük döntéseinek motívumait, mégis szerencsésnek tartom azt az embert, aki a csapdákból „Igazság szerint” tud kijönni, ez pedig Jézus Krisztus nélkül nem lehetséges.
Nem hiszek abban, hogy vannak a romlásnak virágai….sztem nincsenek. És ez bizony hosszabb távon mindig ki is derül.
Abban az értelemben egyet értek Szalai Miklóssal, kell nekünk foglalkoznunk a dekadens típusú művészettel?
Ádám, hol van a letisztult, de vonzó (nem sematikus) keresztény művészet, amelyben nyilván az sem megkerülhető, hogy mi a jó és a rossz közötti különbség? Kell nekünk mindig másoktól merítenünk?
(Merthogy azt kérdezed vhol: számít az, hogy homo vagy épp mágus vagy „mittudomén” az, aki ad? Én úgy látom: számít, mindenki azt adja, amije van….Jézus is azt adta, amije Neki van.