Az emberi kultúrák többsége úgy gondolta, hogy a férfi és női princípiumok megértése a valóság és önmagunk megismerésének egyik kulcsa. Kevesen tudják, de C. S. Lewis írt egy sci-fi trilógiát, melynek első része a Marson játszódik (A csendes bolygó, Harmat, 2007), második része a Vénuszon (Perelandra, Harmat, 2007), a harmadik pedig a Földön (A rettentő erő, Harmat, 2007). A görög-római mitológiában Mars a férfiasság jelképe, Vénusz a nőiességé. Lewis fikciójában Mars és Vénusz isteni ideákként a szerelemnél is magasabb mennyei szférákba vezetnek bennünket: Isten és ember egyesüléséhez, mely kapcsolat nem szünteti meg sem a különbözőséget, sem a hierarchiát, sem a szeretetet. A trilógiában Mars és Vénusz megelevenednek és a Földre szállnak, hogy meggyógyítsák a bolygó világának démoni görbültségét. A gyógyulást elsősorban egy modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspáron keresztül mutatja be. Hogy hogyan, azt A rettentő erőből vett két idézettel fogom felvillantani.

Jane és Mark (a modern, egalitárius elveket valló fiatal házaspár) abban hisznek, hogy a nemi szerepek társadalmi alkotmányok, melyek meghaladhatók és kiküszöbölhetők. Az engedelmesség és az önfeláldozó szeretet számukra ósdi elvek (bár Lewis úgy mutatja be Markot és Jane-t, mint akik – más modern, egalitárius elveket valló fiatal párokhoz hasonlóan – zavarbaejtő intenzitással vágynak arra, hogy a társuk részéről mégis tapasztaljanak némi férfias önfeláldozást vagy nőies engedelmességet). Mark üresen, szürkén éli férfiatlanított, önző hétköznapjait, Jane pedig éberen vigyáz arra, nehogy valahogyan behódolásra kényszerítsék. Mindketten érzik, hogy házasságuk unalmas, modern szerződéssé silányult, melyből éppen a dolog veleje hiányzik: Vénusz és Mars. De ezt még megfogalmazni sem tudják maguknak.

Ekkor sok-sok minden történik velük, melyek elmesélésébe bele se kezdek, és ezek az események – bibiai szavakkal – elhatolnak bennük „az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítélik a szív gondolatait és szándékait”. Elpattannak húrok, meglazulnak íjak, felfakadnak gyulladt, gennyes sebek, lefoszlanak hamis indítékok… és előbukkan a Férfiasság. Miközben Mark mély metanoián megy keresztül, Jane számára is szép lassan felsejlik, hogy a természetfelettivel való elkerülhetetlen és egyre közelgő találkozása összefügg azzal, ahogyan Markhoz viszonyul. Ott kapcsolódunk a történetbe, amikor Jane már tudja, hogy máshogy kell férjére gondolnia, mint ahogy addig tette. Eddig a pillanatig Jane a férfiasságot a házasságában is a lényét lerohanó erőszaknak látta, melytől visszariadt. Most az Igazgató (hogy ki ő, az jelenleg nem érdekes) szembesíti azzal, mit jelenthet számára a Férfiassággal való valódi találkozás:

„Nem menekülhetsz. Ha vonakodásod a férfi szűzies elutasítása lenne, ő [Maleldil, a Teremtő] megengedné. Az ilyen lelkek megkerülhetik a férfit, és egy sokkal magasabb szinten találkoznak egy valódibb férfiassággal, aminek be kell hódolniuk. De a te bajod más. A költők egykor úgy hívták: daungier. Mi büszkeségnek nevezzük. Téged maga a férfiasság taszít: az a hangos, erőszakos, birtokolni vágyó valami – az aranyoroszlán, a szakállas bika –, ami széttapossa és összeszaggatja pedáns kis birodalmad sövényeit. (…) A férfi elől menekülhetsz, mert az csak a biológiai szinten létezik, de a férfiasságot egyikünk sem kerülheti ki. A mindenek fölött és mögött létező valóság annyira férfias, hogy mi mind nőiesek vagyunk hozzá képest. Jobb, ha mihamarabb megbékülsz ellenfeleddel.” (466-7)

Ez a megbékélés Lewis fiktív elbeszélésében nem más, mint a kereszténnyé válás, a megtérés, melyet a Bibliától sem idegen nyelvezettel a Férfiasság közeledéseként ír le. Jane számára a férfiasság képe erőszakos volt. Félt tőle. Védte magát. De ez a Férfiasság szelíden közeledett, és éppen Jane lépett őbelé, miközben ő türelmesen várakozott. A találkozás pedig örökre megváltoztatta az asszonyt.

„Ami a bokor végében várt rá, komoly volt, a gyásznál is komolyabb. Nem jelent meg semmi, és hangot sem hallott. Szemmel látható módon nem változott meg a bokrok tövében a fekete föld, sem a járólapokon a moha, sem az ösvényt szegélyező keskeny téglacsík. Mégis, minden megváltozott, átlépve a határvonalat. Belépett egy másik világba, vagyis inkább egy Személybe, egy Személy jelenlétébe. Egy türelmesen várakozó, feltartóztathatatlan valaki lépett elé minden fátyol vagy vértezet nélkül. A találkozás intimitása azonnal ráébresztette, mennyire félrevezették az Igazgató szavai. Ez a kérés vagy inkább felszólítás, ami hirtelen hatalmába kerítette, semmiben sem volt hasonlatos egyetlen korábbi követeléshez sem. Ez volt minden jogos igény eredete, és valamennyit magában foglalta. Ennek fényében nyert értelmet a többi is, a többiből viszont soha nem ismerte volna meg ezt az egyet. Semmi nem létezett, ami ehhez fogható lett volna. És most nem létezett semmi, csak ez. S emellett minden csak ehhez hasonló volt, hiszen csak azáltal létezhetett, hogy ehhez hasonlított. Ennek mélyében és magasságában és szélességében az a kis képzet, amit eddig ’én’-nek nevezett, gyorsan aláhullott, a legkisebb szárnycsapás nélkül, a feneketlen végtelenbe, mint egy madár a levegő nélküli űrben. Az ’én’ annak a lénynek volt a neve, kinek létezését eleddig nem is sejtette, aki eddig nem is létezett teljesen, de akit most követeltek. Személy volt (nem az a személy, akinek eddig hitte magát), de ugyanakkor tárgy is, teremtett dolog, amit azért alkottak, hogy gyönyörködjön benne a Másik, s rajta keresztül az egész teremtés. Egy dolog, ami ebben a pilanatban ölt alakot, s ebbe nem volt beleszólása, még ha soha nem is képzelt magának ilyen formát. A teremtést pompa kísérte és egyfajta bánat, amiről nem tudta megállapítani, hogy vajon a formáló kezekből fakad, vagy a gyúrt agyagból.

A szavak túl sok időt vesznek igénybe. Az egész átélése és a felismerés, hogy elmúlt, egyazon élmény volt. Akkor fogta fel, hogy történt valami, amikor az már tovatűnt. Élete legfontosabb eseménye, úgy tűnt, a pillanatnak oly csekély töredékéig tartott, amit nem is lehetett időnek nevezni. Összezáródó ujjai az emlékét tudták csak megragadni. S amint köré zárta tenyerét, a boldogtalan hangok máris üvöltve és csörömpölve törtek elő lénye minden zugából.

’Vigyázz! Visszakozz! Legyen tiszta a fejed! Nehogy elkötelezd magad!’, harsogta a belső kórus. Majd egy másik sarokból sokkal finomabban: ’Nahát! Vallásos élményben volt részed. Milyen érdekes! Nem mindenkivel esik ez meg! Milyen jól meg fogod érteni ezek után a tizenhetedik századi költőket!’ Majd egy harmadik irányból, sokkal lágyabban: ’Gyerünk, próbáld meg még egyszer! Ennek örülni fog az Igazgató!’

Ám a védekezések foglyul estek, s az ellentámadás kudarcba fulladt.” (470-2)

Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.