A funtineli boszorkány egy vitatott szerző vitathatatlanul sikeres regénye. Gyönyörű és lebilincselő történet, melynek utolsó előtti bekezdése a Prédikátor könyvének hangulatát idézi: „Mindezek az idők elteltek már régen. Ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e valaha boszorkány a Funtinelen vagy nem, s hogy ennek vagy annak a korhadó fakeresztnek itt vagy amott mi a története.” Wass Albert maga is tisztességadásnak, ácsolt fakeresztnek tekintette a regényt, mely „múló emléke hajdani időknek”. De aki olvasta már a háromkötetes elbeszélést, és beleélte magát az egyszerű havasi emberek mágikus világában élő Nuca történetébe, az hozzám hasonlóan nem tud könnyen búcsúzni tőle. Hát még elfelejteni őt!

A regény fájdalmasan festi elénk azt a folyamatot, ahogy a hegyekben magára hagyott tiszta és nemes szívű kislányból eldugott barlangokban villogó zöld szemekkel ücsörgő és a férfiakra menthetetlenül halált hozó boszorkány lesz. Mivel sorsa elől menekülni nem tud, keserű lemondással azonosul vele. És mi is ővele. Fájdalma és tragédiája egy időre az olvasó fájdalma és tragédiája lesz. Még ha tudja is, hogy A funtineli boszorkány természetesen mese. Megrendítő, varázslatos, elgondolkodtató – mese. De egy időre igenis érdekli, mindennél jobban érdekli, hogy ennek vagy annak a fakeresztnek mi volt a története. Nátu Sándrué, Farkas-Dumitrué, Birtalané vagy Tóderiké.

És az is érdekli, hogy mi lett Nuca történetének a folytatása. És mi lett vele azután…? Hívő olvasóként nem tudom elfojtani magamban ezt a kérdést sem. Önkéntelenül is Isten és az örökkévalóság tudatában közelítek Nuca búskomor-gyönyörű történetéhez, így a földi sorsa mellett az ő örökkévaló sorsa is nyomasztó gondolatokkal tölt el. Tegyük fel, hogy élt valaha boszorkány a Funtinelen. Talán nem Nucának hívták. Talán nem is volt boszorkány. És nem is a Funtinelen élt. De a sorsa tragikus volt, a szíve nemes, és csak a világ kegyetlensége tette keserűvé és végtelenül magányossá. Tegyük fel, hogy Nuca alakja valahol, valamikor testet öltött. Mi lesz vele az ítélet napján? Hogyan ítél felette Isten? Milyen mércét használ vajon? Az író mércéjét? Vagy saját törvényét, mely minden szájat elnémít? És vajon lesz Benne megértés? Vajon nyomorúságos élete után a valódi Nuca még nyomorúságosabb kárhozatban részesül? Az emberek igazságtalanságai után maga Isten teszi őt örökké magányos pokolfajzattá? És akkor az együttérzésem honnan van? Az is a pokolból? Az is szemben áll Istennel? Vajon érzi Isten azt a mély bánatot, amit „Nuca” miatt én érzek? Vajon életszerű és jogos az ő ítélete? És mindig az?

A gyötrő gondolataimra azt hiszem, tudom már a választ, de legalábbis azt a helyet, ahol a kérdéseim elpihenhetnek. Olyan egyszerű, hogy akár Nuca is kimondhatná, ha képes lenne kilépni saját történetéből. Olyan egyszerű, mint mikor Dumitru eltemeti a piros rongyot, családi tragédiájának jelképét, és vele egész értelmetlen küzdelmét a farkasokkal. A válasz egyszerű, mégsem gondolunk rá, mikor egyik oldalra Istent, a másikra a könyvet tesszük. Pedig a kételyeink csak akkor oszlanak el, ha rájövünk: Isten is olvasta A funtineli boszorkányt! Ő is olvasta. A mindenütt jelenvaló ott volt a könyv írásánál, ott volt, amikor az íráshoz szükséges élményanyag összegyűlt, ott volt az író szívére tapadva (hogy mikor helyeselve, mikor helytelenítve a szándékot és a papírra vetett gondolatot, az most mellékes). Ismeri a regény minden betűjét – és a lelkét is. Most nem az a lényeg, hogy szereti-e a regényt, hanem az, hogy ismeri. És Isten jó. Jobb nálunk is. Egyetlen jó és nemes dolgot sem szerethetünk nála jobban, egyetlen gonosz dolgot sem gyűlölhetünk nála szenvedélyesebben. Ezért az ítélete is jobb, mint amit mi Tőle elvárnánk. Nem feltétlenül kedvezőbb, de jobb.

De Isten még többet is tud. Tudja mindazt, amit az író nem mondott el a történetből. Tudja, hogy mikor van szó az emberi természetnek szóló önigazolásokról, felismeri a mesében lévő mesét, ami – félreértés ne essék – nem a mágia, hiszen az a mese valósága, hanem a valótlanság, a költött nemesség, mely a valódi nemességtől abban különbözik, hogy nem szorul megváltásra. És különbséget tesz a megfestett tragédia és a valódi tragédia között is, az elkerülhetetlen végzet tragédiája és az Isten nélküliség tragédiája között. És tudja, hogy melyik az emberek igazi tragédiája és melyik nem az. Az érzések nincsenek mindig összhangban a valósággal. Ha meghalljuk valamelyik szerettünk halálhírét, a könnyeink patakokban folyhatnak akkor is, ha végül kiderül, a halálhír tévedésen alapult. Szerettünk megmenekülésének pedig akkor is örvendhetünk, ha nemsokára meghalljuk a hírt: mégsem a baleset túlélői között volt. Nuca sorsa felett sírhatunk akkor is, ha végül kiderül: ilyen sorsa soha, senkinek nem volt, és nem is lehetett. Nem arra gondolok, hogy boszorkányok márpedig nincsenek, hanem arra, hogy a romantika hajlamos elfeledkezni az eredendő bűnről, és összetéveszteni a természetest a szenttel.

Isten minden történetek Istene. Hiszem, hogy az utolsó napon, amikor a könyvek mind megnyílnak, hogy az emberek azokból megítéltessenek, azok a könyvek a valót is és az igazat is elmondják majd minden emberről és minden történetről. Ott nem lesz tévedés. Ott nem leszünk jobbak Istennél. Ott minden méltó helyére kerül. Az Emlékezés mindent előhoz, még a holtakat is a sírból. A Prédikátor kétségbeesésében először ezt írja: „Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.” (Préd 1,11) Tehát a funtineli boszorkányra sem, mert „ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e” – teszi hozzá Wass Albert. De ez mégsem igaz. Ez csak „a nap alatt” igaz, abban a világban, ahol nem támadnak fel a halottak ítéletre. De Isten világában, ahol „Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az” (Préd 12,14), Isten világában semmi sem múlik el véglegesen. Minden ott van a könyvekben, a titkok is, az ismeretlen fejezetek is, azok a tettek és indítékok is, melyeket az írók mentegetnek vagy elhallgatnak. Igen, még azok is. És ez nyugtalanító – de megnyugtató is egyben.

5 hozzászólás a “A funtineli boszorkány és az ítélet napja” bejegyzéshez

  • amalia says:

    http://www.magnificat.ro/portal/index.php?option=com_content&view=article&id=559:egy-sanya&catid=41:rkos&Itemid=163

    Ez a lány is Nuca sorsahoz hasonlóan kezdte. És ez sajnos nem mese… Dejó hogy alányúlt az Irgalom, és nem kell boszorkánnyá válnia!

  • amalia says:

    Az Egy édesanya
    2007. január 08. hétfő-i bejegyzésre gondoltam elébb.

  • andriska says:

    nekem az első Wass Albert olvasmányom volt,s bár még sok mindent olvastam tőle,a többit a 25 oldal után már untam,vagy zavart az együgyüságe.Egyikdédanyám született azon a vidéken,mint virággyerek,azaz az édesanyja(üköm) a marosvécsi kastélyban volt belső cseléd,s egy a l9.század tekergő lovagja,egy lengyel katona szerelméből.Ahogy megy az út az Istenszéke felé egyszercsak az útjelző:Fantinela 3 km.Az első magánhangzó a román kiejtés legjellegzetesebb mélyhangja,önmagában egy fáradt nyögésnek hangzik és ezt ^-vel felette jelzik irásban.Enyhén magyarositva a románt jő ez a funtineli szó.Igazi regény számomra is,bár a cselekedeteket hosszan helyettesitik az estimesés-élettörténetek.Az okkult tudományra messzemenően erős a dogmatikus itélet,azonban a XX.század egyik leghitelesebb mártir-prédikátora Richard Wulbrand nem fél a saját prédikációs kötetét Notradamus próféciájához hasonlitani,-ugy hogy egy hozzám hasonló apró olvasgató nehezen mer állást foglalni ebben a kérdésben:meri-é üdvöziteni Jézus Nucát(Dióka).Ha igen,nem ülteti B.Sz.-sek közé,de amugy van Neki sok helye.Egy teljes nagymosás után lesz végre Nucának egy olyan Szerelmese,akit a 2o évszázad elején,harmincvalahányban érte el az érte-való itélet.

  • Molnár Csaba says:

    Én is komolyan beleszerettem a Funtineli boszorkányba. És , hogy hangsúly is adjak ennek, kiválasztottam egy Petőfi verset is.

    Fa leszek, ha fának vagy virága.
    Ha harmat vagy, én virág leszek.
    Harmat leszek, ha te napsugár vagy,
    Csak hogy lényink egyesüljenek.

    Ha leányka te vagy a mennyország,
    Akkor én csillaggá változom.
    Ha leányka te vagy a pokol,
    Hogy egyesüljünk, én elkárhozom.

    … No meg aztán (a magam módján) még egy regényt is írtam Nuca lényének az emlékére. – Ha valakit érdekel, elküldhetem e-mailben. (mcsaba58@yahoo.com)

  • A funtineli boszorkány lelkileg teljesen a padlóra tett. Ezért aztán az emlékére írtan egy regényt. “Amikor a fák meghalnak”
    A Wikikönyvekben megtalálható.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum