Ma reggel Karen H. Jobes 1 Péter kommentárjában olvastam néhány gondolatot, ami szorosan kapcsolódik az előző bejegyzésemhez. Jobes szerint a szexuális etikánk fontos tesztje lehet a Krisztus iránti hűségünknek, különösen olyan társadalmakban, melyek erkölcsi felfogása alapvetően eltér Jézusétól. A kanadai teológusnő szerint az első századi kisázsiai keresztények sok konfliktusa abból fakadt, hogy „más prioritások, értékek és kötődések szerint éltek, mint pogány szomszédaik”. „Ezek a különbségek elég láthatóak voltak ahhoz, hogy a nemhívők észrevegyék, és adott esetben Krisztusba vetett hitük miatt bántalmazzák őket.” (1 Peter, BECNT, Baker Academic, 2005, 4)
„Készen állnak a mai keresztények arra, hogy elidegenedjenek társadalmuktól a Krisztus iránti engedelmességük miatt?” – kérdezi Jobes. Bizonyos értelemben ez a kérdés. „Péter első levele kihívást intéz hozzánk, keresztényekhez, hogy újra vizsgáljuk meg az általunk is elfogadott társadalmi normákat és legyünk készek elszenvedni az elidegenedést saját kultúránktól, ha annak értékei összeütközésbe kerülnek Krisztuséival.” (5)
De hol tapasztaljuk leginkább ezeket az ütközéseket? Jobes szerint az önmegtagadással kapcsolatban. Az euroatlanti régióban nem attól kell tartanunk, hogy a hitünk miatt bebörtönöznek bennünket, bedobják az ablakunkat vagy ürülékkel kenik be az ajtónkat. A véleményünket még a médiában is úgy képviselhetjük, hogy az nem feltétlenül vált ki komolyabb felhördülést (kivéve persze, ha a homoszexualitásról van szó, és azt bűnnek nevezzük, mert olyankor elszabadul a pokol). A mi Krisztusért való szenvedésünk elsődleges terepe az önmegtagadás, állítja Jobes, amit Jézus a követés feltételéül szabott (Mk 8,34). Ez a választóvonal. „A bűnre sokszor úgy gondolunk, mint amit a gyönyör kísértése motivál. De a bűn ereje talán inkább a fájdalom és a szenvedés kerülésében rejlik.” (5) „Jobb betöltetlen szükségekkel és beteljesületlen vágyakkal élni, mint vétkezni. Nem erről szól az önmegtagadás?” (5)
A keresztények idegensége Jobes szerint erősödik, ahogy a modern társadalom Jézus Krisztus evangéliumával ellentétes elveket törvényesít. S. Gaede mondta kesernyésen: „Furcsa időket élünk. De lehet, hogy épp az idő, amiben élünk, tesz furcsává engem és a hozzám hasonlókat. Nem tudom, melyikről van szó.” (5) Jobes szerint nincs ebben semmi különös. „Péter első levele úgy mutatja be a keresztény közösséget, mint egy idegen földön élő kolóniát. Mint egy sziget, kultúra egy másik kultúra közepén. Az újjászületés, mely új identitást és Isten országában új állampolgárságot ad, minden kultúrában látogató jövevényekké és idegen lakosokká tesz bennünket.” (5)
Tényleg azok vagyunk? Javaslom, vessünk egy pillantást a döntéseinkre.
A javaslat jó…
De szerintem hiba az elidegenítés vagy asszimiláció kérdését felvetni addíg, amíg van esély a kölcsönös megértésre. Az pedig a mi gyengeségünk, ha picit se tudunk megértetni abból, hogy miért is vállaljuk fel önként a betöltetlen szükségeket és vágyakat. Ha a körülöttünk élőknek legalább halványlila fogalma van erről, akkor már van esély a párbeszédre és az identitás megőrzésére teljes elidegenedés nélkül.
Én is hadd utaljak vissza az előző bejegyzésre, és arra, hogy számomra más a sorrend. Valahogy túlságosan hangsúlyosnak látom sok keresztény körben a homo-hetero kérdést, az önmegtartóztatást és a tisztaságot; a szövetség fontosságához képest (mint Isten-ember szövetség, de mint ember-ember szövetség vs. Isten-ember-ember szövetség), és az egyesülés ajándékához képest (aminek igazán csak szövetségben van értelme). Nem amiatt, mert az önmegtartóztatás és a tisztaság ne lenne fontos, hanem mert a szövetség és az egyesülés ajándéka még fontosabb, és sokszor méltatlanul elhanyagoljuk őket.
Hasonló a mennyek országa a földbe rejtett kincshez… mi pedig olyan emberek vagyunk, akik örömünkben eladjuk mindenünket, hogy a szántóföldet megvehessük.
A körülöttünk élők lehet hogy csak annyit látnak, hogy mindenünket eladjuk…
talán rajtunk múlik igazán, hogy a kincset is látják-e, amiért érdemes eladni mindent örömmel 🙂
dzsaszper, lényegében egyetértek veled, csak az értéshez, látáshoz más is kell (vö. 1Kor 2,6-16; 2Kor 4,1-6; Jn 3,3), ezért a viselkedésünk nem lehet a „kölcsönös megértés” függvénye. De szerintem ezt te sem úgy értetted. A szövetség gondolatát én is központinak tartom. A mai kultúrában a gyönyör sokkal fontosabb érték, ez pedig értékkonfliktushoz vezet. De igazad van abban is, hogy nagyobb öröm miatt mondunk le kisebb örömről (ahogy John Piper mondaná: mi vagyunk a valódi hedonisták), és sokszor mégsem ezt kommunikáljuk.
Ádám, én nem merném olyan bizton állítani, hogy a mai kultúra és/vagy társadalom gyönyörcentrikus lenne (talán erre próbálnak fókuszálni, talán ezt próbálják elhitetni velük… velünk is?…). Néhány napja beszélgettem egy kollégámmal. Alkoholos őszinteségben és összezavarodva mesélte, hogy egy többéves kapcsolat felbomlása óta nem látja a „hogyan-tovább”-ot. Pár hónaposnál hosszabb kapcsolatot nem sikerült összehoznia. Volt olyan, amiben volt gyönyör rendesen, de neki az kevés volt és inkább megszakította… És most nem egy 50 feletti valakiről van szó, aki már kiégett és már unja a szexet. Az az érzésem, hogy nagyon sok huszonéves fiatal már eljutott oda, hogy a gyönyör nem minden. Nem egy ilyen történetről van tudomásom, de nyilván a minta nem reprezentatív. Nem vagyok szociológus, pszichológus, de kíváncsi lennék, hogy a tobzódó fiatalság milyen válaszokat adna mélyre tapintó kérdésekre gyönyör, boldogság, perspektívák témakörben…
Szerintem ne becsüljük le a távolságból fakadó tapasztalatokat, felismeréseket és azok eredményét… vagy mit 🙂 pl. tékozló fiú
Nem vitatom, amit írsz. Én is csak annyit állítottam, hogy a kultúránkban nagyobb érték lett a gyönyör, mint a szövetség. Nyilván ez sem általános. Köszi a kiegészítést.
Azt szeretni, amit az Úr egyenlő azzal, hogy nem evilági dolgokra vágyunk. Az önmegtagadás azt öldökli bennünk, akiknek Ádámban születtünk. De meghaltunk Jézus Krisztusban az ádámi természetünknek, és feltámadtunk Jézus Krisztusban isteni természettel. Ezt „megtapasztalni” csak úgy lehet, hogy előhívjuk a készülő fénykép negatívját, ebben az esetben a feltámadott mivoltunkat. Napvilágra kerül az, akin nem uralkodik már ezen a világon semmi és senki. Ezt nevezhetjük engedelmességnek, hitnek, de mindig a mennyei válik láthatóvá ilyenkor, amitől megijed a hitetlen és a hívő még inkább megerősödik. Igen, idegenek és vándorok vagyunk itt a földön.
Jó olvasni, hogy erre rájönnek a keresztények régen is, most is, a jövőben is…
Ellenállni e világi hívó szavaknak, „jár neked”, „megérdemled”, stb. az evilági lét gyönyöreinek, és mértékletesen élni – ez biztosan nem klappol a divatnak.
Jó a bejegyzés, mert továbbgondolkodásra késztet.
Lehet nem mindenben passzol a hozzászólásom a mondandódhoz, de mégis örülök, hogy a magam számára sikerül megerősíteni Isten akaratát az életemben.
Katalin, igen, és a fénykép negatívja az igazán pozitív és beteljesítő valóság.:)
Köszönöm a válaszod.:))) És örülök, hogy hasonlóan értjük.
Az, hogy újjászületett emberként számomra idegen a világ, a bennem élő Szent Szellem által lehetséges. Mivel Ő nem e világból való (Lukács 3:22), ez oly mértékben mutatkozik meg személyiségemben, amennyire engedelmeskedem Neki (2 Kor. 10:5).
Ő általa vagyok képes Isten perspektívájából látni azt a közeget, amiben élek, és amit Isten kijelentése alapján többek között az alábbiak jellemeznek:
sötétség (Máté 4:16/ Efézus 5:8/ Kolossé 1:13)
halál (Máté 4:16/ János 5:25/ Efézus 5:14/
harag (János 3:36/ Róma 1:18/ Efézus 2:3)
a Szellem birtokosait (Róma 8:23) pedig többek között az alábbiak jellemeznek:
világosság fiai (1 Thess. 5:5)
örök életük van (János 3:36)
megbékéltek Istennel (2 Kor. 5:18)
Óriási a kontraszt!