Melyik a végső tekintély: a Szentírás, az Egyház vagy az egyén?

2011 okt. 31. | Divinity, Hermeneutika, Közösség, Rendszeres teológia, Spiritualitás | 36 hozzászólás

Nem vagyok egyháztörténész, de közel áll hozzám az a vélemény, hogy a reformáció elsősorban a tekintély kérdéséről szólt. J. I. Packer „Fundamentalism” and the Word of God c. rövid, de annál lényeglátóbb könyvében arról ír, hogy a keresztény teológiában három dolgot neveztek meg a tekintély lehetséges forrásaként: a Szentírást, az Egyházat és az egyént. Másképpen fogalmazva: tekintély lehet az önmagát értelmező Szentírás, az egyházi tanítóhivatal által értelmezett Szentírás, vagy a keresztény egyén – más forrásokból vett elvek által vezérelt – kritikus írásértelmezése. Vajon melyik ezek közül a végső tekintély? Packer szerint erre a kérdésre csak háromféle választ adhatunk, attól függően, hogy a három tekintély közül melyiknek vetjük alá a másik kettőt. A választól függően beszélhetünk evangéliumi, tradicionalista vagy szubjektivista nézetekről. Hitvalló protestánsok az első, katolikusok, anglo-katolikusok és ortodoxok a második, liberális protestánsok a harmadik nézetet képviselik.

Az evangéliumi nézet (melyet Packer az eredeti keresztény nézetnek tart, és amelyet a protestáns reformáció a középkori egyház tradicionalizmusával állított szembe) azt vallja, hogy a Biblia Isten írott igéjeként az emberi tekintélyek felett áll, legfőbb értelmezője pedig a könyv lapjain keresztül bennünket megszólító Szentlélek. A Szentírás elégséges és érthető: mindazt tartalmazza, amit az egyháznak léte és szolgálata érdekében tudnia kell, és önmagában hordozza saját értelmezése alapelveit. Az evangéliumi nézet nem utasítja el sem a hagyományt, sem az értelmet, hiszen mindkettő hozzájárulhat a Szentírás helyesebb magyarázatához (Packer szerint az egészséges evangéliumi felfogás nem ért egyet sem az anabaptista attitüddel, mely feleslegesnek tekinti az egyház értelmezési hagyományának ismeretét, sem a fundamentalista hozzáállással, mely gyanakvással tekint a bibliai szövegek értelmes vizsgálatára), de az értelmet is és a hagyományt is a Biblia bírálatának és korrekciójának veti alá. Az evangéliumi nézet szerint az egyház közösségi hagyománya is tévedhet, az egyéni értelem is tévedhet, a Szentírás azonban megbízható tekintély, hiszen nem emberek véleménye, hanem Isten szava.

A tradicionalista nézet szakít az evangéliumi felfogással, és az egyházi autoritás szükségességét hangsúlyozza. Nem kérdőjelezi meg a Biblia Istentől ihletett voltát, sem tekintélyét, de értelmezését az egyház tanítóhivatalának veti alá. A Biblia önmagában nem megbízható vezető, hanem csak az egyház tekintéllyel bíró értelmezésével együtt az. A tradicionalista értelmezések vitában állnak egymással azzal kapcsolatban, hogy pontosan mely egyházi hagyomány és mely egyházi hatóság értelmezése a végső tekintély, de abban egyetértenek, hogy a Biblia kizárólag ennek a magyarázatnak a fényében szolgál tekintélyként a hívők számára. Packer szerint a tradicionalista nézet római katolikus változata nem csak értelmezi, de ki is egészíti a Biblia tanítását, amire példa az apokrif iratok beemelése a kánonba, a Vulgata hiteles fordítássá nyilvánítása, illetve a pápai tévedhetetlenség tana és a Mária-kultusz kialakulása. Ebben a felfogásban a hívők nem azért hisznek valamit, mert meggyőződtek arról, hogy a Szentírás tanítja (bár meggyőződhettek róla), sem azért, mert az értelmük helyesli azt, amit olvastak (bár helyeselheti), hanem azért, mert az Egyház tanítását igaznak fogadják el.

A szubjektivista nézet sem a Szentírást, sem az Egyház értelmezését nem tekinti végső tekintélynek, ehelyett az egyén saját ítéletére támaszkodik, és azt tekinti utolsó szónak a Szentírással való találkozásban. A szubjektivizmus sokféle formát ölthet: néha miszticizmusként mutatkozik (mint a kvékereknél), máskor racionalizmus formájában jelentkezik (mint a deistáknál), de ötvözheti is a kettőt (mint a tizenkilencedik századi liberális teológiában, mely miszticizmusát Schleiermachertől, racionalizmusát pedig Ritchltől vette). A szubjektivizmus lényege az, hogy az egyén saját ítélete a Szentírás felett áll, a Biblia Istenről való bizonyságtételét az értelem, a lelkiismeret vagy az érzelmek szűrőjén engedi át. A Szentíráson kívül álló elvek, világnézeti alapvetések, tudományos ismeretek, vagy tapasztalatok és élmények döntik el, hogy a Biblia egyik vagy másik része elfogadható-e a hit számára.

Packer szerint ez a három nézet kölcsönösen kizárja egymást. Létezik ugyan olyan egyházi formáció, mely egyszerre tartja tekintélynek a Bibliát, az egyházi hagyományt és az értelmet, és nem rangsorolja a hármat, de ez a megoldás hosszútávon nem működik. Mi van akkor, kérdezi Packer, ha a három tekintély ütközik egymással? Ilyenkor az egyén dönt, viszont akkor valójában a szubjektivista álláspontról van szó. Választanunk kell tehát, hogy melyiket fogadjuk el végső tekintélynek: a Szentírást, az Egyházat vagy saját ítéletünket.

A reformátorok választottak: a Szentírást tették meg végső tekintélynek az egyén és az Egyház ítélete fölött is. A reformáció emléknapján talán ez a legfontosabb, amit leszögezhetünk. A reformáció követőit ez a választás a mai napig megkülönbözteti nem csak a katolicizmus és az ortodoxia különböző formáinak tradicionalizmusától, de a liberális és a misztikus teológia szubjektivizmusától is.

 

36 hozzászólás

  1. Nászta Katalin

    Én is azt tanultam: Istennek nincs szüksége magyarázóra, mert az Ige önmagát magyarázza. Ezért alapvetően az a fontos, mit ír az Írás. Ehhez rendeljük alá magunkat, lelkestől: értelmileg, érzelmileg és testileg is.
    Pld. amikor az ember felismeri Isten kegyelmét az Ó-szövetségben is, ami pedig – ugye- a törvény időszaka, és azt az alapelvet, amit Jézus Krisztus jelent ki: “Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” Márk,Lukács, Máté, János evangéliumából, de a Jeremiás 26 is erről szól, amikor Jeremiás nem félt az Úr üzenetét átadni, és ezért veszélyeztette az életét, de megmenekült mégis, Uriás viszont féltette a magáét, és el is veszítette.

  2. Nászta Katalin

    Számomra igen komoly bizonysága volt az Úrnak, az Igével kapcsolatban, hogy amit Ő kijelent, az mindenkor érvényes.

  3. bányász

    Az IGAZSÁG:

    1 Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Péld 8:22; 1Ján 1:1; 1Ján 1:2; 2 Ez kezdetben az Istennél vala. Jn 17:5; 3 Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. 1Móz 1:3; Zsolt 33:6; Ef 3:9; Kol 1:16; Zsid 1:2; 4 Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; Jn 5:26; 1Ján 5:11; Jn 8:12; Jn 9:5; Jn 12:46; 5 Ez a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Jn 3:19;

    tehát ha valaki a szentírást tekinti tekintélynek, TÉVED!!!!

  4. Nászta Katalin

    Az Ige és a “szentírás” számomra ugyanaz.

  5. bányász

    Bocsánat , nem téved, de tévedhet….,” Az Ige és a “szentírás” ugyanaz.” Tehát Jézus Krisztus megegyezik a szentírással?

  6. svgy

    Érdekes összegzés. Talán csak azért, mert magam katolikus vagyok, de mégsem “értem” igazán a különbséget az első és a harmadik nézet közt. Vagyis érteni vélem a különbséget elvben, de kevésbé a gyakorlatban.

    Az világos, hogy mit jelent a végső tekintély: ha netán összetűzésbe kerül az egyéni meggyőződésem és lelkiismeretem (vagy amit az egyházam tanít) azzal, amit a Bibliában olvasok, akkor az első nézet
    értelmében a Szentírás tanítását fogadom el igaznak, akár a magam (korábbi) meggyőződésével szemben is. Vagyis: nyitott vagyok arra, ha Isten az Ő igéjén keresztül próbál figyelmeztetni tévedéseimre, vagy pedig ragaszkodok a “magam igazához”? Van különbség a kettő közt, ez számomra is nyilvánvaló.

    Idézted ugyanakkor Packert, hogy abban az esetben, ha nincs egy “eleve adott sorrend”, akkor mégis az egyén dönt – adott esetben persze akár a Szentírás mellett. Vagyis legalább az első ilyen komoly döntésünknél, ha a megfogalmaztásod szerinti evangéliumi nézetet választjuk, akkor is az egyén dönt, vagy rosszul gondolom?

    Persze lehet azt mondani, hogy ezt a döntést csak egyszer kell meghozni és onnantól valóban az evangéliumi nézetet képviselheti valaki. Igen ám, de nekem éppen ezen a ponton jelent problémát a a két nézet szétválasztás a gyakorlatban: én azt látom, hogy ezt a döntést végülis újra és újra meg kell hozni. Vagyis mindig a szubjektumnak kell meghoznia a döntést Isten igéje mellett, vagy ellen. Ha viszont így áll a dolog, akkor valóban nem látom a lényegi különbséget a két nézet között, mert hol és hogyan válik el a kettő?

    Ugyanez a dilemmám akkor is, ha a különböző felekezetekhez tartozó hívek nézeteiben próbálok meg eligazodni. Magam is ismerek olyan babptista, református, vagy épp hetednapi adventista felekezetű gyakorló keresztényt, akik egyaránt a Szentírást tekintik a végső tekintélynek. Mégis, jónéhány lényeges kérdésben (pl. keresztség, predesztináció, istentisztelet napja) nincsenek egy véleményen, pedig – amennyire ezt külsőleg meg tudom ítélni – hitük és keresztény elkötelezettségük mély belső meggyőződésen alapul. Éppen ezért a Szentlélek sugalmazó, megvilágosító munkáját sem vitatnám el egyikük életéből sem.

    Eközben persze más és más háttérrel rendelkeznek, különböző lelkészek és könyvek interepretálják nekik ugyanazokat a szentírási szakaszokat – sokszor különbözően. Adventista ismerősöm meg van róla győződve, hogy ő a Szentírtás tekintélyének engedelmeskedik akkor, amikor az istentiszteletet szombatnap ünnepli. Baptista ismerősöm ugyanilyen meggyőződéssel vesz részt az istentiszteleten – vasárnap. Ha felteszem magamnak a kérdést: hogyan juthat ugyanazzal a meggyőződéssel egyikük erre, másikuk arra a következtetésre, akkor kétféle elvi választ adhatok magamnak:
    1. A Szentírás még ilyen fontos kérdésekben sem ad egyértelmű választ, ezért hát nem meglepő, ha valakik így, mások meg úgy értelmezik. (“zajos az adás”)
    2. A Biblia, mint Isten által ihletett írás egyértelmű, ellenben az azt olvasó vagy hallgató ember mégiscsak tévedhet az értelmezésben. (“a vételben van a hiba”)
    Magam természetesen a második választ tartom helyesnek, ha azonban így van, akkor megintcsak a szubjektum kerül előtérbe: végsősoron én döntöm el, hogy a Szentírás melyik értelmezése helyes a vitás kérdésekben, nem így van? Kérhetem a Szentlélek útmutatását a döntés meghozatalában és amennyi emberileg tőlem telik, azt meg is tehetem (pl. elolvasom az adventisták és a baptisták ige-magyarázatait), hogy világosabban lássak. De ha mindezeket megteszem, azzal is csak az egyéni mérlegelés felé billen el a mérleg nyelve, vagy rosszul gondolom?

    Számomra ezek miatt igazából a kérdés leegyszerűsödik: az egyén interpretációja a döntő a Szentírás tanításainak értelmezésekor, vagy az Egyházé (amelynek az egyén is része)? A Szentírás tévedhetetlen igazságát nem kérdőjelezem meg (“az adás tökéletes”) és azt gondolom: a Szentlélek munkálkodása segítheti közvetlenül az egyént, de a közösségeket és Krisztus egész Egyházát is. Magam ugyanakkor az értelmezésben gyakran segítségre szorulok (“zajos a vétel”).
    Ha mindezeket azzal egészítjük ki: A Szentírás önmagát magyarázza, azzal azt gondolom, még nem oldottuk fel ezt a problémát. Amikor ugyanis egyik igeszakasz értelmét más igeversek tanulmányozása révén próbáljuk meghatározni, akkor is vagy (csak) a saját kútfőnk szerint mérlegeljük az igeversek kapcsolatát (szerintem ez nagyon ritka), vagy pedig mások véleményét és észrevételeit (is) figyelembe véve jutunk felismerésekre.

  7. Szabados Ádám

    svgy, a kérdés szerintem az, hogy végső soron mi vagyunk-e Isten igéje felett, vagy Isten igéje van-e fölöttünk. Korrigálhatja-e a Biblia a közösségi értelmezésünket? Van-e végső mérce, és ha igen, akkor az melyik: a Biblia vagy a közösségi értelmezésünk? Ha az utóbbi, akkor a Biblia nem tud korrigálni bennünket. Ha az előbbi, akkor egyénekként is és közösségként is az a feladatunk, hogy minél inkább az Isten igéje által megszabott úton járjunk.

    A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy valóban lesznek viták, lesznek tévelygések, lesz engedetlenség és sok-sok szakadás, de a mérce a helyén lesz, melyhez mérni tudjuk önmagunkat is és egymást is. Ha viszont az egyik közösségi értelmezést megtesszük végső tekintélynek, azzal valóban elkerülhetünk sok vitát (bár azt hiszem, a vitáktól a r. katolikus egyház története sem mentes), de nagy valószínűséggel tévedéseket is konzerválunk, és mi magunk zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy Isten igéje korrigáljon (ha úgy tetszik: megreformáljon) bennünket.

  8. Szabados Ádám

    bányász, igazad van: abszolút értelemben Jézus Krisztus a végső tekintély (és az Atya meg a Lélek). De honnan ismerjük az igazi Jézust és a tanítását? Az apostolok tanúskodásából, nem? Jézus Krisztus a sarokkő, az egyház pedig az apostolok és a próféták alapjára épül (Ef 2,20). Jézus Krisztus a tekintélyét tehát a Szentíráson keresztül gyakorolja. A mi számunkra éppen Krisztus tekintélye miatt végső tekintély a Biblia (vö. Mt 5,17-19).

  9. Nászta Katalin

    Köszönöm, Ádám. Ezt én is pontosan így hiszem.

  10. svgy

    Ádám, az első kérdésedre én is azt a választ adom: Isten igéje felettünk áll. A második kérdésben is egyezik a véleményünk: a Biblia korrigálhatja a közösségi értelmezésünket.
    A harmadik kérdéssel viszont problémám van, mert egy rajtunk kívül álló (tőlünk függetlenül is létező) objektív valóságot, t.i. Isten írott igéjét kellene összehasonlítanom azzal a lenyomattal (vagyis a szubjektumtól egyáltalán nem független és szükségszerűen “homályos” képpel), ami bennem a Szentírás tanításából lecsapódik. Ha így tesszük fel a kérdést, ahogyan te is feltetted, akkor erre is nyilvánvalóan csak egy jó válasz adható: Isten igéje előbbre való, mint közösségünk értelmezése az igéről. De előbbre való a saját értelmezésünknél is, nem így van?

    Ha tehát ÉN választok a Biblia és az egyházam tanítása közt (és ki más választhatna helyettem?), akkor valójában mindig az írás egyik értelmezést (a sajátomat!) hasonlítom össze másokéval és döntök így vagy úgy. Nem tudom magát “az írást”, mint objektív valóságot összevetni az egyház tanításával, csak “azt” és csak annyit, amit Isten értetni engedett nekem egyikből is, másikból is.
    Szóval egy kérdésem azért nyitva marad: Hogyan különbözteted meg a Biblia tanítását a sajátodtól, amit te biblikus tanításnak vélsz? Az világos, hogy ha már meg tudod különböztetni a kettőt egymástól, akkor az előbbit fogadod el tekintélynek. De mindig meg tudod?

  11. Szabados Ádám

    Kedves svgy! Hadd kezdjem azzal, ami szerintem közös a protestáns (evangéliumi) és a katolikus (tradicionalista) hozzáállásban. Az evangéliumi és a tradicionalista nézet radikálisan különbözik a szubjektivista megközelítéstől, mert mindkettő elfogad tekintélyt maga fölött: az egyén a Biblia vagy az Egyház bírálata alá helyezi önmagát. Tehát mindkettőben van alázat!

    Az utóbbival (a tradicionalista nézettel) szerintem az a gond mégis, amire Luther annakidején rámutatott: mi van akkor, ha a lelkiismeretem megítélése szerint az Egyház (a zsinatok vagy a pápa) ellentmond a Biblia tanításának? Hihetek-e ilyenkor a lelkiismeretem ellenére? Luther azt válaszolta, hogy a lelkiismerete Isten igéjének a foglya, másként nem tehet. Ez az evangéliumi hozzáállás, ami a béreaiakat is jellemezte (vö. ApCsel 17,11).

    Jogos a kérdésed, hogy ilyen esetekben nem mégis az egyén értelmezése dönt-e, vagyis az evangéliumi nézetben nem a szubjektivista nézet köszön-e vissza. Szerintem nem. Egyrészt azért nem, mert a szubjektivista bírálja a Szentírást (l. bibliakritika), az evangéliumi viszont formálódni akar általa. Másrészt azért nem, mert a Biblia nem annyira félreérthető, mint amennyire sokan gondolják. Igen, (Szent) Péter azt mondja, hogy (Szent) Pál írásaiban vannak nehezen érthető dolgok, de ezeket a rossz lelkületű emberek magyarázzák félre, nem azok, akik őszinte vággyal közelednek a szöveghez, hogy megértsék azt (2Pt 3,15-16). Az evangélium alaptanítása a gyermekek számára is érthető (Mt 11,25-26), a keményebb eledelhez pedig szép lassan felnövünk, ha akarunk növekedni (Zsid 5,11-14; 2Tim 2,7).

    A Biblia végső tekintélyének kimondása nem jelenti azt, hogy az egyén teljesen egyedül maradna a bibliaértelmezésben. A Biblia közösségi értelmezése és az értelmezési hagyományok ismerete nagyon fontos korlátokat állít a szárnyaló képzelet elé, melyet az alázatos bibliaolvasó egyén figyelembe vesz. A Biblia a legfőbb tekintély, de senki ne olvassa úgy a Bibliát, mint ha ő lenne az első, aki a könyvet valaha a kezébe vette. Sok szektás értelmezésnek ez az oka. Vannak emellett olyan ésszerű szövegolvasási elvek is, melyek a Biblia értelmezésekor megkerülhetetlenek. (Egy levelet pl. ne költeményként olvassunk, egy költeményt ne tudományos leírásként, egy narratívát ne törvényként, stb.) Az egyén számíthat a Szentlélek megvilágosító munkájára is, és arra, hogy a Szentlélek ugyanazt a Krisztust fogja megmutatni neki a szövegben, mint a másik embernek.

    Hermeneutikai spirálként szokták leírni azt a folyamatot, melynek során a Biblia üzenetéhez egyénekként és közösségként is egyre közelebb jutunk. A spirál az exegézis aprólékos munkájától a bibliai teológián át jut el a dogmatika szintjére, majd a dogmatika segítségével finomodik az exegézis, mely viszont ismét formáló hatással van a bibliai teológiára, és azon keresztül a dogmatikára. Ebben a folyamatban az egyház közösségi értelmező hagyománya fontos szerepet játszik. A folyamat mégis csak akkor lesz hűséges Isten igéjéhez, ha kiindulásnak a Biblia szövegét tekinti, és mindent annak vet alá. A tradicionalista felfogás itt hibázik, és mivel a tekintély sorrendjének felcserélése miatt a Biblia eleve nem korrigálhatja a kialakult közösségi értelmezést, a hibára újabb hibákat halmoz, míg végül csak rendkívül kacifántos – és lássuk be: eléggé fantasztikus – érvekkel tudja bizonygatni, hogy az Egyház tanítása valójában a Biblia tanításával azonos. Egyetértek a reformátorokkal, hogy csak a Biblia legfőbb tekintélyének kimondása biztosítja, hogy a Biblia képes legyen korrigálni a közösség értelmezését és gyakorlatát (semper reformandum).

  12. Szabados Ádám

    Athanasziosz példája – akiről az előző bejegyzésemet írtam – jól illusztrálja a tradicionalista nézet problémáját. A negyedik században (a Niceai és a Konstantinápolyi zsinat közötti időben) számos zsinat ülésezett, és ezek némelyike bizony ariánus hitvallást fogadott el. Tradicionalistaként Athanasziosz nem tehetett volna mást, mint hogy elfogadja a közösségi értelmezést. Athanasziosz azonban evangéliumi ember volt, mert a a lelkiismerete a Biblia foglya volt, Isten igéjét fogadta el végső (apostoli) tekintélynek, ezért inkább a kora közösségi értelmezésének korrekciójáért harcolt. Ugyanúgy, ahogy Luther is, sőt, ahogy később a protestáns hagyományon belül is az evangéliumi mozgalmak.

  13. endi

    Mindenkinek el kell jutnia egyszer a felnőttségre. Ebben vannak segítségre Isten kiválasztott tanítói, pásztorai stb. De a gyerekségből felnőttségbe nem hirtelen hanem fokozatos átmenet van. A gyerek egyre többet tanul más emberektől is, nem csak a szüleitől. Egyre inkább képes lesz megkülönböztetni a jót a rossztól. Ugyanez kell lejátszódjon a hitbeli felnővéskor is.

    Eleinte jó, ha az ember szüleinek tekinti azokat, pl. akik által megtért, a gyülekezetet ahol megtért stb. De ahogy felnő, észre fogja venni, hogy mindent már nem tanulhat meg tőlük. Sőt, hogy voltak dolgok amiket rosszul tanítottak. Ez nem von le semmit abból, hogy ez a gyerek-szülő kapcsolat fontos és Istentől van. (Persze szélsőséges esetben az ember olyan közösségbe is kerülhet ahol nagyon elferdítik az Igét, de innen is kimentheti az Úr, és még ilyen helyeken is tanulhat fontos dolgokat.)

    A Biblia persze alap, és a próféták, apostolok, Jézus tanításai tökéletesek. De megérteni ezeket is egy út, amelyet gyerekként kezdünk meg és szükségünk van másokra is hogy megértsük őket.

    Egy biztos: eljutunk olyan pontra, ahol már Isten kell legyen a szülőnk, amikor már elmondhatjuk hogy “tudjuk kinek hittünk”. Ahol már nem várhatjuk el azt hogy valaki megeméssze nekünk előre az Igét, és fixre megmondja mindenről hogy hogy is van.

  14. bányász

    Nos, ismertem egy embert, aki „jobban” betöltötte Isten akaratát, pedig nem is tudott róla igazán, mi a biblia, nem is volt ezért életében „kiváló hittudós”” és van olyan felebarátom, aki kívülről ismeri az írásokat, akár több nyelven is, de mégis hiányosabb az ő Istenkövetése ( saját bevallása szerint), magam felől inkább pedig a türelmet kell kérnem mindenkitől.. . Athanasziosz pont egy igen viharos egyháztörténeti korban élt, amikor a viták élesen kavarogtak, a sokaság nem ismerhette az írásokat, csupán azt a részt, amit megkaptak vezetőiktől és élete vége után is sok-sok évszázad telt el, míg az emberek nagy többségéhez eljutott az írás teljessége. Azt gondolom, ez alatt az idő alatt is előfordult Krisztust ismerő lelkek sokasága. Ha az emberen kívül van a mérték, az talán nem a legjobb megoldás. Ha nem tudom a tekintélyt önmagamban hordozni, bajban vagyok. Nekem nem az kell, hogy egy -egy igeszakasz „ugorjon be” és figyelmeztessen, ez nem az a jó viszony Krisztussal. Ezzel nem mondom azt, nem jó, ha eszembe jut, de van jobb.

    „Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira”

    tehát megint csak nem az az írás az elsődleges, amit kézbe tudunk fogni. Inkább az fontos, amikor az ember lelkében felismeri, mi az Isten akarata. Na ez viszont kemény dió…. Az ember képes érzékelni ezt az ösztökét, mert benne van a hely, elő van készítve. Mindenki tudja, csak a kő, az kő.

  15. svgy

    Kedves Ádám!

    Luther kérdésére – “mi van akkor, ha a lelkiismeretem megítélése szerint az Egyház (a zsinatok vagy a pápa) ellentmond a Biblia tanításának?” – ma a r.kat. egyház ezt tanítja:

    “Az isteni törvény rendelkezéseit lelkiismeretében fogja fel és ismeri el az ember; köteles is lelkiismeretét minden tevékenységében hűen követni, hogy eljusson céljához, Istenhez. De nem is szabad őt akadályozni abban, hogy lelkiismerete szerint cselekedjék, különösen vallási téren nem.”

    De a II. vatikáni zsinat fentebbi tanítása a kat.egyházon belül sem tekinthető teljesen újkeletűnek, tekintve hogy a 19. században Henry Newman is ezt írta: „A lelkiismeret ugyan lelkünk törvénye, mégis túlhaladja lelkünket, nekünk parancsokat ad, jelzi a felelősséget és a kötelességet… A lelkiismeret Krisztus valamennyi helytartója közül az első.” illetve ő maga idézi az 1215-ös IV. lateráni zsinatot is:
    „Ami a lelkiismeret ellen történik, az kárhozatra vezet.”

    “Hihetek-e ilyenkor a lelkiismeretem ellenére?” – teszed fel a kérdést. Én pár évvel ezelőtt egy konkrét egyházi ügyben (amit itt most nem szeretnék nyilvánosan megírni, de volt a dolognak protestáns vonatkozása is, tekintve hogy a feleségem református) nagyon hasonló kérdést tettem fel egy általam jól ismert és tisztelt katolikus papnak. Gyakorlatilag ugyanazt a választ kaptam tőle is, mint amit Newmantól is idéztem: van olyan helyzet, amikor az ember egyedül marad Istennel, aki a lelkiismeretünkön keresztül szól hozzánk, így nem tehetek mást: azt kövessem.

    Persze tisztában vagyok vele magam is, hogy éppen Luther idejében más elveket vallottak az akkori uralkodók és pápák, de amennyire tudom, az egyén lelkiismereti szabadsága protestáns területeken sem mindig érvényesülhetett háborítatlanul.

    Amit írsz, hogy a Biblia a legtöbb igazán lényeges kérdésben nehezen érthető félre, azzal magam is egyetértek. Én is azt tapasztalom, hogy a félremagyarázások rendszerint abból adódnak, ha valaki szánt szándékkal a maga igazát akarja “beleláttatni” az írásba, ahelyett, hogy nyitott lenne a rajta kívül álló, tőle függetlenül is létező Igazságra.

  16. Nászta Katalin

    A Biblia a legfőbb tekintély, de senki ne olvassa úgy a Bibliát, mint ha ő lenne az első, aki a könyvet valaha a kezébe vette. Sok szektás értelmezésnek ez az oka. Vannak emellett olyan ésszerű szövegolvasási elvek is, melyek a Biblia értelmezésekor megkerülhetetlenek. (Egy levelet pl. ne költeményként olvassunk, egy költeményt ne tudományos leírásként, egy narratívát ne törvényként, stb.)

    Ez nagyon tetszik.

    És endivel is egyetértek most.

