Folytatom azt a tízes listát, melyet Michael Kruger amerikai teológus gyűjtött össze saját blogjában az újszövetségi kánonnal kapcsolatos téves vagy vitatható állításokról. Az eddigiek: 1. A „kánon” szó csak a könyvek rögzített, zárt listájára vonatkozhat; 2. A korai kereszténységen belül semmi nem indokolta a kánon létét; 3. Az Újszövetség szerzői nem gondolták, hogy Szentírást írnak; 4. Nem tartották a könyveket Szentírásnak Kr. u. 200. előtt; 5. A korai keresztények között jelentős viták voltak a kánonba került könyvekkel kapcsolatban. Most következzen a másik öt vélekedés, és az azok mellé tett kérdőjelek vagy rövid cáfolatok.
6. A korai időszakban az apokrif iratok ugyanolyan népszerűek voltak, mint a kanonikus iratok
Az újszövetségi kánon egyes kritikusai (pl. H. Koester vagy W. Petersen) azt állítják, hogy az apokrif evangéliumok egykor ugyanolyan népszerűségnek örvendtek, mint a kanonikus iratok, és már maga az apokrif-kanonikus különbségtétel is késői előítéletet fejez ki. Kruger szerint a fennmaradt kéziratok mennyiségéből, a könyvekből vett idézetek gyakoriságából, valamint az idézés módjából éppen az ellenkező következtetésre jutunk. Persze izgalmasak a politikai machinációkat sejtető összeesküvés-elméletek, de a valóság ennél sokkal egyszerűbbnek tűnik. A bizonyítékok alapján az rajzolódik ki, hogy a keresztények elsöprő többsége soha nem tartotta szentírásnak az apokrif evangéliumokat.
Walter Bauer tézise alapján az első évszázadokban egymással versengő keresztény irányzatok léteztek, tehát nem lehetett megállapítani, hogy melyik az igaz hit és melyik az eretnekség. Ez azonban tévedés. A korai keresztények számára legalább három sziklaszilárd alap állt rendelkezésre ahhoz, hogy megkülönböztessék az igaz hitet az eretnekségtől. Először is ott volt az Ószövetség, Jézus és az apostolok Szentírása. Ez eleve kizárta a gnosztikus istenképet. Aztán ott voltak Pál levelei és a négy evangélium, melyek apostoli eredetét nem kérdőjelezték meg. Végül ne felejtkezzünk meg a hit szabályáról (regula fidei) sem, mely az apostoli hit rövid összefoglalásaként az eretnekség egyik hatékony szűrője volt már a 2. században.
8. A korai kereszténység szóbeliségen alapuló vallás volt, ezért ellenállt volna a dolgok leírásának
Legalább három oka van annak, hogy egyes teológusok szerint a korai keresztények ellenezték volna az írott szövegeket. a. A korai keresztények többnyire írástudatlanok voltak. Kruger szerint ez az érv (feltételezve, hogy igaz) összekeveri egymással az írástudatlanság és a textualitás kérdését. A szövegek akkor is fontosak lehetnek egy kultúra számára, ha a tagjai többsége nem tud olvasni. b. A korai keresztények (pl. Papias vagy Pál a 2Kor 3-ban) maguk mondták, hogy többre tartják a szót az írásnál. Kruger szerint ez egyértelmű félreértés. c. A korai keresztények azt gondolták, hogy a világ még az ő idejükben véget fog érni. Ha el is fogadnánk ezt a vitatható feltételezést, ebből sem következik, hogy a korai keresztények nem írtak szövegeket. (A világvége állítólagos közelségéről is állítólag az újszövetségi iratok számolnak be!)
9. A kanonikus evangéliumokat biztosan nem a címben szereplő egyének írták
Gyakori ellenvetés az evangéliumok hitelességével szemben az, hogy a címeket később (talán valamikor a második században) csapták hozzájuk, és nem szemtanúk beszámolóiról van szó. Kruger azonban azt állítja, hogy jó okunk van feltételezni: a címek sokkal hamarabb az evangélium részeivé váltak, talán kezdettől is részei voltak a szövegeknek. Ebbe az irányba mutat először is az, hogy a legkorábbi kéziratok mind tartalmazzák a címeket. Másodszor, érdekes módon a kéziratok mindig ugyanazokat a címeket tartalmazzák. Harmadszor, Márk és Lukács evangéliumának címe az eredetiség irányába mutatnak, hiszen ha a címeket önkényesen aggatták volna hozzájuk, valószínűbb, hogy valamelyik apostolhoz kapcsolták volna a szövegeket (ahogy az apokrifek esetében).
10. Athanasziosz Húsvéti levele (Kr. u. 367) az első teljes listája az újszövetségi könyveknek
Általános vélekedés, hogy Athanasziosz negyedik századi alexandriai egyházatya sorolja fel először azt a huszonhét könyvet, melyek az általunk ismert Újszövetségben találhatók. Kruger szerint azonban Origenész több mint száz évvel korábban már ugyanarról a huszonhetes listáról beszél Józsué könyvéhez írt homíliáiban. A teljes újszövetségi kánon első ismert példája tehát a harmadik század közepéről származik, az ariánus vitákat jóval megelőző időszakból. Ezzel kapcsolatban ismertettem már Kruger érveit.
Mind a tíz vélekedés téves voltát el tudom fogadni, de a nyolcast csak félig.
Én azt látom igaznak, hogy hasonló súlyú volt a szóbeliség és az írásbeliség. Mindenekelőtt a szentségi élettel kapcsolatban a szóban és fokozatos beavatás során átadott tanítás feltétlenül kihagyhatatlan volt. (Először hosszú katekumenátus, de az eukarisztiáról kiküldték a katekumeneket! Utána a keresztség után kaptak voltaképpeni oktatást az eukarisztiáról.) Mindez elsősorban a „ne vessétek gyöngyeiteket a disznók elé” jegyében állt. Tehát az ókeresztény iratokból, sőt a Szentírásból se várjuk, hogy az egyház szentségi élete maradéktalanul kiolvasható legyen.
Sokszor csak utalásokat olvasunk: „házanként megtörték a kenyeret” stb. Sokszor ott van mellette az utalás a szóbeli hagyományozásra is:
„Talán nem tudjátok, hogy … Jézus halálába meríttetünk bele?” (Róm 6,3) „és azt tanultuk, hogy a megfeszített Jézusnak teste és vére ez” (Jusztinosz 1. apol. 66,2)(de azt nem fogja „az egész római népnek” címzett apológiában részletesen kifejteni, hogy milyen értelemben és hogyan válik azzá).
Mind a tíz vélekedés téves voltát el tudom fogadni, de a nyolcast csak félig.
Miért, szerinted a kereszténység ellenállt a dolgok leírásának? Kruger nem tagadja a szóbeliség szerepét, csak azt, hogy ezt a textualitással szembe lehetne állítani.
Na, ha ez lett volna parlamenti interpelláció, vissza is adnám a mandátumomat…:/
Félreértettem! Mentségemre szolgál, hogy a nyolcas vélekedés valójában annyira téves, hogy elsőre el se hittem. 🙂
Szia Ádám! Szabad hozzászólni? Ne vedd kötekedésnek, csak árnyalni szeretném a leírtakat!
„A korai keresztények azt gondolták, hogy a világ még az ő idejükben véget fog érni. Ha el is fogadnánk ezt a vitatható feltételezést, ebből sem következik, hogy a korai keresztények nem írtak szövegeket.”
Ez rendben, egyenes úton nem következik, bár nem szabad figyelmen kívül hagyni (például az evangéliumok kapcsán) a következő tényeket sem:
1) Jézus maga nem írt semmit, és nem kérte, hogy írjanak le róla bármit is (legalábbis erről nem tudunk).
2) Drága mulatság volt a pergamen, ráadásul sokszor nem csak a nyersanyagot, hanem az írnokot is fizetni kellett. Az emberek többsége sem írni, sem olvasni sem tudott. Röviden tehát: egy ilyen miliőben nem volt triviális, hogy kéziratok készüljenek. (Másik oldalról viszont éppen ez emeli ki az Újszövetség szövegét: megérte költeni rá, megérte leírni!)
3) Mivel úgy gondolták, Jézus hamarosan visszajön, ezért egyszerűbbnek látták, hogy „szóhagyományozzák” a Krisztusról szóló történetet. Ez logikus is: „minek leírni, ha mindjárt itt van az Úr?”. Végül az egyház „lehiggadt”, ámbár még egy ideig nem adta fel a közeli visszajövetelt, ezért az a leírt szövegben mégiscsak jelen lett. A jeruzsálemi ősegyház vagyonközössége, a vagyon eladása, a tagok összeköltözése ugyancsak eszkatológikus szándékot sejtet: mindjárt jön Krisztus. Ez az állapot csak később csillapodott.
Egyébként nagyon tetszik a sorozatod, jól összeszedted a kánonnal szembeni érveket! Szerintem elmentem magamnak valahova. 🙂
Köszi, Sytka. Akkor én is kiegészítem az álatad mondottakat néhány Krugertől vett gondolattal.
1. A korai kereszténység az írástudatlanság nagyobb aránya ellenére is szövegre épülő vallási kultúra volt. A keresztények például kezdettől az ószövetségi iratokra támaszkodtak, azok határozták meg a hitüket. Aztán még az írástudatlan keresztények is az írott szövegekkel találkoztak, amikor hallgatták a hirdetett igét, vagy katekumenekként tanítást kaptak, hiszen a szóbeli közlés volt az elsődleges mód az írott szövegek tartalmának átadására. Szimbiózis volt a szóbeliség és az írásbeliség között.
2. Jézus nem kérte explicite (legalábbis nem tudunk róla), hogy a tanítványai írják le, amit mondott, de azt kifejezetten parancsolta nekik, hogy legyenek tanúi és tanítsák meg másoknak mindazt, amit tőle hallottak. A memorizáláson alapuló szóbeliség és az írott szövegek létrejötte közti szimbiotikus kapcsolatról sok alapos tanulmány született az elmúlt időben, többek között Richard Bauckham Jesus and the Eyewitnesses c. monográfiája.
3. Kruger szerint Schweitzer tézisét (a korai keresztények imminens apokaliptikus váradalmairól) sokszor és sokféleképpen cáfolták már. De ha elfogadjuk is, az apokaliptikus váradalom egyáltalán nem zárja ki a szövegek írását. Erre nem csak az újszövetségi könyvek létezése jó példa, hanem a qumráni közösség irodalma is. David Meade a qumráni közösség írásbelisége alapján amellett érvel, hogy a kereszténység apokaliptikus váradalma nem hogy ellene hatott az írott emlékek létrehozásának, hanem éppen ideológiai háttere lehetett újabb iratok megszületésének.
„Jézus maga nem írt semmit, és nem kérte, hogy írjanak le róla bármit is”
Szerintem ennek is oka volt. Jézus életében a tanítványai nem voltak olyan állapotban, hogy bármit is le tudjanak írni. Azt se mindig fogták fel, amit Jézus mondott nekik (vö. Mk 8:14-16), és egyes példázatok értelme is mindaddig rejtve maradt előttük, amíg meg nem magyarázta nekik. Milyen könyvek születtek volna, ha akkor megírják őket?! Jézus pedig véleményem szerint azért nem közölte velük, hogy egy napon majd könyvet kell írniuk, mert azt se tudták megérteni és feldolgozni, hogy a Mester meg fog halni.
Változott a helyzet – Jézus ígéretével összhangban – akkor, amikor eljött a Szentlélek, és megértette velük mindazt, amit Jézus idejében még nem láttak tisztán. Innentől kezdve már volt értelme az igazságot írásba foglalni. És ezt meg is tették.