A Heidelbergi Káté leginkább eltalált vonása szerintem a hármas szerkesztése. A Káté második kérdése így hangzik: „Hány dolgot kell tudnod ahhoz, hogy e vigasztalásban idvességesen élhess és halhass meg?” A válasz: „Három dolgot. Először, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom? Másodszor, hogy hogyan szabadíttatom meg minden bűnömből és nyomorúságomból? És harmadszor, hogy milyen hálával tartozom Istennek e szabadításért?” Ez lesz aztán a Káté szerkezete. A keresztény életről szóló harmadik rész A háládatosságról, mellyel a megváltásért Istennek tartozunk címet kapja, jelezve, hogy a keresztény élet lényegét tekintve a megváltás kegyelmére adott hálás reakció, nem több és nem kevesebb.
A valódi kereszténységben nem megdolgozunk az üdvösségünkért, hanem hálásak vagyuk annak, aki megváltott, és igyekszünk a kedvében járni. Nem a bűnbocsánatért teperünk, hanem a bűnbocsánatból élünk. Nem azért nem vétkezünk, próbálunk nem vétkezni, hogy kapcsolatra léphessünk az Úristennel, hanem mert kegyelméből kapcsolatban vagyunk vele. Szeretjük, mert ő előbb szeretett. Elfogadott, ezért mi belebújunk hálásan az ölébe és Abbának hívjuk őt. Lenyűgöz és megszégyenít bennünket jósága, és legrosszabb álmaink válnak valóra, ha mégis újra megbántjuk őt valamivel. Olyankor aztán összekapjuk magunkat, nehogy megint fájdalmat okozzunk neki.
Kegyelemből élni olyan, mint amikor Zákeusnak azt mondta Jézus: „Ma a házadban ebédelek.” Zákeus nem érdemelte ezt a kitüntető figyelmet, és ezt ő is tudta. Összetörte e szeretet és nagylelkűvé tette. Nem, nem kellett Jézusnak ráparancsolnia, hogy ossza szét a vagyonát, ő maga jutott erre a döntésre. Az isteni szeretet lefegyverezte, ő meg élvezte a szabadságot, hogy nem kell harcolnia. Kegyelemből élni olyan, mint amikor nem reggel fogadnak fel alkalmi munkára, hanem este, egy órával a zárás előtt, és mégis ugyanannyi fizetést kapok, mint az, aki reggeltől dolgozott. Siegfried Kettling szerint azok a munkások, akikkel ez megtörténik, „másnap hajnali négykor ott állnak, hogy szolgálhassanak a jóságos úrnak” (Nem kérdett senki, akarok-e élni. Harmat, 1997, 92). Ez a háládatosság, amiről a Káté beszél.
Ti nem így vagytok ezzel?
Kedves Ádám!
Köszönöm ezt a posztot 🙂 Teljes mértékben egyetértek. Ahogyan a református úrvacsorai szertartás során is elhangzik a kérdés: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ezért a nagy kegyelemért hálából egész életeteket az Úrnak szentelitek és mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek?” újra, meg újra felhívja rá a figyelmemet, hogy vajon mennyire fejezi ki a hálámat az életem.
Üdv
Péter
Tetszik a lelkülete, a második és harmadik bekezdésnek a szemlélete. MI, katolikusok kezdettől ezt tanitjuk.
Az első bekezdéssel nem tudok azonosulni:
„Hány dolgot kell tudnod ahhoz, hogy e vigasztalásban idvességesen élhess és halhass meg?” A válasz: „Három dolgot. Először, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom? Másodszor, hogy hogyan szabadíttatom meg minden bűnömből és nyomorúságomból? És harmadszor, hogy milyen hálával tartozom Istennek e szabadításért?”
Mert a bűnöm, melyet Krisztus áldozatával elvett, nem hogy nagy, hanem nulla, nemde ezt tanitja Kálvin? Hiszen csak akkor lehetek bizonyos üdvösségemben.
1Jn 3,5 – „Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn.”
Csak azok az én bűneim, melyeket visszalopok, és nem akarok Neki átadni. A szentgyónásban nem csak leteszem ezeket, hanem hallom is azokról a döntést, az itéletet: „Isten elvette bűneidet! Menj, és többé ne vétkezzél!” és mint meggyógyulthoz szóló felhivást -mit is tegyek, hogy megerősödjek hitemben és szeretetemben- amit régiesen elégtételnek mondtak.
És nem „tartozom” Istennek, hiszen kegyelme ingyen van, az Ő saját akaratából, emberszeretetéből.
Róm 3,24 – „Ingyen igazulnak meg az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van.”
Hogy attól kezdve, hogy elfogadtam a megváltást és átadtam magam Neki, nem adósságként, hanem viszontszeretetből teszem, amivel örömet okozhatok Neki.
Lacibá, nem jutok szóhoz a csodálkozástól…
Kedves Ádám!
A magam részéről így vagyok ezzel.
Korábban már írtam a Lk 7,47-ről. Ahol ugye a bűnös asszony megmossa Jézus lábát, Jézus pedig ezt mondja róla Simonnak, a farizeusnak: „Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.” Viszont baj van ezzel a fordítással (egyszer már említettem). Kocsis Imre Lukács evangélium kommentárjában (Lukács evangéliuma, SzIT, Bp, 1995), a 178-179. oldalon bőven kifejti ennek fordítási nehézségeit.
Kocsis ezt a mondatot tartja a történet csúcspontjának, viszont leírja, hogy szinte az összes magyar fordítás által preferált megoldás nem illik bele a történet szellemébe: „A példabeszédben ugyanis a hálás szeretet az adósság elengedésének következménye. Ebből következik, hogy a bűnbocsánat megelőzi a szeretetet. A 47b vers is ezt a szemléletet tükrözi: a kisebb mérvű bűnbocsánat kisebb szeretetet eredményez. (…) Az exegéták többsége úgy oldja meg a nehézséget, hogy a görög ‘hoti’ (= mert) kötőszó alatt nem a valódi okot, hanem a felismerési okot érti. Így a mondat értelme a következő: ‘(Látható, hogy) sok bűne nyert bocsánatot, mivelhogy nagy szeretetet tanúsított.’ A görög nyelvtan lehetővé teszi ezt a fordítást is, amely tökéletesen megfelel a hasonlat perspektívájának. (…) Ezen értelmezés csak úgy lehetséges, ha feltételezzük, hogy az asszony nem teljesen ismeretlen személyként jött el Jézushoz, hanem korábban valamilyen formában már megtapasztalta irgalmát. A farizeus házába éppen azért tért be, hogy kifejezze háláját Jézus irgalmas szeretetéért. A 38. versben bemutatott tettek tehát a hála kifejezései, és egyben a bűnöktől való megszabadulás jelei.”
Egyszer felnőtt hittan közben jött a gondolat, hogy kapcsoljam össze ezt a történetet a Jn 8,1-11-el. A Szentírástudósoknak talán égnek állna a haja, hogy a két asszony között párhuzamot vonok, de én azt mondtam a hallgatóságnak, hogy képzeljük tovább a házasságtörő asszony történetét. Vajon mit érezhetett azután, hogy Jézus megmentette az életét? Hogy gondolkodhatott Jézusról azután? És akkor megmutattam a Lk 7-ből a fönti részt, mintha a házasságtörő asszony és a bűnös asszony azonos volna (vagy: ez lehetne a történet egy lehetséges folytatása). Úgy éreztem, hogy ezzel a váratlan asszociációval sikerült a Jézussal való kapcsolat lényegét a szívekhez közelebb vinni, nem csak elmagyarázni.
Az is eszembe jutott, hogy az Egyiptomból kiszabadított zsidók is így érezhették magukat. És a Tízparancsolatot úgy vehették, ahogy a házasságtörő asszony vehette Jézus szavait: „Menj, de többé ne vétkezzél!”
Szóval egyetértek a Heidelbergi Káté hangsúlyaival.
Viktor
Viktor, jónak tartom a Tízparancsolatottal való párhuzamot. Önmagában erőtlen és halált hoz, de Isten nem önmagában adta, és nem is úgy szánta, csak a szívükben körülmetéletlen zsidók tekintettek rá önigazságuk forrásaként. A 2 Mózes 1-15 bemutatja az Egyiptomból való szabadulást. A 19. fejezetben látjuk, hogy Isten szövetséget köt Izráellel a Sínai-hegynél. Ezután olvassuk a 20. részben, hogy Isten Izráelnek adja a tíz szót (Tízparancsolatot), mely ezzel a mondattal kezdődik: „Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” A parancsolatok tehát a megváltáson belül értelmezendők, a hála kifejezései.
Igen, én is így gondolom. Hogy a Tízparancsolat parancsait nem azért jó teljesíteni, mert akkor eljutunk az üdvösségre, hanem mert attól kaptuk, aki a lehető legerőteljesebb módon bebizonyította, hogy szeret minket és jót akar nekünk. Ezek nem is parancsok, hanem atyai tanácsok, vagy a jó életre vezető baráti útmutatás. Mindenkinek szabadságában áll eldönteni, hogy akar-e olyan lenni, mint az őt megmentő Úr. Akar-e a családhoz (= Szentháromság) tartozni.
Lev 19,1-2: „Így szól az Úr Mózeshez: »Szólj Izrael fiainak egész gyülekezetéhez és mondd nekik: Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!”
1Pt 1,13-20: „Ezért tehát övezzétek fel elmétek derekát, legyetek józanok, és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: »Szentek legyetek, mert én szent vagyok!«[Lev 19,2] És ha Atyának hívjátok azt, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cselekedete szerint, járjatok félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból [Iz 52,3], hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek.”
Hogy ne legyek félreérthető, természetesen jó üdvözülni :-), de nem a parancsok betartásától üdvözülünk. Valahol ez is arról szól, hogy Istent önmagáért szeretjük, és nem az ajándékaiért. Nem azért követjük Őt, mert akkor üdvözülünk, hanem azért, mert a lénye végtelenül vonzó számunkra, és olyanok akarunk lenni, mint ő. Mert volt olyan jó, hogy megmutatta magát nekünk, és ezzel megmentett minket.
Olvastam egy könyvet az iszlámról, és mélyen bennem maradt egy muzulmán mondás: „aki Istent az ajándékaiért szereti, az bálványimádó”.
„a keresztény élet lényegét tekintve a megváltás kegyelmére adott hálás reakció, nem több és nem kevesebb”.
nem szeretnék kákán csomót keresni, meg értem is -azt hiszem- hogy mit akarsz ezzel mondani Ádám , de azért van a belőlünk kiváltott hálán túlmutató aspektusa (amire utalsz is) hiszen ha csak válaszreakció lenne, az olyan, mintha a mi „művünk ” lenne a keresztény élet, nem pedig azé, aki belénk oltja az Ő életét a megváltó és megszentelő kegyelemben. Azaz a keresztény élet egyben az Őbenne, az Isteni természetben való részesedés és fokozatos növekvés, hiszen „nélkülem semmit sem tehettek” mondta az Úr Jézus. Hiszen még a igaz és szent ima sem ami művünk, hanem részvétel a Szentháromság belső életében (vö: Róma 8.)
Persze, nyilván csak egy bizonyos szempontból nézve igaz, hogy „a keresztény élet lényegét tekintve…”. Más szempontból egy csomó más is, meg máshogy, meg mindaz, amit írtál.
Úgy vélem, minden felekezetben előfordul néha tanításbali elhajlás a cselekedetek túlhangsúlyozása, a moralizmus irányába, a kegyelem és bűnbocsánat primátusának elfelejtése, végső soron az önmegváltás felé. Valóban lehetséges, hogy a római katolicizmus halmozott föl a legtöbb fals megnyilvánulást ezen a téren – az viszont biztos, hogy a katolikus dogmatika és lényegi tanítás soha sem tanított mást, mint amit fentebb Ádám és a katolikus kommentelők is kifejtettek. A kegyelem mindent megelőz, és az elfogadott bocsánat az, ami az embert úgy megújítja, hogy valóban természetes legyen, hogy a bocsánat és a szeretet átárad, elkezd átáradni rajta keresztül a többiekre – és ezért végül azt mondhatja neki az Úr: Jól van, jó és hű szolgám…. Máté példabeszéde a szolgáról, akinek elengedték a nagy tartozást, de ő nem akarta elengedni szolgatársának a kicsit, világosan beszél erről. A gonosz szolga végül átadatik a hóhéroknak, vagyis, aki a bocsánatot megtartja magának, az voltaképpen nem is kapta meg. Egyszerűen ez az isteni szeretet törvénye: ha belép valakibe, ki is lép belőle, az a szeretet és bocsánat, ami megreked benne, az nem az. Ez olyan, mintha a sértetlen ajtóra mutatva azt állítanám, hogy atombombát robbantottam a kamrámban. (Ez a válaszom egyébként az extra nos-intra nos kérdésre is.)
A katolikus „érdem” fogalom semmi olyat nem tartalmaz, ami ellentmondana ennek. Egyébként a Bibliában is megvan, a Jelenésekben: „fehér ruhában fognak járni, mert méltók (aksziosz, azaz méltó=érdemes) rá.” Az érdem voltaképpen a „jutalom” fogalmának tükörképe: az az érdem, amit Isten megdícsér, megjutalmaz, de még a túlélezetten ellenreformációs Trident is hangsúlyozta, hogy Ágoston tanításához ragaszkodik: ISTEN A SAJÁT ADOMÁNYAIT KORONÁZZA MEG, AMIKOR („érdemeket”) MEGJUTALMAZ. És ahogyan a bibliai „úgy fussatok, hogy elnyerjétek” vagy „munkáljátok üdvösségeteket” mondatokat sem muszáj félreérteni, úgy a katolikus dogmatikát sem.
Persze, vannak reális különbségek. Például, hogy az a végső jutalom ez maga az örök élet-e, vagy az soha nem válik jutalommá, hanem valami pluszjutalomra kell gondolni. Na de a „pluszjutalom” is Isten adományainak megkoronázása, és hát azért sem kéne úgy teperni, mintha nem az lenne. És nem egyszerűbb az adott igehelyeket (egy rahedli van belőlük) úgy érteni, hogy Isten magával az örök élettel jutalmazza az övéit (menjetek, örököljétek az Országot… MERT ennem adtatok stb.), akik ezt akkor is a kegyelemért hálás szívvel köszönik meg, ha bizonyos értelemben cselekedeteik jutalma is?
Más különbségeket is fel lehet sorolni a felekezetek kegyelem- és megigazulástana között, mindenesetre az a vád, hogy a katolikus egyház valaha azt tanította volna, amit Pál olyan élesen elutasít („kegyelemből van üdvösségetek, nem cselekedetekért”), az nem áll meg.
(bocs, hülyén fogalmaztam. A zárójel-idézőjel Pál tanítását tartalmazza, nem azt, amit élesen elutasít.)
Ha már a Heidelbergi Káté-ról van szó, akkor érdemes elolvasni a 80. kérdés-feleletet is.
Egyébként egy jó előadás is hallható a 80. kérdés-feleletről, a címe:
Fontos kérdéseink 157. „Az úrvacsora és a miseáldozat ugyanaz?”
Az előadás linkje:
http://www.nagyvaradteriref.hu/index.php?option=com_docman&task=cat_view&gid=12&Itemid=59
Nagyon igaz! „Nem azért nem vétkezünk, próbálunk nem vétkezni, hogy kapcsolatra léphessünk az Úristennel, hanem mert kegyelméből kapcsolatban vagyunk vele. Szeretjük, mert ő előbb szeretett.”
Olyan jól, röviden, velősen megfogalmaztad Ádám, köszönöm!
Nagy kő esik le mindig ilyenkor a szívemről, mikor ilyen egyszerű és tiszta a prédikáció.
Gábor, az általad fölvetett téma inkább a „Miért nem értik meg egymást…?” poszthoz illik, ehhez viszont elég kevéssé…
Portold át oda, és akkor röviden, néhány mondatban megírom mi Cs. Nagy János előadásának gyenge pontja, hol nem stimmel a gondolatmenet. De itt, ennél a bejegyzésnél biztos nem vitatkozom (és remélem más sem fog.) .
Ez ugyanis a Föltámadás dicsőségéről szól.
Cypriánus, én sem akarok vitatkozni.
De a figyelmedbe ajánlok egy kis olvasnivalót, összefügg a Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletével.
http://www.evangeliumi.hu/konyvtar/konyvek/evhitkonyv/krisztv.htm
Jézus Krisztus feltámadása és az Őbenne hívők feltámadása között van összefüggés, lásd (1Kor 15. rész).
Gábor, nem először találkozom a kálvinista tanokkal, egyik legjobb barátom kőkemény 5-pontos kálvinista. 🙂
Tőlem vitatkozhatunk, csak ne itt. 🙂
Ugyanis lenne néhány megjegyzésem Cs. Nagy János Nagyvárad téri beszédéhez, (bár biztos nagy sikere volt vele).
Hogy Jézus föltámadása és a benne hívők föltámadása között van összefüggés, az teljesen nyilvánvaló, de a Heidelbergi Káté 80. kérdése-és felelet hogy jön ide, az egy más kérdés, mert szerintem sehogy. (de nem itt kérdés… lécci, folytassuk a „miért nem értik egymást… ?” poszt alatt.)