  17. alex:)

    Kedves Ádám.
    Szeretek sok helyre járni,fizikálisan is és lélekben,szellemileg is,mert mindenen tanít az Úr! Tehát sok írást elolvasok,ettől,attól,a két szélsőség szokott visszaköszönni,amelyik nagyon jó volt és amelyik nem.
    Már kiszúrom a szektáns helyeket,de ők is egyre ravaszabbak,és betesznek Paul Washertől,sőt még Cseri Kálmántól is igehirdetéseket.És az Úr megmutatja,az Ő szent lelke által,nézd csak ott csücsül az ördög! Sőt megfogadtam Sütő Róberttől,hogy meg szabad nézni,világi filmeket is.Nem kell magunkat elbarikádoznunk,ahogy az Úr Jézus imáiban is ezt kérte a mindenható Édes Atyjától:Jn 17,15-19
    “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal.”
    Mindig figyelem az embereket,és az indítékaikat,kiskorom óta érdekelt az emberek gondolkozása,lélektana,most ezt kamatoztatom Isten által.
    Bocs megint eltértem a témától 🙂 Megfigyeltem,hogy akik nem teljesen adják át az uralmat az élet Urának az Úr Jézusnak,de nagyon vallásosak,és jó bibliaismerettel is rendelkeznek,sőt,olykor sok tiszta dolgot is leírnak,és mégis elcsúsznak,azzal,hogy Isten szavát egy tökéletlen élő,vagy elhunyt ember szavával akarják úgymond megspékelni,felülírni,stb. Számomra itt dőlt dugába az egész szent vallása. Amikor az emberből akarják Istent levezetni,a tökéletlenből a Tökéletest. Nem tudom érted amit írok? Számomra Abszolút Isten Szentírása a mérvadó-Alfa és Ómega,és punktum.És ide írhatnám gyorsan az öt solust! De ezzel a református embereket nem akarom favorizálni,mert ők is tévednek,mint ahogy én is egy deformáció vagyok,de Isten szent kegyelme kinyújtotta az aranypálcáját Jesus Krisztusban,és megkönyörült rajtam,pedig halált érdemelnék,mert senkinél sem vagyok jobb,sőt csak rosszabb,hiszen én vagyok a farizeus,de az Úr által a bűnös vámszedő aki még a szemeit sem meri fel emelni,csak ezt suttogni-Óh én bűnös könyörülj rajtam bűnösön.
    Isten áldjon,maradok szeretettel.alex.

  18. bányász

    Tiszteletem!
    Kezdem érteni, hogy az itt zajló vita nem az abszolút tekintélyről szól, csupán egyet kellene kiválasztani a felsorolásból, de hiszen a Szentírás, az Egyház és az egyén nem kerülhet mérlegre egymással szemben, ha csak az nem a cél, hogy legyen már valaki, aki rendet tesz, mert nagy a zavar. Ennek betetőzése, ha nem fundamentalista keresztényként állok a világban, csupán keresem az utat és e keresés kapcsán kell megtalálni a tekintélyt az őserdőnyi vegetáció lehetőségei közt. Ámde a tekintély amúgy számomra valami mást jelent, amott le is írtam /- Apostoli gondolatok a vezetők…/. Amennyiben vallásos emberek igényéről diskurálunk, elégséges lehet e három részből választani. Mert a vallásosság magában hordozza azt a törvénykezést, ami mindenképp behatárol és kereteket szab az egyén gondolatvilágának. Ez nem szükségtelen, mert sok esetben az egyéni döntés felelőssége meghaladhatja az egyén akaraterejét. Ezért nagy segítség a kezdeti időszakban, ha van mibe kapaszkodni. De ez a szövegrész igen körültekintően leírja, mi a jó választás:

    14 De az az ember, aki nem szellemi, nem tudja felfogni az Isten Szellemétől származó dolgokat. Számára mindez csak bolondság. Egyszerűen képtelen megérteni a szellemi dolgokat. De ez nem is csoda, hiszen a szellemi dolgokat csak a Szent Szellem által lehet megérteni.
    15 A szellemi ember viszont mindent meg tud vizsgálni és érteni, és képes mindent helyesen mérlegelni és értékelni. Őt magát azonban senki sem tudja igazán megérteni. Mert, ahogyan az Írás mondja: 16 „Ki ismeri és érti az Úr gondolatait? és ki adhat tanácsot neki?” Ézs 40:13 (Szeptuaginta) Bennünk azonban a Krisztus gondolatai és szándékai élnek, és az ő gondolkozásmódja szerint gondolkozunk.

    Tehát megint oda jutottam magamban, kár tekintélyt keresni azokban a dolgokban, amik nem tudják felvenni a versenyt az “EREDETI IGÉ”-vel, aki JÉZUS KRISZTUS. Az Ő tanítását hús vér, élő emberek adják át egymásnak, amire te Ádám kiváló példa vagy, Dicsőség Istennek. Amit nem tehetnél, ha csak az írások lennének a birtokodban (csodálatos változás ahhoz a nem kívánatos állapothoz képest az Eta Linneman ról szóló bizonyság), mert nem lenne benned ugyebár a Lélek. Mert a cél nem a szentírás ismerete és elfogadása, hanem a cél, eljutni arra az állapotra, amivel az ember megközelítheti egyre jobban Teremtő Atyját. Ezt pedig a szentírás „segítségével” nem lehet megtenni, sőt továbbmegyek, ha leszűkítjük az írást és csak a törvényre és a prófétákra hagyatkozunk, az sem lesz elegendő.

    Ádám, ezért írom azt, Jézus Krisztus “A” tekintély! Amiről a Mt5, 17-19 igencsak fontos, de a következő 20.vers gyakorlatilag azt jelenti, mindez kevés az „üdvözüléshez”, és a vége halál, ellenben a Lélek … (2Kor, 3,6).

    Áldás Békesség, bányász

  19. andriska

    falusi lelkészkedő egyénnek ismerem magam,de ennyire olvasott nem vgyok,hogy okosabbaktól idézzek,de azt látom,hogy az a fajta fundamentalizmus,amelyik nem elég óvatos ahhoz,hogy a Bibliát emelje imádat-tárgyá,az gyakorlatilag bálványt gyárt,de még elég jól müködőt is.Persze ennek is megvan a történrlmi kora:l92o-l96o tájékáig hatott az u.n.újreformátori teológia,vagy barthiánizmus a ref.teológiai szemléletben,ami csodálatosan evangéliumibb az ezt megelőző liberális korszaknál.Hanem e szerint minden igének megvan egy sajátos üzenete,amit héber vagy görög nyelv és nyelvtan ismertekkel alá lehet támasztani,s akommentárok is összegzik e véleményt,akkor a felolvasott igének van egy objektiv(csakis egy)tárgyilagos és gyakorlati magyarázata,s ebből származó egyedi egyetlen üzenete.Azaz az elképzelés,hogy egy igének annyi üzenete lenne,ahányszor felolvastatik,azt a szubjektivista szektás elhajlásnak nevezik,mert ez a Biblia tekintélyét támadja,szerintük.Látásom,eddigi tapasztalatom szerint pedig Jézus szubjektiv hatalma alárendeltnek látom ez egész témát,s a szolgálatomat is,s Tőle függ,hogy jól hangsúlyozok,vagy végig dadogom az istentisztelet liturgiáját.Egyszóval,úgy látom az előttem szólónak vagyok a brácsása.Alex szavait is értékelem,a film-ajánló személy vezetékneve Fűtő,ha jól tudom.

  20. Jonas

    Nagyon jó gondolatok, amelyek akkor válnak igazán a hasznunkra, ha a mindennapi élet valós helyzeteibe ültetjük, ha aktualizáljuk.
    Ezek nélkül csak jó, vagy nagyon jó gondolatok, netán eszmefuttatások maradnak.
    Egy picit a valós életbe, a mindennapjainkba való beültetésről:
    A mai istentiszteletünk bevezető szakaszában többek közt a kislányom kért egy éneket. Még olvasni is alig tud, de a kiböngészett első sorok után úgy döntött, ez jó lesz, és Isten felhasználta őt a kért ének által arra, hogy már az elején megszólítsa a gyülekezetet, és felkészítse arra, amit Ő (Isten) akar mondani a gyülekezet tagjainak.
    Aztán hangzott a gyülekezetet köszöntő, bevezető ige, az imádság előtt, majd később hangzott az igehirdető által felolvasott igeszakasz és az abból merített üzenet. Ma kiemelkedően egy irányba mutatott Isten mutatópálcája, amivel magából engedett megláttani, és ezáltal mindnyájunkat a benne való bizalomra bátorítani. Ezt így röviden leírva talán szárazon adom át, de amit mondani szeretnék, hogy olyan üzenetként hangzott, ami több annál, mint a Szentírás (racionálisan vett) tekintélye. Amikor azt tapasztalom, hogy Isten lát engem, és aktuálisan megszólít, az több mint a Szentírás legfőbb tekintélyének elfogadása, vagy annak hirdetése. Ettől persze a Szentírás tekintélyét nem vitattam. Mégis belépett további két (vagy három) együttható. A sokat vitatott egyén (én), belépett Isten, (vagy Jézus Krisztus), és belépett a Szent Szellem, aki élővé tette számomra és sokunk számára a (legfőbb tekintéllyé kikiáltott) Szentírást. (Lehet, hogy a sorrendiséget jobb lett volna fordítva írni.) És mindeközben utólag nagyon világossá vált sokunk számára, hogy három, egymással nem összebeszélő személyt használt fel Isten, a Szent Szelleme által, és az egyének engedelessége által, hogy aztán a gyülekezet tagjai rácsodálkozhassunk arra, hogy Ő a legjobbat akarja a számomra, amikor arra bíztat, hogy hittel lépjek ki a saját biztonsági zónámból, hogy átélhessem az igazi biztonságot, amit csak Ő nyújt, ami kizárólag az Ő kezében van. Amit csak akkor tudok megtapasztalni, ha hittel elengedem mindazokat a kapaszkodókat, amelyek egyébként emberileg elfogadottak, amelyekbe a legtöbb hittestvérem is kapaszkodik. (A tanítványok sem tudták megtapasztalni Jézus ember feletti hatalmát a Genezáreti viharban – bár látták -, megtapasztalni egyedül csak a vízre kibátorkodó Péter tudta.)
    Szóval valóban úgy van ez, hogy sokunk számára Isten igéje a legfőbb tekintély, még el is vitatkozgatunk ezek felett jó és mégjobb érvekkel, de nem ér ez többet annál, mint a hajóban ülő tanítványok Jézus utáni vágyakozása, mindaddig, amíg egyszercsak életté nem válik az Élet Igéje. Ami csak igazságok, sőt vita alapok áradata mindaddig, amíg meg nem szólít, amíg el nem igazít. De az akkor nem másnak szól, hanem csak nekem. Csak nekem mondja, hogy indulj! Csak nekem mondja, hogy menj, mert veled leszek …, és sorolhatnám az életemből merített példákat. A másik ugyan azt a szakaszt olvassa, teológiailag egyet érthetünk, de ugye belátjuk, teljesen mást mondott neki, és nekem. Mit ért el az a társam,akivel teológiailag egyet is értettünk, de neki nem szólt általa a Mindenható? Vagy mit értem én el azzal, hogy kiálltam a Szentírás végső tekintélye mellett,de nem kitárt szívvel fogadtam, és így elvi igazságokat markoltam, ami az istentiszteletről kilépve két perc után súlytalanná vált. Nehogy félreértse valaki, nem azt állítom, hogy ezt valaki is értékként emelte fel, csak tovább gördítettem ezzel az értékes írásokat. (Hűha, kicsit hosszú lettem.)

  21. brabant89

    “De honnan ismerjük az igazi Jézust és a tanítását? Az apostolok tanúskodásából, nem? Jézus Krisztus a sarokkő, az egyház pedig az apostolok és a próféták alapjára épül (Ef 2,20).”

    Én nem így látom. Az egyház nem az apostolok és próféták alapjára épül, hanem alapvetően a Pál leveleiben kifejtett elvekre (Jézus kereszthalála, mint a bűntől való megváltás, a hitből való megigazulás), valamint a János-evangéliumra (Jézus, mint Isten).

  22. brabant89

    “A Biblia végső tekintélyének kimondása nem jelenti azt, hogy az egyén teljesen egyedül maradna a bibliaértelmezésben. A Biblia közösségi értelmezése és az értelmezési hagyományok ismerete nagyon fontos korlátokat állít a szárnyaló képzelet elé, melyet az alázatos bibliaolvasó egyén figyelembe vesz. A Biblia a legfőbb tekintély, de senki ne olvassa úgy a Bibliát, mint ha ő lenne az első, aki a könyvet valaha a kezébe vette. Sok szektás értelmezésnek ez az oka. Vannak emellett olyan ésszerű szövegolvasási elvek is, melyek a Biblia értelmezésekor megkerülhetetlenek. (Egy levelet pl. ne költeményként olvassunk, egy költeményt ne tudományos leírásként, egy narratívát ne törvényként, stb.) Az egyén számíthat a Szentlélek megvilágosító munkájára is, és arra, hogy a Szentlélek ugyanazt a Krisztust fogja megmutatni neki a szövegben, mint a másik embernek.”

    Ez érdekes, és bizonyos értelemben árulkodó okfejtés, miszerint a helyes bibliaértelmezéshez mindhárom szükséges, a magát magyarázó Biblia mellett a hagyomány (“A Biblia közösségi értelmezése és az értelmezési hagyományok ismerete nagyon fontos korlátokat állít a szárnyaló képzelet elé”), és végül a szubjektivizmus is (“Az egyén számíthat a Szentlélek megvilágosító munkájára is”)

  23. Szabados Ádám

    brabant89, a Pál által megfogalmazott elvek közé tartozik az is, hogy az egyház az apostolok és próféták alapjára épül (Ef 2,20).

    A végső tekintély fogalma nem azt jelenti, hogy nincs más tekintély. A kérdés az, hogy melyik van melyik fölött.

  24. Szabados Ádám

    Ha jól értem a hozzászólásokat, bányász, andriska és Jonas különbözőképpen, de ugyanazt fogalmazták meg: 1. a Szentlélek (Szent Szellem) tekintélye a Biblia tekintélyénél is nagyobb; 2. a Biblia szövegén keresztül nem élettelen betűkkel, hanem a Szentlélekkel (Szent Szellemmel) találkozunk.

    Mindkét kiegészítéssel egyetértek. Néhány rövid írásom szintén ebbe az irányba mutat:

    https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/AZ-ERTELMEM-MEGTERESE-A-SZEMELYESSEGHEZ.pdf

    https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/JO-E-AZ-HA-HITTEL-KOZELITUNK-A-BIBLIA-SZOVEGEHEZ.pdf

    https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/MI-A-SZENTLELEK-SZEREPE-A-MEGISMERESBEN.pdf

    https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/TUD-E-A-HIT-OBJEKTIV-VALOSAGRA-TAMASZKODNI.pdf

    Hiszem én is, hogy a Bibliának (vagy az apostoli iratoknak) csakis azért van tekintélye, mert a Szentlélek ihlette. Hiszem azt is, hogy mivel a Szentlélek Jézust akarja megdicsőíteni, ezért a Biblián (az apostoli tanúságtételen) keresztül az élő Krisztus ismeretére vezet, nem pusztán egy szöveg intellektuális izgalmat jelentő tanulmányozására. Ilyesmiről írtam ThM dolgozatomat is: https://divinity.szabadosadam.hu/wp-content/uploads/2010/09/Szabados-ThM-Thesis.pdf.

    Ugyanakkor ha elfogadjuk, hogy a Szentlélek ihlette a Biblia szövegét, akkor kötelességünk azt a megfelelő tisztelettel tanulmányozni. A bennünk lévő Szentlélek nem fog ellentmondani az általa ihletett szövegnek, éppen ellenkezőleg, a szándékait a szöveg természetes olvasatából fogjuk megérteni. Istent is a Lélek által ihletett Szaván keresztül tudjuk igazságban megismerni és szeretni. A Biblia (az apostoli tanítás) tehát funkcionálisan mégiscsak a legfőbb tekintély, a bennünk lévő Szentlélek nem gyengíti, hanem éppen megerősíti a tekintélyét. Amelyik lélek mégis gyengíti, az nem az Isten Szentlelke (vö. 1Jn 4,1-6; 1Kor 14,37; 2Kor 11,4; Gal 1,8).

  25. svgy

    Ádám, a legutolsó hozzászólásod alapján az jött le nekem, hogy a Szent Szellem és a Szentírás vonatkozásában te sem akarod e két tekintélyt egymással szembeállítani (vagy akár szétválasztani egyiket a másiktól). Úgy értem a kettőnek számodra is együtt van értelme, mert egyik a másikat erősíti meg. A kettőt nem lehet ütköztetni.

    Számodra talán elfogadhatatlan, de én ugyanígy gondolkozom az Egyház és a Szentírás tekintélyének vonatkozásában is.
    Számomra pl. 1Tim 3,15 mellett még olyan igeversek is, mint 1.Pét 23-25 (tekintve, hogy az evangélium hirdetése minden időben Krisztus Egyházának feladata) ill. 2Tessz 2,15 (az apostolok levelei mellett az ő beszédeikből származtatott hagyományához is ragakodnunk kell) ezt támasztják alá.

    Nem látom viszont az Újszövetségben azt a szétválasztást, amivel Packer él, tehát hogy Isten igéje hol tesz különbséget az írott és az elbeszélt (s az Egyház által őrzött) hagyomány közt, tekintély dolgában. Pedig ha az – éppen az Egyház által kanonizált- Szentírás valóban az Egyház és az apostoli hagyomány felett áll tekintély dolgában, akkor legalább magát a tekintély elsőbbségét okvetlenül és félreérthetetlenül meg kellene erősítenie magának a Bibliának, vagy rosszul gondolom?

    Mert ha esetleg nem így van (azaz a Szentírásban nincs ott fehéren-feketén hogy önmaga és csakis önmaga a végső tekintély), akkor semmi egyéb nem ruházhatta fel magát az írást később sem ezzel az elsőbbséggel, mint valamilyen egyházi hagyomány. Ez esetben viszont a sorrend máris felcserélődött volna, legalábbis tekintély vonatkozásában.

  26. Szabados Ádám

    Kedves svgy! Az apostolok hagyománya, amelyre utalsz, már a második században is a múlt hagyománya, nem valami folyton duzzadó korpusz. Nemrég írtam egy bejegyzést arról, hogy ezt Vanyó László szerint még Athanasziosz is így gondolta a negyedik században. A múlt lezárt hagyománya az, ami élő és ható ma is.

    Azt kérdezed, hogy van-e olyan utalás magán a Szentíráson belül, amely az írott és a beszélt hagyományt kettéválasztja. Számos ilyen utalás van. Maga Jézus az, aki legélesebben húzza meg a kettő között a határt. Emlékezz például a hegyi beszédre (Mt 5), ahol Jézus újból és újból ellentmond a Tóra értelmezési hagyományának (nem magának a Tórának, vö. Mt 5,17-20), hogy az eredeti szöveg eredeti jelentését és jelentőségét mutassa meg. („Hallottátok, hogy megmondatott… én pedig azt mondom nektek…”) A zsidók a szájhagyományt (az „atyák hagyományát”, mint a Tóra értelmezési hagyományát) is Mózesig vezették vissza, Jézus viszont hangsúlyosan leválasztja ezt a hagyományt az írott törvényről. Amikor a kettő ellentmond egymásnak, Jézus az írott igét tartja tekintélynek. Ilyen eset például az, amikor előkerül a válás kérdése, és Jézus a Szentírás tekintélyére hivatkozik: „Nem olvastátok-e…?” (Mt 19,4). Jézus számára lezár egy vitát pusztán az a tény, hogy az „ írást nem lehet érvénytelenné tenni” (Jn 10,35). A zsidó tanítókat folyton az írott igére figyelmezteti, akár az atyák hagyományával szemben is: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid…?” (Mt 12,3); „Sohasem olvastátok…?” (Mt 21,16); „Sohasem olvastátok az írásokban…?” (Mt 21,42); „Vajon nem azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az írásokat, sem az Isten hatalmát?” (Mk 12,24) Jézus a saját akaratát is alárendelte az Atya akaratának, hogy beteljesedjenek az írások (Lk 18,31; Mt 26,24.53.56; Lk 22,37).

    Talán még egyértelműbb az atyák hagyománya és az írott ige közti különbségtétel, amikor Jézus a tisztasági szokásokkal kapcsolatban száll vitába a farizeusokkal és az írástudókkal. Érdemes elolvasni az egész gondolatmenetet, de kiemeltem néhány dolgot, ami különösen releváns: „Köréje gyűltek a farizeusok és néhányan az írástudók közül, akik Jeruzsálemből jöttek, 2és észrevették, hogy némelyik tanítványa tisztátalan, vagyis mosdatlan kézzel étkezik. 3A farizeusok és általában a zsidók ugyanis addig nem esznek, míg meg nem mosták a kezüket egy maréknyi vízzel, mert ragaszkodnak A VÉNEK HAGYOMÁNYAIHOZ, 4és amikor hazamennek a piacról, addig nem esznek, míg meg nem mosakodtak. Sok egyéb más is van, amit HAGYOMÁNYKÉNT átvettek és őriznek, amilyen például a poharak, korsók, rézedények és fekhelyek megmosása. 5Megkérdezték tehát tőle a farizeusok és az írástudók: “Miért nem élnek a te tanítványaid A VÉNEK HAGYOMÁNYAI szerint, és miért étkeznek tisztátalan kézzel?” 6Ő pedig ezt válaszolta nekik: “Találóan prófétált Ézsaiás rólatok, ti képmutatók, amint MEG VAN ÍRVA: Ez a nép csak ajkával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. 7Hiába tisztelnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberek parancsolatai. 8AZ ISTEN PARANCSOLATÁT ELHAGYVA AZ EMBEREK HAGYOMÁNYÁHOZ RAGASZKODTOK.” 9Ezt is mondta nekik: “SZÉPEN FÉLRETESZITEK AZ ISTEN PARANCSOLATÁT AZÉRT, HOGY A HELYÉBE ÁLLÍTHASSÁTOK A MAGATOK HAGYOMÁNYAIT. 10Mert Mózes ezt mondta: Tiszteld apádat és anyádat, és aki gyalázza apját vagy anyját, halállal bűnhődjék. 11Ti pedig azt mondjátok: Ha ezt mondja valaki apjának vagy anyjának: korbán, vagyis áldozati ajándék az, amivel megsegíthetnélek, 12akkor már nem engeditek, hogy bármit tegyen is apjáért vagy anyjáért; 13és így ÉRVÉNYTELENNÉ TESZITEK AZ ISTEN IGÉJÉT HAGYOMÁNYOTOKKAL, AMELYET TOVÁBBADTATOK; de sok más ehhez hasonlót is tesztek.”” (Mk 7,1-13)

    Jézus maga tanítja tehát következetesen, újból és újból, hogy az írások az Isten népének a hagyományai felett állnak.

  27. svgy

    Kedves Ádám, nem teljesen pontosan interpretáltad a kérdésemet itt
    “Azt kérdezed, hogy van-e olyan utalás magán a Szentíráson belül, amely az írott és a beszélt hagyományt kettéválasztja.”
    Illetve az is lehet, hogy én nem fejtettem ki a kérdést elég pontosan.
    A kérdésem nem úgy általában a beszélt hagyomány és az írott hagyomány kapcsolatára vonatkozott.

    Olvastam az Athanszioszról szóló bejegyzésedet is, ott idézted Vanyó Lászlótól:
    „Athanasziosz számára az egység princípiuma… a múlt felől adva van az egyház apostoli hitében, és csak az ehhez való helyes viszonyulás lehet a hitegység alapja… A közös hit az isteni tekintélyű apostoli hagyománnyal azonos, ezért örökérvényű, nem változhat.”

    Nem ismerem sajnos Athansziosz írásait, de ebből az idézetből én annyit szűrtem le, hogy Athanasziosz számára is lényegi kérdés lehetett az, milyen módon lehet helyesen viszonyulni az apostoli hit hagyományához. Mert hogy ebben a “helyes viszonyulásban” szerinte is valamiféle egységnek kell lennie keresztények közt. Hozzáteszem: nem meglepő, ha ezt gondolta, hiszen maga Jézus is egységre szólította fel tanítványait az utolsó vacsoránál.

    Nyilván nekünk ma az is fontos lehet, hogy a különféle felekezetek hogyan viszonyulnak (helyesen vagy kevésbé) ehhez a az apostoli hagyományhoz, de ezt a kérdést most talán tegyük egy kicsit félre. Inkább az itteni blog bejegyzésed felvetéseire koncentrálnék továbbra is, annál is inkább, mert továbbra sem látom visszaköszönni ebben az Athanaszioszról szóló idézetben sem azt az elvet, amiszerint az írások tekintélyét az “igazi” Egyház tekintélye fölébe kellene helyezni, illetve hogy egyáltalán szét kellene, szét lehetne választani a kettőt.

    Hogy jobban érthető legyen mit értek “igazi” Egyház alatt, javaslom vonatkoztassunk el kicsit az ismert egyházi szervezeti formáktól, ha úgy tetszik, akkor a – protestáns testvérek számára sokszor talán visszatetszést keltő- egyházi hierarchiától. Az a keresztény Egyház, amit maga Krisztus alapított ugye több ezeknél, ebben talán nincs köztünk vita. Ha ez az Egyház csak emberi kreálmány volna, akkor nem írná róla Pál, hogy az az élő Krisztus teste, melynek feje (és egyben főpapja) maga Krisztus.
    Ezek után viszont már úgy gondolom valóban joggal merül fel a kérdés: ennek az Egyháznak (mely nézetem szerint ugyanaz az Egyház, mint aminek a Szentírás materiális létrejöttét és áthagyományozását is köszönhetjük, sok egyéb mellett) a tekintélye is ütközhet a Szentírás tekintélyével? Jézus, a testet öltött Ige hogyan hasonulhatna meg önmagával?
    Nem inkább arról van szó, mint amire már korábbi hozzászólásomban is utaltam, hogy alapvetően az egyén Szentírásról (és Egyházról) alkotott elképzelése ütközhet magának az Egyháznak a Szentírásról (és az Egyházról) alkotott elképzelésével?

    Az általad idézett igeversek szerintem csak akkor támasztják alá az álláspontodat, amennyiben Jézus Krisztus újszövetségi népét és annak hagyományait egy az egyben megfeleltetjük az ószövetségi izraeliták (és még konkrétabban Jézus korának farizeusai) hagyományaival. Vagyis ha a két hagyomány közé egyenlőségjelet teszünk, tehát
    “VÉNEK HAGYOMÁNYAI”, “EMBEREK HAGYOMÁNYAI”, sőt egyenesen “MAGATOK HAGYOMÁNYAI” = a keresztény Egyház hagyományai ma, illetve akár 500, 1000 vagy 1700 évvel ezelőtt. (Egyébként hol húzódik az időbeli határ? Úgy értem, az Egyház hagyományai 1900 évvel ezelőtt még rendben voltak, de 100 évvel később már nem?)

    Az újszövetségi levelek engem éppen abban erősítenek meg, hogy minőségi különbség van az ószövetségi nép és az Újszövetség Egyháza között. Nem látom éppen ezért az általad idézett versekben sem, hogy Jézus azt az Egyházát, ami éppen az ő személyén és tanításain alapul, tekintély dolgában alárendelné az írásoknak.

    Azt még a végén szeretném hangsúlyozni: számomra is érthető, hogy protestáns testvéreim nem hiszik, hogy egy konkrét felekezetet egy az egyben azonosítani lehetne azzal az Egyházzal, amelyről Pál beszél. Kevésbé volna viszont érthető az, ha ez utóbbi Egyháznak (“az igazi ” Egyháznak) a tekintélyét is megpróbálnák a Szentírás tekintélye alá rendelni.

    Persze amennyiben ezt a bizonyos Egyházat is, amiről az Újszövetségben olvashatunk, a múlt lezárt hagyományával (és csakis azzal) azonosítjuk, akkor érthető a protestáns álláspont számomra is: Minden, ami később erre rakódott, az puszta emberi kreálmány és így nyugodtan vonatkozhatnak erre az emberi építményre Jézusnak, a farizeusok vallásgyakorlatát kárhoztató szavai.
    Én viszont ezt a fajta szétválasztást nem tudom elfogadni. Számomra erről az egyházról egy elszáradt facsonk képe sejlik fel, amiről levágták a zöldellő ágakat, az egész lombkoronát (És itt természetesen nem arra gondolok, hogy a kinyilatkoztatás folytatódott volna később is).

  28. Szabados Ádám

    svgy, a teljes bibliai kinyilatkoztatástól idegennek tartom azt a gondolatot, hogy Isten népe Isten igéje felett álljon, vagy vele mellérendelő szerepbe kerüljön. Az ún. „atyák hagyománya” és az írások közötti kapcsolatot azért tartom jó analógiának, mert általa Jézus éppen azt magyarázta el, hogy a kettő soha nem egyenrangú. A tanulság számunkra, Jézus tanítványai számára világos: Isten újszövetségi népe se helyezze egy szintre a hagyományait Isten szavával! Isten valódi Izráele (a káhál Adonáj vagy ekklészia theou) Isten igéje által jön létre, Isten igéje alatt él, Isten igéjének engedelmeskedik (az Ószövetségben is és az Újszövetségben is).

    Lehet, hogy félreértelek, de mintha egyenlőségjelet tennél az egyházi hagyomány és az apostoli hagyomány között, pedig a kettő nem ugyanaz. Az apostoli hagyomány nem is kezdete csupán az egyházi hagyománynak. Az apostoli hagyomány azért apostoli hagyomány, mert Jézus speciálisan kiválasztott apostolainak (Péter, János, Jakab, stb. – és legvégül, „mint egy torszülött”: Pál) a hagyománya. Ők Jézus feltámadásának tanúiként, Jézus különleges felhatalmazásával bíró küldötteiként adták tovább Jézus tanítását és értelmezték életének, halálának és feltámadásának a jelentőségét. Ez az az alap, amelyre az egyház épül. Szó sincs facsonkról. Az apostoli hagyomány az egyház ALAPJA. Alap pedig csak egy van. Jézus a sarokkő, az apostolok az alap, mi vagyunk a felépítmény. Ezt a képet nem én találtam ki, nem is a protestáns egyházi hagyomány részeként hivatkozom rá. Ez (Szent) Pál apostol és (Szent) János apostol tanítása (Ef 2,20-22; Jel 21,14).

    A gnosztikusokkal való vitában a második századi egyház ehhez az apostoli alaphoz nyúlt vissza, nem saját szervezeti tekintélyére vagy közösségi hagyományára hivatkozott. Az apostoli hagyományra (értsd: a Jézus által választott apostolok írásaira) hivatkozott Athanasziosz is az ariánusokkal vívott csatáiban. Az Újszövetség (és a teljes bibliai kinyilatkoztatás) fényében szerintem mi sem gondolkodhatunk máshogyan.

  29. svgy

    Ádám, a felérendelést én is idegennek tartom, ahogyan a mellérendelést is, de veled ellentétben az alárendelést is. Ugyanúgy idegennek tartom Isten igéje és Isten újszövetségi népének szent hagyománya közt ezt az ütköztetést, mint ahogy idegennek tartanám egy házasságban is.
    Azt vallom, hogy miként az Ige és az Egyház vonatkozásában, úgy a férj és feleség esetében is csak kettejük egységében gondolkodva van értelme egyiknek vagy a másiknak a tekintélyéről gondolkodni, nem szétválasztva vagy pláne szembeállítva a feleket egymással.
    Esetemben tehát nem arról van szó, hogy “egy szintre akarnám helyezni Isten újszövetségi népének hagyományait Isten szavával”, hanem arról, hogy Isten újszövetségi népének hagyományait eleve elválaszthatatlannak tartom az írott igétől.

    Azt vallom, hogy az igaz és hiteles apostoli hagyomány átadása kezdettől fogva kétféle módon valósult meg: egyfelől az Ige írásba foglalásával, másfelől Isten Szavának élő átadásával – katolikusként ez utóbbit tekintem szent hagyománynak. Vagyis a kérdésedre válaszolva: nem tekintem a két fogalmat (apostoli hagyomány és egyházi hagomány) egyenlőnek, hanem azt vallom, hogy előbbi az utóbbin keresztül (is!) tovább él, napjainkban épp úgy, mint az apostolok idejében és ez így is marad Jézus Krisztus második eljöveteléig.

    Amit ezután írsz az egyház alapjáról, sarokkövéről és a felépítményről, utalva Ef 2,20-22-re, azt magam is vallom. Vallom azt is, hogy az egyház feje maga a testé lett Ige, ilyen módon ennek az Igének engedelmességgel tartozunk épp úgy, ahogy Pál is engedelemsségre inti a házasságban az asszonyt:
    „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is.” (Ef 5:22-23).
    Ugye itt is fontos, hogy az engedelmességet helyesen értelmezzük. (Feltételezem, ennél az igeszakasznál te sem azonosítod az engedelmességet alsóbbrendűséggel?)

  30. Szabados Ádám

    “Isten újszövetségi népének hagyományait eleve elválaszthatatlannak tartom az írott igétől.” Nem bántásképpen, hanem azért, mert abszurdnak tartom ezt a mondatodat, megkérdezem: a búcsúcédulákat, az inkvizíciót, a papi cölibátust, az ereklyék körüli zsibvásárt, az egymásnak ellentmondó zsinati és pápai rendelkezéseket, stb. stb. is? Ha igen, nincs több kérdésem. Ha nem, miért nem?

  31. Jonas

    svgy-nek:
    Az alsóbbrendűség és az alárendeltség olykor nagyon mást jelentő kifejezés. Ebben nyilván egyetértünk.
    A feleség alá van rendelve a férjnek, de nem alsóbbrendű.
    Azonban az Egyházat – Krisztus Gyülekezetét, az Eklézsiát – és persze ebben az egyént, azokat, akik az Ő megváltott Fiai, Isten tisztogatja, többek közt az ige átal is. Ez bizony alárendeltség. Bizony Isten tanítja, inti, feddi, tisztítja is az Ő népét az Ige által (is). Fordított felállásról, vagy független szintű mellérendeltségről nem találtam eddig állásfoglalást a Bibliában. Az is igaz, hogy Krisztus egy az Eklézsiával, mint Fej a Testtel, azonban amíg a Test a földön van, addig azt “tisztítgatja” a Fej, aki a Krisztus, aki a testté lett Ige. Ez bizony alárendeltségi viszonynak tűnik. És én ennek örülök, mert így van lehetőségem a kegyelem hatálya “alatt” maradni. Ez biztosítja a számomra azt, hogy a hívő életemben tett bűneimre is vonatkozik a bűnbocsánat és a kegyelem.

  32. svgy

    Fentebbi hozzászólásomban igyekeztem kifejteni, mit tekintek a szent hagyomány lényegének: Isten szavának élő átadását, az evangélium hirdetését és természetesen mindezek értelmezését. Azért ezeket, mert a keresztény Egyház alapítója pontosan ezeket a feladatokat bízta követőire:
    “Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20)
    Lehet hogy én vagyok naiv, de mégis azt gondolom: Ha az írott forrás mindenek felett való és egyedüli tekintélyét akarta volna kihangsúlyozni Jézus, akkor fel kellett volna szólítania tanítványait konkrétan arra, hogy írjanak vagy írassanak le mindent, ami fontos (miközben magukból az evangéliumokból is tudjuk, hogy nem írtak le minden tanítást és csodát) és a későbbiekben csakis ahhoz tartsák magukat. Minthogy ezt Jézus nem tette, én továbbra is -egyfajta- egyházi hagyományként értékelem azt a szemléletmódot, mely szerint az írás tekintélye szétválasztható és felébe helyezhető az Egyház (szent) hagyományának.

    Nem akarom azonban kikerülni a kérdésedet: Az általad felsoroltakat nem tekintem én sem ezen (szent) hagyomány változtathatatlan részének, azzal együtt, hogy pl. a papi nőtlenségnek azt gondolom megvannak az újszövetségi alapjai.
    Azt kérded miért? Azért, mert maga az egyházi hagyomány is különbséget tesz a hagyomány lényegi része és annak részleges megjelenési formái közt. Vagyis pl. a r. kat. egyház szerint a teológiai, egyházfegyelmi, liturgikus vagy ú.n. jámborsághoz tartozó hagyományokra részleges formákként kell tekinteni, melyek csak a különböző helyekhez és korokhoz alkalmazkodó sajátos kifejeződési formái lehetnek a szent hagyománynak, de semmiképpen sem azonosak vele.

    A végén még annyit jegyeznék meg: Nem akarok itt valamiféle egyházi tudor álságos szerepében tetszelegni. Minél inkább próbálkoznék vele, annál inkább ostobának látszanék – ezzel magam is tisztában vagyok. Ismereteim hiányosak, sok tekintetben igencsak felületesek. Őszintén szólva kényelmetlen (bár tisztában vagyok vele: távolról sem haszontalan) feladat lenne minden olyan kérdésedet megpróbálni megválaszolnom, amelyeket te ebben vitában okkal tehetsz még fel nekem.
    Nekem rendszerint sokkal több a kérdésem Isten felé és nem ritkán az emberek felé is, mint amennyi biztos választ másokkal -kellő magabiztossággal- meg tudnék osztani (azért azt a keveset, amennyit a Szentlélek megértetnem enged, én sem rejtegetem mások elől 🙂
    Az itteni vitánkba sem azzal a szándékkal bonyolódtam bele, hogy bárkit is meggyőzzek, hanem mert sok minden érthetetlennek és ellentmondásosnak tűnt számomra ebben a tekintély felosztásban, amiről a blog bejegyzésed született. Könnyen lehet, hogy amiket én itt leírtam, azok még sokkal inkább következetlen felvetések vagy állítások. Ha így is lenne, akkor is remélem hogy a Szentlélek az én balgaságaimat is fel tudja használni a maga céljaira az ő megvilágosító munkájában. (Ha másképp esetleg nem is, hát legalább az által, hogy téged vagy másokat megerősít az elképzelésed helyességében).

  33. szocilaci

    Kedves Ádám és svgy!
    Különös élmény volt számomra az eszmecseréteket olvasni. Azt hiszem,
    megértettem, és tisztelni tudom mindkettőtök álláspontját. Az jutott
    eszembe, hogy ha a múltban is minden teológiai vita ilyen hangnemben
    zajlott volna, talán nem itt tartanánk…

    Vagy 25 évvel ezelőtt hallottam egy előadást szintén a végső
    tekintélyről. Az előadó számomra is elfogadható definíciója – nem
    szószerint, csak tartalmilag tudom visszaadni – valahogy így
    hangzott:
    A végső tekintély a mindenható Isten,
    aki a Szentírásban jelenti ki magát,
    ahogyan azt az egyház ránk hagyományozta,
    és amelynek igazsága tapasztalatunk által megerősítést
    (visszaigazolást) nyer.
    Szándékosan írtam egymás alá a mondatrészeket, mert ezzel jelzem a
    szerintem is fontos alárendeltséget. Itt a Szentírás tekintélye is
    alárendelt helyzetben van, ami jelentheti az írott Ige kettős
    természetének – Szentlélektől ihletett, de emberek által létrehozott
    mű – alázatos elismerését. Utóbbi természetéből következően pedig
    annak elismerését, hogy legvégső tekintélyével kapcsolatban lehetnek
    kérdéseink, akár vitáink is.

    A definíció azt is jelzi ugyanakkor, hogy a tekintély egyik szintje
    ha felette áll is a másiknak, annak elfogadása, elismerése mégsem
    tekinthető függetlennek az alatta levőtől.

    Hozzáteszem, jómagam aktívan nem művelem a teológiát,
    hozzászólásommal inkább csak jelezni akartam, hogy építő vitátok
    többek közt engem is (mint mindkettőtöktől különböző egyházi
    gyökerekkel bíró olvasót) – gondolkodásra késztetett.

  34. Szabados Ádám

    Kedves szocilaci!

    “A végső tekintély a mindenható Isten,
    aki a Szentírásban jelenti ki magát,
    ahogyan azt az egyház ránk hagyományozta,
    és amelynek igazsága tapasztalatunk által megerősítést
    (visszaigazolást) nyer.”

    Ez a megfogalmazás így elsőre nekem is tetszik. Gondolkodni fogok rajta. Köszönöm.

  35. Lightsword

    A bejegyzésről és a fenti társalgásról a következő szösszenet jutott eszembe.

    Figyelem: a valósággal való bármilyen egyezés csak a véletlen műve lehet; fikcióként nem célja az Igazság közlése; akinek nem inge, ne vegye magára (ha valaki úgy érzi, neki mégis az, az se vegye sértésnek, nem annak lett szánva); a Kierkegaard-i humor-irónia tengelyen fogalmam sincs, hol helyezkedik el.

    Legfőképpen: menthetetlenül szubjektív iromány, az objektivitásnak még csak a látszatát sem kívánom fenntartani.

    Az objektivitás szubjektivitása (avagy, nem tudok normálisan címet adni)

    Szereplők: Értelmező, Riporter, Költő, a Verseskötet [és a Nézők]

    Riporter: Köszöntjük kedves nézőinket. Mai témánk a világirodalom legjelentősebb, majdnem 2000 éves alkotása, melyet több Leírónak diktált különböző stílusokban, különböző célközönségeknek szánva a Költő. Itt van velünk a Verseskötet elemzésének egyik szakértője, Mr. Értelmező.

    [a következő 30 percben beszélgetnek a Verseskötetről, és annak egyes, vitatott értelmezéseiről; a Néző – azaz Olvasó – kiugrik közben egy hamburgerért, és a következő részre ér vissza:]

    Riporter: Világos. Van olyan értelmező, aki az Új kötet leíróinak korában és környezetében élt?
    Értelmező: [nagyot sóhajt] Említettem már, nincs. Aki akkor és ott erről a témáról írt, az mind az Új kötet valamely versét jegyezte le. Ezeket elemezzük.
    Riporter: Ezt értem. De akkor hogyan tudja megkülönböztetni azokat az értelmezéseket, amelyek tükrözik a Költő szándékát azoktól, amelyek nem? Hiszen megállapítottuk, hogy sok értelmező igen csak eltérő következtetésekre jutott a Verseskötet elemzése során.
    Értelmező: Igen, mert az Értelmezők egy része rosszul elemzi a Verseskötetet. El is nyerik majd ezért megérdemelt büntetésük.

    Riporter: Na de sok szakértő szerint nincsen az Önétől eltérő elemzésekben sem technikai hiba. Tehát nem lehet objektívan megítélni az egyes értelmezések alapján a kérdést.
    Értelmező: Dehogynem. Van egy tökéletes módszerem, amivel teljesen objektíven eldönthető a kérdés.
    Riporter: Mégpedig?
    Értelmező: Azok értelmeznek helyesen, akik az általam követett Értelmezők, az én választott értelmezői köröm és az én értelmezésem következtetéseivel értenek egyet.

    Riporter: De hát az Önétől különböző állásponton lévő Értelmezőknek is van értelmezői körük, amely egyetért velük, és vannak olyan korábbi Értelmezőik, akikre hivatkoznak.
    Értelmező: [ismét nagyot sóhajt] Igen, mert ők szubjektíven elemeznek, így tévesen értelmezik a Verseskötetet.
    Riporter: Ezt miből lehet megállapítani?
    Értelmező: Mondtam már… Abból, hogy ellenkezik a következtetésük az én objektív értelmezésem következtetéseivel. Ez 100%-osan megbízható módszer, eddig is mindig bevált.

    [a kamera a sarokban ülő Költő kezére közelít: szórakozottan éppen egy kört rajzol az előtte fekvő papírlapra]

    Riporter: [kissé zavartan] Szerencsénkre itt van velünk ma este maga a Költő is! Kérdezzük meg őt is a kérdésről.
    Költő: Köszöntöm a kedves né….
    [félbeszakítják]
    Értelmező: Áhh, ne bosszantson. Felesleges lenne ezzel húzni az időt, már ismertettem a Verseskötet objektív értelmezését, ne szubjektivizáljuk el a témát.
    Riporter: De hát a Verseskötet is nagyrészt pont róla, a Költőről szól, nem?
    Értelmező: Igen, róla szól. De a Költő benne van a Verseskötetben, minek kérdezgetni?
    Riporter: Igen, persze, benne van, de a Verseskötet mégis csak 2000 éve került leírásra egy teljesen másfajta kulturális környezetben – a Költő pedig itt van most, velünk. Biztosan van mondanivalója.

    Értelmező: Amit akart, már elmondta a Verseskötetben. Mi pedig (mármint akik helyesen, objektíven elemzünk) feltártunk és feltárunk belőle mindent.
    Riporter: Ööö…sokszor olvastam a Verseskötetet, de sehol nincs benne, hogy a Költőnek a Verseskötet utolsó műve, sőt, több utalást is látok benne arra, hogy az Ő műve folytatódik még a világ végéig és tovább.
    Értelmező: Mert Ön is szubjektíven értelmezi a Verseskötetet, látszik, hogy nem igazi Értelmező.

    Költő: Ami azt illeti, készültem ma estére is egy verssel – egyszerű nyelvezettel írtam, magyarul, itt, a mai Magyarországon, gondoltam, így közérthetőbb lesz a nem annyira képzett közönségnek is.
    Értelmező: Ismétlem magam. Itt van előttünk az eredeti Verseskötet objektív értelmezése, ami meg nincs még meg, az is meglesz. Ne keverjünk szubjektív elemeket ebbe.

    Riporter: De miért lenne szubjektív, ha a Költő most elmondaná ezt a kimondottan nekünk írt versét?
    Értelmező: Mert Ön és a nézők szubjektíven értelmeznék. Nem lenne nekem (és a többi igazi Értelmezőnek) lehetőségem arra, hogy elmondjam, hogyan kell ezt objektíven értelmezni. A Verseskötetről már volt bőven időnk értekezni.

    Költő: Tényleg közérthető vers lett, ha valami mégsem világos, lehet kérdezni is!
    Értelmező: [dühösen feláll] Ezt a komolytalan szubjektivitást nem tűröm! Azt hittem, ez egy komoly műsor, nem olcsó, világi bulvár – Önökkel nem lehet normálisan beszélgetni! [elviharzik]

    [Riporter és Költő tanácstalanul egymásra néz]

    Költő: Amúgy egész jó volt az elemzése. Még segítettem is benne neki. Ahogy a többi Értelmezőnek is segítettem…
    Riporter: Egyébként ez az egyetlen verse az elmúlt 2000 év során?

    Költő: Dehogy. Mondtam sok verset azóta, bár a többséget pont a nekik mondott versek nem érdeklik annyira. De így is sokan meghallották ezeket, volt, aki le is írta a neki mondott költeményeket – meg olyan is volt, aki lefestette vagy megzenésítette.

    Akkor most elmondanám a ma estére, Önöknek írt költeményem.
    Önök, a nézők is tehetnek fel kérdést, ha valamit nem értenek. Ígérem, minden fontos és jó kérdésre válaszolok a maga idejében!

  36. Gergely Erzsébet

    Kegyelem úgy kezdeni napjaim, hogy engedem, Isten Szava mint végső tekintély, górcsőként analizálja, majd diagnosztizálja életem.

    Kegyelem e végső tekintélyt befogadni és elrejteni szívemben, arra figyelni, bölcsességért és értelemért kiáltani, keresni és kutatni azt mint a kincset. Mert ha ezt teszem, akkor az Úr ad bölcsességet, tudományt, értelmet, valóságos jót és védelmet. (Példabeszédek 2:1-7)

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK