A szekularizmus hozna ébredést?

Van egy olyan érv, miszerint Európában az evangéliumi ébredés egyik gátja, hogy a kereszténység hosszú időn át társadalmi, kulturális, politikai tényezőként is viselkedett. Akik ezt hangsúlyozzák, előnyösebbnek vélik a szekuláris társadalmi berendezkedést, az állam és a kereszténység teljes, hermetikus elválasztását, és arra emlékeztetnek, hogy a korai évszázadokban is így állt a helyzet, ezért volt az akkori kereszténység erős és megnyerő. A Római birodalom ellenségesen, de legjobb esetben is közömbösen viseltetett a keresztények iránt, az evangélium mégis futótűzként terjedt és meghódította a lelkeket. Ha a keresztények befejeznék a kultúrharcot és teljesen kivonulnának a kultúra és az államigazgatás területéről, az evangélium megint olyan vonzóvá válhatna, hogy az emberek hinni akarnának benne. A Nyugat posztkeresztény kulturális forradalma tehát kifejezetten előnyös a misszió szempontjából, mondják, mert a keresztényeket visszakényszeríti a kiinduló alaphelyzetbe: a megtűrt, üldözött, marginalizált státuszba. Ebben a gondolatmenetben a kulturális kereszténység az evangelizáció akadálya, a szekularizáció kiteljesedése viszont a következő ébredés előszobája lehet.

tovább

Legjobb olvasmányaim 2022-ben

Könyvek tekintetében ez az év számomra kifejezetten gazdag volt, és most talán az átlagosnál is nehezebb kiválasztanom a legjobb olvasmányaimat: a bőség zavarában szenvedek. Mégis megpróbálom, a szokásos hármas felosztásban: teológia, spiritualitás, kultúra. Ez a hármas felosztás onnan lehet ismerős, hogy ott van a Divinity fejlécében is (Szabados Ádám teológiáról, spiritualitásról, kultúráról).

tovább

Tiresias, „a ráncos csecsű vén”

Majdnem vége az évnek, de mielőtt lepereg, hadd említsem meg, hogy éppen száz éve, 1922-ben jelent meg T. S. Eliot The Waste Land (Átokföldje) című verse, amely a modernista költészet egyik legnyugtalanítóbb alkotása, sőt, talán az egész huszadik századé is. Erosz nyomában (Harmat, 2008) című rövid esszékötetemet is részben ez a költemény ihlette. Eliot és az Átokföldje jelentőségét akkoriban így fogalmaztam meg:

tovább

És akkor rátolták a Télapót a Karácsonyra

Gyerekkoromban Télapó-ügyben igazából csak azt kellett észben tartanunk, hogy a december 6-án érkező Télapó valójában a Mikulás. Mert ugye a kettő ugyanaz, de mégsem ugyanaz. Amikor Rossa Ernő megírta a „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el kedves Télapó” kezdetű éneket, eleinte mindenki tudta, hogy az egy kommunista nóta. Olyan, mint a Munkásőrinduló, a Dal a felszabadulásról, vagy más fülbemászó dallamú mozgalmi énekek, amelyeket szintén ő írt. A Télapó megalkotása is része volt a kultúra vallástalanításának, amit nem lehetett elég korán elkezdeni. Így már az óvodában énekeltük Donászy Magda versét is: „Télapó itt van, hó a subája / Jég a cipője, leng a szakálla…” Bennem ekkor vált ketté az otthon és a külvilág. Ekkor formálódott az az összekacsintós öntudat, amely tisztán érti, hogy a két szótár univerzumokat választ el egymástól. De ha meg tudtam őrizni a nyelvet, akkor azért minden rendben volt. Legalább december 6-án.

tovább

Az evangélium a nagyobb ügy

Rendkívül elgondolkodtatónak tartom Pocsaji Miklós dolgozatát, amelyben azt hangsúlyozza, hogy közéleti kérdésekben nem játszhatjuk a minden ideológiától egyenlő távolságot tartó, szenvtelen, külső szemlélő szerepét. Mivel szerinte a társadalmi-kulturális topográfiában az egyház határozza meg a közepet, nem egyensúlyozhatunk a széttartó politikai ideológiák között, ahogy az ideológiák sem rendezik magukat egyensúlyi helyzetbe a kereszténységhez képest. Az írás konklúziója egy ide-oda pattogó, többszörösen újrahasznosított metaforában ölt testet: „A labda mozog, játékban van, a kérdés az, hogy focizni fogunk, vagy az evangélium féltésének álcája alatt tovább féltjük a lábunkat…”.

tovább

A Találkozás Sátrában (1-8)

Képzeljük magunkat az ószövetségi időkbe, amikor még állt a Szentsátor. Képzeljük el, ahogy haladunk befelé, kezdve az udvartól, a szentélyen át szép lassan egészen a szentek szentjéig. Ahogy képzeletben megyünk egyre beljebb, használjuk a Találkozás Sátrának képeit az imádság eszközeiként. De ne csupán úgy, mintha még a régi Sátor állna, hanem úgy is, mint akik mindent az új szövetség fényében látnak, tudva, hogy eljött a Krisztus, hitünk főpapja, akiben Isten dicsősége közöttünk sátorozott (Jn 1,14). Imádkozzunk az idők teljességének fényében (Gal 4,4), mint akikért Krisztus bevitte már a tulajdon vérét az oltárra engesztelésül (Zsid 9,23-26). Amikor ezt a képzeletbeli sétát megtettem, bennem ilyen imádságok születtek.

tovább

Egyház a világban

A keresztények társadalmi szerepéről néha azért is nehéz beszélgetni, mert nem feltétlenül vannak meg hozzá a fejünkben a megfelelő kategóriák. Sok összetett, bonyolult kérdés még összetettebbé és bonyolultabbá válik, ha néhány alapvető szempont nincs a helyén. Ebben a rövid posztban két egyszerű sémára szeretnék emlékeztetni az egyház természetével kapcsolatban. Az egyik a megjelenésével, a másik a feladatával kapcsolatos. Sok egyéb szempont is van, de ha csak ezt a kettőt szem előtt tartjuk, máris könnyebben tudunk tájékozódni, és talán szükségtelen félreértéseket is el tudunk kerülni. Kezdem az elsővel, ami az, hogy Jézus követői kétféleképpen vannak jelen a világban: összegyülekezve és szétszórva.

tovább
Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK