Kirándulás a múltamba

2012 Sze. 3. | Divinity, Elmélkedések, Spiritualitás | 10 hozzászólás

Magamhoz vettem egy palack vizet meg egy könyvet, és elmentem kirándulni. Hét éve már, hogy elköltöztünk arról a Veszprém melletti kistelepülésről, ahol három és fél évig laktunk. Most oda tartottam a hátizsákommal, benne a palackkal és a könyvvel. Annakidején egy házat béreltünk, kerttel, egy erdő közelében, ahol nagyon sokat sétáltam. Eleinte tyúkjaink is voltak, a tulajdonos nekünk adta őket, ha akarjuk, vágjuk le bármelyiket, mondta. Nem vágtuk le egyiket sem, továbbadtuk a tyúkokat valamelyik szomszédnak. Abban a házban jöttem rá, hogy javíthatatlanul urbánus vagyok. Csak a cserépkályhát szerettem, meg az erdei sétákat, a várostól való távolságot, a ház karbantartását és a kert művelését nem.

***

Akik jártak akkoriban nálunk, a mai napig emlegetik a kertünk megműveletlen romantikáját. Egy közeli rokonomnak tanácsolta valaki, hogy az akvárium önmagát tisztítja, ha az ember elég ideig magára hagyja. Évek múlva kiwiszerű, zöld lötty emlékeztetett a halakra. Nagyjából ez történt a kertünkkel is. Egyik szombaton rászántam magam, hogy kiírtom az összes gazt. Reggeltől estig dolgoztam, következő szombatra megint tele volt a kert ugyanazzal az utálatos, burjánzó növényegyüttessel. Nekem nincs minden héten egy napom erre a hülyeségre, gondoltam, és inkább öntisztulós lett a kertünk. Közben kerestük a kitörési pontot. Végül sikerült beköltöznünk a városba, ahol mindjárt otthonosabb lett számomra az élet. Csak a cserépkályha hiányzik azóta is, meg az erdei séták.

Ebbe a múltamba tettem most egy kirándulást, hátizsákkal, vízzel és könyvvel a kezemben.

***

A három és fél év alatt, amíg a házikóban laktunk, az erdei sétáim tartották bennem a lelket. Budapestiek keveset tudnak arról a belső térről, ami ilyen séták alatt nyílik meg az ember lelkében. Az erdő hangos csendje félelmetesen termékeny. Egyik nyáron totálkárosra tört az autónk, és szinte teljesen beragadtunk a városon kívüli élet nyomasztó elszigeteltségébe. Mérhetetlenül szenvedtem ettől. Olyan volt, mintha egy elfelejtett vidámpark gazzal felvert hintája mellett éltem volna. Be voltam zárva egy falunak sem nevezhető, szervetlen település házai közé. Buszjárat alig volt. Órákat sétáltam és bicikliztem, ha ügyeket akartam intézni.

Isten használta a bezártságot, ahogy használja mások életében is azokat az időszakokat, amikor a tér beszűkül és kénytelenek saját szívük állapotával foglalkozni. A lelkem ebben az időszakban Isten felé tudott csak nyílni, és nyílt is egyre szélesebbre. A csend megfogant bennem.

Az egyik erdei tisztáson volt egy kis fatönk, amelyre naponta felálltam, és önmagamat odaszántam Istennek, egészen égő áldozatul, ahogy Pál tanította.

Voltak bejáratott ösvényeim, melyeken szinte minden nap végigmentem. Sétáim során Isten munkája és annak emlékei egymásra épültek. Egy bokor vagy fa egy-egy korábbi találkozás, egy-egy sóhajtás, egy-egy könny, egy-egy kiáltás, egy-egy isteni meglátogatás emlékét idézte fel bennem. Hatalmas csatákat vívtam magammal a vadászlesek árnyékában. Bogarak, felhők, göröngyök, neszek, és szagok emlékeztettek Isten jelenlétére. Az erdő szent hellyé vált számomra. Egyfajta Bétellé.

***

Most Bételbe látogattam újra. Arra gondoltam, hogy ha Jákób is ugyanott találkozott Istennel, ahol évekkel korábban, talán bennem is újra történik valami. Jonathan Edwards is erdei lovaglásai közben élte át a Lélek kiáradását. A hit különös misztériuma, hogy helyek és terek emelkednek ki a hétköznapiságból és válnak a rendkívüli forrásaivá.

Visszamentem Bételbe, hogy találkozzam önmagammal és Istennel. Hogy kapcsolatba lépjek a múltam élő forrásaival.

A halott források nem érdekelnek. A nosztalgia gyümölcstelen fájdalma már nem kell. Nem azért mentem vissza, hogy az elmúlás miatt szomorkodjak. Igen, a fiaim nagyobbak lettek, velük nem fogok már az erdőben botokat és vaddisznónyomokat keresni, vagy szedret szedni, mint mikor kicsik voltak. Valami kétségtelenül elmúlt. De ez halott forrás, nem ebből akartam inni. A Prédikátor figyelmeztet: „Ne mondd azt, hogy miért voltak jobbak a hajdani napok a mostaniaknál, mert nem bölcs dolog, ha ilyet kérdezel!”

Nem halott forrásokat kerestem, hanem élőket. Isten ma is ugyanaz, aki régen volt. Ha egy régi forrás annakidején az örökkévaló élettel kapcsolt össze, akkor abból ma is ugyanaz az élet fakadhat fel. Ilyen forrásokat kerestem.

***

Az erdő egy részét kivágták. „Megélhetési bűnözés”? Vagy ezt az erdőt eleve arra tervezték, hogy kivágják? Egy-egy magas fa emlékeztet még a régi dicsőségre. Túlélők, tanúfák. Hálás vagyok értük. Sirathatnám a megkopasztott erdőt, de nem fogom. Ez halott forrás, eldöntöttem, hogy nem iszom belőle, inkább tovább mentem, Istenre várva.

Valahol itt, ennél a vadászlesnél kanyarodtam mindig balra. A szedres még megvan. Innen lehet ellátni a következő falu széléig. Itt meg egy kis facsoport jelzi, hogy nem minden szabad tér az emberé. Az erdő is tartja magát, teljesen nem győzték le. Megkerültem a vadászlest, és elindultam a szokásos körömre. Nagyjából egy óra, míg megteszem. Időközben rés nyílt rajtam… Uram, te vagy az? Nyitva vagyok, lépj be!

***

Leültem olvasni egy tönkre, ahogy régen, aztán anélkül, hogy az olvasást abbahagytam volna, továbbmentem. Szeretek sétálva olvasni. Ha Whitefieldnek az egész világ parókia volt, akkor nekem meg peripatetikus iskola. Ezt még Budapesten tanultam, amikor napi három órát kellett utaznom. Hogy kihasználjam az időt, sétálva olvastam: le a metróba, fel a metróból, buszon, villamoson, korzón, nagykörúton, forgalomban, emberek között.

Selina Huntingdon grófnő életrajzát vittem magammal erre a kirándulásra. Selina a tizennyolcadik századi nagy angliai ébredésben jutott élő hitre. A hiúság vásárán a legmagasabb arisztokrata körökben mozgott, de a lenézett, kigúnyolt metodista ébredés legfőbb támogatója lett. Whitefield és Wesley egyaránt a grófnő pártfogását élvezte.

Isten gyakran nyúlt az életembe a múlt által, és a múlt egyik legizgalmasabb időszaka számomra a tizennyolcadik századi angliai ébredés. Ez élő forrás. A forrásból az újjászületés igazsága, Krisztus keresztje, a Lélek ereje, a természetfeletti dimenzió valósága bugyog fel. Friss hívőként kerültem kapcsolatba ezzel a forrással, amikor Wesley naplójával ismerkedtem pécsi rokonaim házában. Az ébredés csodálatos, semmihez sem hasonlítható illata font körbe akkor.

Ahogy most farmernadrágos Arisztotelészként a magam peripatetikus Lükeionjában Selina életrajzát olvastam, a friss erdei szagokba belekeveredett újra ez a mennyei illat, és tudtam, hogy Isten jelen van. Ugyanaz az Isten, Bétel Istene. Az Isten, aki a múltból a jövő felé fúj.

***

Régi sétáimon az út utolsó szakasza rendszerint keresztül vezetett egy szántóföldön, és úgy vitt vissza az erdőbe. Volt egy méhkaptár, amire tábla figyelmeztetett, és utána következtek a csipkebokrok. Minden ősszel vittem haza Dórámnak egy ággal, hogy a lakásban dekorációnak fellógathassa. Mások is szedték ott a csipkét télire teának.

A terület mára teljesen megváltozott. A szántóföldnek ezt a szakaszát nagy kerítéssel kerítették körül, nem tudtam átvágni rajta. Amikor megpróbáltam megkerülni, a végén is kerítésbe ütköztem. Egyedül a napraforgótábla volt nyitva előttem, mellette kukoricással, ösvény sehol. Pedig régen itt volt az út, jártak is rajta, még traktorokkal is jöttek a szemközti faluból.

Tébláboltam egy ideig, mint a kopó, amelyik a pataknál elveszti a szagot. Aztán a napraforgók és a kukoricás között egyszercsak észrevettem mégis az utat, illetve azt, ami maradt belőle. Teljesen benőtte a gaz, hiszen az ég világon senki nem jár már rajta, amióta elkerítették a szántóföldet. Az elzárt föld zárvány lett, kettévágta az életet, elhagyottá tette az ösvényt. Elindultam a gazban. Próbáltam átverekedni magam rajta, egy rövid időre visszahódítva – legalább a magam számára – a régi ösvényt.

Hirtelen arra gondoltam: nem olyan ez, mint az ébredések? Valaki, valahol kerítéssel veszi körül a földet, amelyen az Isten útja áthalad, és az ösvény elnéptelenedik. Az élet útját benövi a gaz, az ösvény felismerhetetlen és járhatatlan lesz, az emberek elveszítik a hitüket. Talán évszázadokra. Aztán Isten elküldi szolgáit, akik rátalálnak az ösvényre, megtisztítják a gaztól, és elkezdik visszahódítani. Elbontják a kerítést is, hogy az emberek járhassanak az úton egyik faluból a másikba, és szedhessék a csipkebogyót télire teának, vagy a házba dísznek. Ez történt Wesley, Whitefield és Selina Huntingdon idején.

Emlékszem, a velszi Martyn Lloyd-Jones hangsúlyozta, hogy az ébredés a régi ösvények megtisztításával kezdődik. Jeremiás próféta is azt mondta: „Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” (Jer 6,16)

Vajon lesz még evangéliumi ébredés Magyarországon?

***

Ismét megtapasztaltam, hogy a múlt Istene a jövő Istene. Ámen. Úgy legyen.

10 hozzászólás

  1. Sytka

    Messze nem vagyok ennyire filozófikus alkat, mint te, ennél sokkal szögletesebbnek tartom magam. Éppen ezért jó szembesülni a tőlem különböző karakterű emberek világával. Szépen írtad le, amit leírtál, át tudtam élni.

    “Egyik szombaton rászántam magam, hogy kiírtom az összes gazt. Reggeltől estig dolgoztam, következő szombatra megint tele volt a kert ugyanazzal az utálatos, burjánzó növényegyüttessel. Nekem nincs minden héten egy napom erre a hülyeségre, gondoltam, és inkább öntisztulós lett a kertünk.”

    Hát ezt nem így kell csinálni! Glialkát neki, utána 1 héttel később kihívni egy földgépet tereprendezésre. 🙂 Én ezt tettem, jó ideig nem volt dolgom a gazzal, főleg hogy füvet telepítettem a helyére, ami pillanatok alatt kinőtt.

    Ebből látszik mennyire mások vagyunk. Én panelből költöztem kertesházba, amit sosem bántam meg. Ebben a közegben sokkal szabadabbnak érzem magam és felbecsülhetetlen érték számomra, hogy a saját kertembe kimehetek focizni a fiammal, távcsővel nézhetem az eget vagy éppen csak leheveredhetek a cseresznyefa árnyéka alá. Szerintem a sok munka ellenére is megéri a fáradtságot. 🙂

  2. Szabados Ádám

    Egyszer behívtam az utcán dolgozó közmunkásokat, hogy egy ezresért nyírják le nálam is a gazt. Beletörött a fűnyírójuk pengéje. Én meg rozsdás sarlóval dolgoztam… Azt hiszem egyébként az volt a legnagyobb baj, hogy a kertet nem éreztem soha sajátoménak (albérlet volt, ahol ideiglenesen laktunk, talán kicsit túl sokáig).

  3. Sytka

    “Azt hiszem egyébként az volt a legnagyobb baj, hogy a kertet nem éreztem soha sajátoménak”

    Hát igen… Ismertem egy másik Ádámot, aki kapott egy Kertet és az se érezte sajátjának… 😉

    (Bocs, magas labda volt! :-))

  4. Benke László

    Ez is egy egészen kiváló írás; köszönet érte, Ádám! Én Dombóvárral (és kisebb mértékben Péccsel) vagyok így, ahol néhány házhoz, utcához és egy parkhoz elválaszthatatlanul kötődik a hosszú istenkeresés vagy valamilyen istenélmény vagy bizonyságtevés emléke. Különleges helyek jönnek így létre — mégis teljesen igazad van abban, hogy kerülni kell a nosztalgiázást. Csak a fájdalmas üresség fogadott, amikor legutóbb bejártam Dombóvárt. A halott források helyett újakat nyit az Úr. “Íme, újat cselekszem, most készül!”

  5. Szabados Ádám

    Sytkának: Vannak más hasonlóságok is…

  6. Nászta Katalin

    Tetszik a vallomásod. Írnod (is) kell.

  7. olajág

    Nagyon örültem ennek a bejegyzésnek. Nem értem, hogy némelyek hogyan tudnak keresztyén életet élni ilyen élmények nélkül. Mély megtapasztalás nélkül sekélyes a lélek. Egy Ige jut eszembe az írásodról, melyről sokat elmélkedtem az elmúlt hetekben. Jézus elviszi a tanítványait oda, ahol János keresztelt. A jelenlévők már jártak itt annak idején, és nagy dolgok történtek. Innen annak a hírnek a hallatán sem távozott, hogy Lázár beteg. Itt időt kellett tölteni. És a következmény: “Sokan hittek ott Őbenne.” Jn 10,42

  8. Tamás

    Ádám, üdítő belátni egy kicsit lelked kertjébe. Nagyon szép volt ez az utazás, amire meghívtál minket! Tényleg kellene írnod ilyen műfajú dolgokat is. Nagyon ügyesen kerülted el a sekélyes érzelgősséget.

  9. kéfás

    Ma délután „kissé” sok időm volt agyalni, imádkozni, csendességet tartani. És ez a bejegyzésed (is) a lelki szemeim elé került… Isten tudja, miért… így hát elolvastam… és igazából még most sem értem, hogy miért „kellett”, de ha már így alakult, akkor nem hagyom szó nélkül (nem vallana rám… ugye….).

    Az első gondolat, ami úgy ahogy kimagaslott a többi közül, az ez volt:

    „Az erdő szent hellyé vált számomra. Egyfajta Bétellé.”

    Ez azt a kérdést hozta fel bennem, hogy vajon mindenkinek van valami olyan hely(e) a „világban”, otthona körül, amit ennek hívhat? Ahova vissza tud térni Istenhez, bele tud burkolózni az „ölelésébe”, jelenlétébe, és meg tud ott pihenni, fel tud töltődni, akár csak úgy, hogy “létezik”, és nem úgy, hogy “beszél is, zsolozsmázik, imádkozik stb.”, de csak létezik… mert tudja, hogy „bizonyára az Úr van ezen a helyen”, s “ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”? (főleg, ha ennyire “szent” a hely számunkra…)
    Azt hiszem, számomra – már – nincs ilyen konkrét hely. Annyit utazva a világban és költözve amennyit, nekem kellett, „inkább csak” az árnyéka is elég az „otthoni” légkörnek. A város, ahol felnőttem az esetek többségében szeles (volt), és nem is kicsit… Úgyhogy nagyon fura érzés volt két külföldi út között otthon lakva azt tapasztalni, hogy jó pár hónapig nem volt az az orkán erejű szél, amit „megszoktam”. A város közepén lévő hegyre kiállva mindig úgy éreztem, hogy a szél egyfajta ölelő dolog, ami megnyugtatott. Szerettem, szeretek ilyen erejű szélben lenni… akár otthon, akár más helyen… de LEGYEN SZÉL, és ERŐS SZÉL… Angliában Cornwall-ban volt lehetőségem így „lenyugodni”, amikor is elvittek a Lands’ End-hez… ami ugye a tengerpart és „utána” már csak Amerika van… Orkán erejű szél volt és csak úgy csapkodtak a hullámok fel a rücskös-éles sziklákon, szirteken… és majdnem elfújtak minket… de nekem ez iszonyat sokat adott… a vízről-tengerről nem is beszélve… (az mindig egy extra bónusz, ha víz közelében lehet ilyen élményem… beszívni a víz illatát, érezni szél erejét és esetleg a vizet is az arcomon és csukott szemmel élvezni ezt a kettőt, míg a szikla-vízpart szélén állok… Nem kevésbé, ha a Balatonnál „érhettem meg” a vihart. Nekem ez – ott – fizikailag átélve nem félelmetes (volt), hanem le- és megnyugtató. Részben a táj szépsége, amikor a víz annyira felkorbácsolódik, amennyire és annyi féle színben úszik, ahányba… részben pedig a felhők és a villámok sokszínűsége nyűgöz le a mai napig. Számomra – fizikai értelemben – a viharok, erős szelek Isten erejét mutatják, ami nyugtatólag hat… (lelki téren viszont ez pont fordítottan igaz… nem is kicsit).

    A másik gondolat, ami még feljött az az utolsó rész kapcsán volt:

    „Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek.” (Jeremiás 6:16)

    Szóval ehhez nekem ez ugrott be:

    „Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, OLYAN LESZEL (TE), mint a jól öntözött kert, MINT A FORRÁS, amelyből nem fogy ki a víz.” (Ézsaiás 58:11)

    u.i.: Nagyon szeretem ezt a posztot. Időről időre újra kell olvasnom. És hálás vagyok érte, több téren is.

  10. kéfás

    Tudtam én, hogy még egy „rész”/gondolat lemaradt… ez pedig az alábbihoz (volt):
    „Isten használta a bezártságot, ahogy használja mások életében is azokat az időszakokat, amikor a tér beszűkül és KÉNYTELENEK saját szívük állapotával foglalkozni.”

    Ezt úgy látszik – nálam – Isten nagy előszeretettel szereti újra és újra használni… főleg az elmúlt 1 évben… ez tényleg így van… és tényleg nehéz vele mit kezdeni (eleinte)… eléggé kényelmetlen a kezdetekkor… csakúgy talán Luther esetében… fent a várban… egy dologgal tud(ott) foglalkozni… egy dolgon tudott meditálni… Isten Igéjével… és annak eredeti szavaival… szavain… és milyen jól tette… – na jah… ez még lemaradt…

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK