Wheatoni tartózkodásom alatt háromszor mentem végig a Billy Graham Center múzeumán. Az állandó kiállítás rengeteg gondolatot indított el bennem. Maga a központ 1979-ben nyílt a Wheaton College területén, hogy elősegítse a világméretű evangélizáció ügyét; jelenleg kb. ötven szolgálaton keresztül látja el ezt a feladatát. Ezek egyike az épület földszintjén található múzeum, mely messze túlmutat önmagán – és minden más tárlaton, amit eddig láttam. A múzeumba lépve a gyanútlan látogató (mint én) azt gondolja, hogy objektív megfigyelőként végignéz egy érdekes kiállítást. Pedig nem, és csak a végén jön rá, hogy ez miért képtelenség.

Első alkalommal majdnem elrontottam a dolgot, amikor a tárlatra véletlenül a kijáraton keresztül próbáltam bemenni. Hál’Istennek szólt a a recepciónál ülő fekete fiatalember, hogy ha a kiállításra vagyok kíváncsi, érdemesebb a másik oldalról körbemennem. Elindultam hát abba az irányba. Akkor még nem tudtam, mennyire lényeges volt ez az útbaigazítás. (Ti is csak a következő cikkben tudjátok meg.)

A bejárattól jobbra először egy köralakú terembe léptem, ahol halk zene szólt. A falon körben egymás mellé magas vékony függőleges molinók voltak lelógatva. A molinók egy-egy szentet ábrázoltak. Balról jobbra Jusztinosz, Nagy Gergely, Assisi Szent Ferenc, John Wycliffe, Luther Márton, Blaise Pascal, Jonathan Edwards, Pandita Ramaboi és Oswald Chambers alakja magasodott fölém. Érdekes összeállítás. Vajon miért pont ők? Magyarázattal nem találkoztam, de egy nyíl jelezte, hogy a tárlat a következő teremben kezdődik. Beléptem.

Az ajtón túl kicsi moziterem várt, ahol folyamatosan egy hétperces filmet vetítenek, kétperces szünetekkel. A kisfilm az evangélizáció történetét mutatja be Amerikában, nagyjából ugyanazt, amiről aztán a kiállítás is szól. A következő nevekre figyeltem fel: George Whitefield, Jonathan Edwards, Charles Finney, D. L. Moody, Billy Sunday és Billy Graham. Elhangzott Jonathan Blanchard – a Wheaton College alapítójának – neve is, mint akire Charles Finney komoly hatást gyakorolt. Bár nem lepett meg a válogatás, azt azért megjegyeztem, hogy a kálvinista egyháztörténész Iain Murray biztosan más fontos személyeket is hangsúlyosan megemlített volna, például Gilbert Tennentet, Samuel Daviest vagy Asahel Nettletont. Persze, nem lehet mindenkiről szót ejteni, de a hallgatás azért néha beszédes.

A második és harmadik teremben a gyarmati időszak evangélizációs tevékenységeiről volt szó. Minden terem közepén egy vékony átlátszó oszlop mutatja a kor legfontosabb eseményeinek dátumait, körben a falakon pedig képek, feliratok, interaktív lehetőségek és kiállított ereklyék segítenek megérteni az aktuális időszak evangélizációval kapcsolatos tevékenységeit. Megtudtam, hogy a korai gyarmati időszak hőse John Eliot, aki 1663-ban lefordította a Bibliát az algonquin indiánok nyelvére. Azt is megtudtam, hogy a kiállítók szerint az Újvilágban az evangélizáció fontossága és sürgőssége részben abból fakadt, hogy a vallás elsősorban egyéni döntés kérdése lett. Amerika kezdettől a vallásszabadság híve volt, ezért az állami kényszer helyét csakis az evangélizáció vehette át.

Az evangélizációt pedig ébredések kísérték. Amerika történetének egyik legfontosabb vallási megújulása a gyarmati időszakhoz köthető. Kevés dolog határozta meg jobban a gyarmati Amerika sorsát, mint az 1730-as és 1740-es években tapasztalt hatalmas ébredési hullám, az ún. „Great Awakening”. Az ébredés két kiemelkedő alakja Jonathan Edwards és George Whitefield volt. „Ezrével és ezrével vallották meg az emberek a hitüket, a gyülekezetek növekedtek, a közerkölcsök hanyatlása a visszájára fordult.”

A kiállított tárgyak között érdeklődéssel vettem szemügyre Cotton Mather bostoni lelkész egyik megsárgult igehirdetés-jegyzetét. Elképzelni sem tudom, hogyan tudta elolvasni az apró betűkkel sűrűn teleírt lapokat (ráadásul gyertyafény mellett). Cotton Mathertől maradt fenn a mondás: „A vallás jólétet szült, de a lány elpusztította az anyát.” Lényegében ez történt a nagy ébredéssel is. Az 1700-as évek utolsó harmadában újra vallási hanyatlás jellemezte az amerikai kolóniákat. Egyes statisztikák szerint az emberek kevesebb, mint tíz százaléka volt rendszeres templombajáró. Mikor 1795-ben Timothy Dwight lett a Yale College igazgatója, a híres egyetemen a felvilágosodás filozófiai irányzatai dominálták a vitákat, a kezdő diákok között egyetlen egy vallotta magát kereszténynek, a másodévesek között egyetlen egy sem. (Ismerős helyzet?)

Nos, ekkor kezdődött Amerikában az, amit történészek a „Second Great Awakening” időszakának neveznek. Ez az ébredés valószínűleg az Egyesült Államok legnagyobb vallási megújulása volt. Az ébredés első hullámai a keleti államok földművelőit és a déli államok telepeseit érte el. Az ébredés következő hullámai átcsaptak az egyetemek és a keleti part legfontosabb városai felett is. A vallási megújulás átformálta az amerikai társadalmat. 1831-ben Alexis de Torquille francia utazó és író mondta: „Nincs a világon még egy ország, ahol a keresztény vallás olyan hatást gyakorolna az emberek lelkére, mint Amerikában.” Az ébredésben erőteljes szociális hangsúlyok jelentek meg, a nők helyzetének javításától a rabszolgák felszabadításának az ügyén át különböző szociális és oktatási programokig. Az 1860-ban alapított Wheaton College – a hit és a minőségi oktatás összekapcsolásának céljával – közvetve szintén az ébredés gyümölcse.

A „Second Great Awakening” a negyedik kiállítóterem témája. A terem tematikájából kiderül, hogy a „Great Awakening” kifejezetten kálvinista teológiájával ellentétben a „Second Great Awakening” inkább arminiánus alapokon nyugodott, fő motorja Wesley követőiből, a metodistákból állt. Ebben az időben a metodisták minden keresztény felekezetnél gyorsabban növekedtek. Amikor első püspökük, Francis Ashbury Amerikába érkezett, nagyjából háromszáz metodista volt az országban; négy évtizeddel később, halálakor, több mint kétszázezerre becsülték a metodistát számát. Nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy észrevegyük a jelenségben az amerikai „evangelical” kereszténység arminiánus tendenciáinak gyökereit.

A terem tematikája kapcsán felfigyeltem még egy dologra. A múzeum Charles Finney személyét szinte kritikátlan tisztelettel mutatja be. Nem vitatom, hogy az 1830-as években „Charles Finney vált Amerika legismertebb evangélistájává”, de Finney-ről azért tudunk mást is, amiről a múzeum feltűnően hallgat. Például azt, hogy Finney kegyelemtana közismerten pelágiánus volt: a kegyelemnek vajmi kis szerepet szánt az újjászületésben. Finney teológusként szinte mindent az emberi akarat képességének nevezett, ami az üdvösségre jutáshoz szükséges. Tagadta azt is, hogy Krisztus halála a büntetésünk átvállalása lett volna. Vagyis olyan teológiát képviselt, mely szembe megy nem csak azzal, amit a reformáció (és az egyházatyák jelentős része) képviselt, de azzal is, amit aztán az evangéliumi keresztények később a magukénak vallottak. Finney az evangéliumi ébredést meglovagolva vált ismert prédikátorrá úgy, hogy közben az evangéliumi teológia lényegi pontjait tagadta. Vajon ez azért nem tűnt fel a tárlat tervezőinek, mert a probléma igazán csak az ágostoni nézőpontból látszik, vagy azért, mert a Wheaton College alapítója maga is sokat köszönhetett Finney szolgálatának? Kérdőjelekkel a fejemben mentem tovább.

Az ébredés időszakát Amerika egyetlen – iszonyatos vérontással járó – polgárháborúja követte. Az ötödik terem bemutatja, hogy a polgárháború idején aktív evangélizáció folyt, a U.S. Christian Commission például másfél millió Bibliát és huszonnyolc millió vallásos irodalmat (könyv, magazin, traktátus) osztott szét a katonák között. „A déli hadseregben több mint százezren fordultak Krisztushoz.” A terem szemben lévő falán a fekete gyülekezetek és felekezetek létrejöttéről és az abolicionista mozgalomról mutatnak képeket és korabeli dokumentumokat. Harriet Beecher-Stowe 1852-ben adta ki Tamás bátya kunyhója c. regényét, melynek egyik korabeli kiadása látható a kiállított tárgyak közt. Az egyik feliratból az is kiderül, amit már a moziteremben bemutatott kisfilmből is megtudhattunk: Jonathan Blanchard (a Wheaton College alapítója) is az abolicionista mozgalom zászlóvivője volt.

A hatodik terem a polgárháború utáni időszak elképesztő változásait mutatja be. A nyugati terjeszkedés elér a Csendes-óceánig, bevándorlók tízmilliói érkeznek Európából, megindul a gyors iparosodás és városiasodás. Új evangélizációs módszerekre van szükség. A vidéki sátoros evangélizációkat – melyekre messzi földekről érkeztek az emberek, hogy napokon vagy heteken keresztül az evangélium üzenetét hallgassák –, felváltják a városi kampányok. Megalakul a YMCA és az Üdvhadsereg, középpontba kerül az oktatás ügye, az alkoholizmus elleni küzdelem és a nők helyzetének javítása. A kor legfontosabb evangélistája Dwight L. Moody, az egyszerű munkásgyerekből lett igehirdető, aki Chicago és más amerikai városok után Anglia vallási életét is felrázta. „A víz a hegyekből folyik lefelé, és Amerika legmagasabb hegyei a nagyvárosok. Ha azokat fel tudjuk rázni, az egész országot felrázzuk.” Mintha Tim Kellert hallanám.

A kiállítás első fele a második világháborúval záródik. A hetedik terem a korai huszadik század eseményeit mutatja be, vagyis az utolsó Billy Graham előtti évtizedeket. Ennek az időszaknak legismertebb evangélistája Billy Sunday, a keménykötésű, energikus, belemenős prédikátor, aki milliók figyelmét keltette fel színes és provokatív stílusával. Más evangélisták szolgálatairól is látunk képeket: R. A. Torrey, J. Wilbur Chapman és Gipsy Smith szintén tömegekre gyakoroltak hatást. Ezekben az évtizedekben jelenik meg a rádió mint evangélizációs eszköz. A mai, totálisan mediatizált világban nehéz elképzelni, hogy ez valaha máshogy is volt, pedig mindaz, amit eddig a tárlaton láttam, a tömegmédia előtti kor módszereiről szólt.

A kijárat felé haladva észrevettem, hogy a következő szoba sötétebb lesz, mint az előzőek. Eddig gyanútlanul sétáltam egyik helyiségből a másikba, mint mikor az Esterházy kastély egyik barokk bútorokkal berendezett terméből a másikba kóvályogva próbálom átélni a történelmet. Tudtam, hogy a kiállítás második fele Billy Grahamről fog szólni, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy maga Billy Graham fog szólni hozzám. Aki a kiállítást tervezte, ismerte Billy Graham szándékait. A kiállítás nem szólhatott Billy Grahamről, valahogy neki kellett megszólalnia, mégpedig úgy, ahogy máskor is teszi, ahogy mindig tette az elmúlt évtizedekben. A sötét szobával a tárlat érdekes fordulatot vett. Hirtelen elkapott egy áramlat és vitt lefelé, mint egy felgyorsult folyó, mely akaratom ellenére oda cipel, ahova megy, nem ahova én akarok menni.

(Folyt. köv.)