Az Istenember Kierkegaard szerint az ellentmondás jele, aki pusztán lényének ellentmondásával feltárja az emberek belső hozzáállását. Lukács evangéliumában jövendöli Simeon, hogy a kisded Jézus jel lesz, melynek ellentmondanak az emberek. Kierkegaard ezt a próféciát úgy érti, hogy Jézus valódi mivolta megosztja az emberek róla alkotott véleményét és a hit döntését a szív szándékaitól teszi függővé. Az ember Jézus úgy Isten, hogy ennek felismerése nem magától értetődő, és nem is lesz az soha. Amit Karácsonykor ünneplünk, az maga az ellentmondás, amiben feltárul az Istenember, ha előtte – időben és térben – feltárul az emberi szív.

„Egy ember jel volta annyit jelent, hogy azon kívül, ami a közvetlen léte, egyszersmind másvalami is; hogy valaki ellentmondás jele, azt jelenti, hogy ez a másvalami ellentétben áll azzal, ami a közvetlen léte. Ez a helyzet az Istenemberrel. Közvetlenül tekintve egy egyes emberről van szó, aki szakasztott olyan, mint bárki más, szegény és jelentéktelen szerzet; és ekkor következik az ellentmondás, hogy egyszersmind Isten.” (A keresztény hit iskolája. Atlantisz, 1998, 148)

Kierkegaard arra gondol, hogy amikor Mária csecsemője ott feküdt az etetőben, egyetlen épeszű ember sem feltételezhette, hogy maga Isten van ott, hacsak nem kapott erről közvetlen kijelentést, valamiféle külső jelet, mely erre a jelre hívta fel a figyelmét. Az ellentmondást ez sem oldja fel teljesen, de meghaladhatóvá teszi. „De hogy ez az ellentmondás /hogy az ember egyszersmind Isten – SZÁ./ ne olyasmi legyen, ami senkinek sem szúr szemet, vagy ami bárkinek is elkerüli a figyelmét – hozzávetőleg úgy, mint amikor egy megtévesztés olyan remekül sikeredik, hogy hatása a nullával egyenlő –, kell lennie valaminek, ami felhívja rá a figyelmet. Lényegében erre szolgál a csoda, és elég egyetlen közvetlen közlés isteni mivoltáról.” (148)

Vajon a csoda, Jézus istenségének megnyilvánulása, megszünteti az ellentmondást, ami istenemberi mivoltában rejlik? Kierkegaard így folytatja: „Csakhogy sem egy csoda, sem egy elszigetelt közvetlen közlés nem feltétlenül közvetlen; hiszen akkor az ellentmondás eo ipso megszűnik.” (148-149) Jézus istenségének megnyilvánulásai is az emberek szubjektív szűrőjén haladnak keresztül, ezért nem teljesen közvetlenek. Az emberek többnyire ellentmondanak, mert ellentmondást fedeznek fel abban, hogy egy ember Isten lenne, és ezt általában a csodák sem írták felül. Maguk az evangéliumok mondják el, hogyan reagáltak emberek a csodákra: inkább hitetlenül.

„Az Istenember ellentmondás jele, de miért? Azért, feleli a Szentírás, mert földeríti a szívek szándékait. Vagyis akkor az egész modern spekulációnak Isten és ember egységéről, annak a vélekedésnek, mely a krisztushitet egyszerűen tanításnak tekinti – van-e mindennek a leghalványabb köze bármi keresztényihez? Nincsen. Modern korunk mindent olyannyira leegyszerűsített és közvetlenné tett, mint annak a rendje – holott a szívek szándékait földerítő jel, az ellentmondás jele az, ami keresztényi. Az Istenember egyes ember – nem valami fantasztikus egység, amelyik sohasem létezett, csak sub specie aeterni; a legkevésbé sem valami tudósdoktor, aki olyasmit oktat, amit közvetlenül be lehet biflázni, vagy aki paragrafusokat mond tollba gyorsíróknak, hanem éppen az ellenkezőjét műveli, a szívek szándékait deríti föl. Ó milyen kellemes hallgatónak vagy írnoknak lenni, mikor minden egészen közvetlenül zajlik: a hallgató és írnok urak jól vigyázzanak – az ő szívük szándékára fog fény derülni.” (149)

„Erre pedig csak az ellentmondás jele képes: magára vonja a figyelmet, majd ellentmondást mutat fel. Az ember valahogy képtelen félrevonni a tekintetét – és lám, mintha tükörbe nézne, önmagát pillantja meg, vagyis az ellentmondás jele egyenest a szívébe lát, miközben az ember az ellentmondásra mered. Az emberrel szemközt ellentmondás ágaskodik – mikor pedig az embernek végre rávetődik a tekintete, az ellentmondás tükörnek bizonyul; a saját ítéletével fedi fel az ember, ami a szívében lakik. Rejtéllyel van dolga; mikor azonban találgatni kezd, arra derül fény, ami a szívében lakik, mégpedig a találgatás révén. Az ellentmondás válaszút elé állította, és amikor választott, választásából önmagára derült fény.” (149-150)

Ez történik most Karácsonykor is